Skizofrénia underground

De kettő sem. Vagy akár három. A legfurcsább az egészben, hogy részben a betegtársaimért tettem mindazt, amit tettem, és érdekes módon ők néznek a legnagyobb hülyének. Mert nem vetetem magam gyámság alá kedvezményes buszbérletért, nem baszom szét a berendezést a bizottság előtt a százalékért, nem alakoskodom, nincs két vagy több személyiségem, egy a pszichiáteremnek, egy a szoc. munkásomnak, egy a társadalom felé. Nem fogadom el a segítséget senkitől, és nem is játszom meg, hogy rászorulok, szeretetért, elfogadásért, anyagi ellenszolgáltatásért.

Mások már rég letudták az érettségit, vagy a szakmunkást, és az, hogy én 38 évesen is még tanulok, csak azt bizonyítja, hogy debil vagyok. Hogy lehet 40 ezer forintról lemondani havonta, hiszen a mai világban annak is örülni kell, hogy egyáltalán munkahelye van az embernek.

És mi a helyzet a párkapcsolatommal? Hát, az meg már a legnagyobb botrány. Lévén, hogy orbitálisan hülye vagyok, semmi keresnivalóm nekem ebben a kapcsolatban. Akkora barom vagyok, hogy csoda, hogy el tudok szívni egy cigit, vagy megtalálom a számat a sörösüveggel. Tulajdonképpen ehhez kell nekem segítség. Valójában egy döntésképtelen, imbecillis bunkó vagyok, ha nem tudom, mi a jó nekem, majd megmondják az úgynevezett betegtársaim.

Ez most lehet, hogy egyeseknek rosszul esik, de én a környékbeli skizofrén szubkultúrát, mindig is negligáltam, úgy, ahogy van, mert élhetetlenek, játsszák a fogyatékost, lefekszenek a gondozási központnak és a különféle segítőknek, amúgy meg rehab munkáról rehab munkára vándorolnak - jobb esetben. De mindegyikben ott lakik egy kis Oravecz Nóra vagy Paulo Coelho, ha mások felett ítélkezni, véleményt mondani, vagy csak szimplán pletykálkodni kell - ki, ha nem ők. Tudom, hogy egyesek szerint pszichózisom van, mert a drágalátos Facebookra ki mertem posztolni az igazságot, mások tudni vélik, hogy azt sem tudom, milyen rendezvényen vagyok, azért írkálok össze-vissza hülyeségeket.

Nagyon érdekes, hogy eddig bárki, aki tett értük valamit valamilyen szinten vagy fórumon, az nagyon beteg, pszichózisa van, vagy nagyon debil. Aha. Ha azt mondja nekik valaki, hogy nem király foglalkoztatóról foglalkoztatóra járni, és a betegtársaikról pletykálkodni, az dögöljön meg. És ehhez persze hozzá jön, hogy ők egészségesek, még a pszichiátrián sincsen soha skizofrén, mindenkinek alvászavara van, depresszióval. Azt hiszem, ennyit tudok elmondani a betegtársaim általános hozzáálásáról a témához jelenleg, sorry.

Bárki bármit gondol rólam, én sem szívesen nézem végig egy-egy illető ámokfutását, és a Hujber Feriről  készült videókat sem néztem rongyosra, sőt épphogy csak belenéztem, de nyilvánvaló, hogy nem stimmel vele valami. Ma már minden embernek van véleménye, és szabadon kifejtheti. Nem kell hozzá sok, regisztrál egy közösségi oldalon, fórumon, bármilyen online felületen, hozzászólhat, véleményt alkothat, de akár szerepet is játszhat, színészkedhet, trollkodhat is egy jót. Lehetsz vicces, bohóc, gumiarc, egy határig.

Volt régebben erre egy mondás, hogy "Fiam, ne játszd a hülyét, mert úgy maradsz." Véleményem szerint azért ér többet egy-egy őszinte vélemény, mert lehet, hogy az embernek nem lesz akkora sikere, nem kap annyi hozzászólást, lájkot, és unalmas lesz, de nem áll fel annak a veszélye, hogy különböző interpretációk kapjanak szárnyra a viselkedéséről, amik esetleg köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Esetleg annyira összetett már az illető szándéka, hogy nem különíthetőek el nála élesen a határok, hogy mennyi ebből ő, mennyi a színjáték, és mennyi az esetleges betegsége.

Egy színész számára esetleg kínos lehet, hogy komoly szerzők és rendezők árnyékában nő fel, és állandóan szerepet kell játszania, nem is akármilyen szinten, nyilvánvaló, hogy belső igénye, hogy saját(is) gondolatai legyenek, saját jogán legyen valaki, de ez nem mindenkinek adatik meg, sajnos. Olvastam viszont Hujber Ferenc néhány Facebook bejegyzését, amiben nyilvánvaló, hogy túltolta a magyarságtudományt, és bedőlt az agyába. Twitteren dettó. A legjobbakkal is előfordul, ne is menjünk messzire. (Igen, jelen.) Manapság olyan sokféle társadalmi funkciónak kell megfelelni, annyiféle kommunikációs csatornán, hogy néha már engem is lefáraszt. Tehát nem jó a kérdésfeltevés, hogy direkt csinálta, vagy inkább nincs rendben nála valami, vagy hogy mi volt a konkrét ok. Alkalma volt rá, megtehette, meg is szerette volna csinálni, és nem is állt teljesen a helyzet magaslatán. Az eredmény: láthattunk egy szétcsúszott embert eléggé inkoherens viselkedéssel, ami alapján engem már el is vitt volna a begyűjtő kocsi pölö. De ki lehet-e rá mondani, hogy mentálisan beteg? Nyilvánvalóan nem, társadalmi státuszánál fogva. Ez már úgynevezett közélet, ez mindenkire tartozik, mindenkinek meg kell szólalnia a kérdésben, esetleg naponta többször is. Ma Magyarországon véleményszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, úgy fejezi ki magát, ahogy szeretné. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Hát, ezt meg mindenki döntse el saját maga.

A legnagyobb gond mégis azokkal van, akik komolyan vették, és összeesküvés elméleteket gyártanak köré, netán a színész zsenialitását hangoztatják. Oké, megvolt a tévében az első egyenes adásban kitört elmebaj. Haladjunk tovább, nincs már itt semmi látnivaló.

Hm, remélhetőleg egy felvonás van még hátra ebben a skizofréniának nevezett szappanoperában, amiben ezidő tájt vagyok: mégpedig az, hogy papíron is elismerjék, hogy normális vagyok. Jó, van egy hír a városban rólunk, hogy E ribike, és megvolt a fél városnak, én pedig annyira debil vagyok, hogy a további intelligencia csökkenésem már exithez vezetne, és a közlejövőben várható. Mondanom sem kell, hogy a közvélekedésnek természetesen a fordítottja az igaz. Persze, mindenki gondolhat, amit akar, lehet valakinek jobb is így, mert könnyebb feldolgoznia a saját nyomorát. Mi pedig a sorstársainkon mindig és minden körülményben segíteni szeretnénk, és ha ezzel segítünk, ám legyen.

A múltkor sétáltunk a városban, és szóba jött, hogy hova tennék a pénzt, ha lenne:

- ... ha lenne, pénzem, én  is adnék neki. De nem is ajándékot vennék neki, hanem pénzt adnék...

- jó, hát ha lenne pénzem, én pedig lefizetném az enyémet a g.ibe...

Ugye, ugye, csak hozzáállás kérdése. A lényeg az, hogy mindketten szükségét érezzük, hogy elismerjük kezelőorvosaink munkáját, így vagy úgy. Az ember egy idő után igényes a betegségére, szeretettel gondozza, ápolgatja, még anyagi ráfordításra is hajlandó, mert úgy érzi, ő is viszonzott valamit a kedvességből, amit kap. Mondták, hogy legyek türelemmel, és cirka fél év alatt megváltozhat rólam a kezelőorvosom véleménye, és nem fogja már ugyanazt a debil státuszt írni az ambuláns lapomra, mint amit valamivel azelőtt kaptam, mielőtt a ez a blog kezdődött, és eredetileg azt a célt szolgálta, hogy megkapjam a 60%-os rokkantságot. Jól van, megkaptam, és akkor mi van, senki nem érti, miért kell lassan 4-5 éve már CTRL-C CTRL-V módszerrel megkapnom refrénszerűen minden kezelőorvosnál (azóta már a harmadikat fogyasztom) ugyanazt a diagnózist: debilke, debilke, debilke... És még csak annyit, hogy nem játszom meg magam a pénzért: én csak azt szeretném, ha az IGAZAT írnák le...

Jó, nem fogok várni sem egy évet, sem felet, sem egy életet, itt a megyében már magasabb beosztásban lévő orvoshoz nem is mehetnék, jövő hónapban, amikor Pestre megyek, elintézni a vizsgajelentkezést, el fogok menni az Ébredések Alapítványhoz, és tőlük fogok REÁLIS értékelést kérni. Amúgy is akartam róluk írni valamit, mert van róluk anyagom, de így még jobb, mert első kézből fogok tudni tudósítani róluk, és kontrollra pedig Budapestre fogok feljárni, ha már megyei főhülye vagyok, és a régió debilje, ügyeletes agyhalott.

Így van ez. Én is gondolkodom néha, nemcsak ész nélkül posztolok, mint a régi szép időkben, háhá. Elfoglaltam magam ebben-abban, lecsendesítettem magam ebben-abban, megmetszettem egy rózsabokrot, megjavíottam két járdát, műveltem kertjeimet. De beláttam, hogy ez nem én vagyok, tweetelhetek én nagyon szellemeseket, megmondhatom minden fellelhető fórumon, mit csináljon egy skizofrén, és mit ne, és még úgy-ahogy szavam is lenne a kérdésben. Annyi mindenképpen, hogy figyelembe veszik, amit írok, annál is inkább, mert kevesen írnak a témában. Aztán voltak itt elgondolkodtató esetek. Szóba jött a cyberterrorizmus mint skizofrén túlélési stratégia. Egyéni meglátások közlése különféle nicknevek alatt, divatos vloggerkedés, gondolatrohanás, hibrid kevercse mindannak, ami skizofrén, ami kancsal (he-he). Aztán rájöttem, hogy mérhetetlenül unom már a skizofréniát. Voltaképpen nem sok közöm van már hozzá. Sétálgatok a saját magam építette kertben, kerítéstől kerítésig, néha jön valaki, és beszól a kerítésen, vagy kéri, hogy engedjem be, de már azzal a tudattal, hogy nincs miért, hiszen a kerítésen túlról is látható mindaz, amit itt létrehoztam. Annak meg, hogy ketten-hárman kavicsokat dobálgassunk itt egy kerti tavacskába, nem sok értelme van.

már nemigen figyelgetem a témában az új #trendeket

Persze, hogy mindig lesz társadalmon kívüliség, kirekesztődés, anyámkínja. Csak hogy én már eleve egy társadalomba még nem teljesen integrálódott helyzetből csöppentem bele a kirekesztett státuszba, hát az egész nekem nem sokat ba... szóval nem sok vizet zavar. Tudom, hogy valakik nagyon szenvednek, és nagyon látványosan, de ha valaki az életét ezzel akarja eltölteni, csinálja. Hogy néznek rám az Alfi-kerben, amikor veszem a Riesnbraut, sz.rom le. Hogy kerekedik el a szemük a Retro dohányboltban, amikor leszambázok hajnalban kávéért... mondom: kávéért, b.ok rá. Tőlem ne várjon el senki semmit, hogy hogy illeszkedjen be egy skizofréniás az itteni helyi erők közé, hogy integrálódjon, hogy nézzen, hogy várjon a sorára, mert itt a nyomortelepen is aki egészséges, az egészséges, testileg mindenképp, az valamivel mégiscsak több, mint egy kósza beteg. Én meg azt mondom, hogy nem: ha, és ameddig virítom a lóvét, nem fogok a sor végén kullogni. És ha az 5 Ft-osokból tevődik össze, akkor is. És ha én unom a vaddisznószalámit, ami a nyíregyi rózsadombról elhozok, akkor tessék velem együtt röhögni a helyzet fonákságán, nem pedig kinézni a számból. Édesapa, ja, hogy neked az a plafon, hogy az Alfiban vagy kidobó, és a kasszírsával megbeszélitek, amit megbeszéltek a hátam mögött, de úgy, hogy lehetőleg én is halljam, attól neked ebből a fizuból még sohasem lesz olyan házad olyan környéken, ami nekem eleve adott, most jött meg a papír a földhivataltól, lobogtathatnám is, de talán minek is, asse tom, hol van, de nem is érdekel.

Ezek a vidéki társadalmi mizériák pont úgy hullanak le rólam, mint másról a ruha a boldog szerelemben, klasszikusokkal szólva. Szóval a vidéki szegények kicsinyesek, önzők, pletykásak, volt időm kitapasztalni ez alatt a pár hónap alatt ezt is. A nyomorban a térfigyelő kamerákat is humán erőforrással kell pótolni, és hadd mondjam el, sokkal jobban teljesítenek, mint ipari társaik. Az emberi erőforrás pótolhatatlan, mégha kényszer, unalom, vagy rosszindulat működteti is. Gyanús, hogy a környéken, de akár a házban is minden pártnak, civil szervezetnek (legális, vagy nem legális) megvan a szeme, a füle, a szája. Majd minden szegénynek megvan itt a patrónusa, a reménye, hogy ne csússzon innen lejjeb, mert innen már csak az utca a következő állomás.

Egyszóval élünk, éldegélünk, persze a skizofrénia nap mint nap szóba kerül valamilyen relációban, de már már messze nem olyan érdekes. Hm, hm, ilyen is van, ahogy a többség, az értelmesebbje képes fölötte napirendre térni, úgy én is. Befejezzük-e a sulit júniusban (figyeltük, már június :-D), vagy le tudunk-e tenni még mást az asztalra (itt az if-es témával kapcsolatos elméleti és gyakorlati dolgokra gondolok), ez itt a kérdés, nem más. Vagy ha, nem, ha ennyi volt, b.a meg ott, ahol van, most már úgy is jó. Bár, az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, hadd tegyem hozzá.

jó zene, a klip szar, le kell takarni a monitort egy asztalterítővel
Halott Pénz - Élnünk kellett volna https://t.co/RjUsEO8VNd

— Papp Róbert (@robokacsa) 2017. február 23.

Azért jó interactive fictionnel foglalkozni, mert a legkisebb tehetséget sem mutatom fel az ebben a műfajban készült alkotásaimban, sőt egyre borzasztóbbaknak érzem őket, mégsem szűnök meg őket előállítani. Ilyen az, amikor a tehetségtelenség kitartó szorgalommal párosul, mint a fűzfapoétáknál, bár belőlük idővel még lehet költő is. Az utóbbi időben eléggé sokat foglalkoztam ezekkel az interaktív dolgokkal, és rájöttem, ha még pár tíz évet foglalkozom velük folyamatosan, még válhat belőlem valaki ebben a szubkultúrában. Nincs mit tenni, ha ezzel szeretek foglalkozni, akkor ezzel. Vagy főleg ezzel. Meg ez most úgy rám jött. Olvasgatom a Sub-q magazint, ilyesmi.

Amúgy ebben a magazinban vannak komoly elméleti megalapozottsággal rendelkező emberek, már ami a témát illeti. Az itt megjelent írások alapján lassan kezd körvonalazódni bennem, mi az elvárható minőségű szint egy ilyen alkotástól. Mostani művem, a Zanza, egy rövid történet, egyelőre még köszönőviszonyban sincsen velük, már innen látom. Egyrészt még mindig nagyon személyes, de már nem személyeskedő, inkább olyan elméleti síkon mozog. Magyarul van, és angolul is, mondjuk az én angolom leginkább olyan "Hunglish", de hát ez van. Szintén a Sub-Q magazinban olvasható műfaji besorolások szerint én eddig három műfajban alkottam főleg: noninteractive nonfiction, interactive fiction, és revenge fantasy. Elég érdekes tanulmányozni itt az angol nyelvterületen ma divatos szövegek besorolását, mi itt le vagyunk maradva ettől. Na, de következzen a Zanza, ami egy interaktív szatíra:

http://philome.la/roboman78/zanza

Egyébként egy ResistJam nevű versenyre készült, ahol nem lesz utolsó, mert nincsenek helyezések. Ahhoz képest, hogy az ellenállásról szól, nélkülözi a politikai, és meglepő módon a pszichiátriai témát is, pedig eredetileg meg volt benne pendítve mindkettő kisebb-nagyobb hangsúllyal. Szóval ez a legújabb dágványságom, ez pedig a borítónak szánt kép, gondolom páraknak ismerős:

Rupi Kaur könyvével, a Milk and Honey-val úgy ismerkedtem meg, hogy sehogy se még, viszont verseire egy játéknak is nevezhető hypertext-válogatásban találtam rá, amit Emma McCallie készített, akiről még kevesebbet lehet tudni, csak annyit, hogy egy ültő helyében olvasta el Rupi Kaur könyvét, ügyes szerkesztő, és tőle fogok majd idézni néhány gondolatot terveim szerint. Az említett könyv 2015-ben jelent meg, és több, mint félmillió példányban fogyott, összehasonlításul, A kósza beteget 88-an töltötték le a Reblogról, és 12-en a hotdogról. Egyébként Rupi kanadai feminista költőnő, 4 éves korában költözött Indiából Torontóba a szüleivel. "Instaköltő"-ként is szokták emlegetni, mert először az Instagramon publikálta a műveit online változatban. Tevékenységei között megemlítendő még egy internetes performansz, menstruációs ciklusáról közölt képeket az Instagramon, "visual poetry" címszó alatt, amit később töröltek onnan. Természetesen maradt belőle mutatóba:

Na, de ennyit a véres valóságról, következzék maga a költői életmű Emma McCallie interpretációjában.

Most persze úgy teszek, mintha Emmát idézném, de valójában Emma és Rupi gondolatai keverednek az enyémmel, szóval ember legyen a talápán, aki kihámozza itt, hogy ki kivel van. Ennek ellenére megígérem, hogy közérthető leszek valamennyire. Rupi könyve, a Milk and Honey, négy fő részre bontható, úgymint: sértés, szeretés, szakítás, gyógyulás. Valószínűleg egy elmúlt kapcsolat állomásai. A játék (nevezzünk inkább hypertextnek) versekből tevődik össze, ahol egyik gondolatból vagy inkább szóból egy másik versre nyílik ablak, és így olvashatjuk végig a 4 fejezetet, ráadásul a szerkesztő úgy állította össze a hyperszöveget, hogy olyan verseket válogatott be, amik nem csak egy nő szemszögéből teszik érdekessé az olvasmányokat. 

"milk and honey", by @Emma_McCallie https://t.co/nxMXKbWIWK

— philome.la (@philomela_twine) 2017. február 25.

Egyébként nem újdonság, hogy játék(os) formában dolgoznak fel irodalmi műveket, gondoljunk csak Bruno Dias Prosperojára, ami Edgar Allan Poe műveiből táplálkozik, azokat dolgozza fel, majd lehet, hogy lesz még szó erről is itt a blogban, de inkább nem biztos. A milk and honey (kis kezdőbetűvel a hypertext) a szerelem, veszteség, trauma, abúzus és gyógyulás témakörét járja körül, és nem fordítottam le magyarra, mert ilyen erővel a fél internetet lefordíthatnám. Általában rövid, egyszerű versek, amik frappánsan fogalmaznak meg egy-egy életérzést, élethelyzetet. A játékos hyperszöveg szerencsés találkozása egy "Instaköltő"-nek, egy Twitterező szerkesztőnek, és egy Twine nevű nemlineáris szövegek létrehozására alkalmas szoftvernek.

Meg nekem, aki csak lesek, mint a moziban.

Az embert a választásai határozzák meg. WordPress vagy b2evolution inkább? Magas irodalom és művészet, vagy amatőr digitális kulturális kezdeményezések többségében? Nyomtatott vagy elektronikus felület a publikálásra? Amatőr vagy professzionális szemlélet? És a lényeg: blog vagy nyomtatott felület? Bár a legtöbb kérdésben szinte kényszerpályán mozgok, ragaszkodom a választásaimhoz. És itt az utolsó kérdésre szeretném kihegyezni a posztot, mármint hogy blog, vagy ... blog. A blogvilág számos változáson keresztül ment át, hacsak az elmúlt 10 évet vesszük alapul, akkor is. Csak ismételni tudnám néhány kollégámat, aki a témáról ír és gondolkodik, itt most Szeifert Natáliát hoznám fel hivatkozási alapként, aki ezt írta a 15 éves blogolási múltjára visszatekintve ,összefoglalva a blogoszféra változásait, tematizálódását, meg mindent: 15 éve blogolok. Kb. ekkortól keztem követni rendszeresen. Egyrészt hol vagyok én ettől a 10 évemmel (amiből a 6 év freeblog néhány átmentett poszt kivételével szőrén-szálán eltűnt), meg amúgy írni rengetegen tudnak, de időről időre megújúlni, és valamennyire tartani a rendszerességet, és jórészt újszerű tartalmakat, meglátásokat, szempontokat vinni bele, kevesen. Vagy nincs hozzá türelmük, vagy... Talán annyiban jó a mostani blogverseny, hogy láthattunk üstökösszerű felvillanásokat, sziporkákat is, nem kell ahhoz matuzsálemnek, meg őskövületi bloggernek lenni, hogy valaki meg tudjon alkotni egy koherens és összefüggő szöveget. Amikor még csak néhányan ismertek, akkor már elgondolkoztam, hogy mi teszi a bloggert azzá, ami, és mi különbözteti meg a blogostól. Mert 15 perc hírnév kétségtelenül jár mindenkinek, akinek megfontolásra érdemes gondolatai vannak, ezért is jó itt ez a blogketrec, hogy akinek igénye a minőségi megszólalás, lehetőséget kapjon rá.

Na, mégis, akkor mi teszi a bloggert? A remény. A remény, hogy időről időre meg tud újulni, bízik is valamennyire magában és a képességeiben, de a legfőbb tényező, én mégis úgy gondolom, hogy annak a reménye, hogy nem kényszerül az ember semmilyen ok folytán a blogírást, vagy annak minőségét feladni. Régen, amikor egy blog haldoklott, 15-ször elköszönt az olvasóitól, és ugyanennyiszer jelentette be, hogy nem csinálja tovább, ez egy időben divat volt. Volt ebben valami patetikus, de nagyon emberi is. Én ilyen esetben vagy kitettem a szünetjelet, vagy bejelentettem, hogy csendkirályt játszom x hónapig, és ezekhez nagyjából tartottam is magam. Véletlenül sem, álmomban sem gondoltam volna, hogy befejezem. Pedig egy időszakban olyan mentális és lelki nyavalyákkal küzdöttem, mint szociális fóbia, szorongás, depresszió, hogy csak a legfontosabb tényezőket említsem, amik hátráltattak a  tevékenységemben. Végülis az egyik riportban feltették nekem a kérdést, hogy a blogon kívül van-e valami segítségem, megküzdési stratégiám a skizofréniával, és azt váloszoltam, hogy "ez ... főleg ez." Tehát a második körben jöttek az emberi kapcsolatok, ez a blogom, vagy terápiásnaplóm egy abszolút mellékprojektből nőtte ki magát a legelismertebb tevékenységemmé.

Jó, akkor a kialakult szimbiózis a bloggal: itt lehettem mindig önmagam, volt, ami nem tartozott a munkahelyre, nem tartozott a családra közvetlenül, csak mondjuk indirekt módon, áttételesen, egy naplón keresztül, ami előbb körbejárta a világot, amit talán előbb láttak Wisconsinban, Lisszabonban, Abu-Dhabiban, vagy Dubaiban, minthogy eljutott volna azokhoz, akik ténylegesen érintettek valamennyire. Úgy gondolom, egy időben valóban kettős életem volt, volt egy arcom az akkori környezetem számára, meg egy hely, ahol őszinte lehetek. Mi értelme hazudni egy blogban? Ma már abszolút közelít a kettő, ez egy új helyzet, a magánéletemben az lehetek, aki itt, és ez jó. De addig, is ameddig eljutottam idáig, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy nem merülök el teljesen holmi szellemi sivárságban, ami környékezett előző blogjaim és mentális zavaraim kapcsán, hanem kitartok, és akkor lassan azt is megértettem, hogy valamennyire tudom formálni és temátizálni a szemléletet abban a témakörben, amit úgy hívnak: skizofrénia. Sőt, az ilyen témájú blogok elhaltak az enyém mellett, abszolút monopol helyzetbe kerültem, pedig nyilvánvalóan nem áll szándékomban. Csak az emberek rájöttek, hogy ez a betegség nem a folyamatos rinyálásról szól, meg hogy milyen rossz nekünk, meg egyebek. Talán az ember mutatkozott meg a betegség mögött, amire még a közelmúltban is úgy tekintettek az orvosok, hogy ez a dolog kiöli az emberekből a személyiséget, és egy kaptafára menő, egyenbetegeket produkál, ami néhány körmönfont megállapítással tényszerűen leírható. És leírható az ember, ténylegesen is, szó szerint, bebörtönözve egy diagnózisba. Fura dolog a remény: engem a remény éltetett, hogy nincs igaza ebben az orvostársadalom többségének, és remélem, hogy ezáltal én is reményt adhattam másoknak. Vége. :-)

Ez meg mi az ördög? Jézusmária, mi ez a szörnyűség már megint? - tehetnék fel a kérdést az olvasók, és joggal. Megmondom őszintén, nem tudom. Ha kötelező lenne műfajilag besorolni, azt mondanám, hogy egy irodalmi vázlatfüzet. Újdonságtartalma szinte zérus, egyébiránt az irodalminak szánt blogbejegyzések, versek vannak benne összegyűjtve, valamint két játékom. Ravasz, nem? Végülis könyvnek nem mondanám, terjedelmi okok miatt. Mindössze 32 oldal. Ráadásul elég szellősen. Három fejezetre tagolódik: Miskolcon lettem csúnya (sztori), 4x4 (vers), és Kaland konzerv (játék). A válogatás szempontja pofonegyszerű, ami irodalmi igénnyel készült, az belekerült, ami nem, az nem. Függetlenül a végeredménytől. A történetek számomra teljesen logikus sorrendben haladnak a végkifejletig, a versek közül majdnem mindet beválogattam, és a 2 játék. Gondoltam rakok bele reklámot is a miheztartás végett, de inkább még a képeket is kiszedtem. 

Műfajilag hasonlítgattam ekönyvhöz, ezine-hez (Magyarországon kevésbé népszerű internetes magazin, a fanzin szó áll hozzá a legközelebb), de leginkább egyikhez sem hasonlít, legnagyobb megdöbbenésemre, amikhez hasonlítani tudnám, azok a nyíregyházi pszichiátria által támogatott kiadványok, amiből eddig kettő létezik, és tudomásom szerint hosszú évek kihagyása után most készül a harmadik. Az első rész a skizofréniával foglalkozik, ez itt no kommentes, a második pedig egy mentális betegek számára létrehozott antológia, és a harmadik is az lesz. Ezekről a kiadványokról annyit kell tudni, hogy aki szerkesztette, viszonylag magas színvonalon tette a dolgát, a skizofrénia leírása megfelel az akkori (huszonévvel ezelőtti) kor kívánalmainak, és bár én személy szerint haragszom rá egy kicsit, talán valakinek segített valamiben. A betegek számára létrehozott antológia szintén magas színvonalú írásokat tartalmaz, és az a címe: "Az emberek között a magány üldözött". Én nem szerepeltem sem a régi, sem a most készülő antológiában, mégpedig azért, mert verseim különlegesek, túlságosan személyesek, vagy személyeskedőek, és némelyikben válogatott trágárságok is előfordulnak, viszont szerintem, ami van benne: eredetiség, új nézőpont, hangulat. Mások szerint nincs. Mások kapják be. 

Naszóval, ezekre a kiadványokra hasonlít az enyém is, azzal a különbséggel, hogy semmilyen formában nem tettem végül hivatalossá, csak egy pdf jól-rosszul (de inkább jól) szerkesztve. Címe, A kósza beteg jelzi különállását ezektől a kiadványoktól, meg az, hogy digitális formában elérhető csak. Nyilvánvalóan nem ellen-kiadvány, nem szidom benne a pszichiátriát különösebben, nem szerepel benne még a skizofrénia kifejezés sem, maximum két versemben jön elő, egyszer egy szóösszetéteben: skizofréniavirág, egyszer pedig ebben a sorban: "Kiröhögnek a hátam mögött/  a hülye skizók csokis sütik". A játékokat most hagyjuk. Szerintem jók, mások szerint ájdonnó. Amúgy gondolkoztam, hogy kérjek-e valamennyit a kiadványért, jelképes 1$-t, vagy 500 forintot, de különböző szempontokat figyelembe véve, amikkel most nem terhelnék itt senkit, az ingyenes kiadás mellett döntöttem. Sőt, arra is gondoltam, hogy kinyomtatom saját költségen, és a nyíregyházi kiadványok mintájára ingyenesen utána hajítom annak, aki igényli. Nem egy tipikusan fegyelmezett, munkájára igényes és büszke szerzői magatartás, és meglehetősen szokatlan errefelé, de szerintem mindenki úgy terjeszti a kiadványait, ahogy akarja. Kész. Amúgy meg egyáltalán nem valószínű, hogy több ilyen kiadvány követné, meglehetősen egyedi eset ez most.  Nem biztos, hogy 100%-ig végleges verzió, de nagyon valószínű.

http://nemvagyokbeteg.reblog.hu/files/mappa/A_kosza_beteg.pdf

Mai világba' egy blog nem lehet meg kéretlen jótanácsok nélkül. Ha eddig azt hittétek, hogy amolyan laissez-faire módon mindent rátok hagyok, és tessék, ahogy esik, úgy puffan, ki kell, hogy ábrándítsalak titeket. Én is beszállok hát a pontba szedett megmondások világába, igaz, hogy magamtól nem terjed odáig, hogy 5 nyomorult pontot megfogalmazzak (még a kisdobosok 6 pontja is magas volt, nemhogy ez), de itt van nekünk a Facebook, tálcán kínálja az instant zölds bölcsességeket. Tehát 5 pont szerepel a mai napra rendelt bölcsesség-adag felsorolásában. Miért pont öt? Nem fért ki több a szép téli tájra? Elfogyott a szufla? Vagy 10-nek a fele 5, és az már majdnem olyan, mintha kerek szám lenne? Na, jó, mindegy: 5 is elég.

1. Mindenkinek megfelelni. Nyilvánvalóan lehet rá törekedni, meg lehet próbálni, de elég cinkes. Például itt van mindjárt a szülői oldal, egy idézettel szeretném rövidre zárni: "Ha valaki az idősebb jogán tanácsot ad neked, egy dologra kell nagyon koncentrálni: nehogy megjegyezz valamit abból a sok sületlenségből, amit összehord." Megfelelni nem lehet mindenhol. Mióta kiléptem a melóból, nyilatkoztam rádiónak, újságnak, e-könyvet szerkesztettem, blogot írtam, stb, stb. A szüleimmel is meg kellett vívnom a kis harcaimat. Csoda-e, hogy éppen az életben vagyok egy kissé elhavazva? Hogy pont magamra nem jutott idő? Nem csoda. Egyszerűen nincs idő mindenre.

2. Mindent túlgondolni. Nem akarok megsérteni senkit, de a probléma inkább a másik véglet szokott lenni. Viszont valóban ez is nagyon nem vezet egy idő után sehova. Szerencsére észreveszem ilyenkor a beszélgetőpartneremen, ha ezt csinálja, és szólok, hogy állj, és ne tovább. Velem általában (már) nincs ilyen probléma. Régebben a nőügyeket spiláztam így túl. Nem is volt túl sok nőm. De ami volt, annál tovább tartott. Mind1.

3. A múltban élni. Sokan csinálják, óriási probléma. Mondanom sem kell, ez is párkapcsolati jellegű, sokszor. Meg mi lett volna, ha ezt, vagy azt csinálom. Ha a nagyanyámnak kereke lenne, ő volna a villamos. Bár nem akarom teljesen elbagatellizálni, az embereknek komoly gondjaik származhatnak az ilyenből. Tényleg.

4. Félni a változástól. Inkább úgymondanám, ragaszkodni a megszokotthoz. Persze valaki konkrétan a változástól fél. Mondjuk, ha jók a körülményei, érthető, persze. Én a megszokott munkámból kiugrottam a bizonytalan, szabadúszó létbe. Egyébként első dolgom volt, hogy bankszámlát csináltassak, mivel már nem kézbe kapjuk a fizut. Na, jó, nem az első, mert most csináltattam meg pár napja. 15+ éve volt utoljára bankkártyám, 2 is, csak egy kedves utas ellopta a a buszon, azután egy ideig "This is a bank robbery!" felkiáltással jártam a bankba pénzt felvenni, amig még volt mit, aztán lassan a számlám is elapadt, és sztornó. Hadd mondjam még el, a Gránit Banknál csináltattam, 0 forintért, online, és két napon belül elkészült a szla, és elküldték a kártyát. Szóval lassan lehet külözgetni a pénzt, ha csinálok valami érdekeset.

5. Negatívan gondolkodni. Mondjuk kétségtelenül van ennek vicces vetülete is, például Marvin, a paranoid android Douglas Adams könyveiben, a Galaxis-trilógiában. Egyébként meg, ha így gondolkodsz, jó eséllyel soha nem ér csalódás. Viszont nem éri meg a lelki gyötrődést, amivel ez a fajta gondolkodásmód együtt jár.  Meg a negatív gondolatok állítólag hajlamosak beteljesülni. Most ez vagy igaz, vagy nem. De valószínű, hogy hajlamosít a rossz bekövetkeztére. (Egyébként, akinek nem esett le, Marvin van az első képen.)

Örülök, hogy meghoszthattam itt a gondolataimat pár Fb-rafkó kapcsán.

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, melyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődésembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöld szemű, szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?

/Charles Bauldaire: A leves és a felhők/

Egyetlen egyszer tartottam meg ezt a jeles alkalmat, akkor is negatívban, és félig-meddig a freudi tudattalan koncepciójából kiinduló impulzusoktól vezéreltetve (tehát az ösztönök, és elfojtott vágyak világából merítkezhettem), később került a tudatelőttes fázisába, ami a szóképzetek, és emléknyomok hordozója, tudatos énem a hajnali, kijózanodás periódusában vette át feldolgozásra, és megemésztésre ezeket az információkat. A-val éldegéltem akkoriban a miskolci Avas lakótelepi meghitt kis fészkünkben, ahová egy időben már csak boldogsággyerehaza style-ban jártam haza aludni, részben az egyetemi elfoglaltságaim miatt, ami gyakran a Rockwell Klubot jelentette. Egyik kedves lakótársam mondta, hogy miért mondom mindig azt, hogy iskolába megyek, amikor egyetemisták vagyunk, hát, talán azért, mert az egyetem címszó alatt én az Egyetemvárosban bárhol lehettem, a Coffe-Inntől kezdve a Rockwellen át a Rebel Klubig, vagy éppen a Gyermekvárosba vezető úton egy alkalmas bokor tövében szundikálva a Green Gekkóból kijövet. 

Ezen az ominózus Valentin-napon, amire, mondom, nem voltam teljesen tudatos, sőt, egyáltalán nem voltam a dátumokkal tisztában a vizsgaidőszakon kívül, A-nak közös családi otthonunkban bejelentettem, hogy találkozom B-vel, akit régen láttam, de lehet, hogy csak telefonon jelentettem be, mert már valahol melegíthettünk B-vel a nem várt viszontlátás örömére. A erre nem nagyon mondott semmit, mert már túl volt azon, hogy utánam jöjjön, ha én B-vel bárhol is összefutok, mert a legreménytelenebb lebujok legeldugottabb sarkában úgysem talált volna ránk. Egy idő után feladta, és vagy közösen mentünk el szórakozni, vagy bizonyos találkozási pontjaink voltak az éjszakában. Hadd mondjam el, hogy A-t sem kellett azért félteni, ha italozásra, vagy más bódító szerek használatára került a sor. B-t sem, és engem sem.

Enyhén borközi állapotban érkeztünk a Rockwell Klub elé, ahol a kidobó közölte, hogy ingyenes a belépés pároknak, ha ennek tanújelét adják (a minimum a nyelves volt). Hát, mondtuk, hogy nem, mi sosem, szépen kiperkáltuk a belépőt, pedig több jutott volna piára, de akkor még mindig nem esett le, mi ez a csók-akció, egyszerűen perverz kukkolók az emberek, nincsen mit csinálni. Bent a buliban aztán kiderült, hogy nem nagyon lesz pénzünk piára, ki kellett menni az egyetemi boltba olcsóbb italért, és azt meg nem vihettük be a buliba, hanem az egyetemi parkban fogyasztottuk el, különben is, B már nem állt a helyzet magaslatán, mármint közérzetileg. 

Aztán a parkban egy kicsit egymásba gabalyodtunk, a poén az egészben csak az, hogy amit nem csináltunk meg a kidobók előtt pénzért, utána hajnalig gyakoroltuk a parkban fagyoskodva ingyen. Hiába, az ilyesmi nem megy vezényszóra, csak önkéntes alapon, úgy látszik. Aztán szépen hazamentünk, mindenki a saját lakhelyére, A felébredt, ahogy vetkőztem, hogy lefeküdjek mellé az ágyba, kérdezte, hogy milyen volt B-vel, jól éreztük-e magunkat. Mondtam, hogy persze, csak egy kicsit fáradt vagyok, B-vel én mindig jól érzem magam. Kivéve pár évvel később, amikor már B-vel jártam, nem éreztem jól magam sokszor, de erről már senki sem tehet. Tanulság: mindenki becsülje meg, amije van, A-val nagyon elbasztuk, B-vel is. Most E-vel vagyok, nagyon remélem, hogy véglegesen, és megbeszéltük, hogy nem tartunk V-napot. Ne is.