avagy miért nem szeretik a pszichiátrián az internetet?
Akárhány pszichiáterem volt, egyik sem szerette igazán az internetet, vagy ha nagyjából semleges állást foglalt volna el a témában, igen büszke volt arra, hogy nem olvassa az írásaimat. Ezt a logikát, mondjuk nem teljesen értem, mert volt, hogy fél óra is eltelt azzal, hogy a rendelőben nyaggatott egyik-másik áter, és arról panaszkodott, hogy „harapófogóval sem lehet kihúzni belőlem semmit”, egy-egy írásomat átfutni viszont 5 perc (sincs), ha igazán képben akarnának lenni rólam, megtehetnék. Nagyon meredek a feltételezés, hogy én személyemben nem is érdeklem őket igazából, csak egy elmebeteget látnak maguk előtt, egy kósza beteget, akit meg kell menteni minden áron, még ha beledöglik is?
Az internettől való idegenkedésükhöz még visszatérünk, a Facebookot viszont, úgy vettem észre, határozottan lájkolják, általában mindenki megtalálható rajta, aki számít valamit a szakmában. Talán túlzottan is elengedik ott magukat néha, mert mit szóljunk, amikor például egy igazságügyi elmeorvosi szakértő Polly Csibi néven szerepel a Facebookon, igazán csodás, mondhatom, valószínűleg komolyan veszi, amivel foglalkozik. Vagy a magánélet, az teljesen más? Esetleg egy hóhér miért ne zumbázhatna szabadidejében, egy hentes nagy állatvédő lehet (hogy helyrerántsa a karmáját), vagy egy addiktológus miért ne foglalkozhatna borászattal hobbiból (v.ö.: Csernus Imre)?
De ilyen kirívó példák szerencsére ritkán vannak. Általában az internettől való idegenkedés arra vezethető vissza, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a beteg. Hiába magyarázzák nekik, hogy a beteg-orvos viszony (pláne pszichiátriai viszonylatban) eléggé kétoldalú valami, ők szeretik csak az érme egyik oldalát nézni. Mert akkor, ugye, minek tanultak 7+ évet az egyetemen, ha egy szavát is hajlandóak lennének elolvasni egy kósza betegnek. Nem. Inkább meggyógyítják. Esetleg utána (se). Hajlamosak egyébként valakit évekig egyfajta gyógyszeren tartani, aztán ha a beteg panaszkodik a mellékhatásokról, azt figyelmen kívül hagyni. Majd ha a gyógyszerkísérletek beigazolják (évekkel később) a mellékhatást, esetleg hajlandóak róla beszélni.
Viszont nemcsak az orvosok részéről tapasztalható az ilyesmi. Egy átlagosnál magasabban képzett beteg is vonakodik megnézni sokszor azon a kurva interneten, mi a baja valójában, hanem mindenhatónak, de legalábbis mindentudónak tekinti az orvosát, aki tetszeleg is a szerepben, és vakon megbízik benne. Orvosváltásról nem hajlandó hallani sem, sokan nem kevéssé Stockholm-szindrómásak, „megmentette az életem”, hányszor hallom. Rendben, a tiédet megmentette, szerinted, az enyémet elkúrták, szereintem, akkor hol az igazság?
Megint vissza az orvosok témájához: nyilvános szerepléstől egyenesen viszolyognak, nagy ritkán egy-egy aktuális témában odavetnek foghegyről 2 szót az internetre, és ettől hanyatt kéne esni, mert „ez már hivatalos”. Nagyon jól tudják, hogy amint az internet világában kiszivárog annyi információ a pszichiátriáról, amennyi egy-egy döntéshozatalhoz elegendő a beteg számára, nekik befellegzett, konyec filma. Senki sem fogja őket keresni többet. Most is jórészt a tanulatlan, digitálisan képzetlen tömegeket tudják megfogni maguknak páciensnek, vagy még akit erőszakkal be tudnak hurcolni. Illetve aki hawaii-ozni, wellness-hétvégére jár a pszichiátriára, vagy papírért a leszázalékoláshoz. És akkor nagyjából fel is soroltuk a célcsoportot.
Hát, ezekből az okokból kifolyólag nem igazán csípik a netet a pszichiátrián. Sokkal jobb hálálkodó bugrisok közt osztani az észt (és zsebelni a lét), mint kritikus, képzett embereket gyógyítani (vagyis, na, kezelni). Ennyi a véleményem. Bocsánat, hogy jósolgattam, prognózist mondtam, nem szoktam, de talán annyira belelátok én is a processzusba (folyamatba), hogy megsaccolhassam, merrefelé halad. Persze, kedves pszichiáter hölgyek és urak, egy szavamat se vegyék komolyan, legjobb, ha nem is olvasnak ilyesmit, még megárt. Éljen a struccpolitika!
