A lehethogy leendő pszichiáterem (ez már rajta ragadt, lám, így kapják az emberek a hülyébbnél hülyébb neveket a blogokban) szerint internetes naplót kellene írnom az alvási szokásaimról. Hogy mikor fekszek le, és mikor kelek fel, ilyesmi. De miért pont naplót? És miért pont interneteset? Már előre örültem, hogy elkezdek egy blogot, ahol hosszasan kommentálom minden éjszakai felriadásomat, és még hosszasaban beszámolok az álmaimról, amelyekben pszichiáterekkel és szoc munkásokkal létesítek szexuális kapcsolatot virágos réten szaladgálok.
Ilyen rózsaszínű lenne a háttér, a design csillagokkal lenne tele, szépen megvetett ágyikóval, meg plüssállatkákkal. Vennék egy micimackós pizsamát, és az lenne a fejléc, ahogy abban kidőlök, kezemben egy sörösüveggel édesdeden hajcsizok.
De rájöttem, hogy neki erre aligha lenne ideje, igazából nem pszichológus, még ha - úgy vettem észre - meg is próbálja holisztikusan kezelni ezt az egész katyvaszt, amit a pszichiátria magában foglal. Még rövid, fél mondatos válaszokat is megenged nekem, sőt odafigyel, sőt figyelembe is veszi, amit mondok neki. Szinte a nyelvemen volt, hogy már írok is valami ilyesmit, majd beleírom a sorok közé jól elrejtve, hogy mikor fekszek le, és mikor kelek fel.
Például tegnapelőtt lefeküdtem 10 körül, és 3 körül keltem fel, tegnap lefeküdtem szintén 10 körül, és hat körül keltem. Egyébként meg ha lefekszek valamikor napközben, egyrészt hülyeségeket butaságokat álmodok, másrészt meg miután felkelek, egy kicsit idegennek tűnik nekem az egész életem, mintha igazából ez nem is én lennék. Főleg, ha eszembe jut a legutóbbi pszichózisom esti mesém.
Elárulom, mi lesz a blog vége: leszokok a bad language-ről, a korkülönbség ellenére beleszeretek lehethogy leendőbe, feleségül veszem, lesz 5 gyerekünk, és azután már csak a Bezzeganyán leszek utolérhető. Happy End.♥
