Faszom tudja, de valahogy mostanában sikerült elfogadnom a '90-es évektől mostanáig teljes értékű zenei műfajként a rapet. Nagy visszatartó erőt képviseltek amúgy Geszti Péter értékelhetetlen nyöszörgései, amivel ezt a műfajt próbálta meghonosítani hazánkban, egyébként, ahogy hallom, még mostanában is próbálkozik, és ezzel sikerül is alulmúlnia önmagát. A sort Ganxsta "Mássalhangzó-torlódás" Zoltán folytatta a gengszter rappel, ami azért nem volt annyira hiteles, mert világ életében az anyukájával lakott, meg az egész olyan műmájer-szagú volt, de azért nagy nehezen sikerült megszokni. A következő híresebb arc Sub Bass Monster volt Gyulafirátótról, neki érdekes elképzelései voltak erről az egészről, de ő már legalább emészthető volt. Aztán jött a Belga, amire az első reakcióm az volt, hogy "mi ez a szar?", aztán meg már évekig nem is voltam hajlandó mást hallgatni. Bár a Belga meg egy olyan rap banda, ami tagadja, hogy rap banda lenne, szóval... Nem olyan régen megnéztem a 8 mérföldet is, és bár nem hagyott bennem olyan mély nyomot, legalább tudom hova tenni az egészet. A külföldi rap végképp kiesik a látókörömből, mivel ha nem érti az ember a szöveget, semmit se ér az egész. Amúgy ha mégis külföldi rap, akkor csakis "fehér rap" :-), Eminem, vagy Asher Roth. Na, mindegy, szóval mostanában nagy nehezen eljutottam odáig, hogy kifejezetten szeretem a rapet, de ehhez az is kellett, hogy valamennyire fejlődjenek is az előadók a műfajban. Persze nem kezdek obszcén mozdulatokba, ha meghallok egy ilyen számot, meg nem pakolgatom jobbra-balra a péniszemet, de legalább nem tekerem el a rádiót (kivéve Majka néhány száma). Amúgy mivel a zenéhez nem értek, a szövegekhez mondhatni igen, talán egy kissé várható is volt, hogy ennyi év után rehabilitálom a műfajt. Bár egyáltalán nem szerepel a terveim között, hogy rapper legyek, most már kifejezetten szeretem hallgatni, na. Persze csak óvatosan, vigyázva, "ne bántsd a másokat...!".