1. ajánlott: Sigmund Freud: Totem és tabu
2. KÖTELEZŐ:
There seemed a certainty in degradation.
T. E. Lawrence: SEVEN PILLARS OF WISDOM CIII.
Kis-Ázsiában vagy Alexandriában, keresztény hitünk második századában, amikor Baszileidész azt hirdette, hogy a világmindenség bolond angyalok vakmerőn vagy gonoszul rögtönzött műve, Nils Runeberg a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna, különleges intellektuális szenvedéllyel. Dante talán tüzes sírba fektetné; neve Satornilus és Karpokratész mellett a jelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őrizné beszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna, amikor egy szerzetesi könyvtárat pusztító tűz prédája lett a Szüntagma utolsó példánya. Isten azonban a XX. századot és Lund egyetemi városát jelölte ki neki. Itt jelentette meg 1904-ben a Kristus och Judas első kiadását, 1909-ben pedig főművét, a Den hemlige Frälsaren-t. (Ez utóbbinak német fordítása is van, Emil Schering adta ki 1912-ben; a címe: Der heimliche Heiland.)
Mielőtt megpróbáljuk elemezni ezeket a műveket, hangsúlyoznunk kell, hogy Nils Runeberg, az Országos Evangéliumi Szövetség tagja, mélyen vallásos ember volt. Párizsi, sőt még Buenos Aires-i irodalmi körökben is könnyűszerrel ismét előállhatna egy irodalmár Runeberg tételeivel; ilyen körökben ezeknek a tételeknek a hangoztatása csak a felszínesség vagy az istenkáromlás hasztalan és léha megnyilvánulása volna. Runeberg számára ezek a tételek jelentették a kulcsot a teológia egyik fő misztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés, történelmi és filológiai viták tárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét. Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait. Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a "bizonyítást". Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?
A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő mottó olvasható, melynek értelmét évek múlva maga Nils Runeberg tágította ki iszonyatos mértékben: Nemcsak egyvalami, hanem minden hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít (De Quincey, 1857). Valami német gondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust, hogy így kényszerítse istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a római elnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot javasol. Ügyesen azzal kezdi, hogy rávilágít Júdás tettének fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester naponta prédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő azonosításához nem szükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni se lehet; arra meg még kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabb eseményében. Ergo, nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt cselekedet volt, megvan a maga titokzatos helye a megváltás menetében. Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, az általános létből a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a határtalan boldogságból a változásba és a halálba; hogy az emberiség méltó legyen erre az áldozatra, az kellett, hogy valaki, minden ember nevében, ehhez méltó áldozatot hozzon. Iskarióti Júdás volt ez az ember. Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét. Az Ige halandóvá süllyedt, így Júdás, az Ige tanítványa is árulóvá süllyedhet (ami minden bűnök legaljasabbika), és az örök tűzre kerülhet. A földi világ az égi világot tükrözi; a föld alakzatai az ég alakzatainak felelnek meg; bőrünkön a foltok örök csillagképek térképei; Júdás valamilyen módon Jézust tükrözi. Ezért a harminc ezüstpénz és a csók; ezért az önként vállalt halál, hogy még jobban rászolgáljon a Megvetésre. Így magyarázta Nils Runeberg a Júdás-rejtélyt.
Egyik vallás teológusai sem fogadták el. Lars Peter Engström azzal vádolta, hogy nem ismeri vagy mellőzi a hiposztatikus egységet; Axel Borelius azzal, hogy felújítja a doketisták eretnekségét, akik tagadták Jézus emberségét; Lund szigorú püspöke pedig azzal, hogy ellentmond a harmadik versnek a Szent Lukács evangéliuma huszonkettedik részében.
A sok egyházi tiltakozás hatására Runeberg átírta könyvének egyes részeit, és módosított tanain. Átengedte ellenfeleinek a teológiát, ő maga pedig közvetett erkölcsi érveket keresett. Elismerte, hogy Jézusnak, "akinek megvoltak a Mindenhatósággal járó jelentős erőforrásai", nem volt szüksége emberre az emberiség megváltásához. Aztán cáfolta azokat, akik azt állítják, hogy nem tudunk semmit a rejtélyes árulóról. Tudjuk - mondta -, hogy ő volt az egyik apostol, a mennyek országának hirdetésére, betegek gyógyítására, poklosok tisztítására, halottak feltámasztására és ördögök űzésére kiválasztottak egyike (Máté 10,7-8; Lukács 9,1). Az olyan férfiú, akit így kitüntetett a Megváltó, megérdemli, hogy a leghelyesebben értelmezzük tetteit. Ha kapzsiságnak tulajdonítjuk a vétkét (ahogy néhányan teszik, János 12,6-ra hivatkozva), a leghitványabb indokkal is beérjük. Nils Runeberg szerint egészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse, megalázza és sanyargatja testét; Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, a békéről, a mennyek országáról, mint mások - kevésbé hősiesen - az élvezetről.[1] Szörnyű józansággal előre megfontolta vétkeit. A házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; a gyilkosságban bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény. Júdás nem engedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét: a bizalommal való visszaélést (János 12,6) és az árulást. Roppant alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pál apostol azt írja: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék (I Kor. 1,31); Júdás a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem szabad, hogy emberek bitorolják őket.[2]
Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még megalapozottnak tetsző gondolatmenetében már ott rejlik későbbi különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán a Kristus och Judas elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte és kijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909 októberében jelent meg a könyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnok mottóval: A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (János 1,10). Maga a gondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért alacsonyította emberré magát - magyarázza Nils Runeberg -, hogy megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általa hozott áldozat teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak arra korlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.[3] Ha azt állítjuk, hogy ember volt és vétkezni képtelen, ellentmondásba keveredünk; az impeccabilitas és a humanitas fogalma nem egyeztethető össze. Kemnitz elismeri, hogy a Megváltó fáradtságot, nyugtalanságot, éhséget és szomjúságot érezhetett, fázhatott; akkor azt is elismerhetjük, hogy vétkezhetett, eltévelyedhetett. "Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!" (Ézsaiás 53,2-3.) Ez a híres textus sokak szerint jövendölés a megfeszítettről, halála órájáról; mások (például Hans Lassen Martensen) szerint az általában Jézusnak tulajdonított szépség cáfolata; Runeberg szerint pedig pontos prófécia - nem egy pillanatra, hanem az időben és örökkévalóságban elkövetkező egész szörnyű jövőre vonatkozón - a testté lett Igéről. Isten hús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. Hogy megváltson bennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna. Lehetett volna Nagy Sándor vagy Püthagorasz, Rurik vagy Jézus; de a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.
Hiába látott napvilágot ez a felfedezés Stockholm és Lund könyvesboltjaiban. A hitetlenek a priori ízetlen és mesterkélt teológiai játéknak tartották; a teológusok még csak figyelemre se méltatták. Runeberg úgy érezte, hogy ez az egyetemes közöny csodálatosképpen igazolja a felfogását. Isten rendelte el ezt a közönyt; Isten nem akarta, hogy fény derüljön szörnyű titkára a földön. Runeberg megértette: még nem érkezett el az idő. Úgy érezte, ősi isteni átkok tornyosulnak fölé. Eszébe jutott Illés és Mózes, akik elfedték arcukat a hegyen, hogy ne lássák Istent; Ézsaiás, aki megrémült, amikor szemeit Őrá emelte, kinek dicsősége betölti a földet; Saul, aki megvakult a damaszkuszi úton; Simeon ben Azai rabbi, aki meglátta a paradicsomot és meghalt; a híres varázsló, Viterbói János, aki beleőrült a Szentháromság látványába; a midrások, amelyek undorodnak az istentelenektől, kik szájukra veszik Isten Titkos Nevét, a Sem Hamephoras-t. Vajon ő nem vétkes ebben a sötét bűnben? Nem a Lélek káromlása ez, ami soha meg nem bocsáttatik (Máté 12,31)? Valerius Soranus meghalt, mert elárulta Róma titkos nevét; milyen végtelen büntetés lesz az övé, amiért felfedte és elárulta Isten rettenetes nevét?
Álmatlanságtól és szédítő dialektikától részegen bolyongott Nils Runeberg Malmö utcáin, hangosan könyörögve, hogy adassék meg neki a kegy, hadd osztozhasson a poklon a Megváltóval.
Egy megpattant ér okozta a halálát 1912. március elsején. Az eretnekségek kutatói talán emlékeznek majd rá; a Fiúról szóló és már teljesnek tetsző elméletet megtoldotta a gonoszság és a balsors bonyodalmaival.
1944
Karsai Gábor fordítása
A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.
[1] Borelius gúnyosan kérdi: Miért nem mondott le a lemondásról? Vagy arról, hogy lemondjon a lemondásról?
[2] Euclydes de Cunha, egy olyan könyvben, amit Runeberg nem ismert, feljegyezte, hogy a canudosi eretnekek vezetője, António Conselheiro számára az erény "majdnem istentelenség" volt. Az argentin olvasó talán emlékszik hasonló részletekre Almafuerte munkájában. A Sju Insegel című szimbolista lapban Runeberg egy leíró költeményt közölt A titkos víz címen. Az első versszakokban egy lármás nap eseményeiről olvashatunk, az utolsókban egy jeges tó felfedezéséről; a csendes örök víz csillapítja hasztalan erőszakosságunkat, valahogy engedi, majd feloldja és sugalmazza a költő. S így fejezi be: az erdő vize boldog; mi gonoszok és szenvedők is lehetünk.
[3] Maurice Abramowicz írja: "Jésus, d'après ce scandinave, a toujours le beau rôle; ses déboires, grâce à la science des typographes, jouissent d'une réputation polyglotte; sa résidence de trentetrois ans parmi les humains ne fut, en somme, qu'une villégiature." A Christelige Dogmatik harmadik függelékében Erfjord visszautasítja ezt a kitételt. Isten megfeszítése nem zárult le - jegyzi meg -, mert ami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban. Júdás most is kapja az ezüstpénzeket, most is csókolja Jézust, újból és újból szétszórja a tallérokat a templomban, s azóta is hurkolja a kötelet a vér mezején. (Állítása igazolására Erfjord Jaromír Hladík Az örökkévalóság védelmében című művéből idézi az első kötet utolsó fejezetét.)
Ennyi lenne mindössze. Ha már nem hiszek többé a "jó"-ban, vagy nevezzük bárhogy, teljes mértékben igazat adok LiteraGeeknek, kizáró gyámság alá helyeztetem magam, és húzok hodászra a testvéreim közé.
