Skizofrénia underground

Próbáltam a pszichológia beadandóhoz tájékozódni skizofrénia témában, de rájöttem, hogy a skizofréniának csak orvosi (pszichiátriai) megközelítése van, pszichológiai nem nagyon. Úgy néz ki, segítséget kell kérnem egy pszichológus szakembertől, hogy ajánljon valami szakirodalmat, ami mégis valamennyire érinti a témát. Na, most ez a helyzet, nézetem szerint arra vezethető vissza, hogy a skizofrénia terápiája inkább hasonlít egy kéztöréséhez, mint mentális rendellenességéhez. Ez azért érdekes, mert az orvostudomány mindent egy kaptafára szeretne gyógyítani lehetőleg: tablettákkal. Ez az új, modern varázsszer, ami univerzálisan alkalmazható. A pszichiátria nem tudja közvetlenül kezelni a skizofréniát, csak a tünetek erőszakos elnyomása után fellépő depressziót vagy szorongást, magát a skizofréniát sem kezelni, sem megérteni az orvostudomány nem képes.

Most vagy nagyon nagy luxust követ el mind a pszichológia mind a pszichiátria, amikor hülyének tetteti magát, és nemtudja/nem akarja felfogni, mi az a skizofrénia, és úgy gondolja, hogy az egész kérdés pusztán agyi folyamatokkal leírható, és a főszerepben egy neurotranszmisszió nevű, az 1950-es években felfedezett folyamat áll, ami a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin) szintjébe való beavatkozást tartja az egyedüli megoldásnak a kérdésben. A kérdést, hogy mi okozza a skizofréniát, a múlt század 50-es évei óta nem szokás feltenni, hanem a kérdés szönyeg alá söprésével a skizofréniára vonatkozó összes tevékenység az agyi folyamatokba minél hatékonyabban beavatkozó tabletták minél újabb generációjának kifejlesztésére és piacra dobására korlátozódik. Szóval a lényegi kérdések helyét átvette ezen a területen is a gyógyszeripar, a futószalagon gyártott, tökéletlen megoldásaival.

És ha nem csak azt a kérdést tennénk fel, hogy mi okozza a skizofréniát, hanem azt is, hogy mi a franc is egyáltalán az a skizofrénia, hümmögő, kitérő válaszokat kaphatunk: téveszmék, hallucnációk. De ezek csak a tünetek, könyörgöm, másnak is lehetnek ilyen tünetei. Akkor a válasz az, hogy agyi kémiai egyensúlyzavar. És ebbe mindenki belenyugszik, mert olyan tudományosan hangzik, hogy ebbe csak belenyugodni lehet. Az igazság az, hogy az orvosok sem azt nem tudják, mi váltja ki, sem pedig azt nem tudják, mivel lehet megszüntetni, csak olyan gyógyszereik vannak, amit több száz (ezer, tízezer?) szerencsétlenen kipróbálva körülbelül sejtik, hogy melyik neurotranszmittert gátolják, illetve serkentik. De hogy a neurotranszmitterek mellett még milyen testi folyamatokba avatkoznak bele ezek a gyógyszerek, azt sajnos nem tudják, és ezek a mellékhatások, amik hagyományosan számosabbak, mint a pozitív hatások, úgyhogy a kis betegek kétszer is meggondolják, hogy beszedjék-e ezeket a készítményeket, vagy sem.

Illetve még az sem tisztázott, hogy ha nem szedjük a gyógyszert, az újra fellépő hallucinációk valójában a skizofrénia tünetei-e, vagy pedig csak a kedves neurotranszmitterek működésébe beavatkozó úgynevezett gyógyszerek elvonásának a mellékhatásai. Láttam ugyanis olyan tanulmányt, ami azt részletezi, hogy aki gyógyszert kezd szedni, később jóval nagyobb eséllyel "esik vissza" (lesz gyógyszerelvonási tünete), mint aki nem kezdi el szedni egyáltalán. Csak ezt nem szokták híresztelni. Tehát összegezve: arra a kérdésre, hogy mi is valójában a skizofrénia, még mindig (2019. április 18.) nyitott a kérdés, és érzésem szerint én ugyanolyan módon versenyben vagyok a kérdés megválaszolásában, mint a pszichológia vagy a pszichiátria, annál is inkább, mert én legalább szoktam vele érdemben foglalkozni. Szóval most ott tartok, hogy valahogy el kellene indulni pszichológiai irányba a beadandóhoz, holott tudom, hogy a pszichológia is gyerekcipőben jár a skizofrénia kérdés tudományos megközelítésében, mivel az egyetlen pszichológiai módszert pont rajtunk próbálgatták, és jelenleg az utókövetéses folyamatok zajlanak.

Nem tudom, mennyire gyakori eset, amikor egy tudományos módszer tesztalanya egyetemi dolgozatot ír arról a témáról, amiben ő volt a kísérleti alany, de úgy látszik, most éppen ez a helyzet áll fent, még szerencse, hogy - elméletileg - tudok segítséget kérni Facebookon attól a pszichológustól, aki ezt az egész kísérleti módszert végezte rajtunk, mert különben nem jutnék semmire. Pszichológia órára nem jó a pszichiátriai megközelítés, bármennyire is leírnám, mégha nem is értek vele egyet, pszichológiai megközelítés pedig nem, illeteve alig létezik, és attól, hogy én előadjam a saját elméletemet, isten óvjon mindenkit egyetemi körökben. Legalábbis egyelőre.

Adalékok a hiperlinkek felhasználásának történetéből

Nemrégen kezdtem el hiperszövegekkel foglalkozni, és találtam is egy jó kis szakdogát a témában, Józsa Péter Irodalom a digitális közegben v1.0 című írását, ami megteszi kiindulási alapnak, ha valaki érdeklődik az kérdés iránt. A szöveget az Internet Wayback Machine archiválta, és szerencsére teljes egészében rekonstruálható a https://web.archive.org/web/20041021082204/http://hhrf.org/hipertext/szakd/szakd1.htm címen. Az archiválás első időpontja 2003. augusztus 31., tehát a dolgozatnak ezelőtt kellett keletkeznie. Ami azért is érdekes, mivel több, mint 16 éves szövegről van szó, aminek a megállapításai egy-két kivételtől eltekintve a mai napig helytállóak. A kivételek közé tartozik, hogy egy Douglas Engelbart nevéhez gondolja az internet fogalmát kapcsolni, míg manapság közmegegyezés-szerűen Tim Berners-Lee-t szokták ebben a szerepben emlegetni.

Anélkül, hogy részrehajló lennék, szeretnék megemlíteni néhány kérdést, ami a hiperszövegekkel kapcsolatosan felmerült bennem problémaként. Az első kérdés rögtön az internet első tervének elkészüléséhez köthető, ami 1989-re datálódik. Ebben Tim Berners-Lee a webes szabványok kidolgozásánál a Ted Nelson 1960-as években kidolgozott hiperszöveges elméleteit is felhasználta, mégpedig a „hyperlink” fogalom és technológia bevezetésénél. Ted Nelson a mai napig ezt a dolgot nem tartja túl helyénvalónak, mivel az eredeti elképzelésben a „hyperlink”-ek helyett úgynevezett „jump-link”-eket szeretett volna alkalmazni, ami a szövegek közötti oda-vissza történő mozgást teszi lehetővé, és amire az egész saját projektje alapult, aminek a Xanadu nevet adta. A Xanadu a még korábbi Memex nevű mechanikus rendszer tervének digitális átültetése lett volna. A Memexet vízióját Vannevar Bush vázolta fel Út a gondolkodás felé című 1945-ös tanulmányában. A hiperszövegek tehát nem az eredeti elképzelések szerint valósultak meg, mivel „kétoldalú”, oda-vissza vezető hyperlinkek a legritkább esetben készülnek webes környezetben, két hyperlink egybekapcsolásával létrehozható a jump-link, de ez nem annyira jellemző. Az egész problémakör nem is különösebben izgatja az átlagos internet felhasználót, mivel már így szocializálódott, és az égészet amúgy is csak „link”-ként ismeri. Nem lehet pontosan megmondani, hogyan változott volna az internet képe, ha Ted Nelson eredeti koncepciója valósul meg, mert egy egész sor más szöveges művelet is kapcsolódott volna a Nelson-féle linkeléshez, és egy egész sor újítás, ami magában foglalta volna még valamiféle netes fizetőeszköz bevezetését, amiket a különböző szövegek eléréséért és felhasználásáért fizetnünk kellett volna, ha elég minimális díjakról is lett volna szó.

A másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy a digitális irodalom miért nem kezdett el fejlődni akár jumplinkes, akár hyperlinkes irányba (a 2003-as szakdolgozathoz képest), hanem lényegében digitális irodalom, ha létezik is, az leginkább csak az offline szövegek digitalizálásáról, illetve redigitalizálásáról szól, és a sok digitalizálás közt elvész a hiperlink, hogy egy ilyen hülye mondással is éljek. Az első hiperszövegek a posztmodern teoretikusok elméleteit látszottak valóra váltani, és fel is vették őket posztmodern antológiákba, posztmodern szövegek közé. Viszont az irodalom, úgy tűnik, egyelőre nem kér sem a hiperszövegekből, de akkor már inkább a posztmodernből sem, hanem érdemei elismerései mellett köszönik, de egyre inkább kezdenek visszatérni egy posztmodern előtti állapotba, ahol nincs se hyperlink, se jumplink, hanem csak olyan szépirodalmi szövegek, amik valóban szépek, illetve annak tűnnek. Digitális kiadványok nincsenek, ha pedig mégis vannak, csak olyanok, amik „nyomtatókész” változatban vannak. Tehát a dinamikus szöveg egyre inkább csak mint lehetőség él az irodalmi narratíva eszköztárában, az irodalom (még 2003-hoz képest is) jórészt statikus marad. A szövegeket jóllehet digitális formában állítják elő, ebből legtöbbször papír alapú kiadvány lesz, majd ezt redigitalizálják ekönyv formába. A hiperszövegek, vagyis a linkekkel átszőtt, dinamikus szövegek megmaradtak az interactive fiction berkein belül, játékoknak nevezik őket, és senki nem kíváncsi rájuk manapság néhány rajongón kívül.

Végezetül azt a divatos tudományos tévhitet szeretném eloszlatni, hogy az online és offline média nem kompatibilisek. Az online média igenis felülről kompatibilis az offline-nal, tehát digitális környezetben minden megvalósítható, ami nem digitálisban, és sokkal rentábilisabb, és kevésbé környezetszennyező lenne, ha nagyobb figyelmet és támogattságot kapna a megfelelő helyeken, és megérné vele foglalkozni. Ez a hiperszövegeket érintő regresszió világszinten zajló folyamat, és ide is csak az interactive fiction-ök példáját tudnám hozni: a saját közösségüktől kalapozzák össze a saját fennmaradásukhoz szükséges összeget, akik többnyire maguk is alkotók. A hiperszöveget tehát mind az irodalmi, mind a videojátékos közösségek igyekszenek lehetőleg ignorálni (emlékezzünk csak a kalandjátékok halálát többször tényként kezelő játékirodalomra), nem támogatni és értéktelennek bélyegezni, legalábbis ami a szélesebb körű népszerűsítést illeti. Úgy gondolom, noha olyan szerzők előlegezték meg, mind Jorge Louis Borges, Roland Barthes, Italo Calvino, Raymond Queneau, stb., a hiperszöveg terepe parlagon hever, a mai napig kihasználatlan.

A múltkor azon szórakoztunk a melóban, hogy néztük a kórházi osztályról lejáró nordic walkingosokat, és találgattuk, hogy mire való ez az egész, hogy botokkal a kezükben sétálgatnak. Azt hiszem, hogy a légzésrehabilitáción alkalmazzák ezeket a nordic walking botokat. Úgy tudom, a közeli erdőbe járnak ki velük, egy órányi séta javasolt. De sokszor csak azt látom, hogy a kórház parkjában karistolnak vele a kavicsok közt. A finn találmány a magyar viszonyok között nehezen találkozik igazi lelkesedéssel. Én magam is inkább csak távolról csodálom a nordic walkingot egyelőre, valakinek azokat a régi szemétfelszúró pálcákat juttatja az eszébe, annyi különbséggel, hogy kettő van belőle, nekem meg annyi ugrott be róla, hogy miért nem az addikológiai osztályon alkalmazzák, jó szolgálatot tehet, amikor a páciensek jönnek visszafelé a kocsmából.

Viccesek vagyunk, na. A nordic walking eredetét is egy meglehetősen különös véletlennek szokták tulajdonítani: az 1980-as végén a finn Suomen Latu sísportot támogató egyesület sítúrát szervezett, de a kijelölt időpontban hó sajnos nem volt, ám ez sem szegte kedvét a társaságnak: az utat a síkunyhótól síbotok segítségével tették meg úticéljukig. Így Tuomo Jantunent, a Suomen Latu ügyvezető igazgatóját szokás az ötlet atyjának tekinteni. Akárhogy is van, az 1990-es években már piacra is dobták az első nordic walking cuccokat, a sport iránti lelkesedés eredményeként. A nordic walking tudománya állítólag a helyesen megválasztott botok és helyes technika ötvözése révén alakul ki. Ez esetben 40-50%-kal hatékonyabb, mint a sima gyaloglás. További előnyként tartják számon, hogy térd terhelése 30%-kal csökken. Rendszeres, heti kétszer egyórás nordic walking szinten tartja a kondíciót, ennél több alkalom pedig javítja, segítségével fogyás is elérhető.

Ezeket az adatokat természetesen nem a kisujjamból szoptam, hanem egy 100 szociális innováció Finnországból című könyből vettem, amit Ilkka Taipale finn parlamenti képviselő szerkesztett, és sorra veszi a finn eredetű találmányokat. Olyan egyértelmű finn vonatkozású dolgok mellett, mint a szauna, a Mikulás és az anyasági csomag, finn eredettel büszkélkedhet a Linux operációs rendszer, az internet relay chat, vagyis az irc, és a mobiltelefonjainkon megjelenő szöveges üzenet, az sms (short message service). Leginkább, ami meglepő volt még számomra, az a Molotov koktél, ami oroszos hangzása ellenére finn innováció, a híres (hírhedt) orosz külügyminiszterről van elnevezve, akinek a nevéhez többek között a Molotov-Ribbentrop paktum is fűződik.

Mint köztudomású, a II. világháborúban a magyarok és a finnek egy oldalon harcoltak, még ha útjaik a nagy távolság miatt ritkán találkoztak is. A Molotov koktélnak annyi köze van az alkoholos italhoz, hogy a finn állami szeszfőzde ramajäki üzemében kezdték el gyártani. Sőt az összetevők között valóban megtalálható az alkohol, a „recept” hulladékszesz, benzin, petróleum és kátrány elegyéből állt össze. Ezekből az összetevőkből a műveltebbek persze egyből Venyedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című művének némely receptjére asszociálhatnak, de ennek ellenére valóban hatékonyan vetették be az orosz tankok ellen a háború során. Az akkori honvédelmi miniszter, Juho Niukkanen visszaemlékezéseiben beszámol róla, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével tették mozgásképtelenné az összes megsemmisített tank több, mint felét. Ha sikerül a Molotov koktélt berőpíteni a tankba, pusztító ereje igen nagy volt. Amikor eltört az üveg, a belepplikált, jó minőségű gyufák meggyújtotték a folyadékot,és a harckocsi kigyulladt és megsemmisült még akkor is, ha a találat nem volt százszázalékos. Az égő anyag összetételét továbbfejlesztették, hogy a folyadék mégjobban megtapadjon a harckocsikon, és gyújtást is modernizálták később.

Ami még érdeklődésre tarthat számot a könyből: szinte minden, bár engem leginkább a Elias Lönnrot és a Finn Irodalmi Társaság (vajon hová tettem a Kalevalámat?), a finn Skizofrénia-Projekt és a Finnugor Társaság érdekelt, amiből kiderül (amennyiben nem tudnánk), hogy a finnugor nyelvrokonság és a finnugrisztika egyáltalán nem egy finn, hanem egy XVIII. századi magyar találmány. Ennek ellenére ennek a tudománynak a fénykora hazánkban leáldozóban van. Nincsen már új finnugrisztika BA, és 1-2 tanszék különösebb bejelentés nélkül meg is szűnt. Helyét sok helyen átvette az amatőr és dilettáns nyelvészkedés, bár az utóbbi időben mintha az sem érdekelne már különösebben sok embert. Remélhetőleg ez a folyamat csak időszakos jellegű.

Ritkán olvasok önsegítő jellegű, támogató könyveket, nem is igazán tudom hova tenni őket. Már a Mentőöv nevű skizofrén önsegítő könyv kapcsán is kiderült szerintem a türelmetlenségem eziránt a műfaj iránt. Az a baj, hogy se nem tudományos, se nem művészi alkotások, valahogy kiesnek a látóteremből. Meg az is van, hogy nekem ne mondja meg senki, mit kell csinálni. Együttműködésem a megmentésemre irányuló segítő szándékú emberekkel mindig kudarcba fulladt. De mi van akkor, ha valamit nagyon meg akarok érteni, és én, saját önszántamból vetném alá magam egy módszernek a vélt előnyök reményében? Az eredmény akkor is kudarc?

A Bullet Journal története is egy mentális zavar diagnózisával indul – szerzője szerint. A módszert onnan eredezteti Ryder Carroll, hogy gyerekkorában ADD-t állapíttak meg nála, ami az ADHD (attention-deficit/hyperactivity disorder) egyik fajtája, és arra találta ki, hogy javítson a tanulási nehézségein. Magyarul az ADHD figyelemhiányos hiperaktivitás, vagy valami hasonló, az ADD figyelemzavar hiperaktivitás nélkül. Ez egy olyan tünetegyüttes, ami mindeddig kevés nyilvánosságot kapott hazánkban, és sokan gyerekbetegségnek tartják, pedig felnőttkori változata is ismert. Én sem foglalkoztam itt eddig vele, és most nem is fogok, a téma alaposabb utánajárást, bővebb tájékozódást igényel. Bár ez is tervbe van véve, szorítkozzunk inkább Ryder Carroll: A Bullet Journal módszer című könyvére, ha sikerül ennyi rizsa után elővezetnem a lényeget nekem is.

A téma mágnesként vonzott mindig is: Bullet Journal, a forradalmian új naplózási technika, az offline módszer az online világban, ami köré egy egyre növekvő, lelkes közösség épül, ami ezzel a könyvvel már-már szinte (élet)filozófiai szintre emeli magát. Ryder Carrollról annyit kell tudni, hogy mindig is a kreatív tevékenységek vonzották, és mielőtt elkötelezte magát a Bullet Journal tökéletesítése és propagálása mellett, kreatív projekteken dolgozott a portrészínező termékektől a webdesignig kipróbált 1-2 dolgot, végzettségét tekintve is művészféle: kreatív írást és vizuális kultúrát tanult egy amerikai egyetemen, ami valószínűleg a legjobb alap volt a Bullet Journal feltalálásához, megbolondítva egy kis ADD-s figyelemzavarral, amiből szintén a legjobbat hozta ki. Egyébként a mentális „betegség” vagy „rendellenesség” témájára többször visszatér a szerző könyvében, látszik, hogy szolidáris a témában érintettekkel szemben, jár neki a mezei pirospont.

Ennek ellenére ez a könyv szerintem nem a legszerencsésebb vállalkozása, mivel rengeteg minden szerepel benne, és meglehetősen szervezetlenül, minden, ami a Bullet Journal módszerrel kapcsolatos: filozófiai, pszichológiai, sőt, vallási szövegekből kölcsönöz, ami nem baj, de a könyv így nekem a meglehetős szervezetlenség benyomását kelti. Legjobb indulattal is csapong, a hangzatos fejezetcímeket hasraütésszerű idézetekkel támasztja alá a legváltozatosabb műfajban alkotó szerzőktől, éppúgy szerepel nála a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály a flow elméletével, mint Abraham Lincoln, Leonard Cohen vagy Mahatma Gandhi. A szerző műveltsége eléggé az esetlegesség benyomását kelti, ha rosszmájú lennék, ráfoghatnám, hogy látszik rajta, hogy ADD-s, mint ahogy az én szövegeimbe is sokszor oda is belekombinálják – gondolom – a skizofréniát, ahol az nem is igazán játszik szerepet. Én értem, hogy a véges - és nem túl nagy számosságú – lépésből álló Bullet Journal módszert elemeinek a leírását kellett könyvvé duzzasztani, de teljességre, holisztikusságra való törekvés helyett célravezetőbb lett volna szerintem a linearitás elvét követni, nem pedig összekutyulni életrajzot, filozófiát, esetleírásokat.

A helyzet úgy áll, hogy mivel én csak a módszer elemeire lettem volna kíváncsi, és úgy kellett ezeket kihámozni a különböző fejezetek filozófiai folyondárjai közül, eléggé sok plusz feladatot rótt rám a könyv olvasása. Ennek ellenére nem volt teljesen haszontalan: maguk a sztorik, illetve a kölcsönzött szövegek, filozófiák, életrajzi elemek mind érdekesek és nagyon is tanulságosak, a probléma csak annyi, hogy nem állnak össze egy koherens egésszé. Most lehet, hogy tapló voltam, és belegyalogoltam valamibe, mint az elefánt a porcelánboltba, amit a szerzőnek inkább elnézni illene, mint felróni, de a könyv az legyen könyv, ne csak oldalszámra, szerintem jogos (lenne) az összefüggőbb megszerkesztettség igénye ezzel a munkával szemben. Másrészt viszont hová fejlődne a világ, ha mindenki világosan tudna fogalmazni, és nem lennének benne mostanában ezek a posztmodernista vargabetűk, mi lenne akkor az én feladatom, ki tartana igényt az írásaimra?

Még egy összegzés utáni összegzésként elmondanám, hogy mindezen problémák ellenére én igenis kultiválom a szerző rendszerét, és legalább néhány hónapon keresztül alkalmazni fogom a Bullet Journal módszert a naplóírási tevékenységem közben. Amely tevékenységem eddig jóformán nem is létezett 1-1, határidőnaplóba odavetett megjegyzésen kívül. Annál is inkább, mivel jelszava nagyon is világos, és elképzelhetően működőképes lehet. A „Kövesd a múltat/Rendezd a jelent/Tervezd a jövőt” hármas cél egyetlen technikába sűrítve túl csábító ahhoz, hogy hagyjam kipróbálatlanul a lehetőséget elsétálni magam mellett egy általam talán félreértett könyv miatt, ami benne van a pakliban, mert a tévedhetetlenség látszatában sohasem igazán szerettem volna tetszelegni, már csak azért sem, mert az esetleges tárgyi pontatlanságaimat eddig mindig kiszúrták itt a blogon. Azt is elfogadom, hogy ez a téma is több szinten érthető, egy veterán BuJo-s talán jót mosolyog a könyvismertetőmön, de én csak egy kezdő nézőpontjából tudom értékelni.

„A legrokonszenvesebb vonása, hogy nagyrészt Olaszországban játszódik. Ezenkívül főképp a nosztalgiáról van szó benne. A nosztalgiáról általában, arról a nosztalgiáról, ami túlmegy a honvágyon, az ember vágyán az ifjúsága után, arról a nosztalgiáról, ami minden vágy alján a teljesülhetetlenséget jelenti. Ebből is látható, hogy romantikus a regény. Esti olvasásra készült.” (Szerb Antal)

Mostanában egyre többet és többfelől hallottam vagy olvastam Szerb Antal Utas és holdviág című regényéről, míg végül magam is elolvastam. Egy időben sikerült felfedeznem magamnak Szerb Antalt, szerintem, ha hasonlítani lehetne valakihez az írásművészetét, azt mondanám, Umberto Eco magyar megfelelője, sőt, előképe. Az Utas és holdvilág azonban tipikusan nem Eco-i regény. Témája racionálisabb elméknek mindössze annyi lehet, hogy egy tag megszökik a nászútjáról, és Olaszországban tököl. Ennél azonban lényegesen többről van szó: a regény egy pontján végső kérdéseket feszeget, szóval úgy gondoltam, érdemes áthúzni egy skizofrén elme szűrőjén, amit jelen esetben az én nézőpontrendszerem és belső világom van hivatva szolgáltatni.

Azért vártam ilyen sokáig az elolvasásával, mert legnagyobb sajnálatomra 16 évesen láttam egy belőle készlüt színdarabot, ami nem a legszerencsésebb befogadása a műnek, az e korai élmény annyira felkavart, hogy azonnal verset fabrikáltam belőle, viszont szerintem a 10%-át sem értettem a műnek, annyit jegyeztem meg belőle, hogy „a halál egy vagina”, pedig akkor még egyik témakörről sem volt sok fogalmam. Egyébként is jellemző volt, hogy olyan műsorokat látogattunk középiskolás fejjel, leginkább tanáraink, de elsősorban is osztályfőnökünk hatására, mint a Virgina Woolf Orlando című művéből készült film, vagy a most szóba hozott Utas és holdvilág színmű, amiket ebben az életkorban szinte képtelenség felfogni. Mivel az Utas és holdvilág a fiatalság iránti nosztalgiáról szól, nekünk maximum a mű egyik fele volt érthető, ami után a nosztalgia szólt, viszont amiből mi éppen hogy inkább kifelé igyekeztünk volna. A regény fő témája röviden annyi egyébként, hogy a főhős Olaszországban bolyong és folyamatosan a régi halálkultuszos (mai szóval emós) kamaszkori társaságára gondol vissza, akik közben sorban fel is bukkannak.

A regény kiadási időpontja 1937, az akkori világ gondolkodását erősen áthatotta a pszichoanalízis, aminek annyi lehet a mi esetünkben érvényes lényege, hogy az emberek minden megmagyarázhatatan dolgot egy „tudattalan” nevű agyi folyamat számlájára írtak, ami elfojtott élmények tudatbeli működésével magyarázta az összes irracionalitást. Mai szemmel már felfoghatatlanok a regény pszichoanalitukus rétegei, hacsak nem egy valóságosan élő pszichoanalitikus számára, de abban a korban, az 1930-as években a pszichoanaízis kitapintható, élő valóság volt, az akkori emberek világlátásának, relitásának közmegegyezésen alapuló kódja, ami mélyen átitatta az akkori gondolkodást és ezzel együtt az irodalmi műveket is.

Nem véletlen, hogy ebben a könyvben látszólag mindenki őrült, de az akkori társadalmi normáktól mindenképpen bőven eltérő emberek, akikről a korabeli kritika így nyilatkozik, legalábbis Erdősi Károly, Az Élet című lap kritikusa: „E könyv erkölcsi egyenlegét talán abban lehetne megállapítani, hogy csupa freudista komplexumú, szexuális alapon beteg és öngyilkosságra sóvárgó, vagy öngyilkosságra buzdító között egy egészséges érzékű szereplője van, az is házasságtörő.” 

Ha jól emlékszem, Freudnál jelentkezett elég erőteljesen a szexualitás mint az emberi világot átható rendezőelv, és Freud igyekezett ennek szerepét az élet minden területén túlhangsúlyozni, ami leginkább csak az ő saját személyéről ad lehetőséget követlkeztetések levonására. Freud később bevezette a halálösztön fogalmát, a főként kora borzalmai, és leginkább a világháború hatására. Szerb Antal viszont az Utas és holdvilág című művében ezeket a fogalmakat sikeresen összekapcsolta, egymásra vonatkoztatta, sőt, vallástörténeti ismeretei segítségével szintén a világot magyarázó (legalábbis a regényhősök világát) rendezőelvvé változtatta.

A regényre egyébként is igaz, hogy Szerb Antalra olyan jellemző módon a természetfölötti nyomába ered, amit sajátos, egyéni humorral kezel, és tesz befogadhatóbbá, közérthetőbbé, elfogadottabbá. Sajnos, az irodalomnak ez a vonulata, amelyik életről illetve halálról tesz érvényes megállapítósokat, ritkán került be a mainstreambe, helyette az az esztétizáló, szövegközpontú, sőt, az utóbbi időben dekonstrukciós folyamat érvényesült, ami már nem tartja feladatának az olvasó mélyebb igazság iránti vágyának csillapítását, helyette a szerző és az olvasó közötti távolság jelszavának hangoztatásával újra csak a szerzőt állítja az irodalmi történés középpontjába. Kicsit olyan érzésünk keletkezik így, mintha kirúgnánk a szerőt az ajtón és bejönne az ablakon. Szerb Antalnál a középpontban maga a téma áll: a főhős ideggyengeségét (ha ugyan az), víziószerű, pszichotikus rohamát ugyanúgy ábrázolja, mint a regény vége felé az összekuszálódott szálakon keresztül bemutatott párhuzamos élet-, és halálszertartást. A regény népszerűségét az is magyarázhatja, hogy többrétegű, „mindenki annyit ért belőle, amennyi a szintje”, élő példája annak, hogy lehet posztmodern tulajdonságokkal felruházott regényt létrehozni a szöveg dekonstruálása nélkül, egy posztmodern előtti korban is, ami ráadásul saját létünkön is elgondolkodtat. 

Aldous Huxley neve a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy. 1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával. 1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Halála előtti utolsó mondatában LSD-t kért "izomba".

Mai olvasmányunk Aldous Huxley Az észlelés kapui című esszéje, amit egy meszkalin bevétel után írt. Annyira pontosan fogalmazza meg a létezés megsejthető lényegét, amennyire csak lehet. Úgy gondolom, a drog csak egy eszköz, az élményeket közvetítő ember személye legalább annyira fontos. Az észlelés kapui folytatásának tekinthető A menny és pokol című esszé, amelyben amellett érvel, hogy a menny és a pokol a földi életben, pontosabban bennünk van, mégpedig a bennünk lévő „tudat ellenpólusainak” nevezett, ritkán felszínre kerülő, mélyen rejtett, ismeretlen tudatállapotok formájában hozható felszínre. Szerinte ezek a tudati rétegek mindenkiben ott vannak, és ezeket előhívni hivatottak, többek között: a vallás, a művészet, a hipnózis, de leginkább is a meszkalin. Esszéiben elmeséli utazásait a tárgyak rejtett világának a legmélyére. Nekünk itt a legérdekesebb az elméleti részben kifejtett létfelfogása, illetve a skizofréniáról szóló fejtegetései.

A skizofréniáról annyi a véleménye (nagyon helyesen), hogy az a meszkalinbevétel inverze, és kisebb kitérőkkel egyenes út a pokolba, amiben nagyjából igazat is adok neki, bár pokol helyett helyesebb lenne az „alvilág”, vagy „alsó világ” szót használni, utalva az inkább sámánisztikus, mint keresztény gyökerire ennek az egésznek. A sámán, nem tudom, mennyire köztudott, de az úgynevezett „sámánbetegség” révén válik sámánná, nem csak úgy magától, aminek az alaptünete a pszichózis. Mai kultúránkban ennek a megfelelője leginkább a skizofrénia. A „jelölt” az ilyen esetekben kivonult a társadalomból, és ha sikerült életben maradnia, új sámán születt személyében. Sajnos, ez a mai társadalmunkban már nehezen kivitelezhető, ezért maradnak a városi sámánjaink, hospitalizált környezetben, és ugynúgy vagy túléli, vagy nem. Azért mostanában inkább szerencsére igen. Bár az egész dolog utóélete nem egyértelmű, mert sámán helyett lehet belőle akár leszedált zombi is. Ezt a bekezdést önkényesen toldottam be most, de remélem, nem teljesen haszontalanul. Szerintem szervesen kapcsolódik a témához, de lehet, hogy nem.

De koncentráljunk a skizofréniához képest biztonságosnak tekintett meszkalinbevételre! A meszkalinbevétel azért jó – bár, ha nem vagyunk rezervátumi indiánok, javasolt pszichiáter felügyeletével csinálni – mert olyan 8-10 óra múlva elmúlik a hatása, amíg skizofrénia esetén ennek az esélye gyakorlatilag zérus. Ráadásul a meszkalinnal a dolgok kellemesebb végét fogjuk meg: csak megnyugtató jellegű, pozitívabb kicsengésű hallucinációink vannak, és ha valami mégis rosszul sülne el, valamiféle nikotinos ellenanyag azonnal kihoz az „utazásból”. Az író beszámol arról, hogy az indián keresztények, az Indián Egyház misebor helyett előszeretettel alkalmaz meszkalinmámort, amitől még ráadásul a közösségi szellem is javul, nincs semmiféle agresszióra hajlamosító mellékhatása. Az európai keresztények között is el lehetett jutni ebbe az állapotba, mindenféle szer nélkül, böjt és aszkézis útján, említést tesz Aquinói Szent Tamásról, aki annyira belejött ebbe a gyakorlatba, hogy az addig nagyon fontosnak tartott műveit is egy csapásra elfelejtette megírni. (Illetve ebben a tudatállapotban nem tartottam már fontosnak az efféle világi hívságokat.) Ilyenkor a tárgyak is élénk színűekké válnak, és magasztos fényt árasztanak. Hirtelen értelmet nyer egy csomó minden, amit az alkotók, készítők és művészek beleálmodtak.

Az észlelés kapui (vagy Az érzékelés kapui, kinek hogy tetszik, „perception”) legfontosabb (és legerősebb) részének azt az elméleti fejtegetést érzem, amiben a szerző kitér az ember, vagy lény tulajdonképpeni lénységének mivoltára, hogy az ember, a nyelv, a kultúra, de leginkább maga a test és az agy mint organizmus csak szűrője annak a kozmikus lénynek, amik valójban vagyunk, és csak arra szolgál, hogy az ember ne érzékeljen egyszerre mindent, ami akár a szűkebb környezetében, akár tágabban, az egész univerzumban történik, mert különben mi lenne? Úgy van, óhatatlanul megbolondulna – teszem hozzá, megint önkényesen. Tehát minden agyi kémiai folyamatunk, minden nyelvi, kódfejtő képességünk, minden tudásunk behatárol, vagyis megvéd mindattól, ami odakint a kozmoszban van. Tehát az agy, az idegrendszer és az érzékszervek elsősorban eliminatívak és nem pedig produktívak, mint ahogy azt eddig gondoltuk. Ez nagyjából egybeesett az én saját tapasztalataimmal, illetve nagymértékben magyarázatokat ad azokra. Szóval itt most az egész témát berekesztem, egyrészt azért, mert nem akarom rabolni senki idejét, másrészt pedig azt tanultuk kommunikációból, hogy hagyjuk a végére a legérdekesebb részeket, annak érdekében, hogy felkínáljuk őket továbbgondolásra a hallgatóságnak/olvasóknak.

Hol volt, hol nem volt, éltek-éldegéltek a múlt században a humántudósok és a reáltudósok. A humántudósok kitaláltak valamit, de megvalósítani nem tudták, ezért szóltak a reáltudósoknak, akik megvalósítani ugyan meg tudták, csak nem teljesen akarták érteni, amit szerettek volna tőlük. A reáltudósok el sem tudtak képzelni egy olyan egyszerű dolgot, mint a hiperlink-hivatkozás (linkelés), hanem inkább mesterséges intelligencia szimulálásával próbálkoztak bonyolult parancsértelmelmező rutin (parser, interpreter) segítségével. A megoldást a szöveg vektorból mátrixszá alakítása jelentette volna, ami a hiperszövegek eredeti humántudósi koncencpciója volt, aminek során az információközlés dimenziója változott volna meg. Ehelyett egyszerű indexelés történt egy jelölő nyelv (HTML) segítségével, ami nem teszi lehetővé a szövegek kétirányű linkelését. A reáltudósok örültek, mert továbbra is dolgozhattak a mesterséges intelligencián, meg a szemantikus weben, a humántudósok pedig hoppon maradtak, mert nem alakult ki szerves kapcsolat a szövegeik között, amik után jogdíjakat kaphattak volna. És ebből lett az internet reáltudósoknak, amit továbbra is bonyolult programnyelvek és algoritmusok vezérelnek, amiknek az irányításáért pénzt kapnak, a humántudósok pedig maradtak bezárva örökre a Xanadu projektbe, és továbbra is szegények maradtak, és írkálhatnak állandóan az internetről, aprópénzért, orrvérzésig. Jó éjszakát, gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!

 Ezt tegnap írtam. Jó. Eredetileg csak egy feltevés volt, de azóta utánaolvastam, és mit ad isten, mégsem vagyok annyira paranoid, mint gondoltam magamról. A kis tanmese történeti háttere annyi, hogy Ted Nelson 1960-ban alapította meg az első hipertext projektet, Project Xanadu néven. A projekt elnevezése Samuel Taylor Coleridge Kubla kán című versének állított emléket. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Nelson 1965-ben benyújtott egy tervezetet a megfelelő helyre, nevezzük most ACM-nek (Association of Computer Machinery), ami a számítógépek bonyolult szófeldolgozási eljárása helyett (ami akkor még nem létezett), egy szövegfeldolgozási eljárást javasolt a számítógépek processzorai számára. A kutatókat érdekelték ugyan Nelson ötletei, de valamiért mégsem tudták (vagy akarták) megvalósítani őket. Nelsonnak perdig nem volt meg a technológiai tudása, hogy maga váltsa valóra az elképzelésit. Nelson 1989-ben, amikor Tim Barners-Lee bejelentette a World Wide Webet, ötleteinek részleges megvalósulását látta benne, viszont határozottan nem tetszett neki a World Wide Web, ezt nyilatkozta róla:

“A HTML pontosan az, amit megpróbáltunk MEGELŐZNI.”

Később Nelson elképzeléseit igyekeztek lejáratni, a Wired magazin például 1995-ös jóniusi számában közölt egy cikket, Xanadu átka címmel, amelyben Nelson hipertext modelljét a számítástechnika leghosszabb ideig futó vaporware projektjének nevezték. A vaporware egy olyan új technológia, amit sokkal hamarabb harangoznak be, mint ahogy az elkészül, vagy a nagy hírverés ellenére végül el sem készül. A lényeg, hogy Ted Nelson elképzelései eléggé felemás módon valósultak meg, és az a “kis” ellentét az oka, hogy Tim Berners-Lee-t tartják ma az internet atyjának, aki mérnök és informatikus volt, ellentétben Ted Nelsonnal, aki viszont filozófus és szociológus. Valószínűleg az érintett felek “elbeszéltek egymás mellett” a WWW kifejlesztésének idején (már, ha egyáltalán szóba álltak egymással). Végülis mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy Ted Nelson víziója alapján őt tekinti az internet kitalálójának, vagy Tim Berners-Lee-t a megvalósításért. De valami nekem még mindig azt sugallja, hogy valami nincs egészen rendben az internet körül. Mégpedig az, hogy Ted Nelson egy szövegalapú gutenbergi modellt képzelt el, a jelenlegi, médiaszeméttel jelentősen megterhelt modell helyett, ahol minden abba az irányba mutat, hogy a szöveget mint szervezőelvet el kell tüntetni, de az én véleményem az, hogy a szövegek kihagyása az internet koncepciójából nem lehetséges, a rendszer tovább már nem egyszerűsíthető, butítható, reméljük, egyszer megtörik a “Xanadu átka”, és megvalósul a szövegközpontúbb világháló.

A web, vagyis a világháló, vagyis az internet a napokban lett 30 éves. Tim Berners-Lee 1989. március 12-én publikálta a world wide webbé fejlődött rendszer kiépítésének első indítványát. Ebből az alkalomból beszédet mondott arról, hogy a web már nem az a hely, amit létre szerettek volna hozni, és dolgozni kellene a jobbá tételén. Sajnálatosnak nevezte, hogy a technológiai mágnások más adatain nyerészkednek, a kormányok kémkednek, befolyásolják a másik választási kampányát és teret nyert a gyűlöletbeszéd. Eddig tartott a rövid hírösszefoglaló, amit én most itt nem nagyon kommentálok, csak szeretném megragadni az alkalmat, hogy a témát brutálisan más irányba terelve elmondjam a saját véleményemet erről a “webdologról”, amit Berners-Lee szerint a világ 50%-a használ. Egyébként ez az egész webes dolog véletlenszerű és esetleges volt, divatos szóval “spontán”, mert csak egy Apple számítógépet szerettek volna tesztelni egy random projekttel, és Berners-Lee-nek annyit mondott csak a főnöke, hogy:

Miért nem csinálod azt a hipertextes dolgot?

És ez lett belőle. “Bú, boci, bú./Ne légy szomorú.” Egyébként szerintem már eső után köpönyeg ezt az elszabadult “webdolgot” megrendszabályozni. Például egyáltalán nem gondolták volna, hogy az átlagos felhasználó majd a jövőben szinte kizárólag a közösségi oldalakon, a szociális médiafelületeken fogja magát “jól érezni”, akár a valóság rovására is. Ezt én is kénytelen vagyok elfogadni, mégha nem is esik jól. Miért? Mert nekem a web elsősorban megmaradt publikálási platformnak, és nem pedig olyan közösségi helynek, ahol nem kell (sokat) fizetni a piáért, és nem kötelező énekelni, de még csak megszólalni sem. A webet az emberek nézelődésre, lazításra használják, és leginkább már csak a minél könnyebben befogadható, konzerv tartalmat keresik. Beindult a mémek tömegtermelése, a passzív befogadást lehetővé tevő vlogok, újabban úgy hallottam, egy TikTok nevű lebutított videomegosztó megy a legjobban Amerikában pölö.

És ez miért fáj most nekem annyira? Megmondom. Bloggerként állandóan a trendeket figyelni, és ahhoz alkalmazkodni nem egy lélekemelő feladat. Időközönként állandóan újraértelmezni magam a feszt megújuló webes környezetben, hát, hogy is mondjam csak, kissé… hervasztó. Meg az is van, hogy az egész gallyra vágja az egész “munkásságomat”, a web folyamatosan változó dzsángeló, de méginkább futóhomok, “ingoványos” talajon kell (kéne) valami maradandót hirtelen mondani, de ez körülbelül annyira tűnik csak lehetetlennek, mint a félrészegen a hóba pisálni valami jól hangzó aforizmát. Aztán meg, az ember nem lesz fiatalabb. És mégiscsak lehetetlenség, hogy a mindenkori bioritmusát a webes trendek határozzák meg. Hol van a terepe az egyéni (vissza)fejlődésnek, a jó öregedésnek, a szép halálnak? Na, jó, azt mindenki oldja meg magának, de komolyra fordítva a szót: az önkifejezés már nemcsak az egyén akaratán múlik, hanem a társadalmi elvárás, a “fogyasztói magatartás” nagyban befolyásolja, és ez baj.  Az nem tud nyugodtan kibontakozni, megvalósítani, amit szeretne, mert mire belekezdene, már idejét múlt az egész projekt. Mondok egy példát: most fejlődtem fel odáig, hogy webre tudjak tenni egy online szöveges kalandjátékmotort, de félő, hogy mire elkészülnék vele, már csak a nyugdíjasklubban tudom publikálni az eredményeimet. Más: Mondhatnám azt is, hogy saját akaratomból váltam antipszi bloggerré, most pedig a kult témával próbálkozom, de ez sem lenne teljes mértékben igaz. Az ember folyton a körülmények áldozatául esik, aztán az pedig behatárolja jó pár évre az útját, ahelyett, hogy szabadon dönthessen arról, mit akar és mit nem, ne pedig a trendek határozzák meg. Például sohasem gondoltam, hogy a 140, majd később a 280 karakteres megnyilvánulások elismert (elfogadott, eltűrt) szorgalmas művelője leszek egy Twitter nevű platformon. Hol már? Vagy, ha mondjuk lenne egy olyan (merőben virtuális) ideális olvasóm, aki ismerné minden webes megnyilatkozásomat, mondhatná, hogy újabban nem is az bennem a tiszteletreméltó, amit meg/leírok, hanem inkább az, amit nem. Ez azért elgondolkodtató. Meg van az a mondás, hogy “a kevesebb több”, szóval bizonyos értelemben rám is fér egy kis önmérséklet. Régebben minden gondolatomat leírtam, mert kevés volt, most sok van, de kevesebbet írok. A webes környezetben, a mai olvasási stratégia/befogadói attitűd nem teszi vonzóvá a hosszas szócséplést. Ennek jegyében búcsúzom is mára. Bye!

Bár már régebben olvastam, most hirtelen felötlött bennem, hogy erről a könyvről is írni kellene valamit. Miért? Mert szeretem itt összegyűjteni a skizofréniával kapcsolatos… hm, mondjuk így dokumentumokat, mert ez (valamiért) jó nekem, és mert (remélhetőleg) jó a szerzőnek. A könyv címe Újabb skizofrén év, ami lehetne akár egy lemondó, belenyugvó megfogalmazása annak, ami van (legalábbis skizofrén körökben), de nem árt tudni, hogy Vásárhelyi Bea előző könyve az Egy skizofrén év címet viseli, így a cím inkább valamennyire erre a kötetre utal. Az előző könyv tartalma nagyon röviden: egy skizofrén epizód során írt napló, plusz a szerző levelei a fiához egy mindkettejük számára nehéz élethelyzetben, amit itt nem részletezek, de kitalálható, legalábbis azok számára, akik a témában kicsit is járatosak. (Milyen nehéz életelyzetet élnek meg a skizofrén anyák újszülött gyerekeik kapcsán? Segítek: gyerekelhelyezési herce-hurca. Na, ugye.)

De akkor térjünk rá az Újabb skizofrén évre, ami nem olyan egyszerű téma, mint elsőre látszik. Elvileg egy egyedül álló skizofrén anya sztorija(i) falusi környezetben. Gyakorlatilag, persze, minden másról szó van kivéve a skizofréniáról. Én érteni vélem ebben a koncepciót: a szerző a skizofrén mindennapok bemutatásával arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa: a skizofrén mindennapok egyáltalán nem különböznek a nem-skizofrén mindennapoktól, és ez jórészt sikerül is neki, mert egy régi Nietzsche címmel lehetne rá mondani, hogy „Emberi, túlságosan is emberi”. Másrészt viszont a skizofrénia szót annak a meghatározására használja, ami nem az. Persze, találkoztunk már ilyennel a világtörténelemben, annál inkább, mivel én is azt csinálom (Skizofrénia underground). A skizofrénia annyira erős stigma jelen társadalmunkban, hogy – mivel lemosni nem lehet – jobb híján figyelemfelhívó, reklámhordozó funkcióját használja ki az ember.

Újabb problémát vet fel a műfaji megjelölés: Skizofrén novellák. Nos, novellák is akadnak közöttük, de ez így megint félrevezető lehet, én inkább kisebb esszéknek, újságcikkekknek, napóbejegyzéseknek nevezném őket, de találó az újabb megfogalmazás rájuk: egypercesek. Ennek ellenére nekem nagyon tetszett a könyv (meg annak ellenére, hogy szinte semmiben nem értünk egyet a szerzővel, de az csak kb. annyit jelent, hogy a skizofrének gondolkodása annyira különbözik egymástól, amennyire csak lehet, egyébként ez a környezetemben is megfigyelhető). Ha nem értünk egyet sok mindenben, mégis mi tetszett benne? Először is, a gondolatok megfogalmazásának merészsége, másodsorban pedig, hogy teljesen életszerű, nem stilizált írásokról van szó, amiben már megjelenik nem egy helyen az onlájn világ is (leginkább a Facebook). Ami nehezíti az olvasó dolgát, az eleinte gyakori vesszőhibák megléte, amitől sajnos a szakmai, illetve nyelvtánnáculásra hajlamosabb közönség fanyalogva szokott elfordulni – pedig megéri végigolvasni a könyvet.

Egyébként azért is tetszik a könyv, mert olyan dolgokat hoz be a köztudatba, amik tabukat feszegetnek, ilyen például a szexualitás kérdése, amely témával a szerző rögtön az első írásában indít, aztán az onlájn világ megjelenítése a mindennapok részeként, amitől eddig a kortárs irodalom – legjobb tudomásom szerint – meglehetősen tartózkodott, illetve eléggé stilizáltan és modorosan vezette elő. Ezért mondhatnám, hogy a skizofrén szerzőknek lenne mit mondaniuk – urambocsá! – tanítaniuk az „egészséges”, „normális” (bár ők maguk is számtalan komplexussal, elfojtással, szorongással és egyebekkel küzdenek) társaiknak, már amennyiben hajlandók lennének többe nézni bennünket, mint irodalmi témát, erre azonban – egyelőre – nem hajlandók. Ebből egyenesen következik, hogy a könyv magánkiadás, ennek megfelelően az ára is megfelelően borsos, bár, az is igaz, hogy ezért cserébe egy eléggé terjedelmes, 90 írást magába foglaló, a szerző mindennepjait és gondolatait elég részletesen kifejtő könyvről van szó, ami nem egy estés olvasmány.

Manapság egyre többet használjuk a „Szép új világ” kifejezést jelen társadalmunkra, beleértve az információs robbanást, az elszigetelődést, és a valóság mint közös referenciapont fellazulását, a virtuális valóságokban való elmerülés hatására. De vajon tudjuk-e, mit takar a „Szép új világ” kifejezés? Ez egy könyvnek a címe, amit Aldous Huxley írt meg a múlt század 30-as éveiben. A cím már maga is idézet, eredetileg egy Shakespeare-műben hangzott el, amit a regény egyik főszereplője, John, alias a Vadember állandóan idézget. Már az is ellentmondásos lehet, hogy a regényben egy indián rezervátumból elhozott vadember képviseli a kultúrát, annak a világnak a megértéséhez azonban elengedhetetlen, amelyben a regény cselekménye játszódik.

Ebben a világban nincsen kultúra, hanem szenzifilmek vannak (a mozi mintájára), nincs nevelés, csak kondicionálás, nincs szülés, nincsenek szülők (az apa és anya szavak trágárságnak számítanak), csak lefejtés ván, ami valami mesterséges előállítása az embereknek. A társadalomban mindenki elégedett, sőt boldog, a társadalmi kasztokat a görög ábécé megfelelő betűjével jelölt csoportok jelentik, Alfa, Béta, Gamma, Delta és Epszilon, a maga körében mindenki elégedett, mert mindenki a saját feladatának megfelelően van kondicionálva (alvás közben hipnotizálva). Szinte kivétel nélkül mindenki boldog, a boldogtalanság csak az olyan emberekben ver gyökeret, akik valamilyen félresikerült eljárás áldozatai: Bernard Marx, akinek állítólag alkohol került gyerekkorában a lombikjába, John, a Vadember, aki rezervátumban nevelődött, vagy Helmholtz Watson, aki sajnálatos módon túl intelligens, ami rendszerellenes viselkedéshez vezet. Egyébként ő az egyedüli pozitív karakter a regényben, annak ellenére, hogy ő is jobbára boldogtalan.

Ebben a világban a boldogtalanság ugyanolyan rendezőelv, mint a boldogság, hamar kiütközik az egyénen, nem csoda, ha ezek a szereplők egymás melé sodródnak a cselekmény folyamán. Nincsenek fennkölt eszmék, amik ezekben a szereplőkben megvan, így nincs Isten sem, a vallás, a kultúra száműzve van, a tudomány erősen megszűrve, csak célirányosan használható. Egy tökéletes (nek tűnő) társadalom képe vetítődik elénk, ha valahol mégis félresiklana valami, akkor kerül elő a szóma, a tökéletes bódító-, és kábítószer, ami minden problémát megold. „Szóma, ha mondom, segít a gondon.” Ilyen és egyéb rigmusok segítégével bíztatják egymást az emberek, amiket gyerekkorban, pihenés közben beléjük kondicionáltak. Nincsenek szerelmes párok, csak erotikus játékok vannak, ebben a társadalomban „mindenki mindenkié”, így kerülve ki a konfliktusokat. Valamiféle transzcendens élmény mégis jelen van itt is, Henry Fordot teszik Isten helyére, „fordtiszteleteken” vesznek részt, ami rendszeresen szómamámorba és orgiába torkollik.

A regényben nincs jó és rossz, a társadalommal szemben álló renitenskedők csoportjának szempontjai a Vadember párbeszédében bontakoznak ki, Mustafa Mond, a Világellenőr ellenében, aki természetesen minden kérdésre tudja a kielégítő magyarázatot. Régen tudományos pályán volt, de most „a boldogság” érdekében tevékenykedik, ami mások boldogságát jelenti. A regény negatív utóbia (disztópia), nemcsak műfaji besorolása szerint, hanem amiatt is, hogy nem kínál megoldást, a lázadók világa ugyanolyan nyomasztó, mint maga a rendszer. A Vadember aszkézise és önsanyargatása nem tűnik működő alternatívának a fennálló társadalmi renddel szemben. Nincs tehát megnyugtató megoldása a regénynek, ez a jövőkép egy olyan zsákutca, amiből nincs visszaút. A Szép új világ hatással volt valószínűleg George Orwell 1984 című disztópiának megírására is, ahol már nem a joviális örömelv irányít, hanem a mindent átható hatalom és megfélemlítés. Röviden ennyi a Szép új világ univerzuma, és amit értünk ezalatt, amikor valaki idézgeti ezt a címet.