Skizofrénia underground

Most is abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy egy saját játékról kellene "objektív vélemény"-t írni, ahogy  néhányan mondják. Ez a játékom pedig nem más, mint a várva várt Halál a pszichiátrián 2. Azt mondom, hogy várva várt, de mondhatnám azt is, hogy nemvárva nemvárt, vagy akár azt, hogy váratlan, hogy egyáltalán végül befejeztem. Annyit előrebocsátok, hogy nem remélek tőle gyors eredményt. A játékműfaj, ellentétben a blogbejegyzésekkel, egy lassú műfaj. Az első részért is csak évek múlva akartak beperelni, ettől sem várok hát gyorsabb eredményt. Hónapok is eltelhetnek akár, ameddig megkapom az első anyázást, burkoltan, vagy kevésbé véka alá rejtve.

Bár az ember sosem tudhatja, miből lesz a cserebogár, mi lesz felkapott, mi nem. Mivel visszajelzést szinte alig kapok a "munkásságomra", nehéz ezt megítélni. Velem kapcsolatban általában meg szokták tartani a véleményüket maguknak. Nemrég például bejárta az internetet egy bejegyzés, olvasói levél, vagy hogy mondjam, ami Zacher Gábor osztályáról alkotott eléggé lesújtó véleményt, viszonylag alpári stílusban. Szerintem az írás azért vált ilyen népszerűvé, mert a Facebook népe is hallatta végr a hangját a kérdésben. Az egyszerű kisember, ahogy magukat sokan nevezni szeretik. A levél arról szólt, hogy valakinek az apja Zacher Gábor osztályán méltatlan körülmények között távozott az élők sorából. Hát, persze, más dolog a médiának nyilatkozgatni, és megint más helyt állni a mindennapi munka során.

Ez a téma annyiban kapcsolódott ide, hogy ez a játék is egy addiktológiai osztályról szól, valahol Meseországban, semmiképpen nem Nyíregyházán, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve. A névegyezés is. :-) De most komolyan, ez már startból sokkal diszkrétebb, mint az első. Nos, bizonyos értelemben, és ahogy vesszük. Nyilvánvalóan a pszichiátriai (és ezen belül az addiktológiai) ellátórendszer kritikája szeretne lenni. Fel is lehet rajta háborodni akár, azzal a felkiáltással, hogy a játék hazudik, mert nem teljesen dokumentarista, mint az első rész, én ezt így nem mondanám, hanem azt mondom, ha megkérdeznek, mindenről tételesen kifejthetem a véleményem, hogy mit, miről és hogyan írtam, és mi az értelme, de szerintem mindenki jobban jár, ha nem kérdeznek meg, és szóba se hozzák egyáltalán.

Végezetül magáról a játékról néhány szó: Sokkal békésebb, mint az előző rész, nem kell benne lemészárolnunk mindenkit, összesen 2 harc van benne (na, jó, másfél), és 2 befejezése van. A játékidő rutinos játékosoknak várhatóan maximum 10 perc, mint az első rész esetében. Talán valamivel még rövidebb is annál. Nem mondom, hogy rosszabb, más. A miliő mégis hasonló. Egyébként nem igazán tervezek már folytatást, a következő játékom a Batman: Arkham Asylum mintájára a Roboman a Lipótmezőn című akciójáték lesz. Haha, ez csak vicc, de mint minden vicc, félig komoly, és erről a játékról sem várta már senki, hogy elkészül. Természetesen tesztellve van (általam), és nem tudok benne olyan hibáról, ami játszhatatlanná tenné. Úgyhogy csak bátran, kalandra fel!

http://andihagen.com/twine/bigcity.htmlHát, iyet se fogok gyakran csinálni, de most lefordítottam egy interactive fiction játékot. Egyszer korábban már írtam egyhez fordítást, de abban nem voltak választási lehetőségek, csak egy történet volt. Ez is egy rövid történet, de szerintem 10-nél több befejezése is van. Egy szürreális Nagy Városról szól, a főhős egy fickó, aki fókává operáltatta magát, és egy művészeti kiállításról hazafelé tartva megpróbálják kirabolni. Kábé erről szól a történet, nekem eléggé tetszett, szóval lefordítottam. Szinte bármit reagálunk, más vége lesz a történetnek, érdemes néhányat kipróbálni csak a poén kedvéért, nagyon szellemesek a megfogalmazások. Tudom, hogy hiú ábránd, de szeretném, ha minél többen játszanának vele, és véleményeznék. Amúgy tesztelve sem nagyon van még, lehet benne helyesírási hiba is, meg minden. Szerintem helyenként eléggé humoros is, engem leginkább Terry Pratchett Korongvilágára emlékeztetett.

Ezen a linken található a fordítás: http://andihagen.com/twine/bigcityhun.html Ez az eredeti (angol): http://andihagen.com/twine/bigcity.html

A munkatársam, akit én csak Szabinak hívtam itt az állandó hazamenéses szabadságai miatt, végül felmondott. Gondolom, kisebb főnöki ráhatásra, mert elég sokáig beszéltek vele az irodában. Annyit még róla, hogy saját lakása van, 1000 Ft-os cigiket szív, és minden módon szórja a pénzt, meg csavarog a városban. Tutira a szülei támogatják, ha nem kell neki ez a 40 rugó, amit itt ketesett. Volt egy másik csávó, az dettó ugyanez, külön lakás, állandó vásárolgatás, csak ő felzabálta a pénzét, meg is látszott rajta. Nem tagadom, kicsit irigylem őket, hogy önálló életük van, baszhatnak a pénzre, mert a papa-mama úgyis segít. Egyébként mindketten elvált szülők gyerekei. Egyedül lakni sem az igazi, de talán egy fokkal jobb, mint a szülőkkel. Egyébként pedzegették még, hogy mindkettőt a viselkedése miatt tették ki otthonról külön lakásba. Lám, ez is egyfajta megoldása a skizó-gyerek kérdésnek, ha kissé költséges is. Nekem is megtehetnék a szüleim, az anyagiak is megvannak, szarul is viselkedek, nem értem, hol a probléma. Azt mondják, ha összeállnék valami macával (nem ilyen Anikó-félével), akkor lehetne róla szó. Ja, persze, mert az olyan könnyen megy. "Heló, skizó vagyok, egy szakkörben dolgozok 4 órát, nem szeretnél velem összeállni, van itt egy üres pecó." Hát, amelyik nőnek tetszik az ajánlat, az mondjuk olyan is. Teljesen más téma: az ápoló úr, akiről már szó volt, kiszólt az egyik kocsmából, hogy mi a helyzet a játékkal, mondom, levettem, meg át fogom írni. Azt mondta, jól van. Néha én is benézek abba a kocsmába, ahová ő jár, így kínos is, hogy pont őt tettem bele a játékba, de hát adta magát a figura. Mindegy, ez a jelzés némiképp még értékes is a számomra, hogy a játék a feladatának nagyjából eleget tett, valami úton-módon elért az illetékesekhez. Amúgy semmi kedvem megint ezzel bíbelődni, lehet, hogy csak egy nevet fogok benne kicserélni, oszt annyi. Örülök, hogy lezártam ezt a projektet, semmi kedvem már túrkálni benne. Mostanban amúgy is megcsappant az érdeklődésem a játékok és a játékkészítés iránt. Mindenesetre jó, hogy ezt így megbeszéltük a kocsmában, némileg baráti hangnemben...

Teljesen más dolgokkal voltam elfoglalva az utóbbi időben, nem is gondoltam, hogy ez ilyen fontos. Legújabb projektem egy angol-magyar nyelvű interactive fiction blog, de most visszatérnék néhány szó erejéig erre a kedves gyermekemre. A Halál a pszichiátrián-ról lenne szó, megkeresett ma a szakkörben egy ápoló úr, aki mintegy véletlenül került bele a játékba, lévén, hogy kellett egy erős karakterű ápoló is bele. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmivel foglalozik. Először megdícsért, hogy mennyire értek az informatikához, majd tőle szokatlan kedvességgel megkért, hogy szedjem le a játékot, mert jogi út, stb. (Persze megígértem neki.) Namost a játék éppen azért készült, mert engem gyámság alá raktak, így jogilag elég nehéz engem így megfogni, mégha nevesítve is vannak benne a szereplők. Másrészről meg a jogi út szinte zene a füleimnek, mert így legalább foglalkozva van az ügyemmel. A játék abból az apropóból készült, ha én olyan h*lye vagyok, hogy engem gyámság alá kell rakni, akkor hogy a pi***ba tudok megírni egy ilyet. Tőlem hülyébbek is jogaik teljes birtokában szaladgálnak az utcán, csak mert velem mindent meg lehet tenni. A kedves volt pszichiáteremnek nem elég, hányszor volt kint az Origó főoldalon, nem elég, hogy az egyetlen rendszeresen frissülő skizó blogban negatív hősként szerepel, ezzel belefutott mégegy pofonba, hogy egy ilyen játékban főellenfélként szerepel. Az ápoló úrral amúgy nincs annyira bajom, sajnálom, hogy annyira a szívére vette, de ahol fát vágnak, ott hullik a forgács is. (Ez egyébként lehetne a nyíregyházi pszichiátria jelszava is, ahogy ismerem őket.) Szóval a jogi utat pont annyira leszarom, amennyire ők szartak a fejemre, amikor ott "vendégeskedtem" náluk. Mindenesetre most tanácstalan vagyok. És tanácstalanságomban mindig a blog közönségéhez fordulok, hogy a segítségemre legyenek. Igaz, az ilyen szavazások sorsát mindig az idő dönti el majd jobban, szívem szerint úgyis azt terveztem, hogy átírom egy egy jobb verzióra az eddig bejött visszajelzések alapján.

Ui.: A szavazás idejére a "Játék" menüt nemsokára deaktiválom... Mindenki most élje ki magát, ha még nem tette... Senki többet harmadszor... :-)

Egy újabb játék, ami Halloweenkor játszódik. A főhősnek fogadásból egy órát kell maradni egy szellemek lakta házban. Három testvér szelleme "él" a házban, név szerint Madison, Sylvia, és Bradley. Közülük Madisonnal tudunk érdemben társalogni, ő kísér minket végig a házon. Van még Chrissie és Samantha, ők is a házban kísértenek. Hogy végigmenjünk a játékon, mindegyikükkel találkoznunk kell. Valamelyik veszélyes, valamelyik nem, de ha valamelyik kísértet éppen támadni készül, jobb, ha lelépünk. A játék végig illusztrálva van, szóval láthatjuk is a ház és a kísértetek képeit, ami kiváló atmoszférát teremt a történethez. Már csak a képek miatt is megéri végigjátszani, nagyon művésziek. Értékelés: 5 szellemtestvér az 5-ből http://philome.la/LauraKnetzger/dont-go-in-the-old-greene-house

A játék négy nap történetét dolgozza fel. Első napunkon egy hotel, a Maquisard legújabb alkalmazottjaként kell a főnökünk utasításait végrehajtanunk. A nap végén, ha minden feladatot teljesítettünk, megjelenik egy békaember a szobánkban, és közli, hogy a hotelben egy kém tartózkodik, amire három napunk lesz, hogy megtaláljuk. A három nap alatt tőlünk függetlenül zajlanak az események, ameddig mi ténfergünk a hotelban. Beleshetünk a szobákba, kihallgathatjuk a beszélgetéseket, növényeket használva álcának, és tárgyakat mutogathatunk a vendégeknek, figyelve azok reakcióját. A játékidő nagyjából harminc perc, az 5 vendég közül kell kitalálnunk a harmadik nap végére, hogy ki a kém. A játék képi világát Wes Anderson Grand Budapest Hotel című filmje ihlette, ha ez mond valakinek valamit, és ettől több kedve lenne letölteni. A játékidő körülbelül 30 perc, ez annyiszor értendő, ahányszor nem találjuk el, ki a kém. (Nekem 2 óra volt, lol.) Értékelés: 3,5 békaember az 5-ből  Maquisard letöltése

Ez egy eléggé nagy közfigyelmett kapott játék, a depresszióról van szó benne. Főhősünkről annyit kell tudni, hogy van egy bulizós főiskolás barátnője, egy 8 órás munkája, amit nem szeret, családja, ami többet várna tőle, meg egy jó kis depressziója. A játékban választási lehetőségeket kapunk, hogy hogyan reagálunk egy-egy emberre, vagy szituációra, valamelyik piros, és át van húzva, valamelyik kék, és kattintható, attól függően, hogy mennyire vagyunk éppen aktuálisan belemerülve a betegségünkbe. Alul látható a depressziónk mértéke, vagyis szöveges értékelése, és hogy éppen terápiában vagyunk-e, és szedünk-e gyógyszert a depresszióra. A célunk mindössze annyi, hogy elvergődjünk valahogy a pszichiáterhez, amihez az kell, hogy ellenálljunk a csábításnak, és ne csináljunk túlzottan depis dolgokat, hogy egyáltalán kattinthatóak legyenek azok a linkek, amik valamiféle pozitív(abb) végkifejlethez vezetnek. A játék viszonylag rövid, kissé unalmas, és enyhén nyomasztó, amire a zene és a hanghatások még rátesznek. Külföldi fórumokon a játék kapott hideget-meleget, komolyabb cikkekben általában méltatják, sok fórumposzt viszont nagyon lehúzza, hát én valami mást vártam, de nem olyan rossz. Értékelés: 3,5 bulizós főiskolás barátnő az 5-ből http:/www.depressionquest.com/ Reakciók: Sokak szerint ez nem tekinthető játéknak, hanem csak egy interaktív történet, nekem azért még belefér a játék fogalmába. Valaki azt mondja, hogy a depresszió nem igazán választások kérdése, hanem egy öngerjesztő folyamat, amibe egyre jobban belesüllyed az ember. Mások szerint nem olyan egyszerű megoldani, hogy most szedünk-e gyógyszert, vagy járunk-e terápiába, vagy ilyesmi. Véleményem szerint a történet kissé megkerülése a pszichiátria intézményének, ambulanter megoldva, és kikerülve a kórházi kezelést, ami szerintem még hozzá tartozna a témához. Még annyit, hogy a játék már az elején figyelmeztet, hogyha súlyos depressziósak vagyunk és/vagy öngyilkos késztetéseink vannak, inkább hanyagoljuk a végigjátszását. Mint kisebb/nagyobb mértékben érintett a témában, ezt én sem ajánlom, mert nekem sem marad a legkedvesebb játékélményem. Mindenesetre a témában a legjobb játék, ami visszaadja a betegség hangulatát.

Ez a játék, vagyis inkább interaktív történet három zeneszerző halálát meséli el, név szerint Arnold Schoenberg, Anton Webern és Alban Berg. Ők voltak a második bécsi iskola tagjai, ha ez mond valakinek is valamit. A történetek közben a zeneszerzők műveit hallhatjuk, miközben végigkövethetjük a végóráikat. Elhalálozási sorrendben követhetjük a történetüket. Berg 1935-ben halt meg Bécsben, Webern egy Mittersill nevű helyen 1945-ben, Schoenberg Los Angelesben, 1951-ben. Az első történetből tudunk meg a legtöbbet, a szerző életének fontosabb dátumait is végigélhetjük. A második zeneszerző története már a halála napjára és körülményeire fókuszál, a harmadiknak már csak percei vannak hátra, álmában éri a halál, és az álmában látott számokból tudunk meg eseményeket. Pontosan akkor hal meg, amikor megjósolták neki. Nem annyira nevezném az egészet játéknak, mint népszerűsítő történelemnek interaktív köntösbe bújtatva. Mivel különös vonzódásom a népszerűsítő történelemhez már egészen fiatal koromban megmutatkozott, mégis felveszem a játék kategóriába. Amúgy továbbra is kevés fogalmam van, kik (voltak) ezek a faszik, és a szerzők miért pont a halálukra koncentráltak, mindenesetre figyelemreméltó próbálkozás. [caption id="attachment_2834" align="alignnone" width="620"] Arnold Schoenberg[/caption] Értékelés: 3,5 második bécsi iskola az 5-ből. http://dissonance.music.cbc.ca

Mikor kijött rajtam a skizofrénia, éppen egyetemre jártam, nagyban zajlott a digitális átállás, neptun rendszer, egyebek, szóval éppen zajlott valami információs-internetes forradalom-féle. (Kicsit bele is játszott a betegségembe ez az egész). Emlékszem, amikor először kijöttem a kórházból, szembesültem azzal, hogy az IWIW pillanatok alatt felfutott, mindenki rajta volt, és ott üzengettek egymásnak. Aztán jött a Facebook, amit csak azért tartok meg, mert néhány emberrel csak ott tudom (tudnám) tartani a kapcsolatot, de az egész nem nagyon tetszik, ami ott megy. De nem ez a lényeg. Egyszerre szörnyen elavultnak éreztem, amit addig tanultam (irodalom), sőt, feleslegesnek. Nem tudtam már az ósdi, nehéz szövegekre koncentrálni, próbáltam, de nem ment. Dühös voltam, és csalódott, és nagyon beteg. A betegség ráébresztett volna, hogy nem ez az én utam? Azért ez így nem igaz. Ezt az űrt az életemben azóta sem tudta más betölteni. Rátaláltam az amatőr szerepjátékokra, és az interactive fictionre, ez az, ami még le bír kötni. Az irodalmat pedig felváltotta a blogolás, kvázi naplóírás, fórumozás, twitter, stb. De a blogvilág is megváltozott, aki nem tematikus blogot ír, azt szinte kinézik, nekem pedig kiütésem van a gasztro-kult-divat stb. tematikus blogoktól, olyanok, mintha nem is léteznének számomra. Szóval, ami a lényeg, egybeesett a betegségem kezdetével ez az egész internetes szarság, amire aztán jól rá is kattantam. IRL kapcsolatok híján ez nem is meglepő. Most nem akarom az egészet kielemezni, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy a betegségemmel mások lettek a preferenciáim, így is beleszólt az életembe. Én már ilyen vagyok, illetve én már ez vagyok. Változik-e valami velem kapcsolatban a jövőben? Nem tudnám megjósolni. Hmpf...