Skizofrénia underground

Ha már az előző pár sprintből kimaradtam, összevonnám a "szégyen" és az "autó" témát. Lehet? Nem? Nem baj. Úgyis itthon vagyok dögrováson, valami titkos kór támadta meg a lábam, mindeközben nagyjából elkészítettem az előző posztban beharangozott intrót, már csak nyelvileg kéne lektoráltatni, hát mit csináljak? Írok ide is egy bejegyzést. Mindig olyan nekem ez a sprint, mintha azt mondanám: "fellökök egy lottót". Megfigyeltem, ha hétköznapi témákról írok, amik nekem nagy dolgok, azok a hétköznapi embereknek mindennaposak, és nem is érdemelnek annyi figyelmet általában. De ami nekem mindennapos, a betegség-téma körül forogni egyfolytában, az másoknak meg kuriózum. Vajon az én titkos kis autós kalandom nagy dolog, vagy szinte mindennapi? 

Első élményeim az autókkal kapcsolatosan, hogy ovis koromban megtanultam a rendszámokról az abc-t, aztán sokáig ennyiben maradt az érdeklődés. Aztán 20 éves korom körül kezdtek rám furcsán nézni az emberek, hogy mi az, vezetni SE akarok megtanulni? Akkor az öcsém már rágta a szüleim fület ezzel az autó-motor témával, hát nagy nehezen rááltam én is. Eljárogattam, figyelgettem, megcsináltam, amit kell, minden vizsgán átmentem, de különösebben nem élveztem sem a tanulás részét, és utána a vezetés is nagyjából hidegen hagyott. Már csak az egészségügyi része volt hátra az egésznek, azt is csak azért tettem le, hogy ne évüljön el az egész téma. Egyébként jellemző az egész gépjármű oktatásra, hogy olyanok is bőven megcsinálják, akiknek se huzalmuk, se affinitásuk nincs hozzá, amúgy meg magasról tesznek az egészre.

Egészséges koromban (életem első 27 évére már csak így hivatkozom) néha, amikor halálra untam magam majdnem, beültem az autóba, és céltalanul vezetgettem össze-vissza, párszor megálltam c*g*zni, vettem ezt-azt, cappuccinót, vagy mit tudom én, aztán hazamentem. Még azt se mondanám, hogy olyan hű, de sok benzin fogyott. Vagy gázolaj, inkább. Összesen 2x, ha tankolhattam. Aztán, ugye, beteg lettem. Nagyon-nagyon beteg. Sokak szerint. Akkor még nem tudtam, de az sok elavult gyógyszertől evett a fene, amiket itt-ott, pszichiátriákon belém tömtek. Azt hiszem, érzékeny lehetek rájuk. Amúgy is hajlamos vagyok a depire, de amit ezek okoztak, minden képzeletet felülmúl. Na, mindegy. Beteg voltam, hát beteg. Napi egy sört azért minen nap lenyomtam, volt, hogy titokban többet, egyszer egy szerencsenapomon találtam egy Limoncello likőrt is, amit a szüleim hoztak Olaszországból. Aznap nem voltam beteg, he-he. Na, mindegy, így betegeskedtem már vagy egy fél éve, amikor 2007. január 2-án hajnalban egyszercsak elfogyott a c*g*im. Igaz, nem is volt, mert le akartam szokni arról is. Csak éppen a napi egy sörből több lett, és erősen megkívántam a dohányt. Kint állt anyám céges kocsija, valami Jumpy, vagy Jumper, már nem tudom. Rettentően erős lelki kínok között elloptam a kocsikulcsot, és elkötöttem az autót. A végső érv az volt, hogy úgyis be fogják vonni a jogsimat a betegségemre hivatkozva, így nem kár érte.

A kezdeti félelmem az ittas vezetéstől szertefoszlott, vidáman szlalomoztam a töküres, néptelen utcákon. Ilyen kihaltságot még nem láttam: január 2-a, hajnal volt, a legtöbben hullakészen aludták az igazak álmát. Csak én tartottam valamiféle pótszilvesztert. A régi éjjelnappali felé mentem, akkor még mindenhol lehetett c*g*t kapni. Állok be a parkolóba, hát nem ott sziesztázik két rendőr egy rendőrautóban? Mondták, hogy fújjam meg. Megkérdezték, hogy bilincseljenek-e meg, akarok-e szökni. Bizonytalanul nemet válaszoltam: tutira biztos voltam abban, hogy nem akarok szökni, de bilincs még nem volt rajtam, gondoltam talán kipróbálnám. De mégsem. Vérvétel. Aztán szóltak, hogy hagyjam békén a kocsit, ha jót akarok, mert csak tetézem a bajt, menjek szépen haza gyalog. Vettem még pár sört, és az erdőben éjszakáztam, teljesen készen voltam, most aztán megcsináltam: autólopás, ittas vezetés, jogsielvétel, minden. 

Igazság szerint olyan szarul voltam, hogy bementem a pszichiátriára, de nem fogadtak. Érdekes, amikor önszántamból mennék, nem fogadnak. Csak ültem ott, orvosra várva, egyszercsak megelégeltem, amikor kulcsolták az ajtót, kislisszoltam. Senki nem tartóztatott. Csavarogtam a városban, nem emlékszem, már végül hogy találtak rám. Se gyerek, se céges autó. Ez biztos meredek volt otthon. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ott parkol az éjjelnappali előtt, és elvették a jogsimat. A tárgyaláson aztán 10 évre eltiltottak a vezetéstől, mert súlyosbító körülményként vették, hogy egyre több ilyen eset fordul elő. Tényleg? Azóta letelt a 10 év, pont idén januárban. Egyelőre még nem fordult meg a fejemben komolybban, hogy újra letegyem a jogsit. Majd egyszer, talán. Ennyi volt a kalandom és történetem az autókkal és autóvezetéssel. Ezt a sztorit nem szoktam mindenkinek elmondani. De most már úgyis mindegy.

"Idéntől már csak megfigyelőként vagyok jelen az interactive fiction játékok világában, mivel aktív szereplőként egy japán kamikaze pilótát is megszégyenítő karriert futottam be: eleinte csak lepontoztak, rendre utolsó helyen végeztem, majd már csak említés szintjén voltam jelen, végül diszkvalikfikáltak komolytalanságom miatt. A sikertelenségem oka az, hogy egy végtelenségig liberális felfogású közösség nem tudja tolerálni a gondolataimat, amiket (mondjuk igaz, hogy éktelen angolsággal) játékos formában tárok a nagyközönség elé. A meg nem értettség, a kirekesztés és a diszkrimináció olyan szinten volt jellemző irányomban, ami hasonlít a magyarság mindenkori helyzetére Európában." - Ezt írtam egy helyen, mindegy. Oké, legyen ennyi elég arról, mit alkottam eddig az IF-ek világában. Viszont ha valaki is szeretne ezek után hozzám társulni egy játék erejéig, megteheti. (Amúgy, ha valaki tényleg a portfóliómra kíváncsi, eléri a játékok menüpontban.)

Ha valaha is belekerülök az interactive fiction-ök történetébe, az halálom után lesz jóval, amikor felismerik a jelentőségét egy Magyarországon élő és alkotó játékkészítőnek, és díjat neveznek el rólam, az lesz a neve, hogy roboman-díj, és az ebben a körben eddig még nem létező Citrom-díjat fogja reprezentálni, amire pedig múlhatatlanul szükség van. Ezért is időszerű és törvényszerű, hogy bejelentsem indulásomat az IntroComp versenyen. Itt nem az a lényeg, hogy mit fogok leadni, hanem a feltételek. Június végéig kell bejelenteni a nevezési szándékot, ezt követően egy teljes hónap van egy játék introjának a kidolgozására, és ezt pontozza a zsűri, a játék realizálásáról még szó sincsen. Ez a nekem való verseny! Egy hónap alatt nemhogy egy intrót összedobok, hanem még angolból is szintre hozom magam annyira, hogy a fanyalgók se röhögjenek ki. Esetleg elküldöm valakinek, hogy javítsa ki az angolomat, és ha már csak ez az ötlet az eszembe jutott, már megérte a dolgon elgondolkodni. Ez az! Angol nyelvi lektor kell nekem! (Meg programozó, meg grafikus, meg szövegíró, na jó, csak vicceltem, de egy grafikus is tényleg jól jönne. Bármilyen meglepő, valamennyit fizetni is tudnék a munkáért.) És hogy miről fog szólni az intró és a reménybeli játék: halvány lila fogalmam sincs. Kezdő impulzusként jelenleg éppen egy tweet ragadta meg a figyelmemet, ennyi az egész:

"Salamancai (Spanyolország) katedrális díszítő eleme. Épült 1102-ben."

Szóval mégegyszer: az intró megírására 1 hónap áll rendelkezésre, a nevezést attól függetlenül megteszem, csatlakozik-e valaki, vagy sem. Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, és önállóan indulna, azt is lehet, itt van linkje: http://introcomp.org/

A verseny pénzdíjas, 1. díj: 200$, 2. díj 150$, 3. díj 100$, egy próbát megér.

EDIT: ma délutáni fejlemények:

Reggel még mindig azzal a Google Maps h*lyeséggel szórakoztam, amit már majdnem egy teljes napja nem tudtam beintegrálni az egyesületi honlapba. Arra a megállapításra jutottam, hogy közelebb kerülnék a megoldáshoz, ha megadnék egy érvényes bankszámlaszámot, csakhogy az enyém már az első webes megmozdulásomkor letiltódott (emlékezetből próbáltam kódot beírni, ahelyett, hogy megnéztem volna).

Aztán, mire meguntam, irány Pest. Olyan még nem volt, hogy ne késett volna a vonat Budapestre, most sem fordult elő velem ilyesmi. A vonaton elkezdtem játszadozni bizonyos játékokkal, mit mondjak, egyes játékokat nem kimondottan Androidra terveztek eredetileg, ez okozott némi problémát. Annyi egységet azért hagytam rajta, hogy egy hívásra még futotta. Pf, bakker, legközelebb könyvet hozok, igaz, hogy az olyan, mint az internet fából, de akkor is... Egyébként, amiért mentem, olyan jól sikerült, hogy szinte szót sem érdemel. Kedélyesen elbeszélgettem az Ébredések Alapítvány egyik pszichiáterével, annyi antipszichót adott, amennyi nem egy megvadult elefántcsordára volt tervezve, hanem emberi léptékű volt, aztán elballagtam a suliba, barátságosan megbeszéltük a szeptemberi vizsga részleteit és feltételeit, szintén korrektnek találtam, dolgom végeztével vettem két gyenge cidert, meg egy erősebb sört, mondjuk került annyiba, amennyitől a szemközti padon már fejen álltak, de sebaj.

De nem is ez a lényeg. Mindeközben az otthon maradottak azzal szórakoztak, hogy anyám javaslatára egy helyi kis pszichiáteri előadás keretében az én felháborító cselekedeteimen kezdtek el csámcsogni, természetesen édesanyám javaslatára, hogy tudniillik március 25-én kiposztoltam a Facebookra az ambuláns lapomat, meg hogy a hétvégi kiránduláson hogy mertem olyan képen szerepelni, amin egy sör is látható, és hogy mertem olyan képaláíráshoz adni a nevem, hogy „A három skizofrén jól érzi magát Mályiban :-D”, és nem pedig úgy viselkedtem, mint egy „normális” skizofrén. Az hogy viselkedik? Nem tudom. Asszem beteg, és ágyban fekszik. Igaz, hogy a kép jóval több, mint 50 lájkot kapott, és többek között szakemberek lájkolták, a pszichiáternő szerint "nem lehettek a legjobb szakemberek", mert az alkohol rossz fényt vet a skizofrénekre. Persze a dupla injekció, meg a kapálás nem, de ezt majd később.

Mindezeket nem az ujjamból szoptam, hanem onnan, hogy a barátnőm jelen volt az előadáson (ami nagyrészt rólam szólt, a távollétemben, persze), és minden lehető és ésszel kitalálható hülyeséggel vegzálták, hogy miért nem nevel meg engem. Egyébként azelőtt végzett az ápolói tanfolyamon, így a szoc. ápoló & gondozó, és a gyakorló ápoló mellett már ez is megvan, de hogy miért nem rajtam alkalmazza a tudományát, miért nem vezet engem pszichésen, amikor én borzasztóan beteg vagyok, de ha egy hétig valakinek meg kéne oldani azokat a feladatokat, amiket én ellátok, valószínűleg inkább befeküdne a pszichiátriára, ha egyáltalán felfogná, miben van.

És az i-re a pontot a hazaérkezésünk utáni nagybevásárlás tette fel: a László utcai *ntersparban egy újabb főorvosnővel futottunk össze, persze pszichiáter, persze intézményvezető, persze ma lett volna nála jelenésem, és a fent vázolt okok miatt nem mentem. A jó viszonynak megágyazott, hogy köszönés nuku, mindegyik oldalon, a főorvoskájó odajött szöszmötölni hozzánk a kosarakhoz, hogy jól észleli-e, amit valójában tapasztal, vagy esetleg álmodik-e, gondolom ilyen a pályafutása során még nem esett meg vele, mire a bnőm benyögi, amikor a szórólapot kib*xtam a kosárból, hogy: „Nagyon jó, Robi, nagyon szépen takarítasz.” Mivel a kájó azért emelte fel duplájára a gyógyszeremet, mert nem raktam rendet magam után, és ezt el is mondtam neki, ha tehette volna, sztem bezárat vagy 2 hónapra, és kapálási terápiára fog az addiktológián, a gyarmatokon, a hátsó traktusban, mint a többi szerencsétlent. Biztos, ami ziher, vettem egy 2l-es Kőbányait is, remélem, azt is látta.

Szóval, mint már említettem egy helyen, így telnek itt vidéken a napjaink, a pszichiáterek szopatják a betegeket, és vica versa, ez visszafele is működik, néha kicsit gyámság alá teszik őket, néha kicsit túllövik őket anyaggal, kicsit el akarják vitetni ide-oda, cserébe a betegek írnak kedves dolgokat, leváltják őket, meg olyanokat szólnak be be nekik 1-1 véletlen találkozás alkalmával, aminek a kedvességi faktora nagyon magasan kiveri a biztosítékot. Hát, ez egy kedves kis vidéki hagyomány, együtt sírunk, együtt nevetünk, így telik lassacskán az életünk, kedvesség kedvesség hátán, még azt csodálom, hogy nem indult be igazán a helyi pszichiátriai turizmus & folklór.

Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülállóan vagyok pofátlan a történelem folyamán néhány általam elkészített művel, azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal, de a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem, egy Tomcat nevű illető jóvoltából, de világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawmba nevű zenekarhoz, amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív, mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez, ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.

Vajon miért volt fontos az In Memoriam Margaret Thatcher című CD megjelentetése a Chumbawambának, pláne az együttes felbomlása után? Minden jel arra mutat, hogy a zenekar hosszútávú tervekben, és világszintű távlatokban gondolkodott, már a nyolcvanas évek elején, amikor anarcho-punk zenekarként megalakultak, és ezt a viszonyulást végig megőrizték a szövegeikben, populárisabb, majd etno-folk alternatív korszakukban is.

Persze, ezt nem mindenki így gondolta: A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumper című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She's got all the friends that money can buy.

Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel, de ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni: egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat. Összegezve: a zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: végig bennük volt a "mi lett volna, ha": ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor - kényszerűségből - névtelen, illetve "kisnevű" punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben, vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:

Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét, örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok, például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált pocsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken, nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar '56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:

Fura? Igen, az.

"Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: - Miklós, azért van egy titokzatos dolog az egészben, és bár én sem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: - Hát igen, azt még tudom." - Cseh Tamás: Keleti pályaudvar

Elöljáróban csak ennyit gondolatébresztőnek. Következik még egy minimális rinyálás, aztán ígérem, rátérek a lényegre hamar. Először is, két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban:

1. nem tudom, hányszor mondtam már magamban, hogy lassan leépítem magamban ezeket a beteges dolgokat, lévén, hogy mindenkinek egy élete van, de ezzel szemben egy érdekvédő egyesületnél dolgozom, és sajnos azt kell mondanom, hogy élvezem is. Persze lehetnék én segédmosogató is "egészségesek" között, de köszönöm, szívesebben foglalkozom informatikával, és így újra sorstársi dolgokkal betegek között.

2. A másik, hogy van-e jogom nekem a betegtársaim nevében nyilatkozni sokszor, akik nem feltétlenül úgy élik meg ezeket, mint én? Bár szerintem a válasz erre is pozitív, mert a) mindent meg tudok magyarázni, b) mégha nem is úgy élik meg, sok hasonló gondolat bennük is megfogalmazódhat a néha áthatolhatatlan hallgatásfüggöny mögött.

Ugye, a hallgatásfüggöny. A szégyen, a megbélyegzettség és a kirekesztettség. Ismerős, nem? Amikor úgy kell végigmenni az utcán, hogy nehogy meg kelljen ismerni délután, akikkel napközben együtt dolgozol, és minden álmod egy árufeltöltői állás egészségesek között, hogy aztán lehazudhasd nekik a csillagos eget is, de előbb-utóbb úgyis kiderül. Kínos, mi? Akkor elmondom, nem azért röhögnek ki a hátad mögött, ami vagy, hanem azért, amilyen nevetséges módszerekkel próbálod letagadni. Viszont ha vállalod, akkor azt is vállalod, hogy a többség hülyének fog nézni, és az egészséges segédmosogatók köpnek utánad az utcán, mert kitolod őket az állásukból.

És most hozzá a történet: Egy messzi-messzi kontinensen, amit úgy hívnak, hogy Amerika, él egy lány, aki 28 év körül van, és Kat Selwyn Laytonnak hívják, több mentális nehézséggel küzd, és úgy döntött, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ne stigmatizálják, avagy bélyegezzék már meg az ilyen betegeket, hanem inkább fogadják el őket olyannak, amilyenek valójában. Ezért készített néhány (=sok) olyan internetes "badge"-t, ami magyarul jelvényt, vagy kitűzőt jelent, de inkább a logo, vagy a banner kifejezést használjuk itt helyette inkább szerintem. Ezeknek az elkészítésére a Carrie Fisher nevű színésznő halála indította, aki a Csillagok Háborúja című, kezdetben trilógia, később hm, egyik szereplőjét, Leia hercegnőt alakította, és meghatározó élménye volt a gyerekkorának. Carrie Fisher maga is mentális problémákkal küzdött, és ezt fel is vállalta. 

A jelvények jól látható méretűek, és harsány, vagy éppen barátságos, trendi színekkel igyekeznek hatni a befogadóra, és nagy fehér betűkkel szerepelnek rajta a következő hashtagek: #endthestigma, no kommentes, vess véget a megbélyegzésnek, #1in5, azaz Amerikában minden 5. ember érintett állítólag valami ilyesmiben, és #youarenotalone, vagyis nem vagy egyedül, bár én ismerek olyat, aki már "a legnagyobb tömeg közepén is megtanult egyedül lenni", vagyis nagyon beteg, vagyis kurva beteg, illetve képzelt beteg, és a betegséggel (a "Rémmel") való folyamatos küzdelem tölti ki az életét. Na, jó, igaz, ezen a skálán természetesen különböző pozícióban foglalunk helyet, és nem azt mondom, hogy néha nem szoktam én is elkámpicsorodni, sőt elkettyenni (esetleg naponta többször), de én mindenre a megoldást keresem, és valószínűleg ilyenekre akar hatni Kat a pozitív üzenetekkel (ami néha csak annyi, hogy "nekem van" -> "x agybajom", de ennek felvállalása is valószínűleg felszabadítólag hat bizonyos fajta emberekre. Aztán vannak ennél bonyolultabb, rafináltabb, szofisztikáltabb üzenetek is (mielőtt még felmondanám az egész szinonímaszótárt), például: "a művészetterápia segít rajtam", persze a magyar hozzáállás még a "hülye vagyok, üssetek"-nél leragadt valahol a rendszerváltás előtt, de én azt mondom, nem lenne rossz ötlet feldobni ilyesmivel néhány hazai illetőségű honlapot is.

#EndTheStigma: Facebook | Twitter

http://mymodernmet.com/end-the-stigma-mental-illness-badges/

https://spoonierunnergirl.com/2017/02/13/the-power-of-the-end-the-stigma-movement/

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet - szokták mondani. Vagy: Buli az élet - ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés - az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte - hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike:

Toty-toty. Nagy dolog. Az ember a műhelyből bekerül egy külön álló épületbe a melóban, amit egyesek irodának hívnak, én megmaradtam a realitások talaján, és egy hónap után is festőműhelynek nevezem. Az ember szülei ilyenkor pár napig lelkesek, beszereznek egy csomó inget, meg válltáskát a laptopnak, ellátják jó tanácsokkal, pl. hogy ne legyen büdös, ne igyon annyit, meg más efféle, de aztán hamar megunják és megszokják, realizálják, hogy mégiscsak a problémás nagyfiukról van szó, és minden csoda három napig tart. Nem úgy a kollégák. Ma a következő tweetet írtam a melóban:

Megértem a munkatársaimat. Minek minden nap köszönni? Volt 4 évünk rá, hogy kiköszöngessük magunkat. Gondolom, mennyire fárasztó lehet már.

Na, igen, a kollégák, a műhely, a klikkesedés, pártoskodás világa, a fúrás-faragás világa (és most nem a kézműveskedésre gondolok). Eleinte ott ültem közöttük, normára vertem a karaktereket, mint ahogy köztük is uralkodnak íratlan szabályok, normák, amiket az éldolgozók állítottak fel, magasan téve arra a problémakörre, hogy ez egy rehabilitációs munkahely, és igazából csak az előállított munka minősége számít, a mennyisége már kevésbé. Na, igen, akkor még köszöntek. Fogcsikorgatva, be-beszólogatva, magukban a k. anyámba kívánva bár, de köszöntek. Mivel ők toleránsak.

Egészen az első fizetésig, mert akkor kiborult a bili: bérfeszültség keletkezett, mivel valamelyik zseni kikombinálta, hogy ha megkapom a bambasági pótlékomat is a skizofréniára, pár ezressel még többet is keresek, mint ők. Aztán elszabadult a pokol. Ha valakinek a kezemet nyújtom, úgy néz rá, mintha tőből szeretném kitépni az övét, ha ráköszönök, összerezzen, mintha áramütés érte volna, esetleg hangom már nem hatolna el hozzá abból a másik dimenzióból, amiben vagyok, lehet, egyszer valaki tényleg kísértetnek néz, és fizikai valómat asztráltestnek nézve megpróbál majd átgyalogolni rajtam.

Hm, hm. Nagyon érdekes. Mit tehet vajon ilyen esetekben a paraszt? Hát semmit. Tanul a nagy elődöktől. Vegyük például E4-et az irodából. Ő a legrégebbi irodista, valószínűleg tudja, mitől döglik a légy. A következőket csinálja: kialakított maga körül egy oeuvre-t, egy coulur locale-t, amit mindig magával hordoz, a dohányzóba is. A budiba is. Amúgy legtöbb idejét az irodában tölti, és társaság igényét a többi irodistával pótolja, akik szintén tőle tanulják, hogy hogy kell viselkedni egy irodistának, így mintegy megsokszorozva magát, E4 három példányban járkál a folyosón, a dohányzóba, és a vécére. Nagyon kell koncentrálni, ha valakivel véletlenül összeakad, annak azért köszönjön, de úgy általában igyekezzen a többiekről tudomást sem venni, innen alakult ki a mondás, ha bemegy a műhelybe, hogy: „Sziasztok, akinek még nem köszöntem.”, mert akkor számon kéne tartania, hogy ki mindenkivel találkozott már a folyosón, és aztán a műhelyben egyesével személy szerint előre köszönni a jelen lévőknek, szigorúan figyelve arra, hogy kétszer ne köszönjön senkinek, mert akkor meg kell magyaráznia, hogy miért köszönt kétszer, vagy esetleg valakit kihagyott, akkor egy hétig témába van téve, hogy újabban nagyon fenn hordja az orrát. És ez még csak az üdvözlés szertartása, a napi munkája akkor még nincs sehol, de az nem is munka, mert blablabla…

Most, hogy átvettem a munkaköre egy részét, érdekes módon nem akart megfojtani egy kanál vízben, mint a többiek, ha kérdezek valamit tőle, segít, nem szeretne a folyosón elpárologni, vagy beleolvadni a falba, ha meglát, nem rezzen össze, és nem fordítja el a fejét. Ennek ellenére én nem nevezném magam irodistának, inkább azt mondanám, hogy „festőműhelyista” vagyok, és amúgy csak szeretném elvégezni a dolgomat, illetve amit rám bíznak, anélkül, hogy ironikus tweeteket kelljen szerkesztenem, vagy fogalmazást írnom a kollégáim viselkedéséről, hogy valamennyire megnyugtassam a kis #zordkülsőérzőszívettakar beállítódású, érzékeny lelkemet.

„Betegsége 8-9 éves korában kezdődött.” – diktálta rólam kezelőorvosom a nővérkének 2013 tavaszán, amikor 2x1 hónapos turnusomat töltöttem a néhányak által csak Hawaii-nak nevezett régi pszichiátriai épületben

Valójában mikor is kezdődött? 2006 márciusában, vagy februárjában, vagy mikortól is számoljuk ezt a dolgot? X. Az első fura gondolattól? Vagy amikor először ellent mondtam a szüleimnek? Mikor voltam én 8-9 éves? Mi történhetett akkor? Nem is tudom. Nem emlékszem már tisztán arra az időre, mert már nagyon régen volt, 30 éve. Azt hiszem, az első megnyilvánulás rólam ebből az időszakból való, ami értékelte a viselkedésemet: vagy nagyon zseniális vagyok, vagy nagyon bolond. Nem szó szerint idéztem, de valami ilyen értelmű dolgot mondtak rólam. Amikor én magamon először tapasztaltam, hogy nincs velem rendben valami, az független volt a mentális betegségtől, azt hiszem, akkor maradtam le először a tananyaggal, amikor 8, vagy 10 voltam, mert elromlott a szemem, és nem láttam az írásvetítő fóliát. Elvesztettem a fonalat, és ezzel együtt elvesztettem eminens státuszomat az osztályban. Kiestem a versenyből. Azóta ideig-óráig sikerült visszaállni a sorba, kaptam szemüveget, kaptam kontaktlencsét, de akkor már úgymond kiestem a pixisből, nem voltam eminens, megtapasztaltam milyen nonkonformistának, sőt deviánsnak lenni. Érdekes, hogy a tanulmányi eredményeim romlása és a képességeim közötti szakadék ilyen feszültséget generált.

Érdekes  módon, amit az iskolában egyenes úton nem sikerült elérni, kerülő úton kellett. Könnyebb, de feszültséggel teli út volt. A hangot mindenkivel megtaláltam, a legdeviánsabbaktól a minta tanulókig. Ettől fogva inkább a társaság miatt jártam iskolába. Órán általában odafigyeltem, de a társaim voltak mindig az elsők számomra, a tanár ott volt ugyan, de csak jobb híján figyeltem, amit mond. A középiskolában rögzült az a tulajdonságom, hogy minden autoritást elutasítottam, a szüleimtől kezdve az osztályfőnökig. Soha nem volt igazi példaképem, sorstársi közösségnek fogtam már fel a középiskolát is, kötelező, de felesleges idővesztegetésnek, bár magam nézve kötelezőnek tartottam részt venni az órákon (nos, néhány kivétellel), de fő elfoglaltságom (az  olvasás, írás mellett (+némi programozás)), a csavargás, lézengés, bódító szerek fogyasztása lett (különösen alkohol).

Ez a hozzáállásom a felsőbb iskolai próbálkozásaimban is jellemzett engem, a Miskolci Egyetem magyar szakán sikerült ezt ésszerű keretek közé szorítani, életemben a legtöbbet ott tanultam, mind az iskolai tananyag tekintetében, mind az úgynevezett nagybetűs életből. Ekkoriban már diagnosztizáltam magamon a szociális fóbia bizonyos jeleit, és a nagyfokú szorongást, amiket természetesen jórészt alkohollal igyekeztem kompenzálni. „Drágám, Te kettős életet élsz.” – azt hiszem, ez a kettősség okozta végül is a bonyodalmat, ami miatt végül ezt sem végeztem el. Persze ez így nem igaz, mert a paranoid skizofrénia diagnózisom, a kórházi kényszerbeszállítás, gyógyszerezés, az úgynevezett hallucinációk, téveszmék olyan félelmetes világot tártak elém, ötvözve az akkori embertelen kezelési módokkal, és azt követő megszégyenüléssel, depresszióval, sivársággal, a magánéletbeli válsággal, és a szakmai úttévesztésekkel, hogy feladtam az ambícióimat, és egy időre a betegségtudat nevű fogalomba kapaszkodva szerettem volna kivonni magam a társadalom vérkeringéséből, és megnyugvást találni. Az akkori időben annyira szakbarbár voltam, hogy máshoz nem is értettem, mint a magyar nyelvhez. Így maradt nekem menedékként vagy az intézet, vagy a nappali pszichiátriai ellátás, ahol még minimális pénzt is kerestem, szociális foglalkoztatás nevű kereső tevékenység formájában, ami nem minősült munkaviszonynak.

Azóta olyan életesemények értek, amik mindezen problémákat háttérbe szorították, felülírták. Szorongásom, szociális fóbiám jórészt megszűnt, skizofréniám egyensúlyi állapotban van. Viszonylag kevés gyógyszer alkalmazásával állapotom annyira stabil, amennyire ez lehetséges. Úgy gondolom, beilleszkedtem egy közösségbe, ami sorstársi csoport ugyan, de beilleszkedési gondjaim nekem soha nem voltak. Fura módon a vezetőimhez  való viszonyom is rendeződni látszik, 30-as éveim végére, úgy érzem, kifejlődött bennem a képesség az együttműködésre. Talán azért, mert itt újra olyan státuszba kerültem, ami miatt megbecsülnek, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni, illendő módon is viselkedni talán. A következő éveimet valószínűleg a viszonylagos nyugalom, állandóság, kiszámíthatóság fogja jellemezni, évekig tartó meg nem értettségem, és szempontjaim lassan érthetővé váltak, kikristályosodtak, és társadalomra való veszélytelenségem talán már bebizonyosodott a közel 40 év alatt, amit itt a Földön töltöttem. Valójában ezek az eredmények is egy botrányos incidensből fejlődtek ki, és vezettek idáig, amikor is olyannyira szembe kerültem a helyi pszichiátria vezetésével, hogy jobban már nem is lehet. Azt hiszem, azóta kölcsönösen elfogadtuk egymás létezéséhez való jogát, mert nem is igazán volt más választása egyikünknek sem.

Valójában szerintem még mindig kölcsönös gyanakvással fogadjuk egymás tevékenységét, de mivel csak minimális a kapcsolatunk már egymással, nem igazán szólunk bele egymás életébe. Kialakult egyfajta egymás mellett élés. (Szándékosan nem használtam a békés szót, de különösebb problémákról nincs tudomásom, ellentéteink jórészt feledésbe mentek mindkét részről.) Az élet megy tovább, élni, és élni hagyni, és egyéb szólások lehetnének idézhetőek itt. Szorongásom még előjött, ameddig nem a képességeimnek megfelelő munkát végeztem, ami a végén már kiugró pulzusban, és egyéb jelekben mutatkozott meg, tehát amikor ismételten ambivalencia jelentkezett a képességeim és feladataim között, beindultak a régi reflexek, és ez meglehetős diszkomfort érzetet okozott. Régebben ezt valószínűleg úgy fogalmaztam volna meg, hogy „szétbasz az ideg”, de ma már szofisztikáltabban, körmönfontabban fejezem ki a mondanivalómat általában.

Jelenlegi munkakörömmel elégedett vagyok, leginkább webes tartalmakat állítok elő, úgyis, mint ezt itt, de mindenféle informatikához kötődő dolgot szívesen csinálok. Jól érzem magam az egyesületnél, hamar visszailleszkedtem, és megemlítenék még egy feladatkört, ami ehhez nem szorosan kapcsolódik: moderátori teendőket látok el tegnaptól a BÚRA Alapítvány oldalának fórumán. Úgy érzem, egyre inkább képességeimnek, készségeimnek megfelelő feladatokat kapok, fejlődési lehetőségekre bőven van alkalmam, és ezek a fajta tevékenységek, szellemi elfoglaltságok sokkal jobban testhezállóbbak számomra, mint a fizikai munka, amihez a legkevesebb affinitást sem mutatom fel. Nem mondom, hogy nem fárasztó valamilyen szinten, de a feszültség csökkent, mondhatni elmúlt, és vele együtt a szorongás és a szociális fóbia is. Hát ennyi volt szorongásom története, most már nagyon úgy néz ki. Sorstársi segítő munkaköröket látok el, meggyógyultam-e, vagy sem, mindenki döntse el maga. Amennyire van ezekből gyógyulás, én úgy érzem, igen.

Most, hogy valószínűsíthetően nemsokára váltok az Abilify injekcióról Explemedre a közeljövőben, összegezném az ezzel szerzett tapasztalataimat, és közre adom. Hátha valakinek segít. Annak a szövegnek az első változata, amit az aripiprazol-félékről írtam munkaidőm első hetében. Aztán megírtam ennek a szövegnek a normálisabb (és formálisabb) változatát, amihez szinte semmit nem használtam fel ebből a szövegből. Ezért maradt egy szövegem, amit sehova sem raktam fel, miért ne másolnám be ide? Ezek valószínűleg az utolsó szavaim az Abilifyról, amennyiben nem keres meg az Abilify gyártója, a japán Otsuka cég, hogy írjak nekik tovább róla, amire valljuk be, kevés esély van, mert 1. nem tudok japánul, 2. angolul is egyre inkább csak hallgatni, de végülis nagyjából az abilifyról szól,  aminek a hatóanyaga az aripiprazol, ami az egyik összetevője annak, hogy sikerült a skizofrénia nevű betegséggel élőket tartósan jobb állapotba hozni, mint ennek a gyógszernek a megjelenése előtt, talán ennyi idő után kijelenthetem, és ezért nem is fog senki pofon vágni. A szövegben ha zavarosság, pontatlanság, következetlenség található, az az idei húsvét számlájára írandó, amit sikerült túlzásba vinni.

A szöveg felhasználható gondolatébresztőnek, vitaíndítónak, esti mesének, stb...

Elsők között próbálták ki rajtam Nagykállóban az Abilify Maintena injekciót. Azt szokták mondani, hogy egy kicsit energetizál, divatos kifejezéssel szólva felpörget. Mellé azonnal nyugtatókat kaptam, hogy kompenzálja egy kissé ezt a hatást. Sajnos, a nyugtatókat nem tudtam rendeltetésszerűen használni, ezért egy idő múlva nem szedtem őket tovább. A nyugtatók elhagyása nekem nagyon nehezen ment, enyhébb fokú hallucinációk is jelentkeztek közben, egy hétre táppénzre mentem a munkatársaim, és főleg a főnököm javaslatára. A koncentráció nehezen ment, volt, hogy állni alig bírtam a lábamon, munkámat átmenetileg nem tudtam ellátni. Viszont az Abilify Maintena nyugtatók nélkül tartós használat mellett, úgy gondolom, lassan változásokat okoz a személyiségemben, amit sajnos nem látok előre, hová fog vezetni. Az Abilify tabletta formájában adagolva nem okozott ekkora gondot, viszont más jellegűeket igen, ami miatt szájon át való alkalmazása számomra szinte lehetetlenné vált. Gondolok elsősorban a gyomorban okozott problémákra. Az Abilifytól állandóan feszült, nyugtalan vagyok, de pozitív hatása is van: gondolkodásom tisztább, szedáló hatása egyáltalán nincs, a problémákat azonnal felismerem, és analizálom, ezeknek híján viszont hajlamos vagyok én generálni őket. Mióta az Abilify injekciót kapom a Cisordinol depot helyett, azonnal feltisztult az a köd, ami észrevétlenül rám telepedett a Cisordinol injekció használata közben. Azt mondják, hogy a Cisordinol hosszú távú szedése nem javasolt, ugyanis korai demenciát okoz. Talán észrevétlenül már meg is kezdődött nálam a folyamat, de még időben váltottunk a gyógyszeren, és visszafordítható mértékű maradt még az agykárosodás. Mellesleg, nem hagyományos képalkotó eljárásokkal az agyamból sikerül elváltozásokat kimutatni, ám ezek nem teljesen megbízhatóak, CT és MRI nem mutat eltérést. Ami megerősítheti az agyi elváltozások teóriáját, az erős agyi eredetű fülzúgás, és régebben, amíg nem stabilizálódott az állapotom, nyomást érzése, és arccsont-, illetve koponyacsont tájéki fájdalmak is jelentkeztek. A régebben alkalmazott antipszichotikumok (különös tekintettel a Risperdsal származékaira), megváltozott érzékelést, és testképzavarokat is okoztak. A Haloperidol tablettának a bevételét megtagadtam, mert szinte pánikba estem attól a tompító hatással, amit az agyamra, és ezáltal a gondolkodásomra gyakorolt. A Ketilept (Seroquel) nagyon magas vérnyomást okozott, és testen kívüliség érzetét okozta, amitől szintén megijedtem, és szinte pánikszerű testmozgásba kezdtem tőle, ideges gyaloglással próbáltam a feszültségemet levezetni, illetve a testen kívüliség érzetét megszüntetni. Mindegyik gyógyszer szedését muszáj volt befejezni, mert inkább vállaltam az esetleges pszichózis kockázatát, ami kivétel nélkül be is következett, de a gyógyszermellékhatások miatt az életem minősége már annyira lecsökkent, hogy nem volt kedvem tovább olyan szinten vegetálni. Az Abilify Maintena használata mellett is néha-néha felmerül ilyen gondolat, pláne amiatt, hogy egyszerre sok anyag kerül a szervezetembe, a hónap végére viszont úgy érzem, kiürül a szervezetemből, és akkor az okoz labilis érzést kiváltó hatást. Bár semmiféle megfogalmazható negatív hatást nem érzékelek, viszont megfogalmazhatatlanul változatos rosszullétek törnek rám, leginkább ijesztő a gyógyszer kiürülésének az állapota, talán azért, mert a kémiai anyag kiürülése eddig automatikusan és reflex-szerűen a pszichózis fellángolását idézte elő. A pszichotikus epizódjaim alatt látszólag agresszíven is viselkedhetek, de embereket, élőlényeket ilyenkor sem bántok, talán azért, mert nem is tudom, hogy hogyan kell, és nem is érdekel. Viszont ezek az egyelőre megfogalmazatlan, illetve még megfogalmazásra váró mellékhatások nálam érzelmi instabilitást okoznak, és ez, ameddig az Abilifyt szedni fogom, valószínűleg mindig fenn fog állni. Türelmetlenebb, intoleránsabb vagyok a környezetemmel szemben, és a rám mindig jellemző türelem és empátia sajnos a türelmetlenségem miatt háttérbe szorult. Emiatt gyakran teszek olyan nyilatkozatokat, és követek el olyan cselekedeteket, amiket később megbánok. Ezt utólag korrigálni igyekszem. De sajnos ezzel együtt a legértékesebb tulajdonságomat, a toleranciámat vesztettem el részben. Önértékelésem mindezekkel együtt általában reális. Türelmetlenségem lehet, hogy annak is köszönhető, hogy az életben kitűzött céljaimat már egy ideje nem tudom elérni, részben a betegségem miatt. Viszont időközben fura dolog történt ezzel a betegségemmel: folyamatosan változik a betegségem jellege, társadalmi megítélése az életem folyamán. Ami évtizedekig, esetleg évszázadokig megváltozhatatlan diagnózis volt, az én életemben aktív változásokon ment keresztül, aminek több összetevője van: egyrészt a betegség kontrollja európai szabályozás hatására eltolódott a kórházi és gyógyszeres kezelés talajáról inkább a rendészeti hatáskörbe. Ezt jó dolognak tartom, mert teljes értékű emberként kezeli a skizofréneket. A skizofrén diagnózis is képlékeny, mert a DSM-V kézikönyv szerint a betegségnek alkategóriái szűntek meg, magát a diagnózist is elavultnak, túlhaladottnak tartják sokan. Egy maradványtünethez hasonló tulajdonságom maradt meg: a gyanakvásosság, de ez szerintem nem éri el a paranoid személyiségzavar szintjét, és az sem biztos, hogy az alapbetegségemből eredeztethető. A betegségem, és ennek kapcsán személyes véleményem, és hozzáállásom a világhoz ismert, mert vállaltam, mivel olyan helyzetbe kerültem annak idején, ami alapján nem is maradt más választásom. Annyit még mondanék, hogy rengeteg más pszichológiai, és akár pszichiátriára is tartozható mentális rendellenességnek számító tulajdonságom is van, de ezekre annyira senki sem kíváncsi, és e mellett a pszichiátriai kórkép mellett háttérbe szorultak, megszűntek, beolvadtak az alapbetegségem tünetei közé. Összegezve: az Abilify Maintena lehet, hogy zsákutcának bizonyul, de viszonylag élhető zsákutcának, mert eddig ez volt az egyetlen készítmény, amit nem kellett abbahagynom a mellékhatások miatt, hanem egyelőre bírom, és mondhatni azt, hogy egyensúlyban tartom magam vele valamennyire.

Állítólag az informatikusok nem sokat beszélnek, és főleg a dokumentációval van a bajuk. Nálam pont fordítva: ha definiálok egy változót, lehet, hogy órákig tudnék róla mesélni. Most is itt ülök, a záró dolgozatom elkezdve a laptopomon, ami a fotelbe van hajítva, furán világít, szinte vádlón, hogy csinálj valamit, vagy legalább ugorj le egy sörre a Bástyába, hiszen péntek van, vagy mi a szösz. Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az idei évben nem dolgoztam egy percet sem, végül is blogot se nagyon írtam, a sulival se sokat haladtam, és azt se mondhatni, hogy annyit piáltam volna. Leginkább pihentem, vagyis aludtam, tweeteket írtam, a saját fényemben sütkéreztem. Az egyik legelmésebb tweetem valami olyasmiről szólt, hogy "A pihenést kipihenni a legfárasztóbb dolog a világon." Már-már aforizmaszámba megy szerintem.

Szóval, hát, ilyen körülmények között talált rám a munka megint. Most ez nem önfényezés, de életemben nem jelentkeztem egy munkára sem. Most is próbáltam nemet mondani, de hallva a munkafeltételeket, jóval a határidő előtt benyargaltam a várost, és begyűjtöttem az összes szükséges iratot, mielőtt valaki is meggondolná itt magát. Szóval, vissza az egyesületbe, hirtelen jött, egy hetem maradt élvezni a semmittevést, vagyis nem épp a semmittevést, megbeszélni Pesten a sulit, az alapítványi pszichiátert, a suliban is szinte már magántanuló státuszom van, az alapítvány, ahová reményeim szerint járni fogok, kimondatlanul eléggé az antipszichiátriai irányzat felé kacsingat.

De ezekről később. Lássuk a munkát, és hogy miért is jó nekem:

Az egyesület, ahol dolgozni fogok, a megye, de inkább a régió, és leginkább az ország egyik legnagyobb skizó érdekvédelmi egyesülete. Ettől még persze habozás nélkül nemet mondtam volna, de olyan munkám lesz ott, ami mindig is a vágyam volt. Egyesületi FB kezelése, a honlap felvirágoztatása (meglátjuk, meglátjuk), egyesületi témákról, eseményekről való írás, tudósítás. Aki azt hiszi, hogy csak ilyen gonzó stílusban tudok írni, mint ami a sajátom, az nyilván téved. Meg egy dolog, hogy Sóstón kissé más állapotban kiscsajoknak performanszt tartok arról, hogy kormányszóvivő vagyok, de igenis tudok komoly lenni. Felteszem, a szcientológusok is jól jártak volna velem, amennyiben van az a CCHR nevű szervezetük, és még a kedves szervezetükbe sem kellett volna hozzá belépnem, ugyanis pszichiátriai betegeket nem foglalkoztatnak, vagy mozgósítanak hivatalosan, de hát bizonyos világszemlélet-beli különbségek ezt lehetetlenné tették. Szerintük ugyanis nincs skizofrénia, én viszont gyógyszer nélkül a szemük láttára elég pofás kis skizofrén subot produkáltam ahhoz, hogy ne vegyenek rólam többé tudomást, vagyis úgy csináljanak, mintha nem léteznék, nem léteztem volna soha, és nem éltem volna él évig a Narconon központban (szintén szci szatellit-szervezet, a neve önmagát magyarázza).

Blablabla, száz szónak is egy a vége, a Pszichotikusok Egyesületének leszek a designért, netes kommunikációért, és hasonlókért felelős embere. A fizikai munka kerülésében annyira haladtam, hogy idén már egy zoknit nem tettem arrébb, az irodai munka nem a kenyerem, megyek a kis laptopommal, meg a kis korlátlan internetemmel, beülök a többiek közé, és elleszek ezekkel a hivatalos, vagy hasznos, vagy hogy mondjam, dolgokkal. Nekem ez teljesen jó. Remélem, a többiek sem fognak kiutálni ezért. Mint mondtam, nem tudom, mikortól megyek, nem tudom meddig leszek, de jelenleg ez az újság. Aztán azóta konkretizálódott, hogy április 15-étől, vagyis Húsvét után. Remélem, kölcsönös megelégedésünkre fog szolgálni ez a helyzet, aztán alászolgája.