Arra gondolok, hogy egy ideje már létösszegzem magam, hosszabb-rövidebb szünetekkel. Ez körülbelül öt éve tart. Próbálom eltalálni a dantei “sötét erdő”-t, az emberi élet felét, és ez mindig tovább tolódik, ahogy javulnak az életkilátásaim. Egy dolog nem javul: az, hogy megtaláljam azt a valamit, amiért “érdemes feladni a polgári célokat”. Pontosabban nem is feladni, vagyis nem is én adom fel, hanem idővel azok adják fel saját magukat.
Elmondom konkrétan, mire gondolok: arra, hogy amíg az idő telik, az élet elmegy mellettem, de hogy őszinte legyek, már nem is bánom. Még konkrétabban: a “polgári célok” közül először a gyerekeket adtam fel. Ez meglepően könnyen ment, ugyanis nem igazán tudok velük mit kezdeni, ezzel más is van így, mástól is hallottam már, és ha valaki őszinte magához, kiderül, hogy ez a fajta genetikai késztetés kikerülhető az ember életében, vagy kikerülődik, egyszer csak, egy ponton túl már nem is igazán fontos néhányunk életében.
Aztán, második körben erről a feleség-dologról mondtam le, tehát magáról a családról, mint gazdasági, vagy mit-tudom-milyen egységről. Ehhez is belátás vezetett. Harmadszorra pedig az állandó nőről, mint olyanról, ez volt a legnehezebb, ehhez viszont a körülmények ismerete szükséges. Mivel 40 évig mindig voltam valakivel, aki miatt (részben) fel kellett adnom önmagamat, most, hogy alkalmam nyílt külön költözni, tök egyedül, elhatároztam, hogy ez már a továbbiakban nem lesz így, a hátralévőt magamnak szentelem. Na, nem, azért szobrot, vagy oltárt nem kívánok magamnak állítani, vagy emlékművet... bár, ki tudja? Talán ömagam monolitja leszek. Egy zárvány a világ testében. Írom az életem, és azzal, hogy írom, el is telik.
Mostanában sok mindent kihajingáltam életem léghajójából: nőket, számítógépes játékokkal való szórakozást, informatikát. Ami helyette van: megírtam az érettségit, készülök rá, műveket olvasok, értelmezem, összeveszek miattuk emberekkel a Twitteren. Ez a vargabetű, ezek a tevékenységek azonban érzésem szerint nem voltak teljesen feleslegesek: általuk sikerült visszatalálni eredeti elfoglaltsághoz: a bölcsészettudományhoz. Most lehet, hogy ez szarul hangzik és hülyén is, mégis így érzem. És hogy hova lesz a séta: DE-BTK, kommunikáció. Egyelőre ezekről többet nem mondanék, távlati terveim nincsenek, amúgy is az út a lényeg, és megmondom őszintén, sokkal jobban érzem magam ebben, mint eddig bármikor az utóbbi időben.
Ami még segített: jó volt itt blogolni a köztes időben, nagyon feldobott, igazán. Enélkül talán már réges-rég befordultam volna. Csak az tudja, mennyit jelent, aki csinálja. Én. Nem lett volna skizóblog, nem lett volna még ennyi támpont sem néhány embernek. Persze a legfőbb támpont nekem magamnak volt. Érzem, a témát lassan elengedem, ennyi bőrt lehúzni valamiről talán nem is ildomos, vagy továbbra is ennyit jelen lenni nem volna az, nem tudom. Persze, ha valami érdekes történik majd időközben, azt megírom, például most a Terápia sorozatot nézem ilyen szempontból, vagy ha feltalálják a skizofrénia ellenzerét, akkor azt. Viszont, ha eddig nem derült ki, hogy a skizofrénia maga az ellenszer saját magára, illetve hogy egy annyira összetett folyamatról van szó, ami már inkább a misztikus dolgok felé mutat, és ezen az úton még nem járok stabilan, nem is biztos, hogy érdemes velem tartani. De tényleg, ha lesz valami említésre méltó, megírom. És búcsúzóul: “Ha nem írok, ne válaszoljatok!” Most ez lehet, hogy úgy hangzott, mint valami végrendelet, nem csoda, hiszen tanulok, és ilyenkor az embernek sokminden megfordul a fejében, az is, hogy végrendelkezni támad kedve. De amúgy az élet szép 40 után is, mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére. Nos, remélhetőleg.
