Amikor skizofrénia utáni depresszióban szenvedtem, nem értettem egyáltalán miért van a beszéd. Ki találta fel, és minek. Persze biztos van magyarázat. Nyelvészeti. Történeti. Biológiai. Pedig ha az emberek mindent megmagyaráznak, miért ne magyaráznák meg magát a beszédet, vagy annak kialakulását? Hogy már az ősemer is így, meg úgy. Nem kell.
Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.
Tessék. Nem érdekel az evolucionista magyarázat, néha a Biblia érthetőbb, és megnyugtatóbb választ ad. Vagy például ez is egy kedvencem, nagymamámtól:
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
A Biblia alapjában véve hasznos könyv, kár, hogy baromi unalmas, és én csak az Ószövetséget olvastam, mert a nagyszüleim alkoholista szomszédai nem értették, hogy miért olvasom olyan sokáig, és visszakérték tőlem, mikor épp az újszövetségi részhez értem volna. Aztán sokáig nem erőltettem.
Egyszer Málik Rolandnak neki szegeztem a kérdést, ha már annyi ördöggel akadt dolga, hogy van-e szerinte Isten. Erre fura hanghordozással ennyit felelt: "Valami van..." Akkor úgy átsiklottam fölötte, de már én is azt gondolom, hogy "Valami van..." Úgy érzem, nem rám tartozik. Még nem. Már nem.