Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az egyetlen egoblogi bejegyzés, tehát be kell osztani. A múltkor megyek a kedvenc kocsmámba, és oltári bűzben bent ül 3 faszi komoly képpel: valaki a munkások közül bejött a kocsmába és odasz@rt a mellékhelyiség közepére, a földre. Ezek meg bent ülnek, és oltári komoly képet vágnak, amíg a pultosnő kiakadva telefonál a tulajnak, hogy mi van. Azt is ebben a kocsmában hallottam, hogy az ember orra nagyon rövid ideig érzi a szagokat, aztán hozzászokik. Akkor valami szigetelés ment tönkre, és égett műanyag szag volt, máskor Józsi bácsi (RIP) nem tette rendbe, ami kivezette belőle a salakanyagot, ott a nagy kerthelyiség, ezek meg bármi van, rendületlenül ott ülnek a bűzben. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy még ott, a bűzben Bogár Laci elérzékenyülten elkezdi sorolni, hogy Anikó meghalt, ezt már sokadszorra hallom, Anikó meghalt, vagyis végül kibökte, hogy nem halt meg, csak sokáig feküdt a tudjukhol, és már nem lehet meggyógyítani.
Már berúgva, elérzékenyülten mondja ezeket, a szeme könnyben ázik, és diszkréten érzékelteti velem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én már gyerekkoromban nagyon sok mindenért felelősséget vállaltam, olyan dolgokért is, amit nem én csináltam, aztán ez rajtam maradt, szépen lassan én lettem felelős mindenki betegségéért, elsősorban a sajátomért, aztán anyáméért, és most Anikóéért és Editéért is egyesek szerint. Akkor tisztázzunk valamit, amíg Anikóval voltam, szívatott az élet, szívattak a szüleim, akkor az Anikó szülei, de leginkább Anikó. Most ezek a hapsik, meg a mentálhigiénés központban, meg mindehol az megy, hogy én tettem tönkre, nem az alkesz szülei, nem az utánam jövő pasi(k?), hanem egyedül én. Aztán sorra jöttek a nők, mindet én tettem tönkre, legutoljára Editet, aki fekszik otthon az ágyában és nem jön dolgozni, miközben az orvosa hülyére gyógyszerezi. (Ennyi erővel távgyógyítást is alkalmazhatna, például, akár Facebookon keresztül, tegye a kezét a képernyőre kedvesem, érzi már, hogy butul?) Szóval a távpszichiátria legújabb kori feltalálása óta már csak így mennek felénk a dolgok.
Sajnos ebben a kis körben mindenkinek benne van a pakliban, hogy máról holnapra leromlik az állapota. Esetleg nekem is. Ezek a nők mind kib@sztak engem sorra, vagy olyasmit csináltak, ami nem gyengén ráutaló magatartást fejezett ki arra nézve, hogy távozzak az életükből, utána pedig tönkre mentek. Nekem ez már a tönkrement állapotom, én már ettől nem tudok jobban tönkre menni, szokták mondani, hogy "tedd a padlóra, onnan már nem esik lejjebb". Sajnálom, piálok egy hétig, kettőig, rimánkodom, átkozódom (anyai örökség), aztán folytatom tovább az életemet, és egyre jobban felhalmozódik bennem a sötétség, a homály, ami egyre jobban sodor valami felé. Ma már azt gondolom, az ember élete akkor szűnik meg, amikor annyira felhalmozódott benne a gyász és a veszteség érzése és emléke, ami lehetetlenné teszi a további életet ezen a Földön. Sokan ilyen idős korukban végképp megőrülnek, mert a testük ragaszkodik még a földi léthez, de a szellemük már nem, mások egyszerűen csak beadják a kulcsot, mint én munka után, nem tudom, melyik a jobb.
Szóval, akik még ezek után is azt gondolják, hogy én valami életeket tönkretevő agyszívó mutáns vagyok, nyugodtan gondolják tovább. Mint gyerekkoromban, most is kész vagyok "elvinni a balhét". Természetesen én okoztam annak idején az Özönvizet is, én intéztem Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból. Arra meg, hogy velem mi van, hogy mindez hogy esik nekem, hogy kínlódnak velem a körülöttem maradók, én hogy kínlódom, amíg túlélem a napokat, egy válasz létezik: "Nem féltelek.", "Nem féltünk." Vigyorgás. Függöny. Rejtély? Az.
So must go on.
