Skizofrénia underground

Zsong a fejem, facebook, twitter, bura.hu, egy blog, két blog, Ravenloft OHR projekt, csoda, hogy végül nem csinálok semmi említésre méltót? Most ráadásul rám tört a semmiből az érzés, hogy nem voltam-e hülye, hogy megint a postr-re tettem a very best of & antipszichiátriás blogomat, és nem a blog.hu-ra. Abban legalább a "dezi"-t lehet elvileg változtatni, ha odáig fejlődne a dolog. Tényleg, mi bajom van nekem a blog.hu-val? Szimpatikus, meg minden, még lájkoltam is (véletlenül), de valahogy soha nem jutok el odáig, hogy komolyan elkezdjek ott valamit csinálni. Pár éve, ha valaki azt mondja, hogy egyszer ennyi hülye szót fogok egy rakásra halmozni (ráadásul egy blogban), biztos szembe röhögöm. Délelőtt meg varrogatok 4 órában. Na, persze. Reggel befészkelte a fejembe a gondolat, amikor Edit 3-at láttam lekászálódni a 12-es buszról, hogy a bokatörése után úgy megy, mint egy zombi. Egész nap őt figyeltem, úgy beszél, mint egy zombi, úgy megy, mint egy zombi, és úgy öltözködik, mint egy kisvárosi zombi. Ez egy zombi! Mostanában rászokott, hogy már a szarását is kommentálja, ma körülbelül háromszor, "nagydógozok", így mondja. A zombik szoktak "nagydógozni"? Nem tudom... Holnap pszichiáter + ügyvéd, ez alapján valami fontos ember is lehetnék, ha nem ilyen banális dolog miatt kéne ott megjelennem, mint hogy gondnokság alá akarnak tenni. A "banális" ide nem a legjobb szó, de mindenképpen le szerettem volna írni egyszer az életben... a címmel együtt már kétszer...

Ma a hétvégi beszélgetés hatására a szakkörben tovább járt az agyam. Minek írok blogot? Miért úgy írok, ahogy? Mert mindig is írni akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Napló? Igen, kölyökkoromban belekezdtem egy csomószor, de anyám mindig megtalálta, és idézgetett belőle. Igen égő volt. És ezt én is éreztem. Úgy írtam, mint most a tizenévesek, csak kevesebb xD volt benne, illetve nem is úgy, hanem még borzasztóbban, mert nem volt előttem semmi példa. Aztán jöttek a versek. Szigorú kötött formák, rímelő csodák. Ezzel már volt némi sikerem a középsuliban. Valakinek tetszett, valakinek nem, ennyi. Illetve olyan nem nagyon volt, hogy valakinek nem tetszett, inkább olyan volt, hogy nem érdekelte. A stílusa és a kötöttsége alapján a Tankcsapda szövegekhez hasonlítanám leginkább, csak kevesebb csúnya szóval. Központi téma az alkohol és a (mű)depresszió, ami ha valamire jó volt, arra, hogy csökkent önértékelést okozzon, amit egy kis alkohollal jól lehet kompenzálni. Aztán jött a magyar szak, ahol kisebb sokként hatott, amikor találkoztam a kortárs műalkotásokkal, amik elborzasztottak. Egyszerre bonyolultnak és mesterkéltnek találtam a versírást, írtam 1 db szabad verset, és befejeztem. Egy életre. Néha elkap az ihlet, például a pszichiátrián írtam 1-2-t, azok jók, de legalábbis elmennek. Nekem megfelelnek, az én ízlésemnek, a többi nem érdekel. Szóval a magyar: az irodalmi szövegekből nemhogy megtanultam volna jól írni, hanem inkább azt éreztem, hogy én erre nem vagyok képes, nem is vagyok, amikor megtudtam, hogy pl. Málik Roland mennyit dolgozik 1-1 szövegén, de mondhatnék mást is, azt mondtam, hogy köszönöm, én ebből nem kérek. Illetve mindig ott volt valahol a háttérben, hogy talán majd egyszer, leülök, és elpöcsölök ilyen szövegekkel. Az én módszerem: megírok egy szöveget, és az készen van, vagy üt, vagy nem, de többet nem foglalkozok vele. Szerettem kortárs írókkal/költökkel beszélgetni, meg piálni, tök jó fejek, de amikor nekem is csinálni kellett volna valamit, leblokkoltam, és semmi nem jutott az eszembe. Az irodalomelméleti/történeti munkáim kivétel nélkül jól sikerültek, amik a suliba kellettek, ebből tudtam, hogy írni tudok, főleg, ha megmondják, miről, és ott a határidő. De hogy én magamtól írjak? Mi a faszról? Így jöttek képbe a számítógépes műfajok, az amatőr kalandjáték, mert az akkori communityben jobban éreztem magam, mint a művészek között, épp csak le kellett tagadni a koromat... ami interneten keresztül nem nagy művészet. De a végső és legfontosabb érv: mivel a pszichiátria miatt nem fejez(het)tem be a sulit, kihúzták a lábam alól a talajt, hogy én valaha is irodalmi szövegekkel foglalkozzak komolyabban, akár tudományos, akár művészeti szempontból. Ezzel elvették az utolsó lehetőséget, hogy komoly helyeken publikáljak, meghagyva nekem a pszichiátriai folklór lehetőségét, amiből köszönöm nem kérek. Ezért (na meg az engem ért felháborító bánásmód miatt) van az, hogy az összes, még meglévő tehetségemet arra fordítom, hogy minden lehető helyen mocskoljam őket, és ha rájuk kerül a szó, meglehetős antipszichiátriai beállítódásról tegyek tanúbizonyságot. Életem folyamán mindenhol kilógtam a sorból, de hányni tudnék attól a szervilizmustól, és majomszeretettől, ahogy a pszichiátriai kezeltek csüggenek az orvosaik nyakán, a megmentőik szerepét osztva rájuk, holott világos, hogy leginkább az életük tönkretevőinek a seggét nyalják. Egyszerű Stockholm-szindróma, semmi más. Hát én nem fogok többet idióta rímes verseket faragni többé a depresszióról, meg a kilátástalanságról, hogy nagy kegyesen 1-1 versem megjelenhessen majd valamikor egy betegeknek szóló kiadványban. Ezen már túljutottam 16 évesen. A kortárs, alkoholtól és küldetéstudattól elborult agyú, esztétizáló, és urambátyám módszert alkalmazó, belterjes irodalmi köröktől szintén óvakodok. Kizárásos alapon mi marad nekem? A blog. Nos, akkor miért írok úgy, ahogy? Mit tudom én. Erre nincsen elmélet. Egyszerűen leírom, ami jön és kész. Úgy érzem, megtaláltam a műfajom, legalábbis egy időre. (Vállveregetés.) És legvégül arra adnék magyarázatot, hogy miért szólogatok be mindenkinek: csak úgy, mert az életben ezt nem tehetném meg. Ráadásul, úgy érzem, méltatlan helyzetbe kerültem, sokkal alantasabb munkát végzek, és emberekkel vagyok körülvéve, mint ami nekem kijár. Nagyképű vagyok? Igen. Szóváteszem ezt bárkinek is? Nem, csak itt a blogban. IRL kussolok, és végzem a dolgom. Ennyi. Nem megyek senkinek az agyára, nem sértem meg, nem okoskodok. Nem félek, hogy elolvassák a blogot? Nem, ameddig megy az X-Faktor, az Éjjel-nappal Budapest, és a hasonló agyelszívó műsorok. Sőt, inkább ők mennek az agyamra azzal, hogy a melóban végig kell hallgatnom a silány kis kommentálásukban a még silányabb műsorokat, amikről így nem tudom elkerülni sem, hogy tudomást szerezzek. 1:1. Nem tartozik szorosan a témához, de lehet, hogy 1. Lezárom az Egy átlagos fiatal férfi naplóját 2. Áthozom a legütősebb bejegyzéseket egy új blogba a postr-en 3. Kicsit szalonképesebbé teszem 4. Ebben a szellemben folytatom tovább. Bár lehet, hogy nem mostanában, de szerintem leszek még kint az Origón. Főleg, ha gyámság alá tesznek. Az lesz csak a nem mindegy! (Ezen a blogon persze ugyanúgy folyik tovább a pöcsölés, mintha mise történt volna.) Ez a postr-es blog ritkábban fog majd frissülni, és a következő kérdésekre fogja keresni a választ (ha megcsinálom egyáltalán):

Kik azok a skizofrének? Tényleg annyira veszélyesek? Miért kell őket leszedálni? Miért kell őket hónapokig bezárva tartani, mint az állatokat? Miért kell őket feljelenteni? Miért kell tőlük elvenni a jogaikat?

  Ehhez majd egy kis utánajárás fog szükségeltetni. Legalább lefoglalom magam.

Újabb hét kezdődik, és nem nagyon fűlik hozzá már a fogam. A kedvenc kollégám pénteken kitúrt a helyemről, hogy szemben tudjon ülni azzal a csajjal, akinek udvarolgatni szokott. Néha olyanokat gondol, hogy a csaj délutánonként rádiós műsort vezet, és a legfurcsább, hogy néha azt képzeli, van 5 közös gyerekük, de pár nap múlva erre már nem emlékszik. Meg megtanítja korcsolyázni a Bujtoson, elviszi síelni, meg terméseket gyűjteni az erdőbe. Amúgy rengeteg idejük lesz együtt, mert ez a kollégám milliárd években gondolkodik, és gondolom, úgy is tervez. Igaza is van, egy csajt így kell levenni a lábáról, meg ilyen beköpésekkel, mint "a piros Ferrari lelke átsuhant a szobán", meg "Hortobágy, Nyírtelek és San Francisco", mármint hogy gondolom, ezekre a helyekre vinné még el. Régebben idézett parafrázisokat a Bibliából, esetleg a Koránból, de látta, hogy a csajt ezekkel nem hatja meg, szóval inkább ilyen világi témákkal próbálkozik. Ezekre a csaj mindössze annyit szokott tőle megkérdezni, hogy a pszichiáterének is szokott-e ilyeneket mondani, de elég ravaszul csinálja, mert neki nem szokott. Eddig csak mellette ült, és oldalról bámulta, de ezentúl már szemből fogja kapni az ívet. A raktáros már csak "anyucinak és apucinak" nevezi őket, a csaj meg ilyenkor fel van háborodva. Nem értem, miért. A csoportvezető szerint nagyon szolidáris dolog volt tőlem, hogy átengedtem a helyem a turbékoló párnak. Persze, szívesen (remélhetőleg ez után még többet fogok tudni röhögni), csak nem tudom, hogy ezek után most hova fogok ülni. Mindenképpen maradok a közelben...

Mivel a freeblog ismét kegyeskedik működni, szétnéztem egy kicsit az ottani blogjaim között, mivel a Kellett neked rongybicigli blog előtt volt még két blogkezdeményem, 2007 végén, illetve október 25-től a Roboman akcióra kész!, majd még 2008 elején az Un, ami egy Chumbawamba albumról kapta a nevét. Ezek a blogok a kórházi és elbaszott gyógyszeres kezelések miatt maradtak abba. 2009 végére sikerült eljutni oda, hogy olyan gyógyszert kaptam, ami nem szedált le (2006 március 5-től idáig tartott a folyamat), és ekkor belefogtam abba a blogba, amit 3 éven keresztül vezettem, és ma is megtekinthető, annak ellenére, hogy a freeblog már másodszor tüntette el, és egyszer volt egy adatvesztés is, meg helyreállítás, de a freebloghoz tartozó tárhelyem sohasem került elő, és a képek sem, amik rajta voltak. Ezen a blogon a negatív tünetek domináltak, annak ellenére, hogy nem szedált le a cucc (abilify), majd kb egy időben álltam le a bloggal és a gyógyszerrel, tavaly december-idén január körül. A freeblog szarakodásai miatti rengeteg pótmegoldás és pótblog közül már nincs meg semmi, viszont idén február körül belekezdtem az Egy átlagos fiatal férfi naplójába, ami kezdetben viszonylag normálisan(?) indult, viszont szép lassan belegyalogoltam benne egy pszichózisba, és így esett, hogy ebben a blogomban a pozitív tünetek domináltak. Ebben a blogomban az a furcsa, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal vezetem benne a téveszméimet, és végül egy olyan cirkuszba torkollik, ami világra szóló. Egyébként a lejegyzett téveszmék és az erőszakos kísérlet egy elfekvőbe való elhelyezésemre is példa nélkül álló a pszichiátria történetében, szerintem. Röhelyes lenne, ha nem lenne olyan szomorú: miközben a nyíregyházi pszichiátria intézményvezető főorvosa minden erejével azon volt, hogy a legdurvább pszichiátriai módszereket bevesse ellenem, rendszeresen kirakták a blogomat az Origóra, és egy fél ország láthatta. Mára odáig jutottam, hogy nem tudok már teljesen azonosulni egyik blogom látásmódjával sem. A pszichiátria téma a Kellett neked rongybiciglin, ha megjelenik, általában az "élni és élni hagyni" elve érvényesül, nem írok róluk olyan durvákat, ha cserében békén hagynak. Az Egy átlagos fiatal férfi naplójában nagyon csúnyákat írok róluk, de ezeket tartom is mind a mai napig, csak már belefáradtam, hogy minden 2. bejegyzésben ők legyenek a téma. A jelenlegi blogom fogalmazási stílusával már úgy-ahogy meg vagyok elégedve, viszont azt vettem észre, hogy gyakran viselkedek úgy, mintha én lennék a legokosabb, de ez, tekintve a környezetemet, nem is olyan meglepő, azt kell, hogy mondjam. Szóval mint mondtam, már nem érzem magam betegnek, de már megint ott tartok, mint a Kellett neked rongybicigli blogomban, megint rehab munkát végzek, igaz, jóval több pénzért, megint utálom, és már megint felvételizni akarok, most végre magyarra. Még mindig Anikóval vagyok, mint végig a publikus blogjaimban, ezt most nem kommentálnám. Régebben szerettem volna, ha többen felfedezték volna a blogomat, mármint a pszichiátriai betegek, elsősorban skizók, de a véleményem időközben úgy eldurvult az egész szociális ellátórendszerről, meg az engem körülvevő világról, hogy semmit sem akarok jobban, mint kilépni belőle, engem csak ne fedezzenek fel, és hagyjanak békén. Ez a vágyam maximum még teljesülhet, mivel a Google már a füle botját sem mozgatja rám általában, marad az a néhány olvasó, aki az eddigi tevékenységem alapján ismer, és majd szép lassan elkopnak ők is, és akkor bezár a bazár. Olyat meg nem lehet csinálni, hogy mindenki ismerjen, kivéve a környezetemet. Ezért is vonultam vissza a Facebookról is, legalábbis többet nem teszek közzé a saját nevemben semmit, megelőzendő a nagyobb balhékat. Nem akarok többet a skizóságom miatt ismert lenni, mivel ez 1. nem teljesítmény 2. úgy látszik, senkit sem érdekel. Hát, majd kitalálok valamit, egyelőre a magyar van tervbe véve, aztán majd meglátom.

Na, csak sikerült megszeretnem ezt az Európa Kiadó számot. Aki olvasta az előző blogomat, annak esetleg vicces lehet. Na, jó, ígérem, nem fogom többet piszkálni, biztos megvan a saját problémája, viszont a buráról is eltűnt, szóval lehet, hogy meggyógyult? Mondjuk nem hiszem... Régebben kérdezte, hogy miért nem írok róla verset, "...hol lehet most szegény csórika?", de hát ezt a verset már megírták... bár nem hiszem, hogy pont erre gondolt... vö.: http://nemvagyokbeteg.postr.hu/bloghiszti/ kthxbai

Marhára örülök már ilyenkor a pénteknek, mert mindig van valaki a szakkörben, akinek be nem áll a szája, és monologizál, vagyis verbálisan blogol. Mióta Edit 3 visszajött a táppénzről, ahol bokatörés miatt volt, egyfolytában szövegel (egyébként a tesóját is pont emiatt rúgták ki). Ezzel csak az a baj, hogy mindig az pofázik a legtöbbet, akinek a legkevesebb esze van, szóval általában fordított arányosság áll fent a kettő között. És én még régebben aggódtam, hogy nehogy kirúgják őt is, mert mihez kezd majd a kevés eszével, de most már nem értem, miért nem maradt az Esélycentrumban, a többi szefós között. Ma többek között elmesélte, hogy "majdnem elütötte egy beszélő busz" (szerinte az beszélő busz, ahol bemondják az állomások neveit), egyébként meg már kívülről fújja mindenki a szakkörben, hogy október 16-án fog menni fogorvoshoz, szereti a "tőtött káposztát", de azt is betéve tudja mindenki, hogy mikor mit evett, és mikor zuhanyzott, hány kávét ivott, és bár általában kerülöm a tekintetét, azt is megosztotta mindenkivel, hogy "ződ szeme van, mint a macskának". Különben meg most már megtanulta kezelni az okostelefont (mert kapott egyet, bár félek, hogy a telefonnak több esze van, mit neki), amúgy meg nem hiányzik neki más, csak "egy gazdag, jóképű hapsi", de leginkább Marci az Éjjel-nappal Budapestből, ezzel egyébként nincs egyedül a szakkörben, mert a másik szobában dolgozik Marci első számú rajongója, aki még Facebookozik is vele... Na, ennyit mára, szóval örülök, hogy már vége a hétnek. * Ő az egyetlen Edit, aki nem dolgozik főnöki rangban, érthető okokból.

Eddig Horváth Charlie-ra gyanakodtam, hogy ő a felelős Anikó dupla whisky fogyasztásáért, de ma két hányás után bevallotta, hogy az egyik kedvenc filmje, az Éjjeliőr a hullaházban hatására szokta azt rendelni. Újabban előjött krémes mániája meg azt hiszem, a Légy jó mindhalálig számlájára írható, de az legalább nem dönt anyagi romlásba. Ma fizetésnap volt, viszonylag sikerült olcsón megúszni, legalábbis az eddigiekhez képest. A szüleim azt mondják, hogy most egy darabig nyugodtan lehetek, mert olyanra még nem volt példa, hogy Anikó fizetés környékén szakított volna velem. A nyanya tanyán, ahova jár, már most sulykolják bele a karácsonyi hangulatot, egész nap ilyen kis manókat meg télapókat színez, meg ráírja, hogy "Sok szeretettel Levinek", a fiának, akire a Fehér Egérben ma csak mint "egy kisebb személy"-re hivatkozott. Nem tudom, hogy jön össze a karácsonyi hangulat a dupla whiskyvel, de valószínűleg ezt is otthonról tanulta, mert azt mondta, hogy ünnepek környékén megengedhető az ilyesmi. A melóban nem volt semmi különös a fizetésen kívül, Zolika megint próbált volna cigit csövelni, és förtelmesen vigyorgott hozzá, de most volt a napja, hogy lepattintottam azzal a szöveggel, hogy "nincsen, csinálni kell", aztán elmentem kv-zni, meg csináltam egyet saját magamnak, és kész. Egyébként ő is úgy gondolkozik, hogy minek a melóba cigit venni, ha úgyis annyian dohányoznak, és meg tudja oldani kuncsorgással. Különben én is szeretnék úgy cigizni, hogy nem költök rá egy fillért sem, csak hát ugye ehhez pofa kell.

[caption id="attachment_832" align="alignnone" width="640"] A főhős és Edita Siposova a 2 ágyas 4-es szobában...[/caption] Tovább bonyolódik a történet. A várost "A szlovákok" nevű terrorszervezet tartja rettegésben a pszichiátria segítségével! A bűnbandában bolgár, ukrán és dél-koreai tagok egyaránt megtalálhatóak! Amúgy ez csak egy sztori, általában nem vagyok ilyen idegengyűlölő, ez a szlovák-szál amúgy a betegségem közben merült fel... Csak azért szólok, hogy lehet, hogy ami nekem humoros, másnak esetleg nem az... Egyébként csak remélni tudom, hogyha elkészül, nem lesz mindenki számára vicces... főleg a lemészárlás... Még lehet, hogy "A szlovákok"-at átkeresztelem "A tirpákok"-ra, majd még meglátom... [caption id="attachment_833" align="alignnone" width="640"] "Elfogtunk egy levelet..."[/caption]

Tegnap (vagy inkább ma) twittereztem egy kicsit: bekövettem egy pár embert, és kitöröltem néhány értelmetlen tweetet, ami főleg a régi blogomra vonatkozott. Szerintem jó mikroblogger lennék, mert vicces posztjaim vannak. Sajnos még nem igazán követnek, mert szerintem azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Eddig csak kiegészítőnek használtam a twittert a blogomhoz (blogjaimhoz), nem is tudom, hogy olvassák-e őket egyáltalán, de elvileg a twitteren keresztül is lehet olvasókat szerezni, úgy, hogy követni kezdek embereket, és akkor ők visszakövetnek, vagy valami ilyesmi. Amúgy meg kérném, hogy akik olvasnak, azok esetleg követhetnének twitteren, én meg jól visszakövetem őket, bár szerintem nem sok ilyen van, de azért én megpróbáltam...

Ma reggel Anikó adott egy puszit, aztán 5 perc múlva elkezdett színészkedni, és olyan hangon beszélni, mint aki meg van fázva, és azt mondta, hogy nem ad többet. Én viszont igazából olyan hangon beszéltem, mint aki meg van fázva, ezért nem artikuláltam jól azt, hogy "hoztam teát", mire Editke elkezdett velem szívózni, hogy "tejet is hoztál"? Hehe, mondhatom, nagyon vicces. Amúgy a szakkörben majdnem mindenki meg van fázva, de nekem sikerült az egyik legjobban. E mondta, ha "nagyon gáz"-ul érzem magam, inkább menjek haza. Gondolkoztam rajta, hogy azonnal felállok, és hazamegyek, de inkább alakoskodtam, hogy "ha már eljöttem...", meg ilyesmi, meg olyanokat is mondott, hogy ágyban kéne feküdnöm, azt ő (sajnos) nem tudja, hogy én nem bírom az ágyban fekvést. De mivel mostanában megfázás nélkül is "nagyon gáz"-ul érzem magam elég gyakran, ahogy kezdem unni a banánt, úgy gondoltam, hogy tökmindegy, és inkább maradok. Bár vannak egész tűrhető napok is (például amikor a fele társaság hiányzik).