Skizofrénia underground

Anikó egy csapásra kigyógyult a skizofréniából, legalábbis erre enged következtetni, hogy már egy hete nem kapott skizó gyógyszert. 5-6 éve kezelik skizofréniával, egyetlen hanghallás miatt, mikor egyszer annyit hallott, "ne tedd meg", és ő azt gondolta, hogy isten szól hozzá, azóta skizofrénként van számon tartva. Ez a csodálatos gyógyulás érdekes módon azután következett be nála, hogy majdnem kinyírta a "gyógyszere". A skizofréniát persze Kancsev állapította meg nála, ki más, majd átadta másnak, aki azóta is szorgalmasan írta fel neki a gyógyszert. 6 év telt el, mire rájöttek, amit már évek óta pofázok, hogy eléggé félre van gyógyszerezve. Ez egy eléggé súlyos félreértelmezése volt annak a közhelynek, hogy "ha isten szól hozzád, skizofrén vagy". Megszámolni sem lehet a panaszait, amit a Zyprexa/Parnassan mellékhatásai okoztak nála, leggyakrabban szédülés, légszomj, remegés, halálfélelem, egyéb fájdalmak, ez ment nála éveken át, aztán most meg hirtelen kiderült, hogy felesleges volt az egész, mert mégse skizofrén. Csak arra leszek most már kíváncsi, mi lesz ezek után a diagnózisa, mert hogy a pszichiátriáról nem fogják anélkül elengedni, az is biztos. Ex-skizofrén, vagy mi?

Már megint. Tegnap Anikónak azt hazudta (kétszer is), hogy ma hazaengedi, persze, hogy nem lett belőle semmi. Aztán miután meglátott minket együtt, egyszerűen elkezdett fütyörészni. Mint egy igazi köcsög pszichiáter. Annak idején nekem azt hazudta, hogy hazaenged, aztán kiderült, hogy el akart vitetni egy skizó lágerbe, Hodászra. Meg is van valahol a bejegyzés róla, nem érdekes. Most meg azt hazudta, hogy hazaengedi, nem értem, mi öröme származik az ilyesmiből. Nem baj, vettem neki egy ezüst láncot szívecskés medállal, Kancsev-hazenemengedési, és eljegyzés-elhalasztási díjként. Valószínűleg nagy a kereslet az ezüstláncra szívecskés medállal, mert tele volt vele a bolt. Magamnak meg vettem egy könyvet, Michael Foucault: A bolondság története. Sajnos (még) nem vettem meg Charles Bukowski Posta című könyvét, és William Burroughs egy regényét, ami szintén megvolt a boltban. Van egy olyan érzésem, hogy egyik sem középiskolai tananyag, odáig még nem jutottam el, majd ha meglesz a tabletem, akkor belevetem magam a "klasszikus auktorok tanulmányozásába". Nincs más választásom. Amikor jöttem hazafele, megigazítottam az alsónadrágomat, ami a Bánki előtt kisebb csődületet generált, mivel az egyik kis picsa elkezdett sipítozni, hogy "megvakarta a pöcsét, megvakarta a pöcsét!", apádnak kellett volna megvakarni a pöcsét, ahelyett, hogy megcsinált téged, mi van, ilyesmi nincs az Éjjel-nappal Budapestben? Visszakanyarodva Kancsal témájára, egy ilyen hazugság nem is tűnik olyan nagy dolognak, de aki volt már pszichiátrián, pontosan tudja, mekkora kibaszás, csak azért volt ilyen fontos most leírni.

Kissé bűntudatom volt, hogy ma olyan hamar eljöttem a pszichiátriáról. De sajnos nem bírok ott lenni még látogatóként sem, Anikót meg még mindig nem engedik le. Egész jól tűri a bezártságot, én már meghülyültem volna. Az adta meg a végső lökést a fél óra utáni pánikszerű menekülésre, hogy meghallottam annak a buzi Kancsalnak a hangját. Nagyon nem bírom a fickót, érthető okokból. Úgy hallottam egyébként a rádióban egyszer, hogy Bulgáriában a szélsőjobb és a szélsőbal kormányoz együtt, tényleg igazi balkáni állapotok uralkodhatnak. Sajnos (vagy inkább szerencsére) mostanában keveset hallani róluk. El bírom képzelni, hogy ott a pszichiátriákon bevett szokás deportálni az embereket. A mai napra is megvolt a piti kis örömöm: találtam Club cigarettahüvelyt 200 Ft-ért. Pontosan 1 Ft-ba kerül 1 db hüvely. Mondjuk annyit is ér. Kivéve, amikor nincs, mert akkor b*szhatom a dohányomat. Én asszem még tudnék is spórolni, csak Anikó nem tud. Sokszor még a pénzt sem tudja megszámolni, hát így biztosan nem is lehet. Viszont ezt a nagy pénzkéregetést nem otthonról tanulta, mint ahogy korábban sejtettem, hanem saját maga fejlesztette ki. Az anyja haragszik mindenért, amit kap, de ő csak megtalálja az utat, hogy kikövetelje magának. Azt gondoltam, majd jól spórolok valamennyit, hogy a kórházban van, hát eddig éppenséggel nem sikerült. Nemsokára kapok egy tabletet, és akkor majd valószínűleg belekezdhetek  a nagy olvasási projektembe, valójában lassan el lehetne kezdeni a felkészülést a magyar érettségire, és úgy látszik, ehhez a tablet elengedhetetlenül szükséges. :-) A pénzt összeszedni a magyarra Anikó nélkül nevetségesen egyszerű lenne, így viszont lehetetlennek tűnik... Mindegy, majd csak lesz valahogy...

Ami a pszichiátriával kapcsolatban mostanában felmerül bennem, az a szégyen, de nem a betegségem miatt, hanem azért, mert én ilyen emberekkel kapcsolatban állok, vagy álltam. Igaz, hogy nem egészen önszántamból. Fel sem merül bennem, hogy ezek az emberek egyáltalán valaha is jót akartak bárkinek. Amit jelenleg csinálnak, az, hogy nem kevés pénzért megmérgezik őket, és cserébe elvárják, hogy istenként tiszteljék őket. Azt hiszem a munkahelyen egyedül én vagyok, aki nem esik hasra tőlük, hogy így főorvosnő, úgy főorvosnő, úgy látszik ezzel a betegségcsoporttal együtt jár bizonyos gerinctelen szolgalelkűség is. Még mindig emberfeletti lényként tisztelik azt a főorvosnőt, aki szerdánként eljön előadásokat tartani a nagy semmiről, és megpróbálnak mindenféle módon benyalni a pszichiátriának, ami tönkre tette az életüket. A maximum, amit megtehetek magamért, hogy nem megyek el ezekre az "előadások"-ra, amúgy meg az egész témáról hallgatok, mint a sír, havi 41e-ért négy órában még az is hozzátartozik a munkakörömhöz, hogy ezzel kapcsolatban befogom a pofám. Amúgy se nagyon beszélek, elvégzem az alibi munkám, és nem igazán szólok senkihez. Ha valaki érdeklődne, annyit mondanék neki, hogy "nekem ilyen a betegségem", amúgy nem ilyen, de ezt is a pszichiátrián tanultam, hogy ezt bármire lehet mondani. Amúgy szokás még meghívni a másik, macskás öreg hölgyet is, a különféle rendezvényekre, meg a vietnámi picsát is, aki még mindig nem tud magyarul, és pszichológus. Az egyesület alapelve, hogy jó mélyen benyalni mindenkinek, aki "szakember", de hát a pszichiáterek és a páciensek között már régóta jól működik ez a fajta kapcsolat, és nagy hagyománya van ennek a szervilizmusnak. Az egyesület annyiban védte meg az érdekeimet, amikor bajban voltam, hogy elláttak mindenféle haszontalan jótanáccsal, és nem rúgtak ki a munkahelyemről, amíg a pszichiátrián voltam.

Megint Anikó vs. Editkéset álmodtam. Ez egy fokkal jobb, mintha a volt barátnőmről álmodnék. Úgy látszik, az álmaim enyhe fáziskéséssel követik a valóságot. Aki még nem tudná, Editke a szoc munkásom, akinek zavarodott elmével szerelmet vallottam. Mostanában már nem annyit beszélünk, általában az alfelét látom, ahogy a nadrágja kihangsúlyozza. Már nagyon jól ismerem. Más. Szerintem Anikónak kár volt bemenni a pszichiátrára, most 6-8 gyógyszert szedetnek vele, és megemelték a gyógyszeradagját, ahelyett, hogy lecserélték volna. Vagy talán elvették volna. Mondjuk ezt én sem gondolom komolyan. Komolyan mondom, már tudok annyit a pszichiátriáról (na, meg róla), hogy én is írhatnék fel neki gyógyszereket. Nem nagy vasziszdasz. Én pl. elvenném tőle az egészet a picsába. A hangján hallani lehet, hogy tele van tömve gyógyszerrel. Viszont ennek ellenére a gyógyulás útjára lépett, már nagyszerűen tudja szervezni a pszichiátriáról, hogy mit vigyek neki, és már feltette a kedvenc kérdését is: "Holnap mennyit hozol?"

Ma délután Anikót bevitték a pszichiátriára. Csak nem értem, miért pont oda. Bár valószínűleg a gyógyszerei basztak be neki, mivel nem ismerte meg a szüleit, amikor hazamentek. Már délután hívott, hogy szarul van, én hívtam az anyját, aztán végül ott kötött ki. Természetesen jól teletömték gyógyszerrel. Alig bírt beszélni a telefonban. Eddig is azt gondoltam, hogy rendesen túl van gyógyszerezve, persze, "kutyaharapást szőrivel", a helyi kis pszichiátrián kivétel nélkül mindenkit túladagolnak, hadd szokják a kiképzést. Azt mondta, hogy holnap délelőtt aludni fog, úgy látszik, itt még mindig az altatásos módszer a nyerő. Abba még nem halt bele senki, ha alszik egy jót. Kivéve, aki igen. Mivel tudtam, hogy én már nem kerülök be ide, itt is elég szépeket írtam róluk, de arra nem gondoltam, hogy Anikóval még jelentősen kibaszhatnak. Megmérgezni azért remélhetőleg nem fogják. Szed gyógyszert epilepsziára, skizofréniára, meg nyugtatókat. Egy csomó félét szed. Szerintem ezek mehettek az agyára. Más kérdés, hogy az én meglátásom szerint sem az epilepszia gyógyszer nem indokolt, sem a skizó gyógyszer, a nyugtató meg pláne. A legvalószínűbb, hogy valami keringési baja van, az biztos, hogy van valami, az orvosok sose tudtak rájönni, ezért diagnosztizálták már epilepsziásnak, skizofrénnek és depressziósnak, mondjuk kábé én is ugyanannyit tudok a bajáról, mint az orvosok, de én legalább nem aggatok rá szemlátomást téves diagnózisokat, meg nem tömöm tele szarokkal. Azt hittem, hogy már soha nem látom többé belülről a nyíregyházi pszichiátriát. Tévedtem. Holnap mehetek látogatni. Ha egyáltalán fel fog bírni kelni.

Két segítő van a melóban, mind a kettő magyaros. Az egyik úgy magyaros, hogy inkább töris, a másik úgy magyaros, hogy inkább oroszos. Egyik sem kezd már a 4 év főiskolájával semmit, mert SKIZOFRÉNEK, és a skizofrének nem mehetnek gyerekek közelébe sem. Viszont megvan arról is a papírjuk, hogy fogyatékosak, diplomás értelmi fogyatékosról még nem sokan hallottak ugyan, nálunk van mindjárt kettő is. Miért akarok mindenáron magyarra menni, ha semmi értelme? Valaki azt írta kommentben, hogy "A pszichiáterek tudják a szakmájukat." Hát én is tudom a szakmámat. Magyar szakos. Magyar szakos micsoda? Nem tanár, akkor? Valami. Egyébként meg nem értem azt, hogy skizofrének hogyhogy lehetnek pszichiáterek, tanítani viszont nem taníthatnak? Azért, mert senki nem akar pszichiáternek menni, de Nyíregyházára semmiképpen, nálunk az ambuláns ellátóban 2 db 70 és a halál közti pszichiáter "teljesít szolgálatot", az egyik alszik rendelési időben, a másik már egyáltalán nem tud odafigyelni. Aztán mint kiderült, ahhoz egyáltalán nem is kell tudni magyarul, hogy valaki pszichiáter lehessen. Van itt bolgár, meg ukrán pszichiáter, dél-koreai pszichológus, meg is látszik, hogy egyik sem rokonnyelv, nem is fognak megtanulni magyarul holtuk napjáig sem. Akkor hogy kezelik a betegeket? Nos, nem kell ahhoz magyarul érteni, hogy találomra írkáljunk fel nekik mindent össze-vissza, aztán meg a fejünket csóválva szidjuk a magyar mentalitást. De kanyarodjunk vissza oda, hogy miért akarom én pénzt, időt és energiát nem kímélve mégis elvégezni a magyart? Hogy én legyek a harmadik magyaros, akit nem engednek tanítani? Igen, ugyanis én ehhez értek, semmi máshoz. Nem fogom kényszerűségből kitanulni a cipőfelsőrész-készítőséget, csak mert a pszichiátria volt szíves tönkre kúrni a nem megfelelő terápiával és gyógyszerekkel azt, ami vagyok. Ami igazán én vagyok. Lényegében megszüntettek annak lenni, ami vagyok, és most nagy kegyesen megengedik, hogy 4 órában varrjak, de már ez sem biztos, mert a nyugdíjam is veszélyben van, meg a munkám is. Lehet, hogy még kényszerűségből elmegyek valami olyan szakmára is, ami abszolút nem érdekel, de hadd csináljam már meg előbb azt, amit én szeretnék, és amihez állítólag tehetségem van (egy kicsi). Sajnos magyar szakos skizofrének nem taníthatnak, és sajnos magyar szakra nem lehet úgy elmenni, hogy nem tudunk magyarul (ellentétben a pszichiátriával), egyetlen esélyem, hogy összekaparok még ott annyi tudást, hogy tudjak profi módon magyarral foglalkozni, de ha ez mégsem jönne össze, akkor legalább elmondhassam magamról, hogy "én vagyok az, aki megtehetném, hogy ezzel foglalkozok, de helyette le se szarom". És akkor elmegyek cipőfelsőrész-készítőnek, vagy központifűtés-szerelőnek, mit bánom én.

A tárgyalás amúgy viszonylag rendben lezajlott, a bírónő és az ügyvédnő kb. velem egy korosztályba tartozhatott, szóval talán még némi együttérzés is felfedezhető volt bennük a tárgyalás bizonyos pontjain. A tárgyalás legérdekesebb eleme "a tanúk" meghallgatása volt, aki alatt apám és anyám értendő. Az egyik legneuralgikusabb pont, amikor apám kezdte beleélni magát a mindenhol kötelezően előadott szövegben, hogy én nem tartom rendbe a szobámat, nem segítek a kertben, stb., de ezt leállítottam azzal, hogy már a betegségem előtt ilyen voltam, és hogy ez nem családi panasznap, ezek különben sem érvek a betegség, a rossz állapotom mellett. A pénzügyeimben is nagyon érdeklődőek voltak, mindent megkérdeztek, milyen márkájú telefont vettem, mennyiért, én szoktam-e feltölteni, és mennyivel. Illetve nem "voltak", mert a bíróság mindössze egyetlen személyből állt, a bírónőből. Aztán anyám következett, előadta, hogy én milyen is vagyok, hogy azt az üzenetet közvetítem a környezetem felé, hogy én nem vagyok beteg (hallatlan, mik vannak?), meg előrángatta a blogomat, hogy az volt a címe, hogy "nemvagyokbeteg" (miért, most mi?), a bírónnő viszont úgy értette, hogy én azt írtam egy blogbejegyzésbe, hogy "nem vagyok beteg", gondolom, azt gondolta magában, hogy ez meg kit érdekel. Mindegy, anyám mostanában mindenhol a blogommal jön, aztán meg csodálkozik, ha a munkahelyén rákérdeznek, hogy blogot írok-e. Aztán elmondta, hogy nem nem látja realitását, hogy én megint magyar szakra menjek, blablabla, itt jól felhúzott, és a következő kérdésre, hogy el szeretnék-e költözni, azt válaszoltam, hogy "el... tőletek... minél messzebb..." Itt a bírónőnek kissé kikerekedett a szeme, meg az ügyvédnő is nézett egyet, és ezután már nemsokára be is fejezték a tárgyalást. Abban állapodtunk meg, hogy behívatjuk a t. elmeorvosi szakértő urat, hogy fenntartja-e az álláspontját. Hadd sétáljon ő is egyet, ha már egyszer ilyen szakvéleményt ki tud állítani, legyen valami következmény is, rá nézve. Az már csak itthon jutott eszembe, hogy MÁSIK szakértőt kellett volna felkérni, mivel ez kellően elfogult ahhoz, hogy újra ugyanazt a szakvéleményt mondja, de a bíróságon még minden ötletbe belementem, örültem, mint majom a farkának, hogy egyelőre nem tesznek gyámság alá. Hát, röviden ennyi.

Voltam az ügyvédnél, és elmondta, amit sejtettem, az orvosszakértő véleménye a döntő ebben az ügyben, tehát az egész puszta formalitás, holnap mindenképpen gondnokság alá helyeznek. Az van, hogy a társadalmi presztízsre támaszkodva egy pszichiáter bárkitől önkényesen elveheti a jogait. Engem is meg fognak hallgatni, de az illetékesek ott sem lesznek, csak a családtagjaim, meg az ügyvéd, kísérőnek. Vérlázító, hogy megrendezett az egész, tényleges tárgyalás látszatát keltik, holott a fejem felett már el van döntve minden. Egyébként mindenki meglepettnek látszik, hogy hogyhogy skizofrén létemre nem akarok gondnokság alá kerülni. "Akkor mit akar?" - kérdezte az ügyvédnő is, vajon mit? A figyelmem ma átterelődött Edit 3 bárgyú vigyorgásról Edit 1 fejhangú vihogására, ez azért sokkal kellemesebb. Ma viccelődtünk is vele egy kicsit, reggel is, meg délután is, délután olyan közzel jött hozzám, hogy azt hittem, le akar kapni. Úgy látszik, már nem pikkel rám. Minden a régi.

Elmentünk az ügyvédhez, de nem volt otthon, vagy az irodájában, vagy hol, és a telefont sem vette fel. Már kezdtem aggódni, de még a délelőtt folyamán visszahívott, hogy tárgyaláson volt - gondolhattuk volna, és hogy menjek holnap háromnegyed háromra. Apám visszafele az ügyvédtől mondott valamit a harc útjáról, meg a gyógyulás útjáról, úgy hangzott, mint valami ezoterikus aranyköpés, valami olyasmit, hogy ne a "harc útját" járjam, hanem a "gyógyulás útját", és hogy ebben tud ő nekem segíteni. Szerintem viszont gyógyultabb már nem is lehetnék, és számomra nyilvánvaló, hogy a durvaságra durvasággal válaszolok, ha esetleg többen tennék ezt, még a végén a fejükhöz kapnának az illetékesek, hogy mit lehet, és mit nem, és vége lenne a kiskirályságuknak. Ma voltam a pszichiáternél is, ezúttal nem futottuk le a felesleges köröket, csak megkérdezte, hogy miért vagyok olyan fáradt, én meg mondtam, hogy nem vagyok az, csak be van gyulladva a szemem (most a jobb a változatosság kedvéért). Odaadtam az ampullákat, kivett egyet, a többit visszaadta, és mondta, hogy "tegye el a zsebecskéjébe". Beadták, és már kint is voltam. Ennyi volt. Mindig is tudtam, hogy ő lesz az én emberem. Még visszatérve a harcra, mindig meglepődök, ha valaki azt mondja nekem, hogy én "harcolok", hát én nem harcolok, csak elmondom a véleményemet. Többnyire nem szóban, hanem írásban, és ebből esetleg néhányaknak az jön le, hogy én IRL egy ilyen hőbörgő alak lennék. Hát nem vagyok az. Nos, nem is folytatok én itt semmiféle "szabadságharcot", hanem kezdtem neki egy újat a postr-en. Az eddigi itt-ott előforduló antipszichiátriai töltetű írásaimat raktam fel rá, meglepő, hogy nincs is olyan borzasztó sok, ami tisztán csak erről szólna. Mindössze kettőt találtam eddig, meg gyorsan csináltam még kettőt, az utolsót szerintem majd át fogom hozni ide is, amint leveszi az Origó :-), de csak azért, mert ott nehéz a kommentálás, meg különben is ez a "főblogom". Az eddigi írásaimból könnyű lesz azonban még néhányat összehozni, meg megjött a kedvem újakat is írni, végre van valami kis kedvem tematikus blogot írni, mert a kalcsör projektem nem volt túl sikeres (vannak, akik ezt tőlem jobban csinálják, na meg mostanában nem is voltam túl nagy könyvfaló/ kultúrafogyasztó), a wp-s dolgokról nem beszélve, egyedül egy ECDL-es blogom tetszett páraknak, de 7-9 modul van belőle, azt nem lehet túlragozni. Különben is esetemben adja magát az antipszichiátria téma, nem tudom, miért nem csináltam meg már hamarabb, évekig csak kerülgettem itt a forró kását. Szóval: http://antipszicho.postr.hu/ Vélemény, reakció, valami?