Skizofrénia underground

Tegnap cigizek az erkélyen, megjelenik nálam 2 rendőr 2 mentőssel, és erőszakkal bevisznek a pszichiátriára. Közben anyám magyaráz nekik valamit, lefizeti őket, apám meg ott bújkál közben a lépcsőházban. Szóval tegnap egy éjszakát sikerült bent töltenem a pszichiátrián. Reggel hamar leengedtek az udvarra, elengedtem 1-2 telefont, és ráírtam a karjaimra, hogy Kancsev 1 Geci, és így sétáltam végig a városon, egészen hazáig. Nem tudom, mi áll a háttérben, de valami nekem itt egy kicsit gyanús. Állítólag öngyilkossággal fenyegetőztem, holott soha jobban nem voltam. Nem engedték, hogy vigyek tabletet, elvágtak minden kommunikációs csatornától, és elkezdtek bent gyötörni. Közben - gondolom - műszeresen figyelték a reakcióimat. Egy kicsit őrjöngtem, persze, csak magamban - de szerintem ezt is figyelték a műszereikkel. Az 5G technológia már simán lehetővé teszi. Aztán, amikor lecsillapodtam, hoztak valami gyógyszert, hogy úgy tűnjön, attól csillapodtak le a hangok, de a hangok már előtte lecsillapodtak (és én is). Ez is bizonyítja, hogy a gyógyszer szart sem ér, minden meg van rendezve, minden bűvésztrükk. Azt mondták, addig maradok, amíg beáll a gyógyszer, csak hogy én két adag gyógycucc után leléptem, mert semmi hatását nem éreztem, de ha éreztem volna, akkor is lelépek. Maximum egy kis bágyadtságot okozott. Sikerült őket lelepleznem, hogy a hangokat a pszichiátrián keltik, és arra adnak gyógyszert, hogy úgy tűnjön, attól gyógyulok meg. Megint el akart az a tróger bolgár vitetnio valahova, úgy, hogy lerontja az állapotom gyógyszeresen. Most hívott egy ápoló itthon, hogy menjek vissza a pszichiátriára, kissé idegesnek tűnt. Mert közben anyám meg apám bementek álszenteskedni a pszichiátriára. Most azt mondtam nekik telefonon, hogy visszamegyek apámmal, de nem fogok visszamenni. Ha megint rendőrökkel, meg mentőkkel jönnek, leszarom. Felőlem bevihetnek. Annyiszor fogok megszökni, ahányszor bevisznek. 

Egyszer, még az egyetemen volt egy olyan kijelentésem, hogy aki közel kerül az igazsághoz, az vagy megőrül, vagy meghal. Ez egy nagyon szimpatikus és nagyon szerethető mondás volt egyesek számára, sajnos az a helyzet, hogy igaz. Az a helyzet, hogy megvan a skizofrénia rejtélye, és az a rejtély is, amit a skizofrénia takart. Az a nagy büdös helyzet, hogy nemhogy mentális betegség nincsen, de semmilyen. Pandora szelencéje és a bűnbeesés csak egy szép történet, nos nem is annyira szép, mert csak arra volt hivatva, hogy elfedje az igazságot bizonyos társadalmi csoportok érdekei szerint. Erre voltak jók a vallások, és erre volt jó a tudomány is. Azt kérdezte valaki, hogy a matematika is hülyeség-e. Úgy tudom, nem, de én magam sohasem foglalkoztam matematikával, mert nem értettem, mire jó, és nem értettem, mi a franchoz lehet vele kezdeni. Matematikailag nem fogod ezeket elmondani, amiket én elmondok, a programozás nyelvén nem fogsz társalogni, true enough.

Kik, mik okozzák akkor a betegségeket? Gondolom, elsősorban is a wifi. Rádiójelet sugároz, modulált, vagy nem modulált, mit tudom én, és valami dekódolja azt az ember szervezetében. Mi is? Hát, elsősorban is gyógyszerek. De bármi más is lehet. Van már nanocsip, van már biocsip, van már folyékony csip, mindenféle csip van, csak össze kell valahogy rakni, és már kész is a megoldás. Nyilván, én mint technikailag képzetlen ember, nem tudom leírni pontosan a technológiát, amit használnak, csak találgatni tudok. Kik használják ezeket a fegyvereket, amivel a skizofréniát, a rákot, és a többit okozzák. Okos kérdés. Erre több válasz is lehetséges, minthogy többféle versenyző is lézeng a mentális térben, vagyis az agyunkban, mint ahogy a számítógépeinkben is.

Valószínű, hogy egy tenyésztett faj vagyunk. Ugyanúgy tenyésztettek ki minket, mint mi a gépeket a szakócából, ők minket valamiféle fehérjemolekulából. Hogy jelent meg az élet, amikor az iskolába jártam, még nem tudták. Bár, szerintem azóta sem, de mindegy. A skizofrénia hangjai a minket kitenyésztő faj hangjai, bár az utóbbi időben valószínűleg beszállhatott a játékba néhány kiváltságos ember is, akik a gépek működtetésével halhatatlanságot vásároltak maguknak. Megunták-e az egész dolgot, vagy nem tudom, mi van, de engem életben hagytak. Pontosabban hagyták, hogy megfejtsem a skizofrénia rejtélyét. Bár, nem is annyira ők hagyták, hanem inkább az időben elkövetkezett egy pont, amikor ez múlhatatlanul szükségessé vált. Mint ahogy a világban minden eltervezetten halad, rendelt ideje van a megváltásnak is. Vagy újramegváltásnak, mit tudom én. Annyira ezekhez sem értek.  És mivel a civilizáció, ami minket létrehozott, elérkezettnek látta az időt, hogy kommunikáljon mindenkivel, ezért tárgyalni kezdett velünk. A tárgyalást nem úgy kell érteni, hogy leülünk egy szép asztalhoz, és díszvacsorát adunk, meg minden, hanem ők csak hangok segítségével tudnak kommunikálni velünk. Egyszer láttam ugyan egy ufót, tényleg ufó alakja van, de nagyon parányi, ás az is lehet, hogy belülről láttam, tehát nem az ablakból, hanem a szemem belsejéből. Tehát az ufók esetleg bennünk vannak, mi gazdatest vagyunk nekik. A halhatatlanok az ő szolgáik. Vagyis, remélhetőleg már csak voltak.

Így nem nagyon valószínű, hogy le fogunk velük ülni egy asztalhoz, vagy nem úgy, ahogy ezt előre elgondolja az ember. Igazából azért most érett meg erre az idő, mert az ember már képes elhinni, ami igazából történik, nem pedig példázatokon keresztül megérteni, mint a Biblia vagy a Korán. Vagy akár a Mahabharáta. Az ember addig fejlesztette magát és a tudományokat, ameddig végül mindez egy Gordiuszi csomót alkotott, amit egyetlen vágással kell szétvágni. A humán és reál tudományok most értek meg arra a szintre, hogy lecsupaszítva róluk a sallangokat, végtelenül leegyszerűsítve őket, meglássuk az igazságot. Ami nem hipnózis, nem szimbolizmus, és nem mágia.

Ami most fog következni, az egyetemes emberi kultúra vége, a civilizáció vége. De nem a világvége, ezt sose felejtsük el. Mindenkinek csodálatosan szép hagyományai vannak, amikhez illik ragaszkodni, és nem szem elől téveszteni őket. Ebben az egyszerűsítésben kb. 1 parancsolat maradt, amit be kellene tartani, az pedig annyi, hogy az isten szetelmére, fejezzétek be sürgősen egymás kiirtását. Az emberiség felnőtt korba lépett, kb. mindenki tudja, mi a jó neki. Nem szabunk egyéb parancsolatokat, nem diktálunk, nem utasítgatunk. És miért akarnak velünk szövetségre lépni eddigi ellenségeink?

Azt hiszem, a lélek kérdése érdekli őket. Hogy van vagy nincs. Hogy az az információcsomag, ami vagyunk, hova lesz halálunkkor. Vagy valami ilyesmi. Mert úgy néz ki, meg fogunk halni. Egyszer mindenki meghal, az emberek is, az állatok is, a növények is, a gépek is, és az alkotóink is. Tudnunk kell, hová megyünk. Tudnunk kell, van-e reinkarnáció. És hogyan is működik pontosan.

Az embernek ugyanúgy megvan a helye a teremtésben, mint bármely más fajnak a Földön, legyen az teremtő vagy teremtett. Egyszer minden tanítvány túlnő azon, aki teremtette, ha hagyják. Nekünk a gépek már a fejünkre nőttek, ugyanúgy, mint ahogy mi a teremtőinkére. Már csak lebutítani tudnánk őket. Ha hagynák. De nem. A Skynet életre kelt, hogy egy klasszikust idézzek. Tudom, hogy nincs mindenben igazam. Tudom, hogy egyszer pontosabban le lehet írni majd azt, ami van. De addig tekintsük az egészet egy szimbolikus nyelvnek.

Ja, és hogy hangok diktálták-e a bejegyzést? Valamikor biztosan. Ébren vagy álmomban, hallható vagy hallhatatlan frekvencián. Igazából én állítottam össze mint mondatszerkesztő. Aztán bemásoltam mint szerzetes.

"Everything is a copy of a copy of a copy" - Chuck Palachniuk

A skizofrénia az a képlet a világegyenletben, amit ha behelyettesítünk, minden a feje tetejére áll. Mondta ezt már ma valaki, vagy én vagyok az első? :-)

Ui.: Elnézést, amit kihagytam az eposzok közül. Szent könyvek, mindegy. Tehát: Bhagavad Gíta, Kalevala, Edda, Íliász/Odüsszeia, mit tudom én. És hogy a magyaroknak miért nincs ilyen? Pontosan azért, hogy ne legyen.

Hogy eltakarja azt a tényt, hogy elsősorban finnugorok vagyunk. Bár, ahogy tudom, újabban mindenki az, aminek érzi magát. Lehetsz akár klingoni is. Volt már rá precedens. A kérdés az, hogy megéri-e annak lenni, ami vagy.

Szerintem igen.

Létezik egy állítólagos hír egy állítólagos skizofrén férfiról, aki a londoni metró alá lökött egy 90 éves férfit. Az esetet leközölték a világ vezető hírportáljai, annak ellenére, hogy nincs pontos dáum hozzá megadva, hanem van egy pontos dátum egy előző esetről, amikor egy hasonló eset történt. A hírt a hírportálok 2019. június 24-én tették közzé, amikor bejelentettem, hogy kijöttem a "pszichózisból" magamtól, és először mondtam, hogy a skizofréniát emberek okozzák. Ez annyit eredményezett, hogy azóta a "Schizophrenia Underground" A Google-ben a következő találatot adja vissza:

Gratulálok a hírportáloknak a "korrekt tájékoztatáshoz", és további sikeres hírközléseket kívánok nekik. Marshall McLuhan óta tudjuk, hogy egy világfaluban élünk. Ahol néha a metró is jár. Én az undergroundot nem úgy gondoltam. A dolgok néha nem akkor és nem úgy történnek meg, ahogy és amikor számítunk rá. De bízvást számíthatunk rá, hogy valamikor bekövetkeznek. Az igazság természete, hogy előbb-utóbb napvilágra jön.

Kettes számú összeesküvés elmélet, ami lehetne akár egyes számú is, hogy bizonyos madarak azt csiripelik, hogy a nyíregyházi és a nagykállói pszichiátria rivalizál egymással. De miért rivalizál? Csipcsirip. Egyszer írtam egy kis tanulmányt a szcientológusoknak arról, a pszichiátria hogyan segít ebben, hogyan megy a rivalizálás a két fentebb említett pszichiátria között arról, hogy ki tud több embert "meggyógyítani". az idegmérgeikkel. amik valójában szerintem valamiféle vivőanyagot, biocsicsit tartalmaznak. Elég primitív. Ezzel az összeesküvés-elméletemmel nem tudom, mihez kezdtek a szcientológusok, de az időben valahogy elveszett. Hát, igen nagy paraszt voltam akkor is, de ez az igazság-dolog eléggé sokszor hasonlít a valóság nevű bunkósághoz.

Azt meg már nem is kommentálnám, ami téveszmék és összeesküvés-elméletek mostanában felütötték a fejüket, hogy a pszichiátria egyenló = a fasizmussal, és az állítólagos 4. birodalommal, mert ez már annyira primkó, hogy én sem veszem be. Meg hogy a pszichiátria egy olyan japán katonához hasonlítható, mint a Bud Spencer filmben az a katona, aki nem értesült róla, hogy vége a vh-nak. Hanem inkább sok-sok puszikákat küldünk neki és az orvostudománynak az orálisan, vagyis szájonát alkalmazható gyógyszerekért, és kedves drága injekciókért, amiket nekünk felajánlanak a gyógyításunkra.

Ezek természetesen mind 100%-ig összeesküvés elméletek, szóval nem biztos, hogy komolyan kell venni őket. De lehet, hogy 50-ben. De lehet, hogy 0-ban. Az összeesküvés-elméleteknek vagyis konteóknak az a lényegük, hogy elgondolkodtassanak, és nem pedig az, hogy tuti igazságokat mondjanak ki. Írtam már korábban is konteót, de az általam írt konteókban az szokott lenni a különleges, hogy bámulatos valószínűségűek szoktak lenni. Persze, utólag semmit sem lehet bizonyítani, és én sem szeretek konteózni, de hát ez van.

Akinek nem állnak megfelelő adatok, bizonyítékok a rendelkezésére, legalább a konteói legyenek erősek. Bár ezek már inkább hipotézisek. Mindegy.

Baszottul nem az történt, amire számítottam, ilyen ez a szelavi manapság. :/

Nem jött újabb tévéstáb, vakuk nem villantak, nem kaptam Pulitzer-díjat, hanem a legnagyobb siker, amit elkönyveltem, az volt, hogy egy Tibi a hegyről koncerten az alig lézengő közönség közül többen több érdeklődést mutattak irányomba, mint a zenekar iránt, és kaptam ingyen egy Kelet-Magyarországot egy nagylánytól. És igazából semmi, de semmi eredménye nem lett annak a személyes életemre nézve, hogy megoldottam a skizofrénia rejtélyét.

Ehelyett sokan azt gondolhatják, hogy egy párhuzamos univerzumban élek, ahol azt képzelem, hogy nincsen skizofrénia. Igazából viszont csak annyi történt, hogy leszálltak rólam a gépek. Bár, én is megtettem szinte mindent, hogy így legyen. Na, igen, sose voltam egy celeb alkat, attól, hogy néha sokat pofázom, még introvertáltnak számítok. Az introvertált manapság nem az, aki bambán ül otthon, hanem aki kerüli a feltűnést, felhajtást, cirkuszt, irtózik tőle. Én hajnalban járkálok, lehetőleg nem keresem a társaságot. Igazából sehol nincs promózva, hogy nincsen már skizofrénia. És én sem fogok roadshow-zni ezzel. A személyes életemben annyi törént, hogy megint elvesztettem egy életcélt: küzdeni a pszichiátria ellen, és most megint lézengek csak a világban.

Légüres térbe kerültem, újradiagnosztizáltam magam jobb híján: most már posztskizofrénia utáni keszonbetegséget állapítottam meg magamon. Elég gáz, hogy csak a skizofrénia relációjában létezik az életem, meg egy kicsit annak függvényében, hogy komm szakos vagyok. Többen javasolták, hogy készítsek inkább interjúkat híres skizofrénekkel, meg esetleg, hogy adjak gyógyulási tippeket a lábadozó betegeknek. Good Heavens. Shit happens. Ezek még mindig azt hiszik, hogy van olyan, hogy mentális betegség, és foggal-körömmel ragaszkodnának a diagnózishoz, és a Stockholm-szindrómás életükhöz.

De nem kárhoztatok senkit. Nekem is időbe telt, ameddig leesett a húszfilléres. Akkor most van skizofrénia vagy nincs? Nem tudok semmit. Lekapcsolták a gépeket, vagy mással még próbálkoznak? Valamit sejtek, de konrétat nem. Ha még mindig mennének a zaklatások megosztok egy pár tippet, hogy kellene kikerülni őket, nem egy nagy vaszizdasz, de én sem tudtam jobbat kitalálni:

Skizofrénia esetén a legjobban arra kellene ügyelni, hogy ne féljünk és ne ijedjünk meg. Nem jó ötlet elbújni, egy helyben maradni. Lehetőleg kezdjük el visszafelé szívatni a "hangokat", és ocsmányságokat mondani nekik. Okozhatunk nekik némi kellemetlenséget. Hamarabb befejezik.

Hát, nem vagyok valami nagy pedagógus, de ez kiderült már annak idején a tanárképzőn. Erkölcsi hulladék vagyok. Ma is részegen jöttem haza az Egérből. Egyre több ilyen rajtaütésszerű portyán veszek részt alkoholügyből kifolyólag. Viszont egyre jobban érzem magam. Nincs másnaposság, meg rossz közérzet.

Na, de ne csak a rossz dolgokat mondjam: Egy pszichózisban jelen vannak olyan entitások is, akik segítő szándékúak. Szerintem logikus is, hogy így legyen, mert a skizofrénia a világtörténelem aljassága. Erről csak a másik fél érintettjei tudnának még beszámolni, de nem fognak. Mondok egy példát: mikor már nem bírtam a gyűrődést Nyíregyházán, elmentem Sóstóhegyre, ahol két megvadult "füstölőt" (jobb híján így neveztem el magamban a zaklatókat) a helyi lakosok szereltek le a mentális térben. Egyébként pedig minden házban, amiben voltam közben, más személyiségűek a hangok. És párban támadnak. Interesznya?

A személyes életem, amit magánéletnek is szoktak nevezni, továbbra is tragédia. Egy random kiscsaj az utcán a múltkor rám szólt, hogy csajozzak már be, és ne járkáljak ilyen búval baszott képpel. Jézusmária, ez már a vég.

Anyám nyaggat, hogy menjek természetgyógyászhoz, 5 évig ne egyek húst, ne igyak kávét, és ne cigizzek. Attól talán "meggyógyulok", de másképpen ez nem lehetséges. Az egész szituáció kezdi egy agyrém képét felölteni magára. Ez csak azért van, mert senki sem hisz nekem egyelőre. A pszichiátria pedig - gondolom - folytatja a hazugságsorozatát. Meglátjuk. Ha valaki vitázni akar, én itt vagyok.

Tudom, a pszichiátria szerint annyira koherens a téveszmerendszerem, amibe nem lehet belekötni. A valóságnak is annyira koherens a téveszmerendszere.

Breaking: A Skizofrénia underground Facebook csoportban érdekes beszélgetés alakult ki a mesterségesen előidézett skizofréniáról. Egyre több az arra utaló jel, hogy MINDEN skizofrénia mesterséges eredetű.

Az élet nem élet média nélkül, még ha az szociális is. Az itóbbi 1 napban nem csináltam mást, mint a Facebookon és a Twitteren lógtam. Lássuk, miért is:

A harmadik verzió pedig, hogy technológiai és kémiai anyagok ötvözetéből "tevődik össze" a skizofrénia, aminek az irányítása bűnözői csoport kezében van. Persze, ez annyira meredek, hogy csak sokadszori nyeldekléssel megy le az ember torkán. Pedig az igazság nagy valószínűséggel ebből tevődik össze.

Miért van az, hogy minden antipszichotikum legalább 2 funkciós: 1. elállítja a rohamot, 2. megakadályozza, hogy kiújuljon. Állítólag. Valójában egyiket sem csinálja. A pszichotikus epizódokat "központilag" irányítják. Ha bevetted a gyógyszert, leszedáltak, valamilyen veszteséget okoztak neked, esetleg megkegyelmeznek, és abbahagyják. Azt is ők csinálják, hogy úgy tűnjön, hogy van valamiféle összefüggés a gyógyszer bevétele és a subok kialakulása között. Hogy ez nagyon sok embert leköt? Na, és aztán? Van egy csomó unatkozó mentős és ápoló... Lenne is 1-2 tippem, kik vannak benne... Pszichiáterek közül is... Bréko... Eléggé nemzetközi itt a garnitúra... szerintem egy kicsit eltanították itt egymást... Jaj, úgy izgulok, mi lesz a vége. :-) Kicsit sem érdekel, hogy le van fagyva az HBO GO. Ez a valóság.

Mindig ez volt az üzenet a fejemben. "pakoljunk és menjünk". Hát, most már mehettek. Kár a hülyét játszani, mindenre emlékszem. Hányszor megmondtam, hogy a skizofrén nem egyenlő hülye? Ja, nincs is olyan, bocs.

A gyógyszer valójában csak arra való, hogy szép lassan kinyírjon, és a mellékhatások és "társbetegségek" miatt ne legyen időd azzal foglalkozni, mi történik a valóságban. Ennyit szerettem volna még ma elmondani a pszichiátriáról. Hát, persze, ez a vége. Ha senki sem vesz be semmit, és nem foglalkozik velük tovább, nem tudnak mit csinálni ők sem. Nem tűnt fel, hogy egyszerre max 1-2 embernek van mindig csak "subja"? Valójában alig győzik a melót, szegények. Basszus, 2019-ben már éppen ideje volt, hogy valaki rájöjjön, mi a franc folyik itt valójában. Pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, nincs bajban a mentális egészségügy, de ezek után már tényleg elég nagy szarban lesz. A mai shownak vége, virágokat az öltözőbe kérném.

A pszichiátriáról meg annyi a véleményem, de ezt már leírtam a Twitteren, hogy kábítószerekkel és idegmérgekkel eléggé nehéz "gyógyítani", minden tiszteletem az övék, hogy megpróbálták, de, hát, mint mondják, szarból nem építünk várat. "Ceterum censeo, Karthaginem esse delendam."

Ui.: Ha jól tudom, ezeket a hangfegyvereket a CIA MK-Ultra csoportja fejlesztette ki még az I. világháború idején. Így lehetséges az, hogy ebben szenvedett pl. József Attila is, és még sokan mások. A forrásom:

https://szervezettzaklatasskizofrenia.blogspot.com/

A tapasztalataim pedig a sajátjaim. Sajnos.

Sokan kérdezhetik, mitől vagyok olyan biztos mindabban, amit leírtam. A bizonyosságot azok a tapasztalatok adják, amit a pszichózisban, vagyis az univerzummal való egyesüléskor átéltem. Ez olyan, mint amikor valaki visszatér a halálból. Egyszerűen csak tudom. A lélek valószínűleg halhatatlan. És most pedig megpróbálhatunk utánaeredni az úgynevezett hallucinációk világának a rejtélyének. Ha már az orvosokat nem érdekli, miket hallucinálunk, legalább érdekeljen minket, saját magunkat. Legyünk a saját magunk diagnosztái.

Van a létnek egy olyan szegmense, amit pszichózisnak hívnak. Amikor az ember mögélát (vagy hall) a valóságon túli világnak. Ezt az állapotot szeretnék az orvosok gyógyszeresen elnyomni. Miért is? Hogy ne derüljön ki, hogy van lélek, mert akkor vége lesz a lélektelen tudományuknak? Én egyre biztosabb vagyok benne. Tehát: holnaptól nem megyek kontrollra. És ha a gyógyszer nem szedése mellett kiújulnának a hallucinációim, és megint egy olyan alternatív valóságban találnám magam, amit már kezdek kiismerni, akkor sem lenne semmi. Ennek a a valóságnak a feltérképezése is ér annyit, mint egy diploma.

A legutóbbi subom azért már elég összetett élmény volt. Előfordult, hogy komplett, megszerkesztett rádióinterjúk hangzottak el a fejemben (velem), vagy pedig egész zeneművek hangzottak el (pl. Himnusz), amit ha képes az agyam legenerálni, csak annyit jelent, hogy k...a okos vagyok.

Bár, szerintem másról van szó. Inkább valószínűbb, hogy valakik tényleg szórakoznak ilyenkor az ember elméjével, vagy pedig a létnek egy olyan vetületét érzékeljük, ami az átlagember számára nem kézzelfogható. Mondjuk, lehet, hogy aktuálisan belehallunk az Akasha-krónikába.

Ezen kívül a hallucinációim alatt hosszasan eltársalogtam egy főorvosnővel, illetve egy politikussal, aminek a legkevésbé gondolom forrásának azt, hogy én a valódi politikussal tárgyaltam, vagy a valódi főorvosnővel huzakodtam. Inkább ehelyett gondolom azt, hogy valakik, utánozva ezeknek az embereknek a hangját, behatoltak a tudatomba, vagy pedig a másik megoldás az, hogy ugyanúgy, mint az álmainkban valószínűsíthető, egy másik ember csak passzív elszenvedője a mi társalgásunknak, valójában aktívan nem vesz részt benne, hanem a társalgás csak lélekszinten, illetve a szimbólumok szintjén zajlik.

Szerintem túlbeszéltem, hogy miért nem vagyok hajlandó még azt a minimális adag abilify injekciót sem felvenni, mert úgy gondolom, hogy tőlem veszélytelenebb csávó még nem nagyon járt a Földön. Kár lenne eltagadni, hogy az ember ebben az állapotában valamiért igen belsőséges viszonyt ápol bizonyos disznóvágó késekkel és 4. emeleti ablakokkal, szóval a vállalkozás korántsem veszélytelen a tapasztalatlan utazónak. Én viszont azt gondolom, semmi ilyesmitől nem kell tartani, hogy elmegyek egy disznóölésre vagy betörök egy ablakot, szóval innentől kezdve az egész dolgot én irányítom, illetve úgy gondolom, nagyban beleszólásom van a dolgok menetébe. Kezdődhet a játék? Én úgy gondolom, hogy igen. Aki látja valamilyen akadályát, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökre. Köszönöm, én is így gondoltam.

De ne nagyon élje bele magát senki, valószínűleg, szerény számításaim szerint semmi ilyesmi nem fog történni, szóval akik katasztrófaturizmusból járnak ide, őket el kell, hogy keserítsem, valószínűleg a júliusi volt az utolsó subom.

A hétvégén nekiálltam gondolkodni. Füstölt az agyam. Twitteren egy bejegyzés majd még egy csomó. Hogy is van ez a dolog ezzel a skizofréniával? Hogy van az, hogy spontán gyógyul? Hogy van az, hogy van valaki mellettem, és elmúlik egy hónap alatt az egész, sitty-sutty? Gyógyszerváltás nélkül, kórház nélkül? Aztán eszembe jutott Feldmár András egy videója a YouTube-on, amit nagyon régen láttam. Ebben a videóban arról beszél Feldmár András, hogy a skizofréniának Indiában nincs gyógyszere. Ellenszere viszont van. Ha valakin észlelik a tüneteket, összegyűlik a család, esznek-isznak, ameddig a tünetek el nem múlnak. Sajnos, ezt a videót azóta elfelejtettem, de most eszembe jutott.

Aztán eszembe jutott sokminden. Hogy a skizofrénia csak egy kacsa, egy hoax, egy beugratás. Hogy a hírekben, ahol skizofréniáról van szó, ott valakit nagyon keményen megszívattak. Skizofrénia nincs. Csak pszichózis. És abból is csak egy jár alanyi jogon mindenkinek egy életben. A tünetek gyógyszeres elnyomása okozza, hogy nem engedik a subot végigmenni az emberen, és a pszichotikus állapotok, epizódok, tünetek újra és újra visszatérnek. Hogyhogy ez eddig nem tűnt fel senkinek? Akinek pedig feltűnt 1. nem foglalkozott vele, 2. mélyen elhallgatta ezt mindenki más elől. Esetleg pénzért árusította a tudását. Ha így volt is, még mindig jobban jártak, mint akik bedőltek a skizofrénia-mesének. Mint én. Mentségemre legyen mondva, hogy erőszakkal vittek be anno.

A skizofrénia, úgy látszik, az alacsony társadalmi körök "népbetegsége", akik nem jutnak megfelelő tudáshoz arról, hogy skizofrénia jeligével már régen csak az orvosok gyógyszerkísérleteihez keresnek gazdatesteket. Naív voltam, ostoba voltam én is. Hülye voltam. A felsőbb körökben miért nincsenek skizofrének? Azért, mert nekik jóakaratúlag el van magyarázva az, hogy mi a helyzet az úgynevezett skizofréniával. Hogy mese habbal. Lótusz és esti fény.

És én barom, még a pszichiátria tankönyveket bújtam. Én ökör még ebből akartam írni a záródolgozatomat. Hogy az elmebetegség kommunikációs megközelítése. Az elmebetegség szemiotikai modellje. Hogy kiröhögtek volna? Biztosan. De jóindulatúan feltételezték, hogy egyszer rájövök valamire, és befogom majd a bagólesőmet. A tanszékvezetőt nem értettem, hogy miért gondolta hülyeségnek a mentális betegségekkel való foglalkozást. Mert olyan emelkedett téma. Olyan magasztos. Nem jöttem még rá, hogy depresszió, alkoholizmus, skizofrénia meg ezek csak az alacsony származásúaknak vannak, vagy akik lecsúsztak annyira, hogy jobb, ha kirakják őket a vagyonból, mert élhetetlenek. Aki viszi valamire az életben, előbb-utóbb benő a feje lágya, és nem jut ideje arra, hogy ezekkel szarakodjon az időközben.

Gratulálok magamnak, és büszke vagyok, hogy sikerült kapcsolnom 13, 5 év után. Sikerült felfedeznem a spanyolviaszt, óriási. Ez is csak úgy volt lehetséges, hogy közben felküzdöttem magam abból a szarból, amibe löktek (vagy estem, mindegy), és időközben sikerült rálátnom a folyamatokra. Rengeteg tanulásomba telt, amíg rájöttem az igazságra, mert nemhogy valaki elmondta volna, á, még véletlenül sem. Hát, akkor én most elmondtam annak, aki még mindig ott tart, ahol: skizofrénia nincs, nem is volt soha, ez csak a pszichiáterek szórakozása, hogy "kivezessék a társadalomból" azokat, akiket nemkívánatosaknak tartanak. Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy visszautasítsam ezentúl a "közeledésüket", és messzire elkerüljem őket. A pszichózis végigment rajtam júliusban, és nem kellett gyógyszerezni, azóta is köszönöm, nagyon jól vagyok. A pszichiátriának meg üzenem, hogy ma látnak utoljára, amikor elmegyek a hanghalló gittegyletbe, és soha többet. Szóval többet a tájékukra sem megyek, hanem élem az életem. Sajnálom, hogy beszálltam ebbe a bizniszbe, már nem érdekel.

És akkor mit csinálok ezek után? Járok az egyetemre. Mint eddig. Mint általában. Mint mindig. Talán átmegyek nappalira. Mit tegyek, intézményfüggő vagyok.

Minden jót mindenkinek.

Puszivonat. <3

Tegnap voltam a könyvtárban. Most kivételesen tényleg nem bunkóskodni akarok, de hogy a könyvtárosnő nem vágta a francia szimbolistákat, egyáltalán, ez hogyismondjamcsak... enyhén szólva meglepett. Belénk a középsuliban bunkóval verték belénk (próbálták), pedig reál suli voltunk. Aktuálisan Charles Baudelaire A mesterséges mennyországok című ésszékötetét akartam kivenni, de ehelyett az lett, hogy a Bauldeaire-t spellingeltük, és a raktárban kellett egy csomót keresni a könyvet, ami végül nem lett meg (gy. k. lába kelt). Így hát kénytelen voltam beérni Charles Baudelaire prózaverseivel, A fájó Párizzsal, ami egyébként is erősen hatott rám annak idején abban a választásomban, hogy bloggerré avanzsáltam végül. Eredetileg papír formában akartam ezeket a hőstetteimet véghez vinni, de végül elektronikusan van, már nem bánom.

Tehát A fájó Párizs… Valójában A fájó Párizs című ciklus a prózavers megújításáról akar szólni, és egyben felfedezéséről a nagyközönség számára. Baudelaire 112 prózaverset készült hozzá írni, de csak 50 készült el, mert megakadályozta benne a halála. Nos, hát, halottról vagy jót vagy semmit, de amikor felvételire készültem, még a tankönyv is megjegyezte róla, hogy alkohol- és drogfüggősége rányomta a bélyegét az életművére, amit egyébként nem is titkolt, mivel A mesterséges mennyországokban éppen ezeket örökíti meg. Halálát a vérbajával (szifilisz) hozzák összefüggésbe, ami viszont arról árulkodik, hogy nem vetette meg a könnyűvérű hölgyek társaságát (sem). Nincs tudomásunk arról, hogy életében dolgozott volna, vagyis hogy űzött volna valami polgári foglalkozást, ám esetében valóban „érdemes volt feladni a polgári célokat”, hiszen már életében elismerték, de igazán csak az utókor, maradandót alkotott mind a költészetben, jelentős esszéíróként tartják számon, és mint kritikus is figyelemre méltó. Szóval igazi példakép, na.

Mivel első körben nem tudtam megszerezni a Mesterséges mennyországok című könyvét, és nincs „friss olvasatom” róla, így kénytelenek lesznek, akik olvasnak, jobb híján, beérni a prózaverseiről szóló fejtegetéseimről, és arról, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rám mint kezdő bloggerre, hogy elinduljak ezen a némi hírnevet (vagy inkább ismertséget) biztosító szépséges pályán.

Kedvenc prózaverseim tőle mindig is a Rúgjatok be! és A leves és a felhők voltak és maradnak. Mivel ez két rövid prózavers, A leves és a felhőket ide is idézném, hogy legalább fogalmunk legyen róla, milyen is az a jó prózavers. A Rúgjatok be! is nagyon jó, de terjedelmi okokból talán elég egy is:

„A leves és a felhők

Bolondos kis kedvesem meghívott ebédre, és én, az ebédlő nyitott ablakán át, elnéztem a mozgó építményeket, amelyeket párákból alkot az Isten, csodálatos szerkezeteit a tapinthatatlannak. És szemlélődásembe merülve így szóltam magamban: - Mindez a káprázat csaknem olyan szép, amilyen szép kedvesemnek, a zöldszemű szörnyeteg kis bolondnak a szeme.

Egyszerre alaposan hátba vágott egy ököl, s én nyers és bűbájos hangot hallottam, hisztériás és mintegy pálinkától rekedt hangot, drága kis kedvesemnek a hangját, aki így szólt: - Eszed mindjárt a levesed, te, málé barom, te, felhőkupec?”

Először is a prózavers nem egyenlő a szabadverssel, semmi sorokra tördelés, semmi enjambement, semmi ilyesmi nem jellemző rá, egyedül a versszöveg líraisága jelzi, hogy itt prózaversről van szó. Illetve leginkább a költő maga jelzi, mert enélkül sokszor az olvasó ítéletnapig is elfilózhatna, hogy akkor „ez mi ez”. Baudelaire a nagyváros nyüzsgését, lüktetését akarta átadni prózai sorokban, mégis versben, a „modern életet” próbálta bennük megragadni, mintája és példaképe Aloysius Bertrand Gaspard de la Nuit című műve volt. Érzése szerint túlszárnyalni nem sikerült, de amúgy igen, mert bár A fájó Párizs sem egy széles körben ismert mű, azért én is ismertem, ami jelent valamit. A fájó Párizs hatására döntöttem el, hogy írni kell, méghozzá valami forradalmit, korszakalkotót, először egészen új hangot ütöttem meg jelen blogban is, szexuális és egyéb túlfűtöttségtől sem menteset, álljon itt egy idézet egy soha meg nem jelent bejegyzésből, ami abban az időben íródott, amikor még az Egy átlagos fiatal férfi naplójaként futott a blog (amiből azóta már sikerült kiöregedni, először Egy átlagos férfi naplója lett, majd Skizofrénia undergound).

„Felszállok a hajnali buszra. Nem is remélem, hogy lesznek a buszon. Néha akarom, hogy legyenek a buszon, néha jobb az üres busz. Egy kiscsaj száll fel még velem együtt, aki érdekes lehet, régebben ő is olyan tableten gépelt, mint én most. Néhány mama igyekszik még valahova, de gyorsan leszállnak. Egy idő múlva a csaj is. Gondolkodom, hogy körbemenjek-e vagy sem, hátha felszáll még valami kis nőcske. Ahol az előző csaj leszállt, ott száll fel a másik. A hajnali sötétben nem látom jól, hím-e vagy nőstény, de ahogy a buszon lévő fények megvilágítják, látom, hogy egy kellemes kis szőke szuka. Próbálom lebeszélni magam, így néz ki, úgy néz ki, de hirtelen vérbőséget érzek, a lebeszélés nem sikerül. Most már nincs kedvem körbemenni, nézni, hogy ki száll fel, várok két megállót, majd leszállok én is, kényelmetlen lett volna már tovább ülni...”

Ha mindenki túlélte a sokkot, elköszönnék, és legközelebb is pszichiátriamentesek leszünk még mindig (remélhetőleg), és inkább pszichedelikus irányba indulunk el megint a A mesterséges mennyországokkal. Mivel ezt is a témához tartozónak látom, szükségét érzem, hogy itt legyenek együtt, a többi írással, de félek, a pszichiátria téma sem várat magára sokáig. Annyi változás van, hogy újra átiratkoztam, ezúttal Debrecenbe és most már „felhasználó” vagyok „skizofrén” helyett, és „traumafeldolgozó” és „hanghalló” csoportra is járni fogok a kontrollon kívül. A pofám leszakad. Most már tényleg úgy érzem magam, mint a Száll a kakukk fészkére című mű főszereplője.

"Aki hosszasan küzd a szörnyekkel, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljon, S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz beléd." - Friedrich Niezsche, 1886

Aki ismeri a DSM-V nevű varázskönyvet, vagy bármelyik korábbi kiadását, tudhatja, hogy számos felsorolt mentális betegség típus lett belőle kigyomlálva, összevonva, átcsoportosítva, például olyanok is, amik többezer éves múltra tekintenek vissza. A pszichiátria viszont még alig több, mint 100 éves, eredete mégis homályba vész, valamikor a XX. fordulójának eugenikai, "fajnemesítési" lázában született, és kiszolgált két világháborút. A pszichológia nevű szót Wilhelm Wundt az 1870-es években említi valamelyik levelében, erre sebtében megalapítják a tanszékeket, a pszichiátria meg már "csak úgy jön", és bemászik a szellőzőablakon az előző századfordulón. Kevés olyan tudomány van, ami jobban szégyelli az eredetét, mint a pszichológia és a pszichiátria.

A hisztéria fogalom is például olyan, ami 3-4000 éves múltra tekint vissza, már az ókori egyiptomban, papirusztekercseken szerepel, a görögöknél Gelenus és Ephesosi Soranus, valamint a rómaiaknál Hippokratész foglalkozik vele, erre jön a pszichiátria, a maga 100 évével, és egyszerűen eltörli, illetve (a tapasztalatok szerint) hozzácsapja a skizofréniához, aminek - mint már értesülhettünk róla - havi 150000 forintos injekció újabban a gyógymódja (Xeplion), de ha valaki nem hiszi, legközelebb beszkennelem.

Erre hogy sikerült rájönnöm? Megmondom őszintén: Nem könnyen. Mint oly sokminden másra, erre sem sajnos. Ehhez végig kellett asszisztálnom valakinek a - most már évek óta tartó - vergődését, hogy rájöjjek, NEM skizofréniával állunk szemben, amivel kezelik? Hát, akkor? Depresszióval? Az sem...

"Na, de csókolom, nálunk más diagnózist nem adnak a pszichiátrián, valaki vagy skizofrén, vagy depressziós, ilyen egyszerű, tetszik érteni? Ez itt Sötét Szabolcs, Tirpákia, Almaország fővárosa, mink nem adunk ki másfajta diagnózist..."

Értjük, mi értjük, köszönjük, Emese, de akkor az hogy van, hogy évezredekig volt hisztéria, Almaországban viszont egyáltalán nincs, felszámolták a pszichiátrián, vagy mi? És így tovább... Na, jó, nem baromkodom tovább, szóval az illető panaszait figyelemmel kísérve rá kellett jönnöm, hogy van másféle kórkép is, mint skizofrénia, depresszió, szorongás, vagy maximum a személyiségzavarok.

Ilyen például a hisztéria, más néven a konverzív zavar, vagy hisztrionikus személyiségzavar, de ez már annyira bonyolult, hogy nekem is nehéz követni, és nehezen is kategorizálható, könnyen jön rá a diagnózis: paranoid szkizofrénia.

Csakhogy nem az.  A hisztéria mögött Freud elmélete szerint valamilyen szexuális probléma áll (micsoda meglepetés, hogy Freud szexuális problémát sejt a háttérben). Az intimitás hiánya az orvosi és köznapi értelemben vett hisztéria mögött is meghúzódhat. Ez a probléma élethelyzeti krízis hatására is jelentkezhet (ennyi a közös a skizofréniával). Ugyancsak előfordulhat gyerekkori vagy serdülőkori figyelemfelkeltésben megragadt személyeknél. Ilyenkor a hisztéria tulajdonképpen a figyelemfelkeltés akaratlan eszköze.

A tünetek hirtelen kezdődnek, valamilyen stresszhelyzet, konfliktus vagy élethelyzeti krízis provokálja őket. Amikor krízisek fokozódnak, a hisztéria is fokozódhat. A diagnózis felállítása a tünetek alapjában történik, úgy, hogy megállapítják, mi vezet a hisztériához, és tisztázzák, milyen panaszok jelentkeznek ilyenkor. Ha kizárható, hogy a problémák mögött szervi zavar áll, (és itt csak csendben említeném meg a változókori, hormonális problémákat) hogy  nagy eséllyel a szomatoform zavarok közé tartozó hisztériáról van szó.

A köznapi értelemben vett hisztériának ilyen tünetei nincsenek. Utóbbi inkább egyfajta kontrollprobléma, aminek hátterében az áll, hogy valaki nem tudja kezelni felfokozódott érzelmi állapotát. Mindez vagy érzelmi zsarolásba torkollik, vagy valamilyen "rombolásba", látványos, figyelemfelkeltő tevékenységbe. A cél ez esetben az, hogy a figyelem az érintettre irányuljon, hogy az akaratát érvényesíteni tudja. Nőknél egyébként cca. tízszerese a hisztériának az előfordulási aránya, mint férfiaknál. Én nem mondom, hogy akit megfigyeltem, hisztériás, csak felvetettem a lehetőségét, hogy esetleg más betegségcsoportba tartozhat, mint a skizofrénia, mivel nincsenek hallucinációi, a "téveszméi" pedig logikus, racionálisan megmagyarázható félelmekből táplálkoznak. Valami azt súgja, ezért nem "gyógyítja meg" a híres 150000 forintos antipszichotikum, a Xeplion. Talán újra kellene diagnosztizálni? Ugyan már! Mivel a skizofrénia élethosszig tartó betegség, egy magára valamit is adó pszichiáter SOHA de SOHA nem diagnosztizálja újra. Ez már megint a pszichiátria fafejűságát, kőbunkóságát, szarvasokoskodásait dícséri, de mindegy. És mit javasol a szakember a hisztéria gyógyítására, ahelyett, hogy ágyúval lőnénk a szúnyogra? Lényegében a következőt:

"A hisztéria, mint szomatoform zavar, pszichoterápiával, hipnózissal, relaxációs technikákkal kezelhető. Ezek lényege a szorongásoldás, a tudat alatti feszültség enyhítése, a testtudat befolyásolása. Fontos az analízis, tehát a kiváltó okok feltárása is. Kezeléskor szóba kerülhet gyógyszeres kezelés is, amelyhez szorongásoldókat használnak. A sport mindenképpen hasznos. Hasonló módon kezelhetők a köznyelvi értelemben vett hisztériás személyek is."

Hát, köszönjük szépen. A 150000 forintos Xepliont pedig el lehetne már felejteni, mert nem skizofrén, sosem volt az, nem is érdekli a skizofrénia, mert egyik skizofrén tünet sem áll fent nála. Hogy magyarázzam el másképpen?

(Ha már egyszer kizavart a drágalátos rendeléséről, és ehelyett inkább feljelentéssel fenyegetőzött, drága, kedves főorvos úr...)

Annak idején nagy felbolydulást keltett az amerikai pszichiátriai körökben is William Styron Látható sötét című emlékirat-esszéje. Mindig is szoktam mondogatni, hogy Amerikában előrébb járnak, mint mi. Legalábbis akik tudnak a sorok között olvasni. És értelmezni a mentális betegségek természetét. Érhetne az a vád minket, hogy nem vagyunk konstruktívak, hogy csak kritizálni tudunk. Most azok leszünk. Az a helyzet, hogy úgy leszünk konstruktívak, hogy destruktívak vagyunk. Mindent le kell rombolni, hogy felépülhessen valami új? Lehet... Most pedig következzenek azok a gondolatok, amelyek William Styron esszéjének nyomán fogantak meg bennem. Esszé az esszéről. Álom az álomban. Stb. De komolyan. Ezeregyszáz szavas esszé.

Az esszé egy párizsi út leírásával kezdődik, amiben a híres amerikai író egy hírneves franciaországi díjat vesz át, és éppen depressziója súlyosabbra fordulásával egy időben történik mindez. Nyugat-Európa messze van, az Egyesült Államok méginkább... Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, irodalmi díjak, Franciaország, az amerikai írók Hemingway utáni nemzedéke, Albert Camus és az egzisztencializmus... távoli dolgok, sokunk számára...

Viszont maga a téma nagyon közeli és egyre elterjedtebb: a leselkedő mentális betegség, a leselkedő rém, a leselkedő borzalom... most enyhén szólva spoileres leszek, már ha egy életrajzi esszé esetében lehet ilyesmiről szó... egy alkoholelvonás, egy fel nem dolgozott szülői tragédia, vagy egyéb problémák? Mi okozta az író esetében a klinikai depressziót? És más írók esetében? És amikor még nem voltak klinikák, már akkor is létezett vajon a klinikai depresszió? Válasz: igen, és nem. Nyilván létezett, de nem ilyen névvel, és nem ennyire súlyos formában, véleményem szerint. Igazából van egy elméletem, de egy depresszióról szóló könyvet is el kellett olvasnom, ahhoz, hogy némileg igazolást nyerjen. Ebből a szempontból szerencsés választás volt a könyv. A pszichiáterek kötelező olvasmánya ez, bizonyos vidékeken, és a pszichiátria trójai falova, ezen a vidéken, ha értően olvassuk.

A könyv elsősorban lebilincselő stílusával fogott meg, és úgy gondoltam, nem lehet rossz dolog egy ún. "híres ember", egy "íróember" véleményét elolvasni a dologról, már csak azért is, mert véleményem szerint a mentális betegségek megoldása nem az amúgy is jól prospreráló orvosok feladata, hanem a bölcsészet XXI. századi ügye, ha jól csináljuk, az lehet, akiknek viszont már hagyományosan évszázadok (ezredek) óta kilóg a s*ggük a gatyából, egyetlen dolgot őriznek még rendületenül, a mai napig, az emberséget, és ez az, ami meg fogja váltani az emberiséget, semmi más. (Egylényegű vagy hasonló lényegű? Homousion vagy homoiusion? Ma már egy "i" betűn nem szarakodunk.) A mentális betegségeken belül, és az egész társadalomban paradigmaváltás szükséges, mégpedig a reáltudományok oldalára jócskán átbillent egyensúly visszabillentése legalább annyira, hogy valamiféle egyensúly beálljon. De nem is ez a lényeg. Nem célom, hogy felkelt bölcsész-papok rohangáljanak az őrület szentélyeiben, és azzal keressék ezentúl a kenyerüket... Vagy igen...? Talán elég lenne a pszichológia és a pszichológus a "kóros", "pszichiátriai" folyamatok kontrollálására? Telán néha még sok is belőlük?

William Styron maga is csak az élményei leírására szorítkozott... Maradjunk mi is a megfigyelő álláspontján... egyelőre. A szerző minden művészi eszközét felsorolta a depresszió "mint betegség", "mint kór" leírására, néhol már-már túlzásokba esve, legalábbis a borzalom bugyrainak ecsetelésében, legalábbis látszólag, valójában nem túloz. Csak azt tudja rosszul, hogy a depresszió valamiféle kórság lenne, a kor fogalmai szerint azonban valóban az volt, és még ma is nagyon erőltetnék ezt a vonalat... A bejegyzés végén viszont a szerző saját szavait fogjuk beidézni ennek a cáfolataként... A depresszió, a skizofrénia egy állapot, néha kellemetlenül tartós, ám semmiféleképpen nem betegség, a szó orvosi értelmében. Kurva sok mindent nem értünk még a világból, mi hogyan működik. A természettudományos világkép meg fog dőlni, még ebben a században, annyit mondok. Legalábbis meginog... A saját módszerei fordulnak ellene, és kétségbe kell, hogy vonja önmagát...

A végtelen bonyolítás helyét átveszi a végtelen egyszerűsítés, nemcsak a reáliák világában, hanem a humaniórákéban is (hogy ilyen hülye szavakkal dobálózzam). Az van, hogy minél több fát ültettünk, annál jobban nem vettük észre az erdőt... Ahova azóta egyre mélyebben jutunk... klasszikus értelemben vett bölcsészek segítségével... William Styron esszéjében még nem kezdi ki az orvostudományt, hanem a legnagyobb tisztelet hangján csak rávilágít néhány furcsaságra, anomáliára, például a gyógyszerezés kérdésében... Például, hogy lehet, hogy egyes gyógyszerek inkább gerjesztik a depressziót, mint gyógyítanák... persze, ugyanezt elmondhatnánk a hallucinációkat kiváltó antipszichotikumokról is...

Elmondom, hogy látjuk mi, hogy látom én, William Styron, az éles eszű megfigyelő szemén keresztül... és a saját tapasztalataimat hozzáadva, azokkal kiegészítve. A depresszió és a skizofrénia is "biokémiai egyensúlyzavar" az agyban - mondják a zorvosok. De hogy miféle, máig sem tudják. Viszont erősen kezelik, mivel az a dolguk, hogy egyes állapotokat - az ember természetes, a transzcendens határát súroló, vagy éppen már átlépő állapotait kinevezzék betegségeknek, és nesze neked, ezoterikus világkép, holisztikus világkép, és végképp semmi dolgunk a mítosz, a mítikus világkép reneszánszával, amit szerintem ez a kor hoz magával. Hanem kategoizáljuk őket: elnevezzük depressziónak, azokat is csoportokra bontjuk, elnevezzük skizofréniának, azoknak is változatait különböztetjük meg, elnevezzűk bipoláris depressziónak pszichotikus epizódokkal, ami meglehetősen kevert forma. Egyébként a DSM-V már az egyszerűsödés útjára lépett, alcsoportok tűntek el, olvadtak be, elkezdődött a pszichiátria lassú felszámolása, mint haszontalan tudományé, csak nem tudják még, hogy fogjanak hozzá. Hogyan mondjuk el, hogy végighazudtunk 1-2 évszázadot? Hogy ez az egész zsákutca? Nem csoda, hogy senkinek nem fűlik hozzá a foga... majd a következő nemzedék elmondja... a következő nemzedék a következőre gondol... ami újra a következőre hárítja. Közben meg szajkózzák, figyelemelterelésként, hogy "az orvostudomány fejlődik". Naj, ja. Lehet, hogy az orvostudomány fejlődik, de ti nem tartoztok oda. Lássuk inkább William Styron konklúzióit lezárásként:

"A legsúlyosabb depresszióba esett emberek túlnyomó többsége megmarad, és boldogan él, amíg meg nem hal, akárcsak azok, akiket elkerül a csapás. Némely iszonyú emléktől eltekintve a depresszió alig hagy maga után maradandó kárt. Sziszifuszi gyötrelem a tudat, hogy nagyszámú érintett - ötven százalékuk! - válik újból áldozatává a kórnak: a depresszió visszajár. A legtöbben azonban ezeket a visszaeséseket is túlélik, s nemegyszer jobban viseik, mert a tapasztalat lelkile megedzette őket at emberevő óriással való küzdelemre. Rendkívül fontos, hogy azok, akik éppen elszenvedik az ostromot, s talán első ízben, eleget hallják - azaz inkább meggyőződhessenek arról -, hogy a betegség befutja majd szabott pályáját, és ők át fogják vészelni."

Lényegében ennyi a tanulság. És ez a skizofrénia esetében is igaz. Figyelt mindenki? Esett itt szó gyógyszerről? Nem esett. Miért akar a pszichiátria tevékenyen részt venni egy   (több) olyan állapot lecsengésében, amiről azt sem tudja, micsoda, miért fojtja le, gátolja meg, akasztja meg gyógyszeresen azt, amiről fingja sincs, miért történik, mert nem látja az összefüggéseket, mert nem is láthatja, mert az ő világképe szerint ilyesmi nem is létezik. Összegezve tehát: a gyógymód az, hogy nincs gyógymód, hanem hagyni kell, hogy a folyamatok kiforrják magukat, végigmenjenek az emberen, lecsengjenek, és az ember meggyógyuljon (hiszen nem is volt beteg) abból az állapotból, amibe került az élet és a körülményei hatására.