Skizofrénia underground

“Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát, mert emberi szám az, és annak száma hatszáz-hatvanhat.”

Nemrég valakivel szemben kimaxoltam a mocskolódás fogalmát teljesen. Ezt igen rosszul tettem, és többet nem fog előfordulni.

[...]Pontosan olyan ez, mint a skizofrénia: az évek alatt felhalmozódott háttérbe húzódás, a stresszhelyzetek elfojtása, és a többi, egyszer csak egy alternatív valóság formájában ölt formát. Még nem mondtam senkinek, de valamennyire tudatos választás volt a skizofrénia, én magam határoztam el, hogy megváltozok, én terveztem el, hogy más leszek ezentúl az emberekkel, csak még nem tudtam, hogy ez csúnyán visszaüt rám. Olyannak kellett volna maradnom, mint voltam, szerénynek, visszahúzódónak, és nem előre eltervezni a személyiségem gyökeres megváltoztatását, majd a felszínen ugyanannak maradni, aztán mégis más drive-ok dolgoznak már bennem, mint akkor. Mégis ennek ellenére úgy érzem, önazonosabb maradtam, mint sokan mások. Köszönöm. Annak ellenére, hogy beteg lettem, és a felszín alatt gyűlölködő, ami csak az érthető irigység az egészségesek személye iránt. Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell túlmisztifikálni ezt a dolgot: nincsenek egészséges emberek, bárki kerülhet oda, ahonnan én jövök, nemrég egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, ui elfekvőre került. Hogy az idióta mondást idézzem: "mindenkinek van bent ez téglája", időzített bombán ülünk az agyunkkal, a nagymamám például most kezdi elveszíteni a fonalat, társadalmi konvenció kérdése, kit tekintünk egészségesnek, én pl. senkit mostanában.

Annak idején figyelmeztetett az első bnőm, hogy mindenki hülye, sajnos ezt nem vettem neki komolyan, de különben is, ő sem volt kivétel, amit néha leművelt. Emberek között lenni nem rossz, de nem is jó, ráadásul nagyon ki kell őket pihenni, mert fárasztóak. Az indirekt megszólalást szeretem, a digital artot, mert az annyira személytelen, hogy még véletlenül sem kell direkt kontaktusba kerülni az alkotóval. Megcsinálja a művét, felteszi az internetre, és az vagy önálló életre kell, vagy sem. Az irodalom is szerintem előbb-utóbb el fog jutni abba a fázisba, amikor már nem a szűk érdekcsoportok mentén fog menni a dolgok elbírálása, hanem a személyes marketing fogja meghatározni, mi kerül az olvasó elé. Ennek első lépése a blogírás, de sanszos, hogy a jövőben a digitális írástudás fogja meghatározni műveink értékét, amiben még kevesebb a pénz, de szerintem nem is jár értük annyi honor.

Valami ilyesmiről szól Anna Anthropy: Rise of the Video Games Zinisters című könyve, amit ráérő időmben le fogok fordítani, egyre inkább úgy tűnik...

Most egy nagyon érdekes dolgot fogok mondani. A felsőoktatás, és annak folyamatos reformálása számomra a bukás, vagyis inkább a bukdácsolás szinonímája. Erről annak idején egy egyetemi újságba szerettem volna írni - mindegy, úgysem közölték volna le. Mert persze az ilyen újságoknál sem volt ismerősöm, sem folyóiratoknál, sem könyvkiadóknál, sem sehol.

Ha valaha is valamiről cikket akartam írni, akkor erről: Jót tesznek-e az állandó reformok a felsőoktatásnak? A  reformok ugyanis csak a kereteket szabják meg, abba, hogy mit tanítsanak, alig, vagy nincs beleszólásuk, még egy középiskolai tanár is úgy tanít, ahogy akar, nemhogy egy egyetemi oktató. Jó esetben.

Na, kezdjük az elején: először főiskolára mentem, ahol volt valami olyan megkötés abban az időben, hoy 2 év alatt nem volt szabad 10 db utóvizsgánál többet összeszedni. Na már ez eleve baromság, félévekre lebontva ez 2,5 utóvizsga, nehezebb szakokon (angol, matek) rendszeresen sírva távoztak a diákok, amikor begyűjtötték a 11.-et. Második év végére nekem is összejött angol-magyar szakon. A tanulmányi osztályon azt javasolták, ne számíttassam be a már meglévő vizsgáimat, ez annyira bölcs tanács volt, hogy volt, amiből 4-es, 5-ös helyett elégtelent kaptam, ráadásul megint összejött a 11 UV ezzel a módszerrel (mivel csak az utolsó félévben szerzetteket törölték el).

Jó, úgy döntöttem, hogy elmegyek egyetemre, most már csak magyar szakra. 4 évig nem is volt semmi gond, hagyományos képzés, nincsenek hülye szabályok, amibe beleestem, hogy éppen akkor vezették be a Neptun rendszert, ami akkor elég nagy kavarodást okozott, egyszerre volt papír alapú, és elektronikus indexünk. Ebből lett a baj: ugyanis nem találták az indexemet, a tanár nem tudott beírni 2 jegyemet, utólag meg már hiába írtam neki e-mailt, nem válaszolt. Jó, gondoltam 4. év végén már nem olyan gáz megbukni az adminisztráción, úgyis jól érzem magam, egy évet pihenek, stb.

Persze, ahogy azt Móricka elképzeli: mire visszamentem, még nagyobb fejetlenség, káosz, be kellett sürgősen vezetni a kreditrendszert, ami főleg egyszakosoknak volt szívás, mert kitalálták az okosok, hogy aki egyszakos, az köteles annyi kreditet teljesíteni, mint aki két szakos, így egy év alatt kellett volna teljesítenem annyi kreditet, amit mások 5 év alatt teljesítenek. Ebből nem engedtek. Gyakorlatilag képtelen követelmények elé állítottak.

Ekkor tört rajtam ki a skizofrénia is, plusz egy nagyon zavaró fülzúgás, amitől sokáig nem tudtam koncentrálni, természetesen a mai napig megvan mind a kettő, épp csak nem annyira foglalkozok velük már 10 év után. Egy év kellett, amíg belátta az egyetem vezetése, hogy ez így nem kóser, és gyorsan bevezették a bolognai rendszert, meg visszavezették a hagyományos rendszert, hogy akik abban kezdtek, tudják már legalább valahogy befejezni. Egyszerre volt jelen ebben az időben a hagyományos, a kredites, és a bolognai rendszerű képzés. Újra megpróbáltam, eléggé depressziósan, majd ismét hallucinálni kezdtem, és abba kellett hagynom a sulit. Minden zavart, minden kérdés bántott, minden mondatban ellenem irányuló támadást véltem felfedezni. Egyedül Szigeti Csaba fogadott el, nála írtam volna a szakdogámat, gótikus regényekről. Csak sajnos erre már nem került sor, mert elegem lett.

Most, hogy jobban vagyok szoftverfejlesztő OKJ-ra járok, persze, mert még utoljára rúgott rajtam egyet a rendszer, hogy felsőoktatásba csak emelt szintű érettségivel lehessen bekerülni, ezzel lényegében semmissé tették a korábban szerzett érettségi eredményeket, hogy már reményem se nagyon lehessen visszakerülni magyar szakra, ráadásul nem is indul levelezőn ilyen tavalytól már az egész országban. Nem baj, szeretettel várom a következő felsőoktatási reformintézkedéseket, amivel még esetleg lenne esélyem valami komolyabbat elvégezni még életem folyamán. Remélem, hogy megérem.

Mostanában egy kicsit sokat nyeltem. Emberektől, akik a környezetemben vannak.  Ennek eredménye volt itt 2-3 csúnya poszt, amit általában alvás után levettem. Meg kell, hogy mondjam, tényleg csúnyán bántak velem, többen, és többször. De nem lehet ide járni dühöngeni, személyesen sem tanácsos nekem ezt csinálni, pláne nem itt. Le kell, hogy szögezzem, hogy nem vagyok a szó klasszikus értelmében vett jó ember, soha nem is voltam, és nem is akarok azzé válni. Pedig sokan abba az illúzióba ringatták magam velem kapcsolatban, hogy én egy érzékeny, sajnálatra méltó illető vagyok. Csalódást kellett okoznom nekik.  Minden ott romlott el, amikor a saját érdekemben gondnokság alá tettek, amit most vonakodnak feloldani. A lehető legrosszabbat hozták ki belőlem, a vergődést, a fenyegetőzést, a mocskolódást. Az viszont nem igaz, hogy én ezeket passzióból csináltam.

Mindennek súlyos előzményei vannak. Mint mondtam, nem tartom magam különösebben jó embernek, azt hiszem, a mentális betegekkel szemben van bennem némi tolerancia ls együttérzés, de velük szemben is csak megtartva bizonyos távolságot. A szociális érzékenységem konvergál a 0-hoz, dühít, ha valaki gyenge, és elesett és nyomorult. Szintén dühít, ha éveken, vagy akár csak hónapokon át táncolnak az idegeimen, amiért általában nem is szoktak bocsánatot kérni, de nem is kell, mert úgysem bocsájtok meg semmiért. Maximum idővel halványulnak el a sérelmek, én osztom azt a nézetet, ha valakinek állandóan bocsánatot kell kérnie, egy idő múlva az ember már immúnis lesz rá. Tőlem nem kell bocsánatot kérni, ha valakinek nincs önkontrollja, megette a fene az egészet. Mindennek oka van, ok nélkül nem történik semmi. Én sokáig tűrök, és még falazok is annak, aki engem bánt, de egyszer elfogy a türelmem. És olyankor nagyon szemét vagyok.

Bíróság, a véleményeim levetetése, legújabban az agyonverés, de leginkább a szájkarate megy a az írásaim kapcsán. Ki szerettem volna várni a gondnokság végét, és már csak könnyedebb témákkal foglalkozni. Elgondolkodtam azon, hogy egy időre szünetet tarok, mivel nagyon észnél kell lenni a gondnokság felülvizsgálatánál, és legalább addig bírjam ki, ameddig megteszem a szükséges lépéseket, ne írjak meg itt mindent előre, azzal úgysem vagyok beljebb. Felháborító, hogy 2 évre szól a gondnokság, de az ügyem már 2013 tavasza óta húzódik. Ha lesz fejlemény, biztosan megírom, de most egy kicsit csendesfolalkozás fog következni, rendezem a sulis dolgaimat, amiket már egy ideje megint hanyagolok, megpróbálok WP-ben összehozni valami játékos portált, közben meg lehet, hogy egy kicsit depresszióba esek, bár tudom, hogy nincsen miért. De az is lehet, hogy tovább folytatom hamarosan, átgondoltabban, és kevesebb indulattal. Mert alapvetően én nem vagyok idegbeteg. Elmebeteg? Az talán. De ez most legyen csak az én magánügyem.

Ma megvolt a metakognitív tréning első ülése - ez az a módszer, ahol megintcsak tesztalany vagyok, és amit szeretnének különféle magyarországi pszichiátriákon bevezetni, és alkalmazni a skizofrénia terápiájában. Szerintem egyre több jel mutat arra, hogy a gyógyszeres terápia önmagában nem elegendő a skizofrénia rehabilitációjánál. A metakognitív tréning egy 16 alkalmas kis lelkigyakorlatokból (imádom ezt a szót) álló készségfejlesztő eljárárás, melynek során szellemi képességei(n)k felfrissítésére tesznek kísérletet. A folyamat közben elért eredményt ellenőrzik, amit egy előzetes, és egy lezáró teszt elvégzése jelent. A teszt egyszemélyes, és nem publikus, a foglalkozások 6 fős csoportokban zajlanak. A program érdekessége, hogy nagymértékben támaszkodik az ide vonatkozó szakirodalomra, az első alkalom inkább elméleti jellegű ismereteket közöl, és ehhez kapcsolódó szituációs feladatok kerülnek az ülésen megbeszélésre. A skizofrén pszichotikus állapot, és a (skizofrénia utáni) depresszió gondolati sémáit igyekszik megvilágítani az első alkalom, kihangsúlyozva, hogy ezek a sémák a mentálisan egészségesnek mondott embertársainknál is működnek, bár nem olyan intenzíven.

Az emberek viselkedése leírható úgynevezett oktulajdonítási stílusok mentén, amiből háromféle létezik, és az emberek többsége hajlamos egyetlen okra visszavezetni a bekövetkező eseményeket. Pedig általában ezeknek az okoknak a keverékei játszanak szerepet az események bekövetkeztekor. Ezt tekintetbe kell vennünk, amikor kiértékeljük a velünk történteket. Ez a három ok:

- én

- a másik ember (mások)

- a környezeti tényezők (a helyzet, és a véletlen)

A depresszióban szenvedőkre jellemző, hogy a kudarcok okaiként az "én"-t, tehát saját magukat jelölik meg, míg sikereiket a szerencsének, tehát a környezetnek tulajdonítják. Ez az oktulajdonítási stílus tovább rombolja a depresszióban szenvedő ember amúgy is alacsony önértékelését.

A téveszméktől szenvedő ember oktulajdonítása: saját kudarcukat, vagy a negatív életeseményeket más embereknek, vagy a környezetüknek tulajdonítják. Hajlamosak arra, hogy mind a pozitív, mind a negatív életeseményeket úgy ítéljék meg, mintha ők azt nem tudnák kontrollálni.

Ez utóbbira egy eset ismertetése:

Anna gyakran elesik. Saját meggyőződése: a nagybátyja az agyába ültetett elektródákon keresztül zavaró jelzéseket küld neki. A valós ok: Annánál egy súlyos neurológiai kórképet diagnosztizáltak (szklerózis multiplex).

És hogyan használható fel mindez a mindennapokban? Megtanulhattuk, hogy a történések okai multifaktoriálisak (szintén kedvenc szó), a személy (én), mások, és a környezet kisebb nagyobb mértékben szintén benne van a játszmában. Például, ha valaki késik egy találkozóról, az lehet az ő felelőtlensége (sokáig mossa a haját), külső körülmény (ráadásul a buszt is lekési), végezetül fennállhat az a szomorú tény is, hogy tényleg nem is olyan fontos számára a találkozás. Mi ebből a tanulság? Az, hogy ne gyepesedjünk be, nem mindig a másik hibája minden (skizo), felesleges csak önmagunkat felelőssé tenni mindenért (depi), én viszont folyton csak a körülmények áldozata vagyok. :-)

Hol volt, hol nem volt, az erdő mellett volt néhány társasház, egy pszichiátria, meg egy szakkör. Persze nem csak ennyi volt: egy nővérszálló, ahová dugni jártak a pszichiátriai dolgozók, egy Fehér Egér nevű, meg egy Deszkás nevű kocsma, ahová ki-ki látogattak a pszichiátriával közös érdekeltségű addiktokógia lakói. De jöttek a bőrosztályról, tüdőosztályról, és még ki tudja, honnan, kellemesebbé és komfortosabbá téve a kórházi tartózkodást. Plusz ott volt még a nyanya tanya, polgári nevén 3-as számú nyugdíjas klub, ahonnét szintén ki-ki szökdöstek az Egérbe, vagy a Deszkásba. Igazából ez Nyíregyháza legészakibb pontja, leszámítva a hozzákapcsolt részeket, Sóstót, meg ezeket.

Ez az egész vidék annyira belterjes, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. A környéket egyfelől a volt pszichiátria, másfelől a Pikoló nevű szórakozóhely határolja, ami a zóna bulizó központja (volt, amíg rá nem jöttek, hogy éjfél után nem éri meg nyitva tartani, mert ilyenkor már nem nagyon van fogyasztás, inkább csak a hőbörgés megy, de az nagyon).

Szóval ez egy ilyen rekreációs és rehabilitációs központnak van kialakítva, társasházakkal teletűzdelve, az egyikben töltöttem a múlt hónap nagyrészét, távol a szülőktől, és mondhatom, a tanyasi lét után felüdülés lett volna, ha a társasházi falszomszédaim nem éppen egy furcsa apa-lánya páros, akik, lévén, hogy a társasház eddig üresen állt, kissé sajátos életmódot folytattak eddig, a papa napközben felöntögetett a garasra, persze zugiban, és amikor már rendesen volt benne, járókelőkre vadászott egy kis csevely reményében. Kitűnő társalgónak képzelhette ilyenkor  magát, állapotáról csak az őt körüllengő szeszpára tudósított. Magyarul már méterekről bűzlött a cefrétől.

A kedves lánya egész nap trágárkodott, és káromolta az Istent, felső fokú szinten, mivel még egyetemet is végzett a drága. Hát. istenem, megszokták, hogy egyedül uralják a 4 lakásból álló komplexumot. A bajok nemrég kezdődtek, kiderült, hogy zavarja őket, ha az udvaron ég a villany, vagy porszívózás van, meg egyáltalán, hogy nemcsak ők laknak ott egyedül, és uralják ott a környéket. Ja, és mindezt minősíthetlen, idegbajos stílusban adják az ember tudtára. Arra nem gondolnak viszont, hogy a hang két irányba terjed, én is hallom az állandó veszekedést és kiabálást. Először a leányzó kezdett ordibálni, hogy "átjön és szétver" a villany miatt, meg hogy cirkuszt csinál, meg balhét. Majd a részeg fater szerint vasárnap nem szabad porszívózni, és amikor azt mondtam rá, hogy "jó", erre valami olyasmit válaszolt, hogy szerinte nekem "igenis"-sel kellene rá felelnem, aztán még valamit bazmegelt, majd bejöttem. Most akkor sötétben kell laptopoznom este, és maximálisan csendben lennem. De talán ők is visszavettek valamit a hangerőből. Hát, igen, a külön élés nehézségei. Ebben a fene nagy szabadságban az első konfrontációk.

 Webre tartalmat létrehozni sokkal jobban szeretek, mint tartalmat kezelni, ez a nagy problémám. Oké, érdekel a szoftverfejlesztés világa, a webes, és nem webes egyaránt, de ha nem a webet választottam volna magamnak publikációs platformnak, hanem mondjuk valamilyen más módját preferálnám a megnyilvánulásaimnak, nem érdekelne annyira mondjuk a webprogramozás, hanem offline dolgokkal tölteném az időmet, mint mondjuk összedobni valami e-könyvet, vagy offline játékot. Csakhogy valahogy jobban szeretem az események kommentálását, mint úgymond maradandót alkotni. A blogolással felvállaltan a pillanatnak élek, ebből vita is volt, másoknak sokáig tartott, hogy elfogadják, hogy én "csak" a bloggerségig vittem, de ez nálam egyre inkább tudatos választás. Szépen ötvözhetem az informatikai és humán érdeklődésemet, anélkül, hogy kompromisszumokat kötnék, ha úgy tartja kedvem, következmények nélkül mondhatok bármit, mióta leminősítettek másodrendű állampolgárrá, de nem igazán élek a lehetőséggel, csak 1-1 célzás erejéig. De nem is ezt akartam témába tenni...

Hanem azt, hogy mostanában második gyerekkoromat élem, és egy csomó olyan tartalmam van, ami nem azzal a szándékkal készült, hogy bármiféle mércét megüssön, hanem csak főleg a saját szórakoztatásomra hoztam létre őket, és persze csinálom a mai napig, ha időm engedi. Ezek főle játékismertetők. És a mai napig elkeseredetten keresem a helyüket az internetes portálok között. Egyrészt ott még nem tartok tudásban, hogy saját portált tákoljak össze nekik, pontosabban nagyon strapás, meg különben is jó 1-1 közösség akolmelegéhez tartozni, ha mondanivalója van az embernek.

Először arra gondoltam,hogy elég egy domain, meg valami tartalomkezelő (CMS), és a Google hozza majd a látogatókat. Persze ez egy év elteltével sem valósult meg, hiába alakítottam ki egy kétnyelvű blogot, napi 1-2 látogatónál több nem esett be így hozzám. Így sajnos nem volt kedvem portállá fejleszteni az oldalt, inkább elkezdtem különböző portálépítő oldalakat kipróbálgatni. Ennek az eredménye a kialakült véleményem a G-Portálról, legújabban pedig a valószínűleg szebb napokat is megélt HotDog.hu-ról. Lássuk a medvét:

G-Portál: Itt az első dolog, ami megragadhatja az ember figyelmét, a porálok esztétikus, szépen kivitelezett külseje. Valójában nem arról van szó, hogy itt mindenki Photosop-guru, és CSS-zseni, hanem arról, hogy van néhány hozzáértő ember, aki kisebb összegekért hajlandó megcsinálni a portál kinézetét, de, és itt jön a sajnos, a munkád, tevékenységed, akármid sohasem fog kikerülni a G-Portálos berkeken kívülre, mert az oldalak, bejegyzések, képek, satöbbik linkjei egyáltalán nem keresőbarát technikával vannak kialakítva, és a keresők nem az hogy nem szeretik, de nem is látják az egész produkciót. Amúgy a közösség jónak mondható, és ha van elég pénzed, hogy állandóan a főoldalon tartsd a művedet, akkor sem lehet valami egetverően nagy látogatottsággal számolni. És ha nincsen látogatottság, ugyanott vagyok, mint egy saját tárhellyel + domainnel, azaz "nem is éri meg csinálni".

HotDog.hu: Na, ez már érdekesebb. Itt vannak azok az arcok, akik leragadtak a csillogó-villogó gifeknél, meg a HTML-nél. Itt is lehet blogolni, és magazint szerkeszteni, jóval limitáltabb körülmények között, viszont ami meglepett a G-Portál után, hogy egész jól teljesítenek a HotDog.hu-s oldalak a keresőkben. Itt nem fogsz tudni kitűnni különösebben az oldalad kinézetével, néhány alap sablon van, ezeket lehet ráhúzni a blogodra, vagy magazinodra, oszt csókolom. De van egy olyan sejtésem, hogy annakidején nem is ez volt az oldal első számú funkciója, hanem a barátkozás és ismerkedés, és ezt a funkcióját be is tölti. Ráadásul nem egy szexualitástól túlfűtött oldal, az illetlen kifejezéseket ki is csillagozza a rendszer. Lehet chatelni, üzengetni egymásnak, a HotDog felhasználók száma több százezer, persze a legtöbb valószínűleg már inaktív, az onlájn tagok száma általában nem éri el egy népszerűbb blog látogatottságát. De szerintem király, elő is fizettem 1 évre 1905 Ft-ért.

Ha valakit is érdekel, legközelebb írok a bura.hu-ról, és a dokk.hu-ról is.

Yankee folk song, fordítottam én, tizenéves koromban. Habár utáltuk egymást az osztályfőnökömmel, de mivel rohadt jó voltam töriből is, meg angolból is, nem nagyon tudott rajtam fogást találni - max. 1-1 jeggyel rosszabbat adott - mert mint tudjuk, minden felelet eredménye csak becslés. Meg kedvenc szavajárása az volt velem kapcsolatban, hogy: "Róbert, magának vége van, mint a botnak." Persze 4-esnél rosszabb jegyet nem tudott adni nekem, talán az bosszantotta. Most jutott eszembe, hogy az első komolyabb barátnőm, és egyben élettársam is angol-történelem tanár volt. Na, szép, megéri merengeni az életen. Freudi értelemben ennek biztos nagy jelentőssége van. Egyébként nyári uborkaszezon van a siktában, azért elmélkedek és fordítgatok ennyit.

Rohadt jenki fickó

Délen egy rohadt jenki vagyok.
A lányoktól déli csókot kapok.
Azt mondják, a jenkik rossz emberek,
Én erre jenkiként nagyot nevetek.

Láttam, az öreg Sherman otthagyott,
Egy furcsa ötlet felvillanyozott.
Szürkét vettem, és akcentust vele,
És elkezdtem az utam Mobil fele.

Jól szórakozom, mint soha eddig,
Hogy jenki vagyok, nem tudják pedig.

Nem messze Atlantától azt hallottam,
Öreg Sherman elvett mindent, mi van,
Mosolyogtam, ott volt egy kedves madame,
Méz, és barack és sonka várt rám.

Megálltam, megölelt, megetetett,
Hat özvegy miattam verekedett.
Egye meg őket a fészkes fene,
Elszöktem gyorsan Mobile fele.

Felneveltem sok lányt, és férfit,
Esküdöztem, a jenkik bűnösök mind.
Hazugnak hívnának, ha hallanák,
Mobilba jenkiként jött az apád.

Ha öreg leszek, és jön a halál,
Engem majd égkék zubbonyban talál,
Ők körülállnak, és nem érti senki,
Hogy lehettem egy rohadt jenki.

Képzeljünk el egy bolygót, amit 4 faj képviselői laknak vegyesen: satuniaiak, utiniaiak, Tyuiopok, és emberek. A történet középpontjában egy Tyuiop blogger áll, aki balesetet szenvedett, és lebénult, ezért szóvivőt keres maga mellé, hogy gépelje a blogját, amíg fel nem épül. A. A. Arthur, a blogger nagyon népszerű világszerte, és sokan fordulnak hozzá kérdésekkel, hogy adjon tanácsot ügyes-bajos dolgaikban. A szóvivőt Daniel Rivieranak hívják, és mi személyesítjük meg. A szóvivő dolga, hogy gépelje, amit a blogger diktál neki, de hősünkben mégis morális kérdések merülnek fel a tanácsok helyességével kapcsolatban, és hajlik arra, hogy más válaszokat adjon, mint amit a Tyuiop diktál neki. A játék morális kérdéseket is feszeget, nem mondom, hogy tökéletes, de felvázol egyféle utópiát, amiben van idegen, blogger, és az idegen fajok különböző morális nézőpontjainak ütköztetése. 

Ez a történet az én személyes blogolásomat juttatja eszembe. Régebben sokan tanácsot adtak, hogy mit kellene csinálnom, manapság sokan tanácsért/segítségért fordulnak hozzám a blogom kapcsán. Mostanában már a legritkább esetben adom játékfordításra a fejem, ezt is kb. egy éve vettem tervbe, hogy megcsinálom, végül, amikor belekezdtem, szűk egy hét alatt befejeztem. Kb. háromszor belealudtam, úgy érzem, nem való ez már nekem.

A nagy lébecolásom a szakkörben azzal kezdődött, hogy átkértem magam 5 órás munkarendből 4-be, pedig az én papíromon nincs megkötés, hogy hány órát vállalhatok, csak egyszerűen lusta vagyok erre a fajta munkára. Egyébként is a burnout jelei kezdenek mutatkozni rajtam, ezért is foglalkozok a szabadidőmben informatikai dolgokkal, olyan sok szofvert még nem fejlesztettem, a kezelőorvosomnak volt egy enyhén cinikus megjeyzése, hogy a Halál a pszichiátriánt tanfolyam nélkül is képes voltam megírni, a blog persze mindig szóbajön, meg hogy ő nem olvassa, meg azt mondta, hogy nem tudja miért örül annyira nekem, hogy lát, amikor tudja, hogy mi a véleményem ezekről a dolgokról. Azt hiszem, kb fele-fele arányban szeretek webes tartalmat előállítani, és a kódolással bíbelődni, ami nem rossz arány, tekintve, hogy hiány van bőbeszédű informatikusból, és még profitálhatok is belőle.

Vissza a mindennapi robothoz: minden alkalmat megraadok, hogy távol tartsam magam a munkától, egy-egy rövid táppénz (jó, ezt nem viszem túlzásba), fizetetlen igazolt távollétek, stb., mondjuk ez meg is látszik a bérpapíromon, de ez sem tud érdekelni. A munkahely megalakulása óta dolgozom itt, akár krónikása is lehetnék már az itt történt dolgoknak, talán írok is egyszer egy összefoglaló bejegyzést, de olyan gyakran azért nem forszírozom ezt a dolgot, mert esetlegesen kirúgnak, mint macskát sz.ni emiatt.

Nemrégiben új munkafolyamatot tanultam ki, a papírsodrást. Kicsit álszenteskedtem, hogy én milyen szorgalmas vagyok, igazából az van, hogy nehéz megtanulni, egy pálcára kell felsodorni a papírt, majd a végét leragasztani; mindegy is. Ha már az ember megtanulta, sokkal könnyebb, mint a többi munkafolyamat, ráadásul presztízs-kérdés is: aki képes ezt csinálni, többe nézik, mint mint a vágást, meg a varrást, vagy nem tudom. Igazából azt szokták mondani, hogy ez a legnehezebb része a papírból font dolgok készítésének, csak miután látták, hogy még én is tudom csinálni, abbahagyták; már nem mondják. Különben sokmindent csináltam már a munkahelyen, mindent rosszul, vagy közepes minőségben. Végül azt csinálom, amihez kedvem is van, és ami a legnagyobb hasznot hozza a közösségnek.

Most nyáron a hőségriadó miatt gyakoriak a szünetek, lényegében a 4 órából nem dolgozunk, csak nagyon keveset, néha elküldenek a postára, vagy rám bízzák a honlapot (bár egyre ritkábban), nekem sem egy nettó élvezet a Joomlával szarakodni, de szívesen csinálom, akár otthon is csinálnám, ingyen, meg is fogom mondani, hogy én milyen jó fej vagyok. Meg szokott járni hozzánk valami csaj ilyen biorezonanciás állapotfelmérésre, mindenkinek mond valami kedveset, nekem például azt, hogy elindult nálam az agyérelmeszesedés, meg gyulladásban van az agyam, mondjuk ez utóbbit már jó régen kimutatták, hogy lényegében az agyam egyik fele nem igazán működik, és a másik féltekének kellett átvennie a funkcióját. Hát, gondolom, sikerült, már amennyire. Meg annyit mondtak még, hogy a májam tökéletes, mi a fene?, ennyi gyógyszer & pia után, nincs rajta semmi zsír, meg hogy kevés vizet iszok. Szóval annyit mutattak ki, hogy nem a lábam fáj. De ezt tudjuk.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a vízről, vízpartról mint üdülési helyszínről, szórakozási formáról, és egyáltalán. Vajon mennyi örömöt képes nyújtani egy embernek az, hogy bemenjen a vízbe? Kétségkívűl érdekes, hogy egy más, sűrűbb közeg, mint a szárazföld. Az ember mindent szeret kipróbálni, ami egy kicsit is eltér a szokványostól. Nagyon szórakoztató lenne elkezdeni felsorolni, hogy mi mindent, de ettől ezúttal eltekintenék.

Maradjunk csak a víznél. Persze nyáron általában nagyon meleg is van, és az emberek mint lemmingek, megindulnak a vízpartok irányába, lévén a strandok eléggé drágák. Mit tartogat hát számunkra egy vízpart? Drága büfék, bikinis lányok, félpucér férfiak, ameddig a szem ellát. Plusz a kétes örömök a vízben. Félreértés ne essék, annak idején elég jó úszó voltam, egyszer próbaként úsztam versenyt egy fiatalabb gyerekkel, aki versenyszerűen úszott, és valamivel hamarabb úsztam le a távot. Blablabla.

Az úszás is például micsoda? Groteszk kalimpálás annak érdekében, hogy előrébb jussunk a nedves közegben. Persze egészséges, meg minden. Mármint egy bizonyos pontig. Hallottam már olyan úszóról, aki nem vol túlságosan elragadtatva a napi 8+ órás edzéstől. Szóval jó úszónak számítottam, mégsem sikerült egy fuldoklót kimentenem Tiszából. Sőt, ha ninccsenek a közelben a vízimentők, mindketten ottmaradunk.

Hogy is néz ki egy ilyen történet? Valaki fuldoklik, nyeli a vizet, lemerül-felbukkan, és az ember egy lemondó rugaszkodással utána veti msgát, mert vagy kihozza, vagy ottmarad ő is. A fuldokló általában pánikszerűen rátekeredik a segíteni szándékozóra, de olyan erővel, hogy lehetőleg mozdulni se tudjon. Aztán mire rájön az ber, hogy hülyeséget csinált, megindul a küzdelem a víz alatt, hogy legalább a saját bőrét mentse az ember, de az áldozat annyira kapaszkodik, hogy ez szinte lehetetlenség. Szóval bármennyire jól tudsz úszni, ha nem vagy rá kiképezve, jobban jársz, ha végignézed egy ember vízbefulladását. Hát ilyen helyzetek is előfordulnak, és sajnos nem is olyan ritkán. Még tudnék egy ilyen esetet, de kegyeletből nem mondom. Szóval megéri? Nekem biztosan nem...