Egyre jobban tetszik a legutóbbi bejegyzésem. Mondhatta volna szebben, kis lovag, de nagyjából ez a helyzet velem. Amikor leírok valamit, óhatatlanul veszlik el tartalom, de adódik is hozzá. Írni nem lehet könnyű, úgy általában. Skizofrénként, rendszerkritikusan fogalmazva meg pláne vasziszdasz. Vegyünk például engem. Jó, megírom az aktuális agymenésemet, majd elkezd gyötörni a kétség: elég jó-e amit írtam, amíg átnézem a helyesírást, már egyre kevésbé vagyok benne biztos. Akkor jó az írás (szerintem), ha marad utána egy érzés, tehát valamit kivált az emberből. Persze elsősorban belőlem és a szűk környezetből. Persze gyakran kivált. Ez eddig jó. Ez eddig így jó.

Persze, mindig marad a bizonytalanság, hogy vajon számot tarthat-e nagyobb érdeklődésre, vagy már megint senkit nem érdeklő dolgokon forgatom magam. Elkezdek izgulni, hogy vajon kiemelik-e. Minden bajom van, járkálok, visszaalszom, csekkolom a statisztikát 5 percenként, vagy attól függő gyakorisággal, amilyen idegállapotban vagyok. Ha végül ki van emelve, akkor ki van emelve, határtalan öröm és boldogság tölt el, majd rögtön utána elönt a kétségbeesés, hogy vajon mit szól hozzá ez, vagy az, netalán amaz, akit megbíráltam. Általában semmit, de eléggé szorongató, feszengő, szorongó érzés. Úgy megyek be a szakkörbe, hogy dagadok a büszkeségtől, és közben elsüllyedek a szégyentől, egyszerre. Ez régebben még érdekesebb volt, amikor bent voltam a termelésben, és állandóan a WC-t jártam, mert ott volt valami kis térerő, nézegetni a telefonon a blogom statisztikáit, vagy hogy érdemes-e a bejegyzés kiemelésre, vagy sem. Most már, hogy informatikázom, ez nincsen, nem is lehetett volna ezt csinálni a végtelenségig, elég idegtépő.

Egyébként, akik annak idején bíztattak, vagy csak arra célozgattak, hogy írnom kéne, mindenkiről lehúztam már a keresztvizet, tehát senki sem örül neki maradéktalanul, hogy írok. Sokan egyenesen utálják, idegbajt kapnak tőle, nem értik, miért nem hagyom már abba, illetve döglöm már meg. Hallottam, aki szépirodalmat ír, annak sem örülnek általában a mintául szolgáló karakterek, hát ez itt hatványozottan igaz. Amennyire tudom, levetkőztem a hagyományos indiszkréciómat, teljesen nem tudom. A skizofrénia nem teljesen független a családi dolgoktól, egyszer valaki azt kérdezte, nem írnék-e arról, hogy igaz, hogy a testvéreink kapják a milliókat, viszont a szüleink ránk áldozzák az idejüket. Valahogy úgy fogalmazott, hogy kibasszák őket a vagyonnal, velünk meg törődnek. Nos, én valahogy ezt fordítva is el tudnám képzelni. Megint más vélemény szerint ha lenne pénze a pszichiátriai betegeknek (úgy értve, hogy sok), hipp-hopp, már nem is lennének pszichiátriai betegek. A szegénység a köreinkben ilyen öngerjesztő folyamat, túl sok magyarázatra nem szorul. A periféria. A stigma. Ettől persze el lehet vonatkoztatni, de hozzá tartozik.

Aztán még van, akinek nem tetszik. A szakmának, vagyis akik magukat szeretik szakma néven emlegetni, a pszichiátereknek. Valóban szakma, meg lehet nézni a „termékeiket”. Egytől egyik félresikerült munkadarabok. Egy régi barátommal találkoztam nemrég az addikt előtt, aki bírósági szemléket tart. Elmondta, hogy megy ez. Az orvos szava dönt, ők csak ellenjegyzik a pszichiáter agymenését, és (gondolom), felveszik a lóvét. Tekintélyelvűség van, finoman fogalmazva. Vannak a betegjogoknak formális keretei, ezt szeretnénk valahogy a valóságba is átültetni. Utópia lenne? (Ő mondta egyébként azt is, hogy úgy vette észre, aki bekerül a pszichiátriai ellátásba, már csak lefelé vezet az útja. Én vagyok az egyetlen, aki valami haladványt bír felmutatni, tudomása szerint.)

Van, aki személyében is érintve van némelyik írásomban. Páran hangot adtak már neki, hogy szeretnének beperelni, de amúgy mi értelme lenne. Bár a gyámságot levették, irkafirkáért lényegében nem vagyok büntethető. Vagy nem úgy. Nekik viszont lehet vesztenivalójuk. Egyiket sem fogják szentté avatni, az fix. Nekem nem tetszik, hogy elmebeteggé nyilvánítottak, és ezt hangoztatják is úton-útfélen, próbálják elbagatellizálni, relativizálgatni, amiket írok, de ha már ezt tartják rólam, akkor bírniuk kell azt a fajta kritikát is, ami ellen nem tudnak hatásosan védekezni pont abból az okból kifolyólag, amilyen helyzetbe (elmebeteg státuszba) ők kényszerítettek bele. Így aztán jól elleszünk, amíg világ a világ és még két nap. Viszont változást remélek. Holnap érettségi eredmény, egy hónap múlva megvannak a ponthatárok, nyomás vissza az egyetemre. Kíváncsian várom, ott milyen érdekes helyzetekkel találom magam szemben az állítólagos elmebeteg voltom miatt. És hogy fogom lekommunikálni. Általában az a tekcsi, hogy elhallgatom, ameddig lehet, aztán meg hímezek-hámozok valami mentális betegségről, ettől békén hagynak, de már más szemmel kezdenek rám nézni utána. Bár, annyit mondhatok, hogy ez a dolog már egyre kevésbe zavarja a környezetemet (az orvosokon kívül, akik rendíthetetlenül és nevetséges módon folyamatosan elmebetegeznek). Szerintem úgy fogják fel, hogy a gyerek, akinek volt valami sztorija velük, de amúgy nincs vele baj már régen. Lényegében társadalmi szinten már rehabilitáltak. Ezt onnan veszem észre, hogy míg régebben volt, hogy leszálltak a buszról, meg ilyenek, ma már inkább levegőnek néznek. Felküzdöttem magam társadalmi levegő státuszba, ami nem kis teljesítmény.

És most megint érettségiztem, megint nekikezdek a nagybetűsnek. 20 év után.

Számláló nullára.