A mostani bejegyések sorába eléggé nem illeszkedő módon megint egy ajánló következik. Az ajánló tárgya egy film, pontosabban filmsorozat, ami egy Marvel képregényhős kalandjait dolgozza fel. A képregényhős neve David (Dan Stevens), és a film elején egy pszichiátrián tengeti mindennapjait, valahol Amerikában, és a bonyodalmak ott kezdődnek, amikor barátnőre tesz szert a bájos kis Syd (Rachel Keller) személyében. A Davidet alakító színész olyan meglepő hitelességgel alakítja a fiatal skizofrén férfi szerepét, hogy az az érzésem, mint az egyszeri tréfában, ami úgy szól, hogy: „Kérlek, most nézz egy kicsit hülyén!”, „Köszönöm, elég lesz!” - olcsó poén, de ez ugrott be.
A filmsorozat párhuzamosan játszódik több dimenzióban, úgy mint: pszichiátria, asztrál sík, és valami közelebbről meg nem határozható helyen, ahol a Marvel-hősök mindig győzedelmeskednek. Nem árulok el túl nagy titkot, amikor elmondom, hogy a filmbeli szerelmespár kijut a pszichiátriáról, és eljut abba a bizonyos Marvel univerzumba, annak ellenére, hogy az is lehetséges, hogy közben végig ott vannak a pszichiátrián (is). A kinti világban csatlakoznak egy csoporthoz, ami mutánsokat képez ki (mivel néhány skizofrén valójában nagy erejű mutáns, akiknek a rejtett képességei skizofréniaként van számon tartva (ki gondolná?)). A skizofrénia ezeknek a képességeknek a kibogozatlan, hanghallások formájában, összekeveredve jelentkező "tünetegyüttese".
Bár hamar kiderül, hogy igazából a többi skizofrén rejtett képességei kártyatrükk Davidéhez képest, és leginkább csak az ő képességei körül kezd forogni minden. Az is kiderül, hogy a Földön háború folyik a mutánsok és a normál emberek között, amit a normik kezdtek, abból az okból kifolyólag, hogy irigyek a mutik szuperképességeire. Mivel Marvel filmről van szó, nem annyira meglepő, hogy a szuperképességeken van a hangsúly. A való világban a helyzet szintén hasonló, szerintem, van néhány szuper (vagy nem annyira szuper) képességgel rendelkező ember, akik a tudásukat pénzért, hatalomért, egyéb előnyökért kamatoztatják a normik javára. Ők nem szólnak bele ebbe a háborúba. A háborúba azok szólnak bele (nevezzük pszichológiai hadviselésnek), akik F2000-es modellként tengetik az életüket, és őket a mutáns faj minden bűnéért pszichiátriákon gyötrik egyfajta társadalmi közmegegyezés szerint. A felbujtó valószínűleg egy mutáns háttérhatalom, amely féltékeny egyesek képességeire, és ezért bízza meg a pszichiátriát ennek az úgynevezett piszkos munkának az elvégzésével, a skizók likvidálásával.
A filmben David volt pszichiátere (illetve annak a hasonmása, a filmben szinte mindenkinek van ilyen-olyan hasonmása, alakváltozata) úgy jellemzi magát, mint a „Világítótórony Őre”. A szókép szimbolikáját aligha kell magyarázni: David a Világítótorony, neki pedig az a feladata, hogy őrizze ezt a tornyot. Eléggé eufemisztikus megfogalmazás a pszichiáterekre a toronyőri funkció kiosztása, a valóságban inkább szadista, hataloméhes, az igazságot elleplező társaságnak gondolnám őket. A hatalom kérdése ezen kívül is szóba kerül az alkotásban: A szadista pszichológusnő és a szadista ápolónő archetípusa itt jelenik meg a legtisztábban a témában eddig fellelhető műalkotások közt. A film 2017-ben került először vetítésre, és úgy gondolom, hogy a pszichiátriai személyzet ordító képmutatása világszinten most kapott olyan nyilvánosságot, amire megérte egy amerikai típusú mozifilmsorozatot alapozni. Szerintem jobb érzésű ember meg sem lepődik ezen. A filmben egyébként nemcsak a skizofrénia jelenik meg, hanem a disszociatív személyiségzavar is markánsan képviselteti magát, illetve az egész komoly demencia a skizók volt vezetőjénél.
Összességében a film mondanivalóját úgy értékelem, hogy a humánum nem az orvostudomány oldalán áll, hanem az úgynevezett betegek, elnyomottak oldalán. Közöttük is van jobb és rosszabb, sőt van, aki egészen gonosz, de a pszichiátriának ilyen negatív médiavisszhangja még nem volt, mint ebben a sorozatban. Maximum Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye közelítette meg valamennyire. Esetleg még én, a magam szerény eszköztárával. De hát, ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások fölött? :/
Most nem fogok jó hírt közölni. Gyorsan essünk is túl rajta: nincs olyan, hogy skizofrénia. Vagy, ha van is, jóval kisebb számban, mint ahogy azt beállítják. A skizofrénia valójában annyira ritka, hogy még a pszichiátrián is meglepődnek, ha valódi skizofrénnel találkoznak. Társadalom van, és beilleszkedési zavarokkal küzdő egyének vannak, akik nem illenek bele a társadalomba, és ezért a társadalom kiveti magából őket, eltünteti őket. Egy folyamattal. Aminek a skizofrénia nevet adták. Igazából cuccoltatás van, elhavaztatás van a társadalomban, ami folklór szinten megy. Nincs ez leírva sehol, hogy ez hogy megy. Nincsen erre recept vagy módszer. Egy dolog van rá: gyógyszer. De az szarásig. Ugyanúgy gyógyszer van a tünetek kiváltására, mint a kezelésére. Ez az igazi homeopátia: amitől rosszul leszel, attól gyógyulsz is. És ez a mérhetetlen sok "orvosság", amiből a pszichiátriákon túlkínálat van, a társadalomban viszont felhalmozódott, és a kezelése annyira brutális, hogy az inkább már kínhalállal egyenlő értékű. És igen, vannak az elméletek. Orvosiak főleg, dopamin-túlműködés, szerotonin-alulműködés. De igazából a skizofréniát nem tudják, mitől van. Szerintem főként a cuccoktól. Hallucinogén antipszichotikumoktól, beadagolt nyugtatóktól, esetleg egy kis elfekvő marihuánától vagy LSD-től. De igazából nem tudom én sem. Én meg nem mondom, hogy a skizofréniának hány százalékát teszik ki az ilyen esetek, de szerintem igen-igen nagy százalékát. Egy kellemetlenné vált lakó a lépcsőházban? Szakmai féltékenység az egyetemen, pláne végzés előtt. Beüt a skizofrénia. A skizofrénia kezelése úgy van kitalálva, hogy abból ne lehessen megmenekülni. Életre szóló diagnózis. A gyógyszerek elnyomják ugyan a tüneteket, de ennek az az ára, hogy ha elhegyjuk őket, hatványozottabban térjenek vissza. Én nem tudom, milyen konszenzus van, avagy hallgatólagos megegyezés orvosok, ápolók és a társadalom között. A feleslegessé vált versenyző eltűnik az ellátórendszerben, és kész. A skizofrénia kiváltására meglévő eszközök számosak, és mindenki számára elérhetőek. Én sem ismerem őket. Viszont, akit gyanítok, hogy ismeri, az alvilág, a szegény réteg, a tisztes polgárok. Ez egy kis titok. Valakit beparáztatni nem nagy teljesítmény. Tudnunk kell, hogy az emberek agyának a tűrőképessége véges. Ha ezzel tisztában vagyunk, elég egy kis hókusz-pókusz, egy kis trükk, és az emberünk máris vidáman hallucinál. A pletyka faktor sem elhanyagolható. Ha valaki egy közösségben a leggyengébb láncszem, akkor viszlát. Mi áll a háttérben? Egy féltékeny férj? Egy buzi barát? A lényeget tekintve már mindegy is. Nem tudom, de a társadalom valahogy mentálisan is ráhatást gyakorol a betegre. A skizofrénia genetikailag örökölhető. Tényleg? Mondja a genetikus. Persze, mert a kirekesztettség, a magány és a rosszindulat is örökölhető. Ez most egyébként pont olyan, mint amikor egy újságíró beleássa magát egy témába, és lassan-lassan kiderül, hogy nagy szarba nyúlt. Na, most ilyenkor vagy befejezi vagy tovább kutakodik az okok, indítékok, cselekmények hálójában, és akkor könnyen rajta veszt. Mert kivel megyek én most szembe? Az orvostársadalommal, a gyógyszeriparral, és az összes sulykolt információval, ami a témával kapcsolatban él az emberek fejében. Szóval ezen a szinten én most egyelőre befejezem. Ezt egy kis gondolatébresztőnek szántam, aminek szinte senki nem fog örülni, az illetékesek a végsőkig tagadni fogják, hogy ilyen van, sőt ilyenek vannak, viszont számomra nem ez a kérdés, hanem az, hogy milyen százalékát teszik ki ezek az esetek a skizofréniának? 50%-ot? 70%-ot? 100%-ot? Azt hiszem, most ezért rám is fogják fogni, hogy paranoid vagyok, illetve nem hiszik el mindezt. A társadalom nagyon kis része fogja ezt elhinni, én magam is alig hiszem. De akik érzik az események mögött a dinamikát, tudják, miről beszélek. Isten óvjon mindannyiunkat. És mégegyszer, egy darabig, viszlát.
