Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyve szerint...

Blogos eszmélkedésem egy pontján rájöttem, hogy elég korrektül tudok filmeket, könyveket, egyéb alkotásokat bemutatni, hadd ne mondjam, elemezni, és ezek összehasonlítva más blogokkal is megállják a helyüket, gondolom, ez még magyar szakos örökség, vagy nem tudom, lehet, hogy genetika vagy szuperképesség. Akkor ezt is bevettem a repertoárba. Most például Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyvét olvastam, és egyelőre halvány fogalmam sincs, mit írhatnék róla, maximum azt, hogy másra számítottam, a Kreativitást nagy K-val érti, kreatívoknak csak a sikeres embereket tekinti, akik hatást gyakorolnak a kultúrára, kreativitás kis k-val számára nem létezik, kb. ugyanabba a hibába esik, mint Barabási Albert-László, amikor csak a PhD-től vesz valakit emberszámba, addig csak mint statisztika jöhet szóba. Egyébként savanyú a szőlő: nekem eddig nem volt inspiráló környezetem, talán már évek óta, csak a rehabilitációs munkahely hátsó foglalkoztatójában próbáltam kibekkelni a másnaposságot, illetve várni a cigiszünetet. Szóval ez nem olyasvalami, ami döntő hatást gyakorol a kultúrára, még akkor sem, ha nagy nyilvánosság előtt gyakorta szóvá tesszük.

A kreativitás feltétele Csíkszentmihályi szerint a támogató közeg is, maga a kreatív személy csak a kéz, amely végrehajtja a cselekvéssort (a kéz itt képletesen értendő), különben végrehajtanák helyette más kreatív személyek. Érdekes, hogy magát nem tartja kreatívnak, csak akkor nem tudom, mire alapozza azt a feltevését, hogy megérti, mi húzódik a kreatív folyamat mögött (lehet, hogy titokban mégis annak tartja?)? Nem mondom, talán azért kezdtem el a könyve olvasását, ha már flow élményem nem lehet, mint skizofrén betegnek, kreatívnak legalább tarthatom magam… ezek szerint sajnos azt sem, mivel még nem történt meg az az áttörés, amit interiorizálna tőlem a környezetem vagy akár az egész világ, így még csak nem is álmodhatok kreativitásról… legalábbis egyelőre. Persze van, hogy saját korában nem értékelnek valakit kreatívnak, és az utókor felismeri, hogy mégis kreatív volt bizonyos szemszögből. Aztán van olyan, aki bizonyos időszakonként számít csak kreatívnak, pl. a 15. és a 17. században, de amúgy nem. Amikor az emberek új dimenziót és távlatokat fedeznek fel a munkáiban. Úgy érzem, én blogírási szempontból megtettem tétjeimet, és várom a tisztelt utókor felfedezését, különben valószínűleg sosem fogok kreatívnak számítani.

Csíkszentmihályi könyvében híres embereket interjúvol meg arról, mit jelent kreatívnak lenni, ennek feltétele általában a betöltött 60 év, és hogy valamit már „letettek az asztalra”. Mondjuk, a híresség is viszonylagos, a felsoroltak közül csak az egy Faludy Györgyöt ismertem, ő is inkább csak a Villon-fordításairól, illetve átköltéseiről, a Recsken lehúzott évekről, az emigrációjáról, meg valami Playboy-címlapról rémlik… Aztán sokan elutasították a felkérést, főleg a művészek és az írók világából, Csíkszentmihályi ezeket is lelkiismeretesen idézi, többnyire azzal érveltek, hogy a kreatív folyamatot nem akarják megszakítani a kreativitásról szóló nyilatkozatokkal. Valaki közülük (Richard Avedon) például mindössze ennyit írt vissza válaszul a felkérésre:

„Sajnálom – túl kevés időm van hátra!”

Ami még felkeltette a figyelmemet a könyvből, az a jó helyen levés imperatívusza. Tehát nem lehetsz kreatív olyan közegben, ami nem hat rád inspirálóan. Erre a legjobb példa az 1400 és 1425 közötti Firenze, ami egyszerűen tobzódott a kreativitást illetően: Brunelleschi a firenzei dóm kupolájával, a keresztelőkápolna Ghiberti által alkotott „Paradicsom kapuja” szoborcsoporttal, Donatello az orsan-michelei kápolnához készített szobraival, Masaccio freskósorozatával a Branacci-kápolnában vagy Gentille da Fabriano festményével a Szentháromság templomban. Valószínűleg elősegítették ezt az ebben az időben a klasszikus korból előkerülő ismeretek is, de nem volt elhanyagolható a mecenatúra sem. Ebből az derült ki számomra, hogy nem a legjobb helyen vagyok bontakozni vágyó kreativitásomat illetőleg a munkarehabilitáció hátsó foglalkoztatójában, a megoldás valószínűleg az lenne, ha egy időgéppel visszautaznék a reneszánsz kori Firenzébe, és ott jelentkeznék valamelyik bankárnál, papi méltóságnál vagy főhercegnél.

A kreativitás vizsgálatánál ezúttal túlsúlyban vannak a természettudományos pályán lévők, főként a fizikusok, de szép számmal találhatók írók, költők és egyéb művészeti ágakkal foglalkozók a pszichológus által leírt példákban. Elmondása szerint 91 kreatívnak tartott személyt vizsgált a könyv megírása kapcsán, de közülük is vannak kiemeltek, akiket jóval többször említ meg.

A kreativitás indikátorának számít Szentmihályi szerint a „jókor jó helyen lenni” feltétele, és sokszor említi a „jó adag szerencsét”, mint a kreatív folyamat beindítóját. Vizsgálja a gyerekkor, az egyetemi évek, a felnőtt kor, a párkapcsolatok és az idős kor szerepét is, és végül is az egésznek a végkicsengése az, hogy nincs tuti recept a kreativitásra, szóval vannak hasonlóságok is, de ott vannak a különbségek, és hát, ejnye…

Megint írtunk egy könyvet.