Ma véletlenül betévedtem a könyvtárba, de csak azért, hogy megnézzem, nincs-e bent véletlenül Bánki M. Csaba könyve, aminek az a cime, hogy Agyunk fogságában. Ezt véletlenül 2006-ban adták ki, pont abban az évben, amikor először "bedőltem az agyamba". Csak azért kerestem ezt a könyvet, mert a szerző véletlenül elszólta magát egy helyen ebben a könyben arról, hogy hogyan is zajlanak ezek a "komoly gyógyszerkutatások". A legfigyelemreméltóbb rész az, amikor valaki ki akart fejleszteni egy újfajta festékanyagot, de az eredeti funkciójának sehogyan sem akart megfelelni, mivel egészen szarul lehetet festeni vele, nem tudom, nem vagyok festő. Viszont "véletlenül" rájöttek, hogy a skizofréniát kiválóan gyógyítja, és nem sokkal utána szabadalmaztatták is, vagyis törzskönyvezték, vagy én nem tudom. Nem kell nekem elhinni, el lehet olvasni a könyvben.
A könyv szerzőjét egyetlen egyszer láttam élőben - kár, hogy nem kértem tőle autogramot - mégpedig a nagykállói pszichiátrián. Egyszer egészen véletlenül ő jött vizitelni, egy trottyos farmer volt rajta, meg félregombolt, lobogó ujjú kockás ing, ehhez társult a torzonborz szakáll, a tekintete pedig ijesztően járt össze-vissza. Először azt hittem, hogy valaki kiszabadult a figyelőből, és most mindjárt le fogja fogni 1-2 ápoló. Kicsit még sajnáltam is. Aztán kiderült, hogy nem, mert ő egészen nagy ember itt, inkább olyan szórakozott professzor-féle. Ja, az más...
És hogy mit kerestem Nagykállóban? Hát, azért mentem be többek között, hogy "vizsgáljanak ki", vagyis hogy megáll-e a paranoid skizofrénia diagnózisom, vagy nem. Nos, a pszichiáternő, aki a kezelőorvosom volt, látszólag belement a játékba, és húzta az időt mindenféle Rorsach- tesztekkel, meg hasonlókkal. Amikor anyám érdeklődött, hogy mikor mehetek haza, mindig azt mondta, hogy majd akkor, amikor meg lesznek a teszt eredményei. Addig-addig kérdezgette anyám, hogy a végén kibökte, hogy a Rorsach-teszt egyáltalán nem is tud kimutatni ilyesmit. Sőt, szerény véleményem szerint a Rorsach-teszt egyáltalán nem mutat ki SEMMIT, sőt egy szégyenfoltja a pszichológia "tudományának", ideje lenne egyszer és mindenkorra elfelejteni, hogy ilyen valaha is létezett...
Hanem akkor mit is csinált velem az a pszichiáternő, vagyis a kezelőorvosom? Anyámnak elmondta, hogy szerinte én kőkeményen hallucinálok, csak annyira intelligens vagyok, hogy ezt tökéletesen tudom leplezni. Erre ő a következőt találta ki: NAGYON nagy dózisú Seroquelt kezdett nekem adagolni, azért, hogy ebből derítse ki, hogy skizofrén vagyok-e, vagy sem. Végül meggyőződött róla, hogy skizofrén vagyok, mégpedig abból a beteges elméletéből következően, hogy csakis skizofrén lehetek, mivel aki nem skizofrén, "nem bírná ki ezt a dózist". Mivel én valahogy (nagy nehezen) kibírtam (sőt 7 hétig), most már bizos volt a dolgában. Erről csak a "vízpróba" nevű eljárás jutott az eszembe, amit a középkorban alkalmaztak a boszorkányok leleplezésére. De szerintem ezt sokan ismerik: a potenciális boszorkányt megkötözve beledobták a vízbe, és ha lemerült, nem volt boszorkány (viszont sajnos meghalt), ha a víz felszínén maradt, akkor bizonyítást nyert, hogy boszorkány, és elégették máglyán.
Na, mindegy visszatérve még a könyvtárhoz, mivel nem volt bent Bánki M. Csaba könyve, ezúttal be kellett érnem Tringer László A pszichiátria tankönyve című munkájával, annak is a skizofréniával foglalkozó fejezetével, ami - egyéb hajmeresztő hülyeségek mellett - megállapítja, hogy a skizofréneket onnan lehet felismerni, hogy kávé-, cigi-, és gyógyszerszaguk van. El kell, hogy mondjak valamit erről a gyógyszerszagról: ilyen nincs. Illetve 1féle esetben van csak, mégpedig "gyógyszerátállítás"-kor, különös tekintettel a Leponex nevű csodaszerre, amit elvileg "terápiarezisztens" skizofréneknél alkalmaznak.
Egy ilyen "gyógyszerátállítás", egészen röviden, viszont annál brutálisbban zajlik. (Legalábbis, amit én láttam, 2 ilyen esetet láttam.) Először is - mondjuk így - "töréspontszerűen" leállítják a Leponexet, és a beteg néhány napi SEMMIT nem kap néhány nyugtatón kívül. Szóval ekkor a beteg iszonyatosan bűzleni kezd, ahogy távozik belőle a "gyógyszer". Most nem ragoznám, de nem lehet megmaradni mellette a szobában. Az embernek ilyenkor a legritkább esetben van kedve zuhanyozni, annyira szenved, és hát a "szag" állandósul a szobában egy pár napra. De a "szag"-nak annyi funkciója azért mégis van, hogy amikor már "tiszta a levegő", gyorsan beállítanak a páciensnek valami mást, amitől remélhetőleg már nem fog annyira bűzleni legközelebb.
Még akartam valamit mondani, de inkább később. Na, tetszett?
