Skizofrénia underground

Egy időre felfüggesztettem a naplóírást, egy ideje nem írtam blogot. Excel táblázatban sem vezetem az alvásomat, többnyire offline vagyok, IRL élek. Azt hiszem, kiírtam magam a burán, a Skizofrénia 3.5 topikban, bár remélem, nem végleg. Az van, hogy kitört az I. skizó háború, csúnya személyeskedésekkel, hazudozásokkal, ferdítésekkel, egymás kimoderáltatásával, ami azt eredményezte, hogy az „épületes” párbeszéd jó része eltűnt, az enyészetté lett, vagyis „ledózeroltatott”. Tehát az utókor úgy fog rá emlékezni, hogy sehogy, mert így már csak annyi jön le az egészből, hogy minden „országos hírű bolond” összegyűlt egy fórumtopikban, és valamin nagyon vitáznak. Volt ott fórumita, blogger, író, chatter, meg mindenki, aki általában fel szokott szólalni a kérdésben. Az ütközetben 1 felhasználó eltűnt, és pont az a személy, aki körül az egész vitatkozás - de mondhatnék veszekedést is - kialakult.

Azért szép, hogy Európa közepén egy diktatúrára hajazó politikai berendezkedés berkein belül kialakulhatott egy ilyen, higgadt párbeszédnek a legkevésbe sem nevezhető eszmecsere, hacsak ideig-óráig is. Mindenkit elragadtak az indulatai, engem is, de mondjuk, ha valaki már hónapok óta dühös, dühöng, dühös, igen, mindegy, szóval egyszemélyes magánszámot produkál minden elérhető fórumon a pszichiátria ellen, ráadásul egyre szétesettebb, paranoiásabb, és követhetetlenebb formában, akkor az az illető meggondolandó, hogy mennyit használ a skizofrénekről kialakított képnek. Van, aki gyógyszer nélkül él együtt a tüneteivel, valóban. De aki elhagyja az évek óta szedett gyógyszerét, és ezzel párhuzamossan elhatalmasodik rajta az agresszív skizó megmondóember szerepe, az kétséges, hogy mennyire vállalható fel nekünk. És itt már se a skizósággal, se a megmondóemberséggel nincs baj, egyedül a gyökeres személyiségváltozással, és a verbális agresszióval van. Érdekes, hogy immár egy évtizede ugyanaz a 4-5 db skizofrén produkálja magát interneten, legalábbis a témában.

Hogy a skizofrének nem tudnának internetezni, azt felejtsük el. Mi az, amit nem tudnak? Nem tudnak egyszerre betegek lenni, és a betegségükkel foglalkozni, és vállalható módon kifejezni magukat. Végülis igazuk van. Ami a leginkább sajnálatos, hogy be vannak fenyítve a pszichiátria által, mint diktatúra nélkül élni sem tudó (ne feledjük, Magyarországon nincs igazán sem hagyománya, sem múltja, sem jelene a demokráciának) kedves honfitársaink. Hát, nekünk úgyanúgy szükségünk van a pszichiátriára, mint púpra a hátunkra. És hogy van-e összefonódás a pszichiátria, és a kormány tevékenysége között? Háháhá. Ha csak a kormány leszázalékolási, vagyis le nem százalékolási politikáját nézzük, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a bizottságban ülő pszichiátereket megvették kilóra. Jogászaik vannak, akik még az utolsó pénzedet is elszedik tőled a munkaügyi bíróságon, amíg az úgynevezett elit, hadd ne részletezzem, hogy él. Inkább legyen nekik még egy millájuk, ami már úgysem oszt, vagy szoroz, de te dögölj meg, mert nem kellesz. És akkor fogy a magyar.

Jó, ha így vélekedek ezekről a dolgokról, miért képviseltem mégis pszichiátria melletti álláspontot az említett (már nem létező) fórumháborúban? Ugye el is felejtette már mindenki, hogy eredetileg miről is volt szó? Én mindenképp. Szóval azért szavaztam a pszichiátria mellet, amiért NEM-mel szavaztam volna, ha elmentem volna szavazni, és ha lett volna értelme. Bár így utólag belátom, hogy a hülye kérdésre hülye válasz lett volna a jó válasz. Persze a legjobb otthon maradni, és nem csinálni semmit. Fagyizni, szedni a gyógyszert, kussolni. Csakhogy, édeseim, nekem igényem van az önkifejezésre, és mivel az egyetlen, amihez érdek, a gondolataim írásba foglalása, ezért megszívtuk. A pszichiátria is, a kormány is, a hallgató skizofrének is, a renitensek is, sőt hihetetlen, de én is folyamatosan szívok emiatt, mégsem tudom befogni a pofámat. Ennyi volt a mára rendelt evangélium, drágáim, menjetek békével.

Nemrégiben voltam kontrollon, és nem tudtam megkerülni bizonyos okok miatt, hogy apám velem jöjjön. Akár pszichiáternél vannak a szüleim, akár bíróságon, nem tudják megállni, hogy ki ne vetkőzzenek magukból, és indulatokkal teli, véget nem érő panaszáradattal bombázzák a jelenlevőket. Mondjuk az lehet, hogy mindenkinek ilyen hangnemben beszélnek rólam, csak ezt sajnos kénytelen vagyok végig is hallgatni. Mondhatom, felemelő érzés.

Persze bizonyos témákat néha sikerül kikerülni, így nem hangzott el az sem, hogy valójában mennyi alkoholt is fogyaszt a kedves páciens, cserébe én pedig nem mondtam el, hogy anyám azzal fenyegetőzik lépten-nyomon, hogy feljelenti a pszichiátert, amiért abilify injekciót kapok, ami extrém álmatlanságot okoz. Szerintem amúgy bizonyos fórumokon közröhej tárgyát képezi, hogy nekem 10-kor fellövik a pizsit, mégpedig főorvosi utasításra. Beszámoltam még 1-2 húzósabb, téveszmésebb napomról is, amit szinte végighalluztam-paráztam, de a főorvosnő megnyugtatott, hogy nem kell kórházba mennem, érzékcsalódások az egészséges embereknél is előfordulnak hosszabb ideje fennálló álmatlanság esetén. Tééényleg? Nahát...

Azt javasolta, vezessek naplót az alvásomról (talán elfelejtette, hogy ezt már egyszer-kétszer eljátszottuk). És hogy a naplóba esetleg beleírhatnék 1-2 saját gondolatot is. Kérdezte, hogy szeretek-e írni, rögtön rávágtam, hogy „persze”. Nemrég találkoztam pár blogbejegyzés erejéig a Bullet Journal nevű naplózási rendszerrel, aminek az a lényege, ha jobban megnézzük, hogy egy üres füzetbe felskiccelünk néhány naptárféleséget, tevékenységlistát, szokáslistát, meg a jóég tudja még mit, plusz amit amúgy is szeretnénk.

A Bullet Journalnál elengedhetetlen egy tartalomjegyzék, a lapok előre történő beszámozása, és itt kezdődnek az izgalmak. (Persze a tartalomjegyzék utólag kerül kitöltésre, mert nem tudni előre, milyen ötleteinket, terveinket, nyilvántartásainkat szeretnénk a naplónkba felvezetni.) Elvileg van hozzá egy csomó módszer, támpont, jelölés, bizbasz, de mindez merőben opcionális. Szóval akkor, ha 10-kor le is kell feküdnöm (ez a bejegyzés gondosan vissza lesz dátumozva 10 órára, ha netalán reggel fele fejezném be), cserébe én is megviccelem egy kicsit a főorvosnőt, eléteszek egy BuJo elemekkel bőven telepakolt, szószátyár papír alapú naplót, és ha végigrágja magát rajta, és nem kap agyfaszt, kihüvelyezheti belőle, mikor feküdtem, illetve keltem, és hogy hány órát aludtam. Eddig még egyszer sikerült aludnom, de már 7 db A/5-ös oldalt megtöltött a velem történtek bő lére eresztett taglalása.

Valóban időszerű volt már, hogy papír alapú naplózásba kezdjek, nemrég egy pár bejegyzés erejéig megnyitottam a hírhedt pletykablogomat, a Szociális ebéd és rokkó százalékot, amit többen üdvözöltek, de aztán újra bezártam. Nem azért, mert már nem méltó hozzám a kicsinyes pletykálkodás, hanem, mert az ilyen mindennapi, cinikus bejegyzésekkel könnyen megüthetem magam (esetleg valaki más által). És mivel csak idő kérdése, hogy kiderüljön, hogy ennek a blognak van egy ilyen pletykálkodó leágazása, töröltem azt a projektet. Helyette füzetbe írok, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik még velem az életben. A füzetbe, és az asztalfióknak, ahogy mondani szokás. Ennyi lenne a nagy sztori, és most szokásomtól eltérően képekkel illusztrálnám, hogy néznek ki a Bullet Journalok, persze nem az olyan kezdő szintű blogpótlékok, mint az enyém, hanem sokan vannak, akik már valóban profin űzik ezt a műfajt. Szóval íme, lehet ámuldozni:

Képek forrása: Pinterest

És végül az én kezdetleges, kísérleti BuJo-m - naplóm egy oldala:

OMG. A pénteki napom mindig túlzsúfolt. Meló, kocsma, pakolás, indulás Pestre a suliba. Shoppingolás az éjjelnappali dohányboltban, ahol mindig az a narkós baszózene szól. Semmi bajom a narkós baszózenével, sőt. Annak ellenére, hogy egyiket sem csinálom, örülök, ha más igen, ha neki is örömet okoz. Örülök mások örömének, de ezt már mondtam régebben is. Szombat, suli vasárnap suli, közben  találkozás egy kedves ismerőssel.

Rohangálás parkba, plázába, bkk, mekiben keserű + sör fogyasztás, lassan múlik nálam a paranoia, vagy csak már nem szeretek kilógni a tömegből, rajtam kívül senki sem fogyasztott ott sört + keserűt. De amúgy mindenhol kedvesen fogadtak minket, először találkoztunk, de harmonikusan ellentétes, ámde mégis rikító öltözködésünkről szerintem mindenki levágta, hogy nagyon együtt mozgunk, még egy megjegyzést is hallani véltem "kik ezek?".

Kik ezek? Mik ezek? A jóég tudja. Honnan jöttek, és hová tartanak? A diliházból szabadultak, és soha-viszont-nem-látást mondva erre, szelik át a várost keresztül-kasul. Mámorító a szabadság érzése. Nyilvános helyen pszichózisról, hallucinációkról, gyógyszerekről, paranormális élményekről dumálni felszabadultan. Nem rejteni véka alá semmit, megvitatni a mentálhigiéniás gondokkal küzdő szubkultúra állását. Sokat hallottam, talán keveset mondtam. Jay és Néma Bob. A parkban későn vettem észre, hogy egy gyerek, és a kis családja talán túl sokat kapott az eszmefuttatásból, és szinte meghipnotizáltan meredtek ránk, amikor tovább álltunk. Megvolt nekik a délutáni matiné.

Egyébként pénteken pedig egy munkatársammal toltuk túl az ismerkedést, itt is érintettük a skizofrénia, és mentális betegségek témáját, de valahogy furcsa fordulatott vett az egész, és leginkább egymás erényeit és erősségeit méltattuk, és azt kell, hogy mondjam, hogy kritikátlanul elfogultak vagyunk egymással szemben, és sajnos, vagy nem annyira, de ezzel a ténnyel mindenki tisztában van a szakkörben, és azt is kell, hogy mondjam, hogy ez nekünk magunknak esett le utoljára, de ebben a kérdésben valódi jövőjósnak mutatkoztam, tekintve, hogy olyanoknak is beszámoltam már róla bizonyos kontextusban, akiknek alapvetően semmi érdekeltségük benne.

Ez a körmondat mondjuk a barokk jeles képviselőjének, Pázmány Péternek, vagy a manierista Rimay Jánosnak sem vált volna éppen szégyenére.

De legyen elég erről ennyi. Ő ma annyit mondott, hogy tekintsük tárgytalannak a pénteken elhangzottakat. Én csak annyit mondanék, hogy túltoltuk.

A legjobbakal is előfordul.

„Csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek.”

A nagyon okos emberek tudni vélik, hogy rengeteg féle skizofrénia létezik. Akik azonban jobban körüljárják a kérdést, rájönnek, hogy a diagnózisok 99 százaléka paranoid skizofréniát állapít meg. Én értem, hogy miért, de ez a megnevezés megtévesztő lehet sokak számára. Valóban jelen vannak a pszichózisokban a paranoid tendenciák kisebb-nagyobb mértékben. Szóval, ha a hivatalos álláspont jelenleg ebben a megnevezésben egyezik ki, lelke rajta, még mindig jobb, mint a régebben használatos dementia praecox.

Viszont múlhatatlanul szükséges ezen a ponton szétválasztani a paranoid skizofréniát a paranoid személyiségzavartól (Paranoid Personality Disorder, PPD, F6000). Miért? Mert semmi köze hozzá. A paranoid személyiségzavarban szenvedők száma - az össznépességhez viszonyított százalékos arányát tekintve - jóval alacsonyabb, mint a skizofréneké. Természetesen csak papíron. Valójában a paranoia -mostantól nevezzük nevén a gyereket - jóval gyakoribb, bizonyos becslések szerint a 2-4%-ot is elérheti a lakosság körében. Valójában megjósolható, hogy a technikai fejlődés hatására csak növekedni fog az ilyen esetek száma. Természetesen evolúciós felfogás szerint értelme van a paranoid viselkedésmintázatnak is, mint ahogy a legújabb kutatási eredmények szerint a depressziónak is - úgy találták, hogy az ember alapállapota az átlagosnál kissé nyomottabb hangulat, a túlzott felhangoltság se vezet sehova.

(A skizofrénia szintén egyidős az emberiséggel, bár evolúciós hasznára még nem sikerült rájönni, de hogy nem halt ki, az azt bizonyítja, hogy igenis volt funkciója, talán még ma is van, ha más nem, az hogy ujjal mutogassanak az emberre, hogy, jé, egy skizofrén blogger, ami felkeltheti a gyanút, hogy esetleg csak képzelődünk. Vagy az is lehet, hogy valaki csak a Pokémont keresi éppen, és az útjában vagyok. Sőt.)

Akkor hát szóval a paranoia bizonyos fokig egészséges is, bizonyos körülmények között, pl. diktatúrákban pedig szinte a túlélés záloga. Nem használnám már az üldözési mánia kifejezést, mint ahogy a skizofréniára sem nagyon alkalmazzák már a tudathasadás szót, egy időben próbáltak minden magyarosítani, de már minek? Van, hogy egy idegen eredetű szóhoz sokkal gazdagabb jelentésréteg társul. Talán még annyit, hogy a paranoia szó jelentése értelmetlen gondolkodás (para=mellett, nous=értelem).

A paranoid viselkedésnek 3 hónapnál tovább kell fennállni, hogy paranoid személyiségzavart diagnosztizálhassun... sson (egy orvos, vagy egy pszichológus). De most térjünk rá, miről is van itt szó?

Mint minden személyiségzavar, a paranoidicitás (hehe) is nehezen jut szakember elé, sőt, merem állítani, hogy csak az igazán kirívó esetek kerülnek a szakemberek látókörébe, és csak valami egyéb problémával együtt kerül felszínre többnyire. Tesztekkel elvileg kiválóan kimutatható, hacsak az illető nem disszimulál, vagyis a paranoiájából kifolyólag nem próbálja normálisnak feltüntetni magát. Abban általában egyet is értenek, hogy a paranoid személyiségzevar gyerekkori traumá(k)ra vezetehő vissza, vagyis a gyerekkorban ért, általában a család iránti bizalomvesztést vetíti ki a versenyző a környezetére. Általában a felnőttkor kezdetén már szabadon diagnosztizálható, azonban jellemzően a 40-es, 50-es éveinkre szedhetjük össze, több forrás állítja egybehangzóan, hogy a férfiak jobban érintettek, de egy helyen a nőket említik inkább.

Jó. Mik a tünetek?

Egyértelmű: bizalmatlanság és gyanakvás mindennel és mindenkivel szemben. A paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék, illetve téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazságtartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. A paranoid személy gondolkodása azonban formailag nem sérül, a kórosnak tekinthető tartalmak felbukkanása a gondolatmenetben nehezen tetten érhető, és az élet egyéb területeire nem terjed ki, tehát a téveszméi tárgyán kívül mindenről kiválóan el lehet vele beszélgetni, vagy még arról is, amennyiben folyamatosan igazat adunk neki, nem lesz probléma. A paranoid ember sohasem fog hihetetlen, zavaros történetet előadni, mint egy skizofrén (vagy mint némelyik ezoterikus irányzat képviselője), mindig a realitás talaján fog nekünk érvelni, logikai összefüggésekkel, és szorgalmasan összegyűjtögetett információval fogja a gondolatmenetét megtámogatni.

Mikortól tekinthető betegségnek?

Félek, erre nincs egyértelmű válasz. Amikortól az agyunkra megy. Amikor egy pszichológustól megkérdeztem, hogy lehet kezelni, elkezdte gyűrni a fejét, és bevallotta, hogy nagyon nehezen. A durvább eseteknél próbálkoznak antipszichotikummal, nyugtatóval, vagy antidepresszánssal, de sajnos nagyon minimális mértékben hat, és gondolom, itt ezeknek a szereknek inkább a szedáló hatása érvényesül, minthogy rendbe hozná az illető gondolkodását. Pszichoterápiája is nagyon nehéz, években kell gondolkodnunk, hogy az illetőben beinduljon egyáltalán valami. Valami készség a változásra. Plusz vegyük hozzá, hogy az illető a végtelenségig bizalmatlan, csoportos terápiában maximum megtanul jobban disszimulálni, ami tovább mélyíti, és tágítja a téveszmerendszerét, egyéni terápiája javasolt kizárólag.

Most még arra kellene választ adnom, hogy miért írtam le ezt a sok mindent. Egy paranoidot senki sem fog meggyőzni róla, hogy ő paranoid, mégha valami csoda folytán ide is keveredne. Pláne villámcsapásszerű megvilágosodásra ne számítsunk egy-egy logikusan felépített téveszmerendszer ellenében. Szóval mondjuk úgy, hogy az utóbbi időben teret nyertek a paranoid tendenciák a gondolkodásomban. Bevállalom! :-) Tovább tartott 3 hónapnál? Nem. Segített feldolgozni bizonyos élményeket? A fene tudja. Viszont én már paranoiás vagyok a paranoiával szemben is, és amint tetten értem magamon a jogos, vagy nem jogos paranoid viselkedést, leállítottam a folyamatot. Ügyes vagyok? Asszem, a környezetem is lenyugodott. Khm, bocs a hervasztó témákért.

Azért én eredetileg egy vicces gyereknek indultam, csak ugye „vannak vidékek”, ahol elveszik a kedvét az embernek a viccelődéstől. Jó, azt is mondják, hogy „az úr a pokolban is úr”, hát azért nem teljesen. Ott fejeztük be, hogy rivotril megvonás. Na, most ez még maga után hozott egy csomó mindent: álmatlanság, étvágytalanság, ésatöbbi. És itt most a satöbbi az érdekes, mert abban szerintem a legtöbb pszichiáter egyet ért, hogy megfelelő mennyiségű alvás, és evés szükséges ahhoz, hogy a gyógyszer rendesen tudjon hatni. Ha ez nincs, kezdődik a daydreaming, az álomvilág, mármint a rémálomvilág. Kezdődött azzal, hogy paranoid lettem, a fülzúgásom felerősödött, és ez az állapot két hete csütörtökön érte el a tetőpontját, amikor a rádióból olyanokat kezdtem hallani, hogy „a skizofrének valójában kormány szintű összeesküvés áldozatai”, persze rögtön kapcsoltam, hogy ez mit jelent, gyorsan megittam egy kávét, majd elrohantam a tanyaközpontban található, szinte már egyedüliként üzemelő becsületsüllyesztő irányába.

A helyzet az, hogy türelmetlen voltam, de nem volt már kedvem hónapokig még kínlódni a nyugtatóval, míg végül biztonságosan el tudom hagyni, aztán úgy járok vele, mint sok minden mással, hogy csökkentem, csökkentem, addig-addig csökentem, hogy végül muszáj egyszerre bepótolni az elmaradást. Na, ezt nem akartam, azóta sem hiányzik, volt, nincs. A legfurcsább érzés az volt, amikor az egyik kezemben felessel, a másikban sörrel, a számban cigivel, éreztem, hogy még nem teljes az összkép, valami még mindig nincs bennem. Ja, persze, a rivó. Szóval olyan hiányérzetem volt még így is. Nem beszélve a remegésről, meg a bűzlő izzadtságról, ami folyamatosan csorgott belőlem, annak ellenére, hogy elveimet feladva, minden áldott reggel a fürdőkádban sikáltam és pucováltam magamat. A fülzúgásom annyira erős lett, hogy jobbnak láttam, ha arra kezdek el gyógyszert szedni, aztán kiírattam magam egy hét táppénzre is. Persze suliban azért ma is voltam.

Nem ragozom tovább. Azt hiszem, eléggé necces volt a helyzet, nem hiába voltam megijedve, hogy akkor most vajon 1-2 hónapra megint elmegy az eszem? Hülyeségeket fogok mondani, és írkálni, tutira marad a gyámság, és még a sulit sem tudom csinálni? Tudom, sokan nem bánnák, ha eltűnnék valami műintézményben hosszabb időre, vagy esetleg örökre, de nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Nem azért, mert nem szeretem, ha mások örülnek, hanem azért, mert rengeteg dolgom van programozási értelemben, és mert még rengeteg mindent szeretnék csinálni ebben az életben. Igaz, hogy ebből általában a külvilág semmit sem érzékel, maximum annyit, hogy szeretek mindenféléről írkálni, bár az utóbbi időben leginkább saját magammal voltam elfoglalva, fene nagy egós korszak megint. Mindegy *legyintés*. Azért ilyen körülmények között eléggé vigyáznom kell magamra, miket írkálok le, és hova, ezt a bejegyzést tőlem szokatlan módon nem valamiféle transzállapotban írtam, hanem egy szövegszerkesztőben került először megszövegezésre, amit egy kedves blogger kolléga ajánlott a figyelmembe, és úgy tűnik, nekem is beválik. Ja, én is unom már a Word-öt, és társait, illetve a Notepadot, és klónjait, muszáj úgyis használnom eleget, ha valami scriptnyelven kell valamit gyakorolni. Hadd ajánljam én is, viszonylag új, a múlt hónapban jött ki magyarul is. Focus Writer a neve, és ehun egy zseniális írás róla + egyebek:

Focus Writer témák - írj zavartalanul! https://t.co/YE8abTlUB4 @saboarpad által

— roboman (@szajbergyerek) 2016. szeptember 18.

Éljen! Életemben először sikerült valamiről leszoknom! Amire mondjuk részben azért szoktam rá, hogy másvalamiről leszokjak, de, ezt most hagyjuk. És, igen, másvalamit kellett igénybe vennem, hogy leszokjak a leszoktató szerről, végül ebből lett elegem. Miért? Mert tájidegen kémiai vegyület bennem. És mert nem tudtam rendeltetésszerűen használni. Kivételesen most ezzel semmi rosszat nem csinálok; már évek óta nem találkoztam olyan orvossal, aki támogatta volna az én rivotril szedésemet. A jelenlegi kezelőorvosom egy kisebb kiakadásom után a régi blogomon hajlandó volt végre felírni az áhított készítményt, gondolom azért, hogy "mindenki nyugodjon le a picsába", bár a mai napig nem támogatja, és ha véletlenül helyettesítő orvos van, szintén nem támogatja. Egyszerűen senki sem akarja, hogy rivotrilt szedjek, az orvosoktól kezdve a Jóistennel bezárólag.

Nekem most hétvégén telt be a pohár, amikor Pestre elfelejtettem rivót vinni, és suliba mentem, és ráadásul vizsgáztam is. 2 nap totális horror, és paranoia, és tenyérizzadás. Valószínűleg lekapartam volna a tapétát is, ha lett volna, mondhatom, nem sokat aludtam, a vizsgán arra is képtelennek éreztem magam, hogy a shift billentyűt lenyomjam, így keletkeztek azok a szűk szavú, végig kisebtűvel írt rövidítésfeloldások, amik a HTTP, DHCP, IP, URL, stb. mozaikszavakra kerestek magyarázatot. De nyilván csak azért, mert "a gondolat önmagát magyarul gondolja". Mi? Na, ezt hagyjuk is.

Persze logikus reakció lett volna valamit inni, azt a szupi kis Bitter nevű keserűt, amit itt minden sarkon árulnak, vagy behúzni egy 2l-es PET palackos sört, de csak erjedt gyümölcslé volt otthon, ami sikeresen beleborult a táskámba, ráadásul jól meg is húztam, így jutott némi alkohol a kiszikkadt vénáimba. Ejnye, robi, már megint hazudsz, ki fog így hinni neked? - mondta anyám, amikor otthon megérezte az utazótáskámban az erjedt gyümölcslé szagát, amit, és most már eskü, hogy csakis a vitamintartalom miatt vettem eredetileg magamhoz - közdudott, vagy sem, a C-vitamin is felszabadít némi, a sejtekben elraktározott alkoholt - de végül is így sem jártam rosszul. Ezzel a lökettel sikerült átvészelnem a rivotril megvonás nehezét.

Na, mindegy, innentől kezdve 2 választásom maradt: 1. elfelejteni a pokoli hétvégét a félig romlott szendvicsekkel, és az erjedt gyümölcslével, minek hatására azon nyomban belefogtam a Vers a milliókért című  meglepően meleg hangvételű poéma megírásába, aminek sokkal szerencsésebb címet is választhattam volna, mondjuk a patetikus Óda Budapesthez, vagy Az én Budapestem című hangzatosabb címet adni, de persze makacsság is van a világon, meg ilyesmi, meg a költő szabadság nevű izé. 2. Bemondani az unalmast, bevágni a durcát, megmakacsolni magam és kötni az ebet a karóhoz, hogy márpedig ilyet többet sohasem akarok ilyen helyzetbe kerülni, és a rivotril nincs énhozzám kötve, és ezt szó szerint értem, hogy bármikor a későbbiekben is kerülhetek hasonló, vagy még rosszabb helyzetbe, és akkor mit csinálok?

Hát, öö, ezek a gondolataim a rivotril megvonás 5. napján. Jó, mi? :-)

Egyáltalán mi közöm nekem ehhez, olyan távoli már az egész rivózás...

Mármint nem időben, hanem bennem... Napi 3x1 0,5-ös rivót hagytam el így, és ráadásul KEZELŐORVOSAIM ENGEDÉLYÉVEL, sőt kifejezett unszolására. :-P

A játék érdekessége, hogy egy nappal azután, hogy letöltöttem, eltűnt az internetről, de hát ezért vagyunk mi, hogy konzerváljunk. Ez egy AIF (Adult Inteactive Fiction), ami azt jelenti, hogy csak felnőtteknek ajánlott. Mert szexuális tartalommal rendelkezik. Vagyis csak azzal. Egy Cicciolina-szerű nő szájáról szól a történet, akivel különböző szexuális tartalmú dolgokat csinálhatunk a fogdugástól a nyálának a megivásáig. Elnézést kérek, hogy ezt leírtam, de hát ez van. Kicsit okoskodó, kicsit szürreális, amúgy különösebben semmilyen izgalmat nem váltott ki belőlem a játék, inkább olyan semmilyen hatást, de amúgy szerintem nem is kell. Elmaradt a katarzis, lol.

Még mielőtt megvádolna valaki vele, nem én írtam. Egy angol nyelvű oldalon vitába szálltam, azzal, hogy biztos, hogy nem Julia Roberts-et ábrázolja az ASCII-kép, hanem Cicciolinát. A hozzászólásomat moderálták, a játékot levették. Szóval már csak itt elérhető, nálam. Nem vagyok egy nagy AIF-fan, de gondolni kell az utókorra is... A játékot nem fordítom, mert a végigjátszásáról készült videókon még az anyanyelvűeknek is nehézséget okoz néhány szókifejezés. Például, mintha én a fonetikai ismereteimmel dobálóznék, hogy bilabiális zöngés explozíva. Ami a b betűt jelenti. Ja, hangot? Ülj le, egyes...

http://interactivefiction.eu/anne/playthisone.html

Ui: Hallottunk ugyan Philip Zimbardo nagy sikerű művéről, amiben a pornót, és a videojátékokat, a feminizmust, akármit okolja az olyan férfiak kialakulása miatt, amilyen egyesek szerint én is vagyok, ez engem arra sarkall, hogy még sokkal többet foglalkozzak játékokkal a jövőben, és tegyek a világra.

Ma sem szóltam senkihez, ha mondtak valamit, nem válaszoltam rá semmit, képtelennek éreztem magam a megszólalásra. Biztos van átmenet a katatón skizofrénia és a skizofrénia utáni depresszió között, de erről nem tudtam akkor semmit. Az a néhány sör büdös vízként ment végig rajtam, amiit magamba öntöttem, nem éreztem örömöt, csak végtelen szomorúságot, és ürességet. Anhedónia. Erről sem tudtam semmit. Igazából már semmit sem értettem, semmivel kapcsolatban. Csak ültem a széken, és ittam a büdös vizet, ami semmilyen hatást nem gyakorlot rám. Korábbi ismerőseim idegesek lettek rám.

- Nem válaszolsz semmit?! Erre se mondasz semmit?!

- Na, jó, mennem kell, itt vannak a szüleim.

- Na, és?! Hívd ide őket is!

Hazamentem, és lefeküdtem, és tudtam, hogy a Föld úgyanúgy megfordult a tengelye körül, és én nem csináltam semmit. Mindig a Földet képzeltem magam elé, ahogy forog, naplementére már otthon voltam, mindig naplementére, és mindig láttam azt a vöröslő izét lebukni a láthatáron, igazából mindig csak arra gondoltam: megint fordult egyet. Gondolom, innen jött az ötlet. Napfelkeltekor már fent voltam, soha nem másnaposan, csak végtelenül fáradtan, hogy másnap megint elmenjek a kocsmába, megint találkozzak a régi ismerőseimmel, és kezdődjön elölről ugyanaz a cirkusz, hogy miért nem szólok hozzájuk, meg hívjam oda a szüleimet is. És ebből lenne 365.

Most is valami hasonlóan érzem magam. Az alkohol most már normális hatással van rám, túlságosan is. Egy utolsó after a Vidor Fesztiválon, és azóta csak köptetőből nyerek alkoholt. A Vidor Fesztivál nekem évek óta a szomorúság fesztiválja, mert vagy nincs rá pénzem, vagy nincs kivel menni, vagy nincs miért, és végtelenül unom az egészet, és nem találom ott a helyem.

A legjobb állapotba a szcientológusok tudtak hozni, olyan jó állapotba hoztak, hogy végig bírtam tanulni a napot, és végigbulizni az éjszakát. Csak sajnos a gyógyszert nem engedték szedni, türelmesen előbb felezték, majd negyedelték, végül elhagyatták velem. Elszökdöstem tőlük a Vidorra, a Sziget Fesztiválra, és még egy csomó helyre. Julipapagáj, aki a tanulótársam volt az akkor megalakult Narconon Központban, képregényt rajzolt a kalandjaimról Roboman akcióba lép! címmel, de elvették tőle, és széttépték. Én pedig blogot írtam, ami nagyon humoros, és vicces volt, amilyen Julipapagáj, mert róla szólt az egész. Azóta már ő is bőven betöltötte a nagykorúságot, nem 16. Azt hiszem, ő volt a legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam élőben.

Elizabeth Kübler-Ross öt szakaszát különíti el a gyásznak:
elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás

Ezt most miért írtam ide? Mert jól hangzik, de mint minden elmélet, nem alkalmazható sémaszerűen minden helyzetre. És nem is akarok különösebben elmélyedni a tanatológiában. Foglalkozzunk inkább a regresszióval. Általános jelentése: visszaesés, hanyatlás, visszafelé mozgás, visszavezetés. Na, nekem ebből bőven kijutott az utóbbi pár napban. Használjunk saját definíciót: visszatérés egy már meghaladott állapotba. Nem relapszusról beszélek, vagyis a betegségem kiújulásáról, hanem egy visszalépésről egy már megélt, és meghaladott én-állapotba. Az ember öntudatlanul is mintát követ: ez az öntudatlanság jelen pillanatban szó szerint értendő: automatikus reakciók, a fölöttes én kontrolljának teljes hiánya és elvesztése, sorozatos rossz válaszok egy helyzetre, aminek az irányítása érezhetően kicsúszott a kezemből.

Oké, vegyünk egy példát, van egy ismerősöm, aki három napig bír megállás és alvás nélkül alkoholizálni, mielőtt ledobja az agya a szíjat, és agresszív lesz, megváltozik a személyisége, vagyis neimshogy megváltozik, hanem nem is lesz neki. Oké, ez a dipszománia. Úgy látszik, nekem kevesebb is elég. Véletlenül összefutottam ezzel a kedves ismerősömmel egy ilyen dipszomán periódusában, és eddig sohasem követtem végig az eseményeket a legvégéig, és érzésem szerint most is hamarabb távoztam a helyszínről, minthogy megvárjam a végkifejletet. Kár volt, mert régebben én is folytattam ezt a gyakorlatot, ha nem is alvás nélkül, de borítékolható, hogy ennek jó vége nem lesz sohasem. Az ember addig-addig koslat, forgatja magát, ameddig méltatlan állapotokba és helyzetekbe keveredik hasonló állapotban lévő ismerőseivel, és sorstársaival. Az Egérben, ahol újabban mindenkit bácsinak szólítanak, Józsi bácsi, Laci bácsi, Feri bácsi, Csabi bácsi, Robi bácsi, de ahonnan legalább ki vannak tiltva az eleve rosszindulatú emberek, és a Pixisben, ami tele van bűnözőkkel, de leginkább wannabe bűnözőkkel, akik még ahhoz is kevesek, hogy kocsmai lehúzásokon túl komolyabb balhékat megcsináljanak. Bár félreértés ne essék, ilyesmikért is lehet börtönbe menni.

Ez az a zóna, amiről már korábban is írtam, a város északi része, az ilyen emberek komfortzónája, ez az, amire mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet éjszaka, mert eddig mindig emberi időszámítás szerint elhúztam innen, de most, hogy ebben a pár napban ittragadtam én is, már tudom, hogy nem érdemes, se nappal itt lenni, de méginkább éjszaka, és tökéletesen igazak azok a mendemondák, amiket a 4-esben, meg az Egérben hallani, hogy "csirkefogók" járnak többnyire ide ki éjszaka, meg akik éppen dipszomán turnéjukon vannak, normális emberrel itt nem találkozni. Ezek után, ha nem bírok magammal, be fogok menni a külvárosból a belvárosba, és csakis ilyen tingli-tangli eseményeken részt venni, ami tele van ugyan hullarészeg fiatalokkal, de ők legalább hátsó szándék nélkül, saját pénzükön járnak lerészegedni. (Vagy mondjuk a szüleik pénzén, de ez sem érdekel.)