Ez a bejegyzés annak a témáját próbálja meg feszegetni, mi történik akkor, amikor egyszer csak ráébredsz, nem produkálsz már több skizofrén tünetet, 4-4,5 megrázó pszichózis után, minimális gyógyszerrel hirtelen úgy érzed, nem sok közöd maradt a témához, illetve mindent leírtál róla, amit tudni érdemes, legalábbis a sajátodról. Mondják, sokfajta skizofrénia létezik, újabban kezdik pedzegetni divatos szóval, hogy ez is “spektrumbetegség”, vannak különböző válfajai, bár az orvostudomány pont kezdi nem osztani ezt a nézetet, az új DSM-ben a skizofrénia alkategóriái kezdenek hirtelen összevonódni, illetve eltűnni. Egy illető, aki tíz éve dolgozott skizofrénekkel, akikről az a téveszme élt, hogy sajátos a beszédmodoruk, sajnálattal közölte, hogy egyáltalán nem találkozott olyan skizofrénnel, aki úgy beszélt volna, ahogy a betegségről szóló tanulmányok írták. Ennek ellenére Szegedi Tudományegyetem tavaly a Kutatók Éjszakáján a programjába olyan előadást vett fel aminek az volt a címe, hogy Hogyan beszélnek a skizofrének? Amire egy tweetben annyit jegyeztem meg körülbelül, hogy úgyanúgy mint te, #csúnyaszó. Mikor Mark Vonneguttól (Kurt Vonnegut fiától, akit szintén skizofréniával diagnosztizáltak) megkérdezték, hogy lehetett, hogy a skizofréniája után könyvet írt a betegségéről Éden Expressz címmel, majd elvégezte az orvosi egyetemet, azt válaszolta, hogy ez valószínűleg úgy volt lehetséges, hogy az ő skizofréniája nagyon enyhe volt.

Én ezt nem így gondolom. Inkább azt gondolom, hogy ameddig fennállnak azok a körülmények, amik katalizálják a skizofréniát, addig sajnálatos módon újra, meg újra előtör az emberből, aztán hogy mennyire súlyosan, nem tudja előre megmondani senki. Láttam már egy betegtársamat, nevezzük csak Bolond Andinak, akinek olyan súlyos, és hosszan elhúzódó pszichotikus epizódja volt, hogy hónapokig tartották a megfigyelőben, de lehetséges, hogy fél évnél is tovább. (A megfigyelő a zárt osztály zárt osztálya, ahol az ágyat elhagyni sem tanácsos engedély nélkül.) Azóta találkoztam vele egyszer, teljesen normális volt a viselkedése, pedig már azt tervezgették, hogy mikor szállítsák át Kállósemjénbe, az elfekvőbe. Az én súlyos skizofréniámat ne is említsem, engem Hodászra akartak elvinni, fele olyan súlyos skizofréniával. Egyébként én olyan skizofrénnel még nem találkoztam, akinek az előtörténetében súlyos alkoholizmus szerepelt volna, mint az enyémben. Ezt a szempontot sem igazán mérlegelték nálam, az én skizofréniám delírium tremensből is eredhet.

Delíriumosokkal viszont találkoztam. Súlyos, skizofrénia-szerű állapot, az alkoholmegvonás ilyen esetekben epilepsziás roham, vagy pszichózis formájában jelentkezik. Akit alkoholistának találnak, nem bélyegzik meg, hanem folytathatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna, az emberek jobban hajlamosak elfogadni, hogy valaki az élete egy szakaszában kicsit sokat ivott. Kicsit nagyon sokat. Sokkal elnézőbb velük mindenki, mint aki önmagától bolondul meg, ők kapják az élethosszig tartó gyógyszert, meg az élethosszig hülyének nézést, diszkriminálást, kirekesztést. Illetve 5-10 éve még így volt. Lassan változik ez. Egyébként teljesen a véletlennek, az meg orvosi önkénynek köszönhető, hogy én a skizofrének táborát erősítem a delírium tremensesekkel szemben. A delírium tremensről nem írnak ennyit, egy-két irodalmi mű örökíti csak meg az ilyen állapotokat, például Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című műve. Egyszerűen nem szorul további magyarázatra, nem kriminalizálják, nem kényszerítik felesleges kórházi benntartózkodásra az ilyen embereket. Egyébként ezt megerősíteni látszik, hogy semmiféle gyanakvásosság nincs a személyiségemben normálisan, azzal szemben, hogy a skizofrének úgynevezett maradványtünetekkel rendelkeznek, vannak vissza-visszatérő vesszőparipáik, ha ilyen témára kerül a beszélgetés sora, sokuknál tetten érhető a téveszmerendszer megléte, mégha gyógyszerek által eltompított formában is. Persze sokuknál pedig nem, felszívódik, mint a hajnali köd. Vannak, akik teljesen normális életet élnek, ők kiszakadtak ebből a körből, és nem szívesen társalognak a témáról, legalábbis magukkal kapcsolatban. Teljesen a polgári céloknak szentelik magukat.

Valahol én is itt tartok, csak “túl sok volt a jóból”, a 10+ éve tartó gyógyszerezés, kondicionálás nem múlt el nyomtalanul. Azt sem mondom már, hogy olyan mélyen érint, a munkahelyen kivételes helyzetben vagyok, informatikával kapcsolatos dolgokkal foglalkozom szinte kizárólag, köszönhetően a jó mentális állapotomnak, és a vezetőség konstruktív és progresszív hozzáállásának. Viszont a hogyan továbbra még mindig nincs megnyugtató válasz. Azok a problémák újra, meg újra a felszínre kerülnek, ami miatt a alkoholista lettem (egyesek szerint) és skizofrén (mások szerint). Az alkoholprobléma a minimálisra csökkent, a pszichotikus tünetek nem jelentkeznek már nagyon régóta. Csak az életem maradt ugyanabban a mederben. Illetve annyi van, hogy van munkám, amit elismernek, és díjaznak, vagy legalábbis elfogadnak. Sokat jelent a munkahely, a közösség elfogadása, nekem ezzel soha nem is volt problémám, bárki bármit is mond, még a legborgőzösebb időszakomban sem. A közösségi lét, ahol jól érzem magam, nekem túlélési stratégia volt a szüleimmel szemben, akik soha nem fogadtak el, a mai napig. Az “óvodától az egyetemig” mindig közösségi ember voltam, azzal a címszóval, hogy “csak ne kelljen otthon lenni”. Inkább alkalmazkodtam számomra idegen emberekhez, olyanokhoz, akiknek a követelményei és az elvárásai nem voltak irreálisak, mint az itthoniak. Az, hogy közösségben vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, még ahhoz is előkészíti a talajt, hogy esetleg egyszer továbbléphessek, ki a nyílt munkaerőpiacra vagy a vállalkozói szférába. Ez ellen hat a kis családom folyamatos visszahúzó, destruktív, önbizalomromboló és megalázó bánásmódja, hogy hosszútávon melyik tud hatni, meglátjuk. Sajnos ebben más nem segíthet, azt a harcot egyedül kell megvívnom, mint Rambo-nak. Van ugyan családterápia, de nem nagyon halad. Csak annyit záró gondolatként, hogy a pszichózisok lecsengésével az embernek újra kell gondolnia, terveznie az életét, ez hasonlít ahhoz az érettségi körüli állapothoz, amikor az ember tele van tervekkel, a legtöbb persze általában hülyeség, de még van pár éve módosítani, remélem, nekem is maradt.