Skizofrénia underground

Nem volt bent a kezelőorvosom, és az a világfájdalmas képű pszichiáter látta el a betegeket, aki a szomszéd szobában szokott rendelni. Nem gondoltam, hogy most aztán valami jót fogunk dumcsizni, vagy összeismerkedünk, vagy ilyesmi, de erre még én sem számítottam. Egy szót sem szólt hozzám, nem köszönt sem akkor, amikor bementem, sem pedig akkor, amikor kijöttem. Az asszisztensnő kérdezett annyit, hogy minden rendben, igennel feleltem, és ennyi volt a kontroll. A pszichiáter szemmel láthatóan most az átlagosnál is jobban maga alatt volt, szerintem csakis ez lehetett az oka, és nem gondolom, hogy a mamája és a papája nem tanította meg köszönni. Az is lehet, mondjuk, hogy végig verték gyerekkorában, és még napjainkban is családi erőszak áldozata, sok mindent hall az ember mostanában. Egyébként csak akkor látom valamennyire felvillanyozódva, amikor látja, hogy nincs nála beteg, ilyenkor ki szokott osonni cigizni. Különben meglepően kevesen járnak hozzá, és általában egy perc alatt végeznek is. Szerintem karthauzi szerzetesnek kellett volna mennie, úgy tudom, azok nem beszélnek, lehet, hogy azóta is azért depressziós, mert rossz szakmát választott. Szóval Nagykállóban is vannak azért érdekes emberek.

Mert momentán ráérek... Mostanában sokat gondolkoztam blogelméleti témákon, majd a végén belinkelem azt az írást is, ami inspirált ennek a bejegyzésnek a megírására. Ebben az írásban pontokba szedve szerepelnek a jótanácsok a blogíráshoz, én most azért is esszét írok. Mondhatnám azt is, hogy én csak véletlenül csöppentem bele ebbe az egész blogírásba, a legnagyobb inspirációm az volt, hogy történt velem akkor valami, nevezzük betegségnek,  és nem tudtam, hogy a szálak ilyen messzire vezetnek, hogy még évek múlva is lesz a témában olyan mondanivalóm, ami az újdonság erejével hat. Valójában egy olyan nyüzsgő társasági életből kerültem bele a betegség magányos hétköznapjaiba, hogy szinte törvényszerű volt, hogy valami megszólalási módot keressek magamnak. Kiestem a suliból, ahol általában mindig értékelték az írásbeli megnyilvánulásaimat, és kiestem egy társaságból is, ami gyakorlatilag az írásról szólt, de ami miatt paradox módon soha nem volt alkalmam írni semmit. Miután hirtelen beteg lettem, nem kellett többé törődnöm se olvasással, se írással, sokáig bevettem a rizsát arról, hogy én már beteg lettem, és nem vagyok teljes értékű ember, ebből a gondolatkörből érdekes módon teljesen csak a legutóbbi idők történései ráztak fel: a kezelőorvosom egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy én egy elmeszociális otthonban "nyerjek elhelyezést", és ez rádöbbentett arra, ha nem vigyázok, végképp a fejemre nő a környezetem, pusztán jóakaratból, a gondnokság alá helyezés is csak az én javamat szolgálja, még a bírónő is elmondta a tárgyaláson, hogy mindig ezt szokta hangsúlyozni. Blogot pedig már szinte a betegségem kezdetétől írtam, attól fogva, hogy kiestem a suliból, és végképp magamra maradtam, afféle társaság-pótlékként. Ha visszaesés következett be az állapotomban, abbahagytam, de a freeblogon végül is 3  évig írtam ennek a blognak az elődjét, voltak kiemelkedő bejegyések, de sok nyavalygással fűszerezve. Ma már nem szívesen olvasom ezeket a bejegyzéseket. Igaz, itt nem alkotok kiemelkedőt, de legalább a színvonal egyenletes. Szinte valóban naplószerű az egész, mert majdnem minden nap írok valamit. Ez néha átmegy személyeskedésbe, amiért egyeseknek egyenesen az a véleménye, hogy be kell fejezni, de én vállalom, hogy akkor az történt, és így kell leírni. Már az előző blogon is ment ez, csak álnevekkel. Nincs koncepció, nincs tervezés, sose voltam olyan, aki előre megfontolt szándékból kezdene el írni valamit, és tudom, hogy úgy nem is jutnék sokra, ha egy szöveget meg akarok tervezni, órák hosszat ülök a gép előtt, és végül nem tervezek meg semmit. Csak hirtelen felindulásból tudok bármilyen szöveget elkövetni, vagy sehogy. Ennek megfelelően sose tudom, hogy lesz-e holnap bejegyzés, és hogy mi lesz benne. Szerencsére mindig történik valami, vagy legalábbis igyekszem úgy tálalni, mintha történne. Visszatérve a blog elején említett szöveghez, nagyon fellelkesít egy-egy ilyen bejegyzés, de aztán megy minden tovább úgy, ahogy eddig. Igyekszem modernnek tűnni, fb, twitter, meg minden, de néha úgy érzem, csak dísznek van. Egy időben törekedtem képeket, vagy youtube videókat berakni, de már rég nem csináltam. Na, mindegy, ennyit rólam, az én blogírásomról, ahogy most látom. Itt az írás, amit említettem:

Anikó egy csapásra kigyógyult a skizofréniából, legalábbis erre enged következtetni, hogy már egy hete nem kapott skizó gyógyszert. 5-6 éve kezelik skizofréniával, egyetlen hanghallás miatt, mikor egyszer annyit hallott, "ne tedd meg", és ő azt gondolta, hogy isten szól hozzá, azóta skizofrénként van számon tartva. Ez a csodálatos gyógyulás érdekes módon azután következett be nála, hogy majdnem kinyírta a "gyógyszere". A skizofréniát persze Kancsev állapította meg nála, ki más, majd átadta másnak, aki azóta is szorgalmasan írta fel neki a gyógyszert. 6 év telt el, mire rájöttek, amit már évek óta pofázok, hogy eléggé félre van gyógyszerezve. Ez egy eléggé súlyos félreértelmezése volt annak a közhelynek, hogy "ha isten szól hozzád, skizofrén vagy". Megszámolni sem lehet a panaszait, amit a Zyprexa/Parnassan mellékhatásai okoztak nála, leggyakrabban szédülés, légszomj, remegés, halálfélelem, egyéb fájdalmak, ez ment nála éveken át, aztán most meg hirtelen kiderült, hogy felesleges volt az egész, mert mégse skizofrén. Csak arra leszek most már kíváncsi, mi lesz ezek után a diagnózisa, mert hogy a pszichiátriáról nem fogják anélkül elengedni, az is biztos. Ex-skizofrén, vagy mi?

Jó is lesz, ha Anikó szerdán kijön a kórházból; kezd kissé költségessé válni ez a kórházi kezelés is. Régebben sokat panaszkodott, hogy mi nem szoktunk beszélgetni, szerintem viszont nem a beszélgetésekkel van baj, hanem a témákkal. Íme a mai legérdekesebb beszélgetés: - Mennyi pénzt hoztál? - Elhoztam az összeset. - Igen? - érdeklődően belémkarol - Veszel nekem egy zsemlét? - Igen. - A zsemle drága? - Nem. - Mennyibe kerül a hamburger? - 650 forint. - Olyan drága? - Igen. - Akkor kettőt kérek. - Egy nem lesz elég? - Nem, kettő kell. Egyet megeszek este, egyet meg holnap reggel. - De megromlik. - De nem romlik meg. - Tessék. - Hova tegyem, hogy anyám meg ne lássa? Berakjam a szekrényembe? Este: kemény volt a hamburgerhús, ezért májkrémet evett. %!#FUCK

Mivel a twitterem is halloweenes, nálam kábé egész évben Halloween van, szóval egész évben kapható vagyok az ilyen játékokra. A leírás szerint a főszereplő egy csontváz (bár ez nem teljesen látszik rajta), és a cél az, hogy legyőzzük a többi szörnyet, és megszerezzük a halloweeni koronát, hogy mi lehessünk egész évben a legmenőbb szörnyek, és mienk legyen a halloweeni királyság. Az egész játék - megintcsak a leírás szerint - az Atari játékok hangulatát idézi, egy kis labirintusban kell az összes szörnyet felkeresni, és likvidálni. A sima ütlegelés a játékban nem célravezető, valamit tűzzel érdemes elintézni, valamit villámmal. A játékban a legmegdöbbentőbb az, hogy végig is játszható, egyébként nem egészen fél óra alatt, bár ehhez szerintem egy kis szerencse is kell. Értékelés: 3,5 halloweeni korona az 5-ből Spooky Times letöltése

Már megint. Tegnap Anikónak azt hazudta (kétszer is), hogy ma hazaengedi, persze, hogy nem lett belőle semmi. Aztán miután meglátott minket együtt, egyszerűen elkezdett fütyörészni. Mint egy igazi köcsög pszichiáter. Annak idején nekem azt hazudta, hogy hazaenged, aztán kiderült, hogy el akart vitetni egy skizó lágerbe, Hodászra. Meg is van valahol a bejegyzés róla, nem érdekes. Most meg azt hazudta, hogy hazaengedi, nem értem, mi öröme származik az ilyesmiből. Nem baj, vettem neki egy ezüst láncot szívecskés medállal, Kancsev-hazenemengedési, és eljegyzés-elhalasztási díjként. Valószínűleg nagy a kereslet az ezüstláncra szívecskés medállal, mert tele volt vele a bolt. Magamnak meg vettem egy könyvet, Michael Foucault: A bolondság története. Sajnos (még) nem vettem meg Charles Bukowski Posta című könyvét, és William Burroughs egy regényét, ami szintén megvolt a boltban. Van egy olyan érzésem, hogy egyik sem középiskolai tananyag, odáig még nem jutottam el, majd ha meglesz a tabletem, akkor belevetem magam a "klasszikus auktorok tanulmányozásába". Nincs más választásom. Amikor jöttem hazafele, megigazítottam az alsónadrágomat, ami a Bánki előtt kisebb csődületet generált, mivel az egyik kis picsa elkezdett sipítozni, hogy "megvakarta a pöcsét, megvakarta a pöcsét!", apádnak kellett volna megvakarni a pöcsét, ahelyett, hogy megcsinált téged, mi van, ilyesmi nincs az Éjjel-nappal Budapestben? Visszakanyarodva Kancsal témájára, egy ilyen hazugság nem is tűnik olyan nagy dolognak, de aki volt már pszichiátrián, pontosan tudja, mekkora kibaszás, csak azért volt ilyen fontos most leírni.

Editke ma megjegyezte, hogy milyen szarul nézek ki, nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Ilyen már régen volt, hogy valakit így elkapott az őszinteségi roham engem megpillantva. Mondtam neki, hogy mostanában fáradt vagyok, "sokat alszok, meg ilyesmi", de lehet, hogy azt kellett volna neki mondani, hogy rajta is szarul áll az a rózsaszínű ing, nem tudom, mi ilyenkor a helyes viselkedés. A pszichiátriáról mindig menekülök pár perc után, nem bírom a klímát még látogatóban sem. A munkahelyen kétféle munkám van: vágás és varrás. Régebben vágni szerettem, mert az könnyebb, de rájöttem, hogy az nem jó, mert ott néha gondolkodni kell, én meg nem szeretek ilyen hülyeségeken gondolkodni. Mióta profin megtanultam a varrást, de nevezzük inkább fércelésnek, legszívesebben csak azt csinálom, teljesen mechanikus az egész, legalább ki tudom kapcsolni az agyam. Még akartam írni arról, hogy mostanában miért nem akarok annyit írni, de rájöttem, hogy most még arról sem akarok írni. Ha levonul rólam ez az aluszékonyság, lehet, hogy megint akarok majd, nem akarom úgy elsietni ezt a bejelentést, lehet, hogy csak őszi depi.

Jó, hogy van ez a Facebook oldal, mert megkeresett valami random kis picsa Zsámbékról, a halál valagáról, hogy azonnal fejezzem be a blogom, mit képzelek, miért foglalkozok másokkal, meg a magam lelkébe kéne inkább néznem, meg hasonló faszságok. Aztán meg elkezdett utasítgatni, hogy ne válaszoljak neki, meg írjam meg a blogon, meg így, meg úgy. Aztán meg tovább hisztizett, amikor válaszoltam neki, hogy ő azt nem olvassa, meg ilyesmi. Gondolom, hogy Zsámbékon nincsen vibrátorbolt, és az én blogomon valahogy alkalmasnak tűnt neki kiélnie a feszültségeit. Egyébként tutira nincs élete, mert a megszólalása után 4 órával is a Facebookon lógott éppen, és engem basztatott, hogy miért nem válaszoltam neki hamarabb, gondolom, mert dolgoztam. Mindenáron szerette volna magát megörökítve látni a blogon, többször mondta, hogy írjam meg, írjam meg, hát nem valami nagy téma, de itt van, tessék. Mára nem ezt terveztem, de hát ez van. Nem tudom, miért olyan életbevágó neki, hogy azonnal fejezzem be a blogom, de őt még lehetőleg mindenképpen írjam bele, lehet, hogy a helyi S/M klub tagja, ilyen wannabe domina, de mondjuk a fejét elnézve erre nem sok esély van. Tulajdonképpen el is küldtem néhányszor a picsába, majd kiderült, hogy a Facebookom érdekli, meg hogy hogy hívnak, hát elárulom, hogy eddig fent volt az oldalon, jó, hogy nem ütötte ki a szemét, de az ilyen idiótákra való tekintettel most már levettem. Remélem, azóta már kielégült. A Face-n az oltári szellemes Sar Olta névvel van fent, aztán, amikor én ezt véletlenül "Szar"-nak olvastam, onnantól borult ki teljesen a bili nála. Kicsit én is baszogattam, hátha elárulja, hogy miféle, de tényleg csak egy kis random picsa. Azért elgondolkodtató, hogy ezt váltom ki egyesekből, de nekik ajánlom: Oravecz Nóra: Összekötve, rólam meg kopjanak le, senki sem mondta, hogy kötelező ezt olvasni. Ott van pl. Wass Albert, meg Nyírő József, ők pl.  kötelezőek, nem értem, miért nem ezek ellen lázad. *** http://www.twitlonger.com/show/n_1rr44u1

Kissé bűntudatom volt, hogy ma olyan hamar eljöttem a pszichiátriáról. De sajnos nem bírok ott lenni még látogatóként sem, Anikót meg még mindig nem engedik le. Egész jól tűri a bezártságot, én már meghülyültem volna. Az adta meg a végső lökést a fél óra utáni pánikszerű menekülésre, hogy meghallottam annak a buzi Kancsalnak a hangját. Nagyon nem bírom a fickót, érthető okokból. Úgy hallottam egyébként a rádióban egyszer, hogy Bulgáriában a szélsőjobb és a szélsőbal kormányoz együtt, tényleg igazi balkáni állapotok uralkodhatnak. Sajnos (vagy inkább szerencsére) mostanában keveset hallani róluk. El bírom képzelni, hogy ott a pszichiátriákon bevett szokás deportálni az embereket. A mai napra is megvolt a piti kis örömöm: találtam Club cigarettahüvelyt 200 Ft-ért. Pontosan 1 Ft-ba kerül 1 db hüvely. Mondjuk annyit is ér. Kivéve, amikor nincs, mert akkor b*szhatom a dohányomat. Én asszem még tudnék is spórolni, csak Anikó nem tud. Sokszor még a pénzt sem tudja megszámolni, hát így biztosan nem is lehet. Viszont ezt a nagy pénzkéregetést nem otthonról tanulta, mint ahogy korábban sejtettem, hanem saját maga fejlesztette ki. Az anyja haragszik mindenért, amit kap, de ő csak megtalálja az utat, hogy kikövetelje magának. Azt gondoltam, majd jól spórolok valamennyit, hogy a kórházban van, hát eddig éppenséggel nem sikerült. Nemsokára kapok egy tabletet, és akkor majd valószínűleg belekezdhetek  a nagy olvasási projektembe, valójában lassan el lehetne kezdeni a felkészülést a magyar érettségire, és úgy látszik, ehhez a tablet elengedhetetlenül szükséges. :-) A pénzt összeszedni a magyarra Anikó nélkül nevetségesen egyszerű lenne, így viszont lehetetlennek tűnik... Mindegy, majd csak lesz valahogy...

Ami a pszichiátriával kapcsolatban mostanában felmerül bennem, az a szégyen, de nem a betegségem miatt, hanem azért, mert én ilyen emberekkel kapcsolatban állok, vagy álltam. Igaz, hogy nem egészen önszántamból. Fel sem merül bennem, hogy ezek az emberek egyáltalán valaha is jót akartak bárkinek. Amit jelenleg csinálnak, az, hogy nem kevés pénzért megmérgezik őket, és cserébe elvárják, hogy istenként tiszteljék őket. Azt hiszem a munkahelyen egyedül én vagyok, aki nem esik hasra tőlük, hogy így főorvosnő, úgy főorvosnő, úgy látszik ezzel a betegségcsoporttal együtt jár bizonyos gerinctelen szolgalelkűség is. Még mindig emberfeletti lényként tisztelik azt a főorvosnőt, aki szerdánként eljön előadásokat tartani a nagy semmiről, és megpróbálnak mindenféle módon benyalni a pszichiátriának, ami tönkre tette az életüket. A maximum, amit megtehetek magamért, hogy nem megyek el ezekre az "előadások"-ra, amúgy meg az egész témáról hallgatok, mint a sír, havi 41e-ért négy órában még az is hozzátartozik a munkakörömhöz, hogy ezzel kapcsolatban befogom a pofám. Amúgy se nagyon beszélek, elvégzem az alibi munkám, és nem igazán szólok senkihez. Ha valaki érdeklődne, annyit mondanék neki, hogy "nekem ilyen a betegségem", amúgy nem ilyen, de ezt is a pszichiátrián tanultam, hogy ezt bármire lehet mondani. Amúgy szokás még meghívni a másik, macskás öreg hölgyet is, a különféle rendezvényekre, meg a vietnámi picsát is, aki még mindig nem tud magyarul, és pszichológus. Az egyesület alapelve, hogy jó mélyen benyalni mindenkinek, aki "szakember", de hát a pszichiáterek és a páciensek között már régóta jól működik ez a fajta kapcsolat, és nagy hagyománya van ennek a szervilizmusnak. Az egyesület annyiban védte meg az érdekeimet, amikor bajban voltam, hogy elláttak mindenféle haszontalan jótanáccsal, és nem rúgtak ki a munkahelyemről, amíg a pszichiátrián voltam.