Amikor viszonylag jobban lettem, írni kezdtem. Azt hiszem, grafomán vagyok. Ilyen rohamokban tör rám. Ez akkor van, amikor éppen nem vagyok depressziós, mert ha az vagyok, akkor furcsa mód pornófilmeket nézek egész nap, vagy csavargok a városban, de annak nincs sok értelme, csak azért csinálom, hogy ne feküdjek az ágyban, mert attól még rosszabbul leszek. Már régen, másnaposan sem ment, és most sem. Egyszerűen kidob magából az ágy. Talán néha túl hamar is, anyámat meg idegbajba kergetem, mert nem tud aludni, mert mászkálok hajnalban. A gépet nem lehet bekapcsolni, mert meghallják, és kivágnak vele együtt. Utálom, hogy folyton nekem kell alkalmazkodnom, meg meghúznom magam, mondjuk jelenleg az ő házukban lakok, el kéne már húzni a picsába. Azért kéne a munka nekem is + a bnőmnek is. A leszázalékolás, meg a rehab munka kábé kitesz annyit, amennyiből már el lehet nyomorogni. Jelenleg ez az álmom. Ugye, milyen nevetséges? A tévé is szar még ilyenkor reggel, olvasni egészen az utóbbi időkig nem tudtam, mondjuk még egy filmet se bírtam végig nézni, ami azért elég gáz (a gyógyszerek koncentrálási nehézséget okoztak). Meg amúgy is egy csomó rossz könyv van, nem tudom, minek adják ki ezt a sok szemetet. Pontosabban tudom, mert az egész egy klikk, "irodalmi maffia", ahol egymás seggét nyalják a haverok, kissé kiábrándultam belőle, és így a "szép"irodalomból is. Megdöbbentően szar művek vannak sztárolva, most csak annyit mondanék, hogy a Sorstalanság Nobel-díjat ért. De sorolhatnám. A kortárs meg úgy szar, ahogy van. Meg azok a versek! Borzalmas. Ilyeneket talán én is tudnék, de attól még az is borzalmas lenne. Inkább leszek egy senki kis blogger, mint egy szar "író", vagy "költő". Pedig régebben voltak ilyen ambícióim. Csak aztán elsodort az élet (meg az alkoholizmus, meg a skizofrénia, sokan mondták hogy írjak róla, de inkább nem, legalábbis nem ÚGY). Utána meg - némi utálkozás után - megragadott a non-fiction, azon belül is főleg a blogolás világa. Kicsit úgy érzem magam, mint azok a régi jó naplóírók, akik miden szart megörökítettek. Nem is tudom, miért. Úgyse olvasom vissza. Legalábbis a freeblogon nem tettem. Leírtam, ami az eszembe jutott, aztán el is felejtettem. Csak a kommentek miatt csináltam. Egy idő után már azért sem. A freeblog nagyjából megdöglött, és az én blogjaim is. Próbáltam saját tárhelyre menni, de az meg a saját hibámon kívül tönkre ment. Csak annyit mondok, hogy nem megbízható a WordPress, meg a többi CMS. Vírus, hekker, meg minden, amit csak el lehet képzelni. Nekem pl. valamiért késett a tárhelyemért az utalás, a szolgáltató meg törölte az egészet. Egy csomót szoptam az ilyenekkel. Az internet veszélyes üzem. Tényleg. Akkor miért nem papírra írok? Hát csak azért, mert úgy az életben nem mutatnám meg senkinek, kit érdekel egy hülye napló, amit egy noname valaki írkál? Talán a rokonokat. Hát, nem sok van, és azokkal sem vagyok túl jóban. Barátok, haverok? Ugyan. Szakítottam velük. Egy blog még talán érdekelhet valakit. Csak kéne néhány jó téma. A pszichiátria kézenfekvő lenne, de annyira utálom, hogy örülök, ha nem kell vele foglalkoznom csak a minimális mértékben. Addig érdekelt, ameddig azt hittem, hogy ha leírom az igazságot, az valakit meghat. Pedig annyian leírták már, eléggé híres emberek, Feldmár, Szendi, Szasz, stb. Falra hányt borsó. A gyógyszeripar ellen tehetetlenek, mert abban van a pénz. Akinek pénze van, hatalma van, és ő mondja meg, mi legyen. Az, hogy hogy kéne, így, meg úgy, kevés embert érdekel, és ők is inkább csak a spirituális maszlagot kajálják. Azt is csak azért, mert így akarnak mások fölé kerekedni (legalábbis úgy érezni magukat), ha már pénzük nincs. Úgy akarnak a többi ember fölé kerülni, hogy ők fejlettebbek spirituálisan, és ez nekik a vigasz. Az élelmesebbje pénzt csinál belőle, a hiszékeny áldozataik meg elméleteket gyártanak, a seggük meg kilóg a gatyájukból, mint például a tesómék. Látóhoz rohangálnak, meg spiritisztához, közben meg felkopik az álluk, ide járnak kosztolni, meg ócska cuccaik vannak, meg mindent örököl a gyerek. Kábé a csőd szélén állnak, de nem állnak le a fantasztikus ötleteikkel, ki akarnak költözni tanyára, hogy mindent maguknak termeljenek meg (életükben nem termeltek még semmit), az állatokat meg sajnálják levágni, közben mindenkinél okosabbak, és ilyen ezoterikus-fasisztoid (ez nem tudom hogy jön össze) eszméket vallanak. Közel állnak ők is egyfajta szektás gondolkodásmódhoz, de ők leginkább csak ketten hülyítik egymást. Nem baj, a zsák megtalálta a foltját. Tökéletes lúzerek. Azt mondták a rokonaim, hogy tőlük semmi jóra ne számítsak (még ha lenne nekik, akkor se). Álomvilágban élnek, és én úgyis csak megzavarnám az "idillt". Különben, remélem, nem sokára saját lábra tudok állni, kicsit tartok ugyan tőle, de mostanában mindenki ezzel nyaggatott, hogy harmincix évesen milyen égő már (amíg el nem tűntem a szemük elől, he-he). Már nem sok idő, vannak konkrétumok is, majd ha biztos lesz (a kezemben a mani), akkor majd "minden jóra fordul". Mondjuk kicsit félek, mi lesz ha összeköltözök a bnőmmel. Mert őt meg hosszú távon kibírni, hát, nem tudom. Talán csöbörből vödörbe kerülök.
Szeretnék átjönni a freeblogról, mert egy nagy szar nem igazán működik, és nem is tudok jobbat. A blogjaim általában olyanok, hogy mindenféléről akarok írni, de általában csak rinyálás a vége. Ezen most változtatni szeretnék, és tényleg mindenféléről írni, és nem a mindennapi problémáimról a szüleimmel/barátnőmről, próbálom őket elfogadni olyannak, amilyenek, és inkább előre tekinteni. Mióta nem blogoltam a freeblogon, szerintem sokat változtam előnyömre.
Régi vágyam volt, hogy ne folyton a betegségem legyen a középpontban (ami a paranoid skizofrénia), hanem próbálok úgy tenni, mintha ez nem lenne. Magyarul leszarom. Gyógyszereket nem szedek, és élem a világomat. Igaz, hogy még le vagyok %-olva, a jövő hónapban + úgy néz ki, felvesznek egy 4 órás munkára, úgyhogy lesz egy kis lóvém is. Kezdetnek megteszi. A terveimről egyelőre annyit, hogy majd szeretnék fősulira/egyetemre menni, ha összejön annyi pénz. Persze csak levelezőn, ui. benne járok már a korban, nemsokára 35 leszek.
A betegség kb. 7 évet vett el az életemből, meg is van a véleményem erről az egészről. Mármint a pszichiátriáról. Ha lesz időm, kifejtem bővebben. Előljáróban annyit, hogy egy rakás inkompetens barom dolgozik ott, és - én úgy vettem észre - szart se értenek a munkájukhoz. Meg nem is nagyon érdekli őket. Az ő hm... ráhatásukra hagytam ott az egyetemet, mert azt mondták, hogy úgysem tudok ezzel a betegséggel egyedül boldogulni. Egy nagy szart nem. Emiatt nincs most életem, hanem itt baszom a fajtámat a szüleimnél. 35 évesen! Egy kicsit gáz.
Pluszban teletömtek gyógyszerrel, de ennek most már vége (néhány hónapja). Úgy érzem, "kinyílt előttem a világ". Ki is mondta ezt régebben? Ja, a volt barátnőm, aki félrekúrogatott, de nem baj, mert úgyis egy ribanc volt világ életében. Örülök, hogy megszabadultam tőle. A mostani "párom" egy kicsit(?!) együgyű, de legalább nem akkora kurva, és nekem ez elég. Utálom bonyolítani ezeket a párkapcsolati dolgokat, szeretem a tiszta helyzeteket. A régebbi barátnőm a nagy eszével csak hitegetett, közbe meg félre járt. A mostani agyilag nem egy nagy szám, de azt hiszem, nagyjából megbecsüli magát, és ez jó. A szüleimről majd később. (Másokkal meg nem nagyon tartom a kapcsolatot. Az utcán pl. elfordulok, ha ismerőst látok. Új élet, ez kell nekem. Majd lesznek új ismerőseim. Vagy nem. Kit érdekel?)
Remélem érdekes dolgokról fogok tudni írni, például tévé, meg ilyenek. Piálás. Pornó. Ilyesmi. (Mióta nem gyógyszerezem magam, ezek mennek. Egyelőre.) Aztán majd talán elolvasok néhány könyvet. Meg mindenfélét csinálok, amit a normális emberek, és akkor arról. Meg talán néha a pszichiátriáról, mert ott fogok melózni a betegek között. Lehet, hogy szar lesz. De kell a pénz. Remélem jobb blogot fogok írni, mint régebben, mert ott csak magamat sajnáltam. Majd lesznek ilyen témák is, bebizonyítom, hogy tudok (jól is) írni, ha akarok. Azt hiszem, kész vagyok váltani, ilyen értelemben is. Minden közösségi oldalról töröltem magam, vagyis nem töröltem, de már nem fogok belépni (szerintem soha többet), az e-mailjeim nem élnek. Az elején egy kicsit fura volt, de hamar megszoktam. Nem hiányzik senki. Aki meg igen, azt meg igyekszem elfelejteni. Felejtsenek el, hagyjanak békén. Nem is éltem 35 évig. Vagyis már nem igazán számít, mi volt, szeretnék "tiszta lappal indulni", tabula rasa, sub rosa, meg minden. (Ennyit a latin tudásomról.) Csak még azt nem tudom, mit fogok az önéletrajzomba írni, ha lesz, ja igen, valami ilyesmit, hogy "szellemi szabadfoglalkozású". 17 évig. Csak nem tudom, mindezt mivel támasztom majd alá. Talán majd írok egy pár verseskönyvet alibiből (dátum nélkül). A versekről úgyis nehéz megállapítani, hogy mennyire jók/szarok. Szerintem a legtöbb szar. Meg a dalszövegek is. Meg a zene is. Nem is nagyon hallgatok semmit. Kicsit öregnek érzem már magam az ilyesmihez, meg rájöttem, hogy milyen béna is az egész. Röhejes. Kábé 5 perces bohóckodás a tévében/rádióban. Ennyi idő alatt nem sok mindent lehet elmondani, és azt is szarul. Ez művészet? Egy nagy szart. Tök égő az egész, csak a táncos picsák dobják fel valamennyire a műsort (már ha vannak). De még azok se mindig. Valószínűleg 1-1 ilyen ribi többet ér, mint a szöveg, a zene, a technika, meg az előadó együtt véve. (Legalábbis nekem ez a véleményem, általában ezek fognak meg az ilyen "produkciókból".)
