Bár már régebben olvastam, most hirtelen felötlött bennem, hogy erről a könyvről is írni kellene valamit. Miért? Mert szeretem itt összegyűjteni a skizofréniával kapcsolatos… hm, mondjuk így dokumentumokat, mert ez (valamiért) jó nekem, és mert (remélhetőleg) jó a szerzőnek. A könyv címe Újabb skizofrén év, ami lehetne akár egy lemondó, belenyugvó megfogalmazása annak, ami van (legalábbis skizofrén körökben), de nem árt tudni, hogy Vásárhelyi Bea előző könyve az Egy skizofrén év címet viseli, így a cím inkább valamennyire erre a kötetre utal. Az előző könyv tartalma nagyon röviden: egy skizofrén epizód során írt napló, plusz a szerző levelei a fiához egy mindkettejük számára nehéz élethelyzetben, amit itt nem részletezek, de kitalálható, legalábbis azok számára, akik a témában kicsit is járatosak. (Milyen nehéz életelyzetet élnek meg a skizofrén anyák újszülött gyerekeik kapcsán? Segítek: gyerekelhelyezési herce-hurca. Na, ugye.)
De akkor térjünk rá az Újabb skizofrén évre, ami nem olyan egyszerű téma, mint elsőre látszik. Elvileg egy egyedül álló skizofrén anya sztorija(i) falusi környezetben. Gyakorlatilag, persze, minden másról szó van kivéve a skizofréniáról. Én érteni vélem ebben a koncepciót: a szerző a skizofrén mindennapok bemutatásával arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa: a skizofrén mindennapok egyáltalán nem különböznek a nem-skizofrén mindennapoktól, és ez jórészt sikerül is neki, mert egy régi Nietzsche címmel lehetne rá mondani, hogy „Emberi, túlságosan is emberi”. Másrészt viszont a skizofrénia szót annak a meghatározására használja, ami nem az. Persze, találkoztunk már ilyennel a világtörténelemben, annál inkább, mivel én is azt csinálom (Skizofrénia underground). A skizofrénia annyira erős stigma jelen társadalmunkban, hogy – mivel lemosni nem lehet – jobb híján figyelemfelhívó, reklámhordozó funkcióját használja ki az ember.
Újabb problémát vet fel a műfaji megjelölés: Skizofrén novellák. Nos, novellák is akadnak közöttük, de ez így megint félrevezető lehet, én inkább kisebb esszéknek, újságcikkekknek, napóbejegyzéseknek nevezném őket, de találó az újabb megfogalmazás rájuk: egypercesek. Ennek ellenére nekem nagyon tetszett a könyv (meg annak ellenére, hogy szinte semmiben nem értünk egyet a szerzővel, de az csak kb. annyit jelent, hogy a skizofrének gondolkodása annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet, egyébként ez a környezetemben is megfigyelhető). Ha nem értünk egyet sok mindenben, mégis mi tetszett benne? Először is, a gondolatok megfogalmazásának merészsége, másodsorban pedig, hogy teljesen életszerű, nem stilizált írásokról van szó, amiben már megjelenik nem egy helyen az onlájn világ is (leginkább a Facebook). Ami nehezíti az olvasó dolgát, az eleinte gyakori vesszőhibák megléte, amitől sajnos a szakmai, illetve nyelvtánnáculásra hajlamosabb közönség fanyalogva szokott elfordulni – pedig megéri végigolvasni a könyvet.
Egyébként azért is tetszik a könyv, mert olyan dolgokat hoz be a köztudatba, amik tabukat feszegetnek, ilyen például a szexualitás kérdése, amely témával a szerző rögtön az első írásában indít, aztán az onlájn világ megjelenítése a mindennapok részeként, amitől eddig a kortárs irodalom – legjobb tudomásom szerint – meglehetősen tartózkodott, illetve eléggé stilizáltan és modorosan vezette elő. Ezért mondhatnám, hogy a skizofrén szerzőknek lenne mit mondaniuk – urambocsá! – tanítaniuk az „egészséges”, „normális” (bár ők maguk is számtalan komplexussal, elfojtással, szorongással és egyebekkel küzdenek) társaiknak, már amennyiben hajlandók lennének többe nézni bennünket, mint irodalmi témát, erre azonban – egyelőre – nem hajlandók. Ebből egyenesen következik, hogy a könyv magánkiadás, ennek megfelelően az ára is megfelelően borsos, bár, az is igaz, hogy ezért cserébe egy eléggé terjedelmes, 90 írást magába foglaló, a szerző mindennepjait és gondolatait elég részletesen kifejtő könyvről van szó, ami nem egy estés olvasmány.
