Sokak szeretik Karinthy Frigyestől az Utazás a koponyám körül című regényt. Máig (pontosabban tegnapig) nem értettem miért. Amikor érdeklődtem felőle, olyantól, aki olvasta, vagy szóba jött, mindenki mondta, hogy „jó, jó, de nem olyan túl … vidám”. Olyan egy éve én is belekezdtem, de aztán végül nem olvastam el. Nevek, helyszínek, vizsgálatok… olyan zavarosnak tűnt az egész… pedig egyáltalán nem volt az. Nagyon ritka, hogy valami olvasmánynak kell a második nekifutás, mert észrevettem, hogy előszörre ilyenkor csak a tényekre figyel az ember, és nem a lényegre, ami jelen esetben nem az adatok felsorolásában merül ki, hanem ott vannak még az események láncolatát összekötő gondolatok, előforduló álmok, hallucinációk(!) leírásai, és hát az a valami, amire stilisztika néven diszciplína is alapult (de minek), az az összetéveszthetetlen, megfoghatatlan valami, ami körüllengi az alkotót, mint egy aura vagy erőtér, ami egyedivé, csak rá jellemzővé teszi a mondanivalóját, úgy is mondhatni, a saját védjegyévé válik ... igen, a stílus.
Tehát az Így írtok ti, a Tanár úr kérem, és számtalan egyéb humoreszk, regény, lírai alkotás (mondjuk ezekből olyan sok nem került kiadásra) megalkotója élete utolsó felvonását jelentő szakaszát a tényirodalom eszközével tárja az olvasók elé, ezért szabadkozik is, de mint a regényből kiderül, abban az időben az újságokból, napilapokból bőven értesülhettek az olvasók Karinthy betegségéről és stockholmi gyógykezelése részleteiről, az egy ilyen kor volt, ahol a publicista és pláne író személye történetesen egybeesett a celebség fogalmával, még megbecsült szakma volt az írás, és köztiszteletben álló a művelője. Ma már mindenki mindent jobban tud mindenkinél, több verziója van az igazságnak, és az az igazság a jobb, amelyiket többen megosztanak és lájkolnak. Talán demokratikusnak tűnik, mégis esetleges, hogy mit kap fel a közösség(i média), és ne feledjük, a negatív hype is hype, ha egy határ nagy bunkóság miatt leszel ismert vagy celeb, akkor azért.
Karinthyt élénken foglalkoztatta, hogy mit gondolnak, mit gondolhatnak róla mások, és leírta azt is, hogy ő körülbelül mit gondolt, amikor egy fél megjegyzést vagy utalást a betegségéről városszerte hallott, vagy másképpen hallott vissza, és elképzelte, ahogy egyes publicista, pláne lírai költő kollégái már a nekrológján dolgoznak (minden eshetőségre felkészülve). Ebben az időben felesége történetesen egy bécsi klinikán gyakornokoskodott, és amúgy sem volt idegen az orvosi pálya Karinthynak (talán az utolsó kor volt ez, amikor az emberek még megpróbálták polihisztorrá képezni magukat), és az utazás a bécsi klinikára, a látogatás az elmegyógyintézetben és a neurológián beindította az íróban a detektívhajlamot egyre súlyosbodó állapota után, amik különös fantomvonatok hallásában, ájulásban, hányásban csúcsosodtak ki, hogy utána eredjen saját állapota kinyomozásának, felgöngyölítésének, amik végül is a stockholmi klinikáig vezették el, ahol a már kinyomozott agytumort újra megállapították, és a kor sebészi színvonalán eltávolították.
Kevesen említik, hogy nagyon erős a regényben a detektív-szál, ami arra hivatott, hogy az író a maga személye számára is, úgymint az olvasó számára, pontosan rekonstruálja a történteket. Az események leírását van, hogy egy (láz)álom leírása szakítja meg, van, hogy hallucináció, van, hogy utólag, elmondásokból rekonstruált történet, de az író mindig hű marad az igazsághoz, szándéka szerint, úgy érzi, nincs más választása a helyzetében. Egyetlen novella színesíti a történetet, beékelve a fejezetek közé, az is a skizofrén Móniról szól, aki a nevével ellentétben egy idős öregúr (vagyis azzá változott időközben az elmegyógyintézetben). Soha meg nem szólaló, mégis szinte mindentudó (legalábbis a rá vonatkozó orvosi tények tekintetében biztosan). A Móni című novella egy olyan életről szól, ami az elmegyógyintézet falai között telik el, jobb híján, a szabadulás minden reményétől egyre inkább megfosztva az évek során. Ezt a novellát az író felesége, a „nagyságos asszony”, Aranka adatközlése alapján írta meg a szerző, írásában egyébként is többször utalva a skizofréniára, a nagy rejtélyre, amit abban a korban éppen „inzulinkezeléssel” próbáltak gyógyítani, ma már tudjuk, ez volt a skizofrénia kezelésének egyik legnagyobb melléfogása (ha nem éppen a legnagyobb).
A könyvet mindezeknek az információknak a tudatában ajánlom mindenkinek, akiket nem borzaszt el a helyenként naturalista részletezése egyfajta betegségnek (esetünkben agytumor), figyelemmel kísérhetjük a főhőst (aki egyben a szerző is) az állapota utáni nyomozásán egészen a tünetek első jelentkezésétől, az ide kapcsolódó gondolatok keletkezéséig, végig az utazásán a műtétig, és a belső utazásán és nyomozásán önmagát illetőleg, végig kapcsolatban maradva az őt annyira érdeklő külvilággal, és végig figyelemmel kísérve a saját állapotának abban való visszatükröződését.
