Skizofrénia underground

Mi is a legfájóbb dolog az életben? Erre nehéz válaszolni. Talán az egyik legfájóbb, ha valaki, akit szeretünk, úgy dönt, a szemünk láttára emészti el magát. Az ilyesmin is túljut az ember, persze, főleg, ha még van célja az életben. Mindenesetre így eshetett meg, hogy életem legsikeresebb egyetemi félévén vagyok túl 1-2 nap múlva, a hangulatom mégis évek óta nem tapasztalt mélypontra csökkent. Szinte fizikai fájdalmat okozott a depresszió, jó nagy adag megfázással fűszerezve, ami szintén lehetett pszichoszomatikus eredetű is akár. Hol be voltam rúgva, hol nem, de inkább jellemzően józanul, csendben szenvedtem végig ezt az időszakot. Plusz erre jött a tanulás, ami általában öröm kellene, hogy legyen, de az iyen időszakokban az is teherré válik. Gondolkodtam, hogy írok egy nem túl kedves pamflet-félét a helyzetről, egy kissé nyersebb stílusban, a vázlat már készen is volt, de alapjában véve feleslegesnek tartom bele rúgni a földön fekvőbe, és ezt értékelhetné így is, még akkor is, ha nem konkrétan őt éri(k) a rúgás(ok).

Tehát, inkább hagytam az egészet a fenébe. Gyakorolni az elengedést. Ez való nekem. Hiába szeretjük azt gondolni, vagy úgy érzékelni, hogy vannak örökké tartó dolgok, például a népszerű amerikai sorozatoknál maradva, csak hogy messzire menjünk, ha egyszer egy évadot törölnek, akkor hiába volt nagyon cuki a főhősnő és nagyon menő a főhős, kalandjuk itt véget ért.

Aztán itt van mindjárt a másik téma, hogy szeretnek rám a szakon mint újságíróra hivatkozni. Meg is kérdezte a tanszékvezető, hogy minek akarok újságíró szakirányra menni, ha már egyszer az vagyok? Nem is, tudom, bírom a redundanciát? Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), az újságírás is egyfajta válsággal küzd, a nyomtatott sajtó mindenképpen, aztán van az elektronikus sajtó, ami konkurál a magamfajta önkényesen önmagát kinevezett hobbiújságíróval, aki viszont konkurál a sajtóval, így az van, hogy a bőség zavarában inkább megoszlik az olvasótábor, a sok bába közt pedig elvész a gyerek, és a végén mindenkinek csökken a látogatottsága. Ez azért érdekes, mert a magamfajta crowdsourcingos* hülyegyerek pedig ebből él, morális szempontból mindenképpen, ettől tartja magát valakinek, különben az ő életének sem lenne túl sok látszatja/értelme.

* Crowdsourcing: a tartalom kiszervezése, ennek az egyik (de csak az egyik!) példája, amikor egy elektronikus sajtóorgánum bloggereknek biztosít megjelenési felületet.

És akkor még az is van, hogy az újságok is – nyilván, a nézőszám csökkenésével – egyre kevesebb bevételből gazdálkodhatnak. Ami azt jelenti, hogy az újságírót már nem az eszeveszett sok pénz jellemzi, amit megkeresett, hanem hogy megjelenik-e vagy sem. Bár, ha például visszagondolok, mondjuk a Nyugat nemzedékére, és a korban fellelhető többi újságra-folyóiratra, már akkor sem keresték éppen betegre magukat az újságírók. Egy példa: kedvenc korabeli (meg amúgy is) szerzőm, Cholnoky László valami 95 lapba küldött cikkeket, mégis végén a Dunába ölte magát, a szegénység és nélkülözés elől menekülve. Én azért itt még nem tartok, bár kétségkívül elindultam egy úton. Igaz, én a pénzemet informatikusként keresem, de nem tudom, meddig kell egy olyan informatikus, akinek a tudása kimerül a WordPress tanumányozásában, és újabban egy TheC64 Mini nyüstölésében, és nem nagyon hajlandó például windowsos dolgokkal foglalkozni.

Ami még jellemezheti az újságírót, az a sokrétű érdekődés, a minden iránt való nyitottság. Az állandó megújulási képesság/készség, pláne a mai, adott körülmények között. Na, ez bennem vagy megvan, vagy nincs. Ha akarom igen, ha akarom, nem. Bár, tény, hogy nyitottságot a dolgokra bloggerként talnultam, és természetesen bizonyos fokig alkalmazkodó is vagyok. Tekinthető például egyfajta megújulásnak, hogy idén meghirdettem a Level 2-es szemléletet a blogon, ami főleg a kult-tech vonalra próbál meg valamennyire fókuszálni, és kevésbé a pszichiátria szapulására. Ami talán azt is mutatja, hogy valamit kupálódtam az évek során, és némi témai változatosságot is feltételez nálam. Amúgy a pszi-téma kissé kiapadt, erőt gyűjt, felkészül... Valószínűleg életformailag van egy kis hasonlóság köztem és a hivatásosok között, viszont meglehetősen önálló vagyok, magányos farkasként, és a témáim is sajátok.

Hogy teljesen korrekt legyek, azt azért el kell mondanom, hogy itt általános trendek hangzottak el, ami kommunikáció szakon is jórészt, tehát nem tekinthető teljesen első kézből számító információnak az egész eszmefuttatásnak az érdemi része, de nekem szokásom azért valamennyire vakon megbízni azokban a szakemberekben, akik tanítanak, bár mostanában felmerült némi kétség a magyar szakos képzésem során hallott egy-két dolog helytállóságát illetően, pláne internetes témában. Mit mondhatnék még? Ennyi volt, mese volt, remélem, minden benne volt. Kitértem volna még a bloggererek nehéz helyzetére, mármint annak fényében, hogy a webkettő felfalta az egész blogoszférát mint saját gyermekét, de talán majd egy másik alkalommal erre is sort fogok keríteni. Remélem, azért volt értelme a mai írásnak. Hogy lesz ebből vizsga?

Amikor az idei évet terveztem, nem számítottam arra a kedves kis depressziós hullámra, ami a maximálisan jó jegyek ellenére, amiket kapok az egyetemen, elfog majd. Ennek a gyökere a magánéletben keresendő, de ne tovább, mivel megígértem, hogy idén már nem lesz rinyálás. Itt van helyette egy jó kis rockabilly zenekar, a Relax Tio a kies Finnországból. Nálunk, Magyarországon a rockabilly csak a neo-rockabilly korszakban indult el, és olyan nevek fémjelezték, mint Komár László, Fenyő Miklós, Szandi... Nos, ha ezt a zenekart és énekesnőt jellemezni szeretném, akkor annyit lehetne róla megjegyezni, hogy rockabilly ide, vagy oda, valahogy nagyon nem Szandi... A rockabillyről nem sok jót gondolok, de vannak szerintem őstehetségek, akik áthatolnak műfaji korláton, zenei ízléseken, előítéleteke és a Relax Trio szerintem egyértelműen ilyen. A zenei ismertetőim hagyományosan hagynak kívánnivalókat maguk után, szóval nagyon szakmai dolgokba nem is mennék bele, mert nem is tudnék, a zenekar Linda Teränen énekes-nagybőgősből, Oskari Nieminen gitárosból és Vilho Voutilainen dobosból áll. 2012-ben lett hírük Finnországon kívül is, Shake and Roll című nagylemezük után. Sajnos a magyar elektronikus média eddig még nem foglalkozott velük, legalábbis Google barátunk nem talált semmit.

Kedves kis zenekar, eddig csak a "Ne szórakozz velem", "Hülyét kapok tőled" és a "Kérlek, csak lépj le, Suzie" című számaikat hallgattam. Küldeném néhány embernek, de különösen a ... hagyjuk.

Jelenleg ez az a zene, ami kirántott a bajból, bár én általában nem szoktam hinni az ilyesmiben, most kivételesen bevált. Hogy a Finnek rokonaink-e vagy sem, az most mindegy, zenélni azonban elég jól tudnak, ezt számtalán zenei produkcióban bizonyították, pl. Värttinä, Nightwish, Lordi... stb.

Összességében mondva, lehet, hogy némileg probléma, hogy nem értek a zenéhez, maximum a szövegekhez, de ha más oldalról nézzük, előnyt is kovácsolhatunk a hátrányból, ha meggondoljuk, hogy mennyire lehet elemi erejűen jó az a zene, ami még egy úgymond botfülű embertársunk depressziófátyolán át is képes áthatolni és jókedvre hangolni. Hallgassuk hát ilyen megfontolásból! (Előre is elnézést, ha valahol hülyeséget írtam, itt kivételesen tényleg a zene a lényeg, nem én.)

Eddig kábé felénél járunk a vizsgaidőszaknak, fele vizsga letudva, egy kis hármassal szociológiából, a többi nagy kövér ötös. Úgy járok már be a melóhelyemre, mint az egyszeri magyar, aki kiment Amerikába: "Khimencsöm Ámerika, er, 1956 december hármincédzs... - És mikor jött vissza? - Ötvnheit dzsanjuör elsejein...". Na, mindegy. Az alábbiakban Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából? című agymenésem olvasható, első sulis művem, a tanár által akceptálva és eléggé feldícsérve. Nagyon nem fogok ide sulis dolgokkal jönni, kivéve, ha olyan jól sikerült, mint pl ez. Bár ez is volt, akinek nem tetszett. Egyszerű: jobbat kell írni.

Még annyit az íráshoz hozzátennék, hogy Karl Jaspers az egyetlen általam valamennyire becsült pszichiáter, ki is utálták kora pszichiátriai köreiből. A Steiger könyvvel való összevetés meg annyiban nem korrekt, hogy az középsulis tankönyv. De bízvást el lehet nekem hinni, hogy a felsőoktatásban is vastagon használatban van. Még ami kritika felmerülhet, hogy nem Jaspers írt egyedül bevezetést a filozófiához. Jogos lenne. De én sem vagyok filozófus. Bár éppen lehetnék, de a mai viszonyok között semmi értelmét nem látom.

Eddigi filozófiai ismereteimre szerintem nem lehet azt mondani, hogy túl alaposak, de még így is több, mint azoké a fiataloké, akik mostanában kerülnek a középiskolából az egyetemre. Filozófiai tájékozódásomban eddig elsősorban csak a Matúra Bölcselet sorozat könyvei segítettek, a teljes filozófiai szövegek, amiket olvastam, ebből a sorozatból valók. Általában hasznosnak tartom az ilyen munkákat, mert laikusoknak, vagyis a filozófiában járatlanoknak lapszéli jegyzetekkel és lábjegyzetekkel segítik a megértést és a tanulást. A könyvek, amiket olvastam, sorrendben a következők voltak: Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Platón: A lakoma, René Descartes: Értekezés a módszerről. Ezeken kívül a Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába című tankönyvéből illetve szöveggyűjteményéből hallgattam vagy olvastam néhány szemelvényt. Az első szöveg, amit széljegyzetek nélkül olvastam, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába című könyve volt. Ez most nemrég történt, és ezért erről a könyvről szeretnék írni részletesebben, néhány ponton esetleg összehasonlítva Steiger Kornél azonos című könyvével, de csak amennyire lehet, mivel a két bevezetés alapvetően eltér egymástól, nem volna szerencsés tehát pontról pontra összehasonlítani őket.

Már funkciójában is eltér egymástól a két könyv: Steiger Kornél Bevezetés a filozófiatörténetbe című könyve gyakorlatilag inkább szöveggyűjtemény, vagy inkább: szemelvénygyűjtemény, amíg Karl Jaspers könyve maga is összefüggő filozófiai mű, filozófiai előadások szövegét tartalmazza, tizenkét fejezeten keresztül. A fejezetek címei egy-egy előadás anyagát foglalják össze, Jaspers tehát tizenkét lépésben szándékozott bevezetni a hallgatóját a filozófia nevű tantárgyba, amit a baseli egyetemen oktatott. A mű 1950-ben lett készen és 1953-ban adták ki könyv formájában is.

Vessünk néhány pillantást Karl Jaspers életére a Wikipédia segítségével: „Jaspers Oldenburgban született 1883-ban. Anyja egy helyi földműves lánya, apja pedig jogász volt. Bár már igen fiatalon érdeklődött a filozófia iránt, mégis apja nyomdokaiba lépve a jogi egyetemre iratkozott be. A jogi pálya viszont nem tudta felkelteni az érdeklődését, így 1902-ben félbehagyta jogi tanulmányait és orvosi egyetemre iratkozott. Az orvosi tanulmányait 1909-ben fejezte be, majd ezt követően a heidelbergi pszichiátriai intézet orvosa lett. Nemsokára a kora pszichiátriai kezelési módszerek ellen fordult, és eldöntötte, hogy reformálni, korszerűsíteni fogja a kezelési módszereket. 1913-ban Jaspers, a Heidelbergi Egyetemen ideiglenes professzori állást kapott, melyet később véglegesítettek. Jaspers élete következő éveiben, soha nem tért vissza orvosi állásába, hanem tanár maradt. Negyvenéves korában Jaspers figyelme a pszichológia felől újból a filozófia felé irányult. Az elkövetkező években több filozófiai műve is megjelent, így korának egyik elismert gondolkodójává vált. 1948-ban a svájci Bázeli Egyetemen kapott állást. 1969-ben halt meg.”

Elmondhatjuk tehát, hogy érdekes életutat tudhat magáénak, tudományos szempontból mindenképpen, mivel vezető pszichiáteri állását cserélte le a filozófiai katedrára, mivel nem értett egyet kora pszichiátriai elképzeléseivel, ami nem csoda, és inkább a filozófiai hajlandóságának engedett, amikor tudományos utat választott. Könyvírási hajlandósága már korán megmutatkozott, még eredeti szakmájában is írt könyvet Általános pszichopatológia címmel, de művei többségét a filozófiáról írta, ezek már magyarul is olvashatók. Bár Magyarországon filozófiai bevezetésre inkább Steiger Kornél Bevezetés a filozófiába című tankönyvét használják, tehát történeti megközelítésben tárgyalják a filozófiát, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába könyve is említésre kellene, hogy kerüljön szerintem, mert nem elég történetileg oktatni a filozófiát, mivel elméleti alapok is kellenének, hogy a hallgatók legalább addig a kérdésig eljussanak, hogy mi is valójában a filozófia, ahelyett, hogy a történelmét tárgyalnak rögtön oda-vissza. Számomra is újként hatott a filozófia néhány meghatározása vagy megközelítése, amit az órán hallottam, illetve a könyvben olvastam, annyira, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni a filozófiára. Itt világosodott meg előttem, 40 évesen, hogy a filozófia egyáltalán nem annyira egzakt tudomány, mint ahogy a történeti rendbe állított szemelvények sugallják. Mivel számomra – és úgy gondolom, még sok más hallgatótásam számára is – eddig ez volt a filozófia (korok, filozófiai iskolák, filozófusok egymásutánja), így egy lényeges kérdés (ha nem a leglényegesebb) kimaradt a tanulmányaim fókuszából, mégpedig a filozófia fogalma, meghatározása, mármint filozófiailag, és nemcsak jól hangzó filozófiai (vagy nem filozófiai) aforizmák, amik megkísérlik meghatározni a filozófiát.

Érdekesnek tartottam például Jaspersnek azokat a megállapításait, amiket a filozófia eredetére és fogalmára vonatkozóan ír. Eredete régebbi Jaspers szerint minden tudománynál, és az embernek szerinte igénye a filozófiai jellegű gondolatok létrehozása, végiggondolása. A filozófiát nem jellemzi progresszív fejlődés, megállapíthatjuk például szerinte, hogy előrébb járunk Hippokratésznél, de Platón gondolkodását például nem sikerült meghaladnunk. Ezen a ponton mond ellent a magyar filozófiai bevezetés tanításának, amely, ha nem is állítja egyértelműen, a tanmenetével egyértelműen ezt sugallja, természetesen ilyet nem is állít, de nem is cáfol, például Jaspers ide vonatkozó gondolataival. A filozófia célja inkább a „realitás megragadása az ősforrásnál”. Fontosnak tartja ennek a realitásnak a közlését, kommunikációját, többször előkerül a könyvében a kommunikácó fontosságának a hangsúlyozása. Szerinte a filozófiai tevékenység két részre bomlik: gondolatok rögzítésére, illetve ezeknek a kommunikációban való közlésére.

A fogalomról a következőket mondja: Magát a szót ő is megmagyarázza, mint ahogy a mi klasszikus tankönyveink teszik, viszont szerintem itt is bővebb, kimerítőbb magyarázatot szolgáltat a filozófia fogalmára vonatkozóan. A következőképpen fejti ki Jaspers a filozófia fogalmát:

„A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosz-tól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül.”

Mégjobban újdonságként hat Jaspersnek a következő okfejtése számomra, amelyben arról értekezik, hogy a „tudomány nélküli filozófia léte több vonatkozásban is nyilvánvaló”. Négy pontban foglalja össze a filozófiára vonatkozó megállapításait, amelyeket univerzálisaknak tekint. Ezek a megállapítások szerintem Jaspers elméletének sarkalatos pontjai, mert a filozófia mindennapi alkalmazásáról és alkalmazhatóságáról beszél, mégpedig nem történetileg, hanem jelen időben.

1. Az első pontban arról ír, hogy a filozófiához mindenkinek joga van közeledni. Sokan úgy gondolkodnak a filozófiáról, mint amihez mindenki ért kisebb-nagyobb mértékben, és Jaspers el is ismeri annak a jogosságát, hogy mindenki foglalkozhasson vele, de hangsúlyozza, hogy filozófiával foglalkozni igazából csak akkor van értelme, ha magára a létre, a létezésre vonatkozóan is újszerű és érvényes megállapításokat vagyunk képesek tenni.

2. A második pontban kritériumként szabja meg, hogy a filozófiai gondolatoknak mindenképpen saját, egyedi alkotásként kell létrejönniük. Itt azt igyeszik bebizonyítani, hogy a filozofálás, a filozófiai kérdésfeltevés az ember veleszületett képessége, és ezt gyerekek példáján keresztül látja beigazolódni. Úgy gondolja, érdekes lehetne egy olyan könyvet vagy szöveggyűjteményt létrehozni, ami gyerekek filozofálását tartalmazza vagy foglalja magában.

3. Harmadszor, valamelyest kapcsolódva az előzőhöz, a „spontán filozofálást” nem csak a gyerekeknek tulajdonítja, hanem úgy véli, ez az elmebetegek sajátja is. Bennük látja meg annak a lehetőségét, hogy transzcendens tartalmakat legyenek képesek közvetíteni. Híresebb, elmebetegeknek tartott alkotók példájával él, említésre kerül: van Gogh, Hölderlin.

4. A negyedik pont az, hogy a filozófia megkerülhetetlen, mert aki tagadja a filozófia szükségességét, már rögtön filozófiai megállapítást tesz. Nem az a kérdés, hogy a filozófia, amivel élünk, jó, vagy rossz, homályos, vagy zavaros, hanem hogy van. Minden létezőnek meg kell határoznia magát a világban a világban elfoglalt helyzete szerint, és ez csak filozófiailag lehetséges.

Nem képzelhető el egy utópisztikus, „antifilozofikus” állami berendezkedés, vagy akár szervezeti felépítés sem, mert minden intézménynek szüksége van létének megalapozására gondolatilag.

Ennyit tudok említeni Jasperstől, ami újszerű megvilágításba helyezi számomra a filozófiát, ami természetesen nem is lehet sem „újszerű”, sem „modern”, ha összességében nézzük, mivel a filozófiatörténetet mégsem lehet teljesen „kikapcsolni”, amikor filozófiáról beszélünk, és ennek alapján mondhatom, hogy mégiscsak van alapja a Steiger Kornél-féle megközelítésnek, de úgy gondolom, hogy mégsem olyan mértékben, mint amilyenben mostanában jelen van napjaink filozófia oktatásában. Ezt természetesen nem mint tanár mondom, hanem mint diák, tehát nem arról beszélek, mit gondolok, hogy mit akarok mondani, miről akarok beszélni, hanem azt, hogy mit gondolok, hogy miről akarok hallani, illetve tanulni, a legjobb megértés szempontját figyelembe véve. Úgy gondolom, Jaspers könyve előnyt kellene, hogy élvezzen a Steigerével szemben, habár nem vitatom a Steiger-féle rendszerező, tudományközpontú megközelítést sem, sőt, inkább annak szükségességét is hangsúlyozom, csak az aránytévesztésre hívnám fel a figyelmet, ami a kétféle megközelítésben – a történeti, és az elméleti – alkalmazása közben az elméleti megközelítés rovására történik a történeti előnyére. Ennyit szerettem volna elmondani a kétféle filozófiai oktatási modellről, amit egymás részeként, egymást kiegészítve kellene alkalmazni, nem pedig egymás rovására, az egyik vagy másik előnyére a másikkal szemben. Az arányok – az elmélet és a történet arányának – helyes megtalálása természetesen a filozófiaoktatás feladata lenne, ehhez már az én filozófiai tapasztalatom kevés.

Avagy a depresszív prognózis

2019 a blogvilágban a lehetőségek beszűkülését hozta, nem abban az értelemben, hogy nincs lehetőségünk kismillió megoldásra tevékenységünk kifejtésére, hanem abban az értelemben, hogy hogy akarunk mondjuk úgy blogot írni, hogy azt egyáltalán el is olvassa valaki. Az internetes világban ketté vált a tartalomgyártás: „short head” néven emlegetik a keveseket, akit nagyon sokan olvasnak, „long tail” a neve annak a tartalommennyiségnek, amit a kutya sem olvas, vagy mondjuk nagyon kevesen. Én eddig, érzésem szerint a kettő között lavíroztam, de minden esélyem megvan rá, hogy a „long tail”-ben kerülök be végül. Talán megcsócsál engem is ez a digitális világ, és ott kötök ki a „webes történelem szemétdombján”. Az ember, persze, minden igyekezetével azon van, hogy ez ne így legyen, újabb és újabb témákba ássa bele magát, csakhogy érdekes legyen, és az érdeklődés fennmaradjon, egész kis polihisztor lesz a végén, de nem lehet tudni a végét.

Nem szoktam ilyen kéretlen tanácsokat osztogatni, sem pontokba szedve, sem ömlesztve. Most is csak azért csinálom, mert 2018 vége nekem a blogügyek körüli hercehurcával telt, és az igaz, hogy leköti az embert valamennyire, de ha valakinek netán nem lenne hozzá idegrendszere, talán segít. Kezdjük is mindjárt az alapoknál. Többféleképpen lehet blogot vezetni, amihez számos eszköz a rendelkezésünkre áll, de mondjuk néhány mindenképpen. Nézzük sorban ezeket az eszközöket:

1. Kezdjük mindjárt a vicc kategóriával, amit nemrég olvastam egy tanácsadó posztban: Írjunk saját blogmotort! Hahahahalololololrotfl! Nem zárom ki, hogy képes lennék egy saját blogmotor megírására, ami működik is, mondjuk php-ben, de ha ez általános lenne, körülbelül úgy nézne ki, mint a saját tákolásű vízijárművek versenye, a legtöbb elsüllyedne 1-2 hónap után, és nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem egyszerűen azért, mert a blogírás arról szólna, hogy itt egy kis adatvesztés, ott egy kis toldozás-foltozás, és az illetőnek nem jutna ideje effektíve írni semmit.

2. CMS = Content Management System, tartalomkezelő rendszer. Ez is nagyon jól hangzik, elvileg van belőle nagyon sokféle, de hosszútávon csak a WordPress nevű blogmotor versenyképes, ennek is már az 5.0-ás verzióját nyúzzuk általában. Nem csak blogot írni jó, de kisebb vállalati honlapnak is, én is ezt használom erre a célra. Ha csak blog céljára keresünk CMS-t, meg is állapodhatunk a WordPress-nél. Annyit kell róla tudni, hogy az 5.0-tól kezdve modulokból épül fel, szinte teljesen más logikát követ 1-1 bejegyzés megírása, mint az előző verzióknál, ami nem modulokból épült fel. De ez van. Eszi-nem eszi, nem kap mást. Jelenleg ez a helyzet a CMS-ek világában.

3. Blogszolgáltató. Nyers leszek, de őszinte. Reblog.hu, vagy Blog.hu. Ami magyarul annyit jelent, hogy az Origo, vagy az Index közönségének a figyelmére szeretnél számot tartani. Már amennyiben kikerülsz egyáltalán. Persze, ha nem ütöd meg a mércét, akkor végül is tökmindegy. Maximum lesz egy hobbioldalad 1-2 odatévedő látogatóval. Lényegében ennyi a kínálat ma magyar viszonylatban. Itt is a lehetőségek beszűkülése figyelhető meg. A WordPress.com.nak van még említésre méltó magyar nyelvű kezelőfelülete, de ha egy kicsit is elegánsan akarjuk szerkeszteni a blogunkat, készüljünk fel a minimum 12000 forintos éves díjra, de a látogatás még így sem garantált. Kiemelés nincs. Van viszont helyette saját domain, bár ez talán egyre kevésbé számít manapság. (Aztán nem blogszolgáltatás, de hasonló funkciót lát el a 444.hu-n a komment szekció. Anélkül, hogy nagyon belemennék at itteni állapotok elemzésébe, itt egymást nagyon jól ismerő, nagyon okos, nagyon tájékozott és mindig ráérő emberek kommentelgetik egymást. Bárki idetévedőt azonnal "leoltanak", bármit mondjon is, bármilyen véleménye legyen bármiről. A következtetések levonását szerintem mindenki oldja meg magának...)

Felvetődhet a kérdés, hogy az idő múlásával nem inkább fordítva kellene lennie a helyzetnek, inkább a lehetőségek tárházának a gazdagodásának kellene bekövetkeznie? A kérdés jogos. A válasz: nem, mert a webkettő megette az egészet. Sokan inkább a Facebookon vezetnek blogot, mert még ennyire sem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból. Vagy sehol. Olvasom, hogy a mai fiatal generáció inkább a személyes adatainak a védelme miatt aggódik, mint azon, hogy hol vezessen blogot. Kezd tehát kialakulni egy olyanfajta magatartás, hogy inkább minél jobban „elbújni” szeretnénk a neten, inkább mások tartalmait szeretnénk „kukkolni”. Egyszóval kezd egyfajta „virtuális peepshow” divatba jönni az internethasználók körében, és ezt nem rosszallásként mondom, csak konstatálom, már megszokhattuk, hogy mindig csak utána kullogunk az eseményeknek az interneten is. Elérkeztünk arra a pontra, hogy a fiatalok értetkenkedve nézik az „öregeik” kitárulkozását a neten, míg ők maguk már idegenkendnek mindenki által hozzáférhető tertalmakat feltölteni rá. Leginkább az informatikai körökben hallottam ilyesmiről, kialakulóban van a „paranoid informatikus” prototípusa, akik nem bíznak már se a Facebookban, se a Gmailben, mert azt „mások is láthatják”, „ellenőrzik”. Ez az ingyenes kommunikácíó ára. Vagy semmi sincs ingyen? Jó napot kívánok, üdvölöm a XXI. században!

Bár beígértem egy kisebb szünetet, egyelőre mégsem az következik, hanem inkább egy új hagyomány alapjait szeretném lerakni, így az év kezdetén, ezzel az indie játékkal, ami körülbelül már 10 éve hódít minden évben, és eléggé népszerűnek tűnik. Nemcsak fanatikusoknak ajánlott, hanem egyszerűen mindenkinek, aki az újévet egy pár perc, max. fél óra, óra lazulással kezdené. A Where is ...? sorozat darabjai nagyon komolyak, és az egész történet szerintem tavaly fordult nagyon komolyra, amikor a játék több platformra is kijött, én például Ubuntun toltam végig, mindenféle telepítgetés nélkül. Van még Windows-ra és Mac-re, a tehát a fő géptípusokra.

A játékban a képen látható kis fickót kell mindig irányítani, aki megtévesztően hasonlít a Télapóra, és sosem találja az újévhez vezető utat. A játék általában ügyességi és logikai elemekből tevődik össze, a legfőbb feladatunk platformokon ugrálni, és ezeknek a platformoknak a mozgását irányító karok segítségével összehangolni. Én a tavalyi évi játékból okulva már profin oldottam meg a feladatot, de nekem is akadt egy-két helyzet, amikor eleinte csak néztem, mint a moziban. De aztán gyors helyzetértékelés után szerencsére mindent meg lehet oldani.

Az idei rész egy extra léghajós utazással kezdődik, a kihívás a személyi számítógépek hőskorát idézi, amikor a repülő ellenfeleket kerülgetve kellett teljesíteni a pályákat. Annyi különbséggel, hogy azt hiszem, ebben a részben nincs lövöldözés, legalábbis én nem próbáltam, a feladat maximálisan teljesíthető az ellenfelek kikerülésével.

A játék lényegi részében viszont már dobálhatunk hógolyókat, sőt dobálnunk is kell, mert sokszor máshogy nem tudjuk elérni az irányító karokat, amik a repülő masinákat irányítják, amiken ugrálnunk kell a pályák teljesítéséhez. Nekem kevesebb, mint fél órába telt teljesíteni az egész játékot, a legnagyobb kihívást a léghajókázás jelentette, mert abban még nem volt gyakorlatom. A játékban meg van oldva az "örökélet", ha hibázunk, nem kerülünk bizonyos idő után vissza az elejére (szerencsére), ez egy hasznos újítás. A játéktervező figyelembe vette egy mai átlagos játékos terhelhetőségét is, és szerencsére nem kell felkészülnük végtelenített menetelésre 2 napi hideg élelemmel, mint a "hőskor"-ban. Szerintem az idei rész nagyon játékosbarátra sikerült, és elmondható, hogy évről évre egyre jobbak a játékok. Szerintem mindenkinek kötelező darab, csak ajánlani tudom az idei részt (is).

2019 van, új év, és már rég tanulnom kellett volna, de igazából az nem is volt opció, csak a depresszió és A 404-es dimenzió megtekintése között volt választásom, úgy érzem. Abszolút jól választottam, mert a kedvenc sorozatok listáján a második helyre került nálam, közvetlenül a Stranger Things után. Ami nagy szó, mert eddig meg sem sikerült megközelítenie egyiknek sem, de nem nagyon fogom többször szóba hozni, mert már unalmas lehet tőlem. Szokás A 404-es dimenziót lehúzni, meg ócsárolni, hogy ilyen, meg olyan, hatodosztályú sci-fi, rossz színészi játék és hadd ne soroljam. Szerencsére nem túl sokat értek a színészi játékhoz, de volt olyan sorozat is, ami tömve volt színészóriásokkal, mégis egy rakás sz*r volt, annyira, hogy eddig minden megfeszített igyekezetem ellenére sem sikerült végigülni, pedig témába vág nálam.

Egyébként pedig hadd világosítsak fel mindenkit, hogy A 404-es dimenzió sosem akart más lenni, mint ami, tudatosan játszik rá a Homályzóna (Twilight Zone) nevű sorozatra, ami szintén nem arról volt híres, hogy hű, de egyedi ötletek voltak benne bemutatva, hanem hogy egy sorozat keretein belül a műfajának egy lájtosabb verzióját nyújtsák. A Homályzóna inkább horror/thriller volt, A 404-es dimenzió viszont inkább sci-fi. A 404-es természetesen az internetes 404-es hibakódra utal, ami akkor szokott általában megjelenni, ha a hivatkozott tartalom már nem elérhető. Valóban sokszor szerepet kap az internet a sorozatban, de van olyan rész is, amelyikben nem annyira, például a Commodore 64-es srác történetében.

A mindez idáig elmondottakból már kitalálható szerintem, hogy különálló történetekből áll a sorozat, vagyis szaknyelven epizódokból, amik semmilyen szállal nem kapcsolódnak egymáshoz. Minden sztoriban újak a szereplők, új a helyszín, és az idő is, amikor játszódik. (Most nem a jó vagy rossz időre gondolok, hanem arra a konkretizált, vagy valószínűsített dátumra, amikor történik a cselekmény.) Amúgy lehet, hogy az ötletek rutinosabb sci-fi nézőknek már elkoptatottak, engem eléggé szórakoztattak, és azért igyekeztek a készítők nem egy ötletet bedobni egy-egy részben, hanem sok ötletet felhasználni és belevinni egyszerre az epizódokba, és nekem ez eléggé szimpatikus volt. Persze, kekeckedők mindig akadnak, akik rögtön rámutatnak, miért nem hihetőek a történetek, azért ne feledjük, a klasszikus sci-finél ez sohasem volt alapkövetelmény, hanem inkább az ellenkezője a jellemző.

Szerintem eléggé alacsony költségvetésű kis filmekről van szó, én inkább ennek a hangulatát próbáltam meg megragadni. Egyébként elég nehéz lehet úgy megcsinálni a múlt században virágkorát élő sci-fit, hogy valahogy az internet is mindig belekeveredjen a témába, és ezért a két kor hangulata gyakran keveredik a filmben, de szerintem ez egy működőképes kombinációt eredményez. A sorozat filmjei gyakran szólnak a jó és a rossz küzdelméről, inkább a jó erői győznek, de ez sem garantált minden epizódnál, talán ez az izgalmat is fent tudja tartani az egyes részek megnézése közben. Nekem a legaktuálisabb rész az, amikor Időlovag kapitány segítségével kell megírni egy késedelmes szakdolgozatot, de minden részben van valami, ami aktuálissá teszi, pl. multiplex mozi, gamerek (mindkét századból), klónok, szuperintelligens számítógép, posztapokaliptikus világ vagy közösségi hálózat is megjelenik témaként (a nagy számban előforduló más dimenzióbeli lények mellett). A sorozat azoknak való, akik kritikával képesek illetni a filmes alkotásokat, és esetleges hiányosságaik ellenére is tudják értékelni, nem pedig, akik egyik ámulatból a másikba óhajtanak esni a felhasznált trükköktől vagy elalélni a csodálatos színészi alakításoktól.

Vallatótiszt: Hogyan került kapcsolatba Ön az Origo-val?

kszf: Hát, az úgy volt, tetszik tudni, hogy én akkoriban a freeblogon vezettem egy abilify.freeblog.hu aldomainen futó blogot, ami az akkori kornak megfelelő színvonalon állt, egyébként annyit próbált meg bemutatni (lemodellezni), hogy egy skizó is képes összefüggően kommunikálni (panaszkodni, rinyálni), ez nagyjából megfelelt az akkori várakozásoknak, sőt, felül is múlta azokat, amit egy skizóval szemben követelményként támasztottak. Annyira felülmúlta, hogy szerintem nem is nézték jó szemmel a pszichiátrián, ugyanis már a puszta létével eleve összetört egy csomó skizofréniával kapcsolatos mítoszt, amik arról szóltak, hogy milyen tevékenységi körökben NEM kompetensek a skizofrének, vagyis mikre nem képesek, miket nem tudnak ellátni. Tehát már az, hogy volt, megcáfolt egy csomó skizofréniáról szóló közhelyet, amit marhára komolyan vettek akkoriban, és a betegség tüneteként voltak elkönyvelve hivatalosan. Főként negatív tünetekről van szó. Nem szokás engem feltüntetni semmiféle szakirodalomban, sőt, szokás úgy tenni, mintha soha nem is léteztem volna, de nem kevés szerepem volt a skizofréniáról szóló (köz)gondolodás megvátozásában. És nem annyira a freeblog révén, hanem inkább már az Origo révén. Az eredeti kérdésre (is) válaszolva: azért mentem át a Reblogra, mert a freeblog megszűnt. De ez még nem jelentett automatikus Origo-s megjelenést. Ahhoz először kellett egy országos botrány, ami köztem és a nyíregyházi pszichiátria között tört ki. Amiben az Origo váratlanul kiállt mellettem, azzal, hogy megjelentetett. Ennyi volt a történet.

Vallatótiszt: Minek képzeli Ön magát?

Kszf: Hát, tetszik tudni, már semminek, vagyis kommunikáció-, és médiatudomány szakos hallgatónak, egy mentális betegekkel foglalkozó érdekvédelmi szervezet informatikusának és újságkihordónak... öö... hírlapkézbesítőnek, lapterjesztőnek, vagy hogy mondják. Egyébként nagyon sok időnek kellett addig eltelnie, hogy én így képzeleghessek, hogy mi vagyok én egyáltalán. Néha úgy érzem, még mindig az a riadt kisfiú vagyok, akit bevágtak gyöngyöt fűzni a szociális foglalkoztatáson. A spektrum szerintem elég széles, ami mentén mozogva gondolkodnak rólam az emberek, szerintem leginkább és elsősorban is csodabogárnak tartanak, csak nem mernek már előttem nyilatkozni, mert félnek, hogy megírom valahova. Egyébként ez a grafománia, ami abból alakult ki nálam, hogy folyamatosan a közvetlen környezetemet megkerülve kellett kommunikálnom értelmesebb emberekkel a skizofrénia betegség helyzetéről és prognózisáról. A környezetem mindebből a hosszú évek alatt annyit volt képes felfogni, hogy "rossz fényt vetek a pszichiátriára", amely felismeréshez ezúton is mélyen gratulálok nekik, tisztelettel. Egyébként a kérdésre (is) válaszolva, az, hogy minek képzelem magam, és hogy minek szeretném képzelni magam, két külön dolog. Legvadabb képzeletemben jól menő bloggernek, ha ez a szóösszetétel nem lenne máris anakronisztikus, honlapkészítőnek és újságírófélének. Egyelőre errefelé tendálok, csíráiban már megvannak ezeknek a feltételei nálam. Nem könnyű életszakasz ez sem. Sőt, talán az eddigi legnehezebb. Ami mégis pozitív benne, hogy már nem a betegséggel küzdök, nem is az előítéletekkel, hanem, mondjuk, hogy önmagammal. Nehéz természetem van magam felé.

Vallatótiszt: Mi ez a blogmánia?

Kszf: Hát, teszik tudni, az úgy volt, hogy mire beértem volna mint valamire való irodalmár, addigra elhatalmasodott rajtam ez a betegség, az egyetem elvégzése előtt. Képzettségileg szinte készen álltam, a papírom nem lett meg. El tudja képzelni, amint az újságok és folyóiratok kapkodnak egy frissen skizofrénné vált ember után a nullás (kétezres) években. Nyilván, elképzelni mindent el lehet, csak ennek, kérem szépen, semmi köze a valósághoz. Ráadásul az én utam nagyon ritkán keresztezte a hivatalos irodalmiság hm... mondjuk így, intézményesített kereteit, mert azt is... hogy is mondjam csak, leszartam, mint a pszichiátriát, na, azért nem annyira, de azért jó nagyívben. Nyilvánvalóan sok mindennel nem értettem egyet, ami ott folyik, és ahogy folyik, vagy mondjuk úgy, bántotta a stílusérzékemet. A leginkább az nem tetszett, hogy megpróbáltak, vagyis megpróbálnak mind a mai napig elitkultúrát teremteni a mindennapi élet teljes kirekesztésével, sokkal hamarabb megírnak egy történelmi regényt, mint hogy mi történt velük, vagy mi a véleményük a hétköznapi dolgokról. Ami nem feltétlenül baj, csak úgy érzem, hogy így elveszti az egész egy csomó funkcióját, és hobbisták kezébe kerül az egész nyelvi-irodalmi ügy, ami még mindig nem baj, ami a leginkább szemet szúr, hogy magasztos képpel parádéznak a kultúra kizárólagos letéteményeseként, amitől én módfelett rosszul érzem magam a társaságukban. Mindenezkből szerintem egyenesen következik a válasz a blogmániára, vagy nem értettem a kérdést.

Vallatótiszt: Hogyan próbál Ön megszökni?

Kszf: Megszökni miből? A helyzetből, a felelősségrevonástól vagy a saját életemből? Próbálok előrefelé menekülni, ami nem mindig sikerül. Például egy időben úgy éreztem, jó lett volna elindulni az influencerkedés felé. Csakhogy ennek is kökemény koreográfiája van, egyfajta franchise, ami működteti. Ami a mentális betegségek világában nem feltétlenül működik. Nem adhatok el Abilify-t vagy depressziót az embereknek. Az elsőhöz nincs engedélyem, a másodikra pedig nincs igény szélesebb körben. Ahogy az Origo szerkesztői rámutattak: a mentális betegségeknek nincs tőkeerős piaca, így az erről való gondolkodás is életképtelen hosszabb távon. A bloggerkedéseimben megpróbálok most háttérbe szorítani magam, más tevékenységeim javára. Megmondom őszintén, kurva nehezen viselem. De vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy kicsit türelmesnek kell lenni. Ezt az időszakot - mi mással - egy bloggal próbálom meg áthidalni, a Grafomán dühöngővel. Ha visszatérek valaha szélesebb közönség elé, az leginkább kulturális témában lesz, vagy semmilyenben. A mentális betegség témája - ha egyáltalán megjelenik - háttérbe szorul nálam. Talán itt is van az ideje. Az ember csak burnoutos lesz tőle, és kiég, mint egy pszichiáter. Ami ezt a leginkább indukálja az, hogy a mentális betegségek témájában nincs új a nap alatt. Az egész lassan változik, hangsúlyok tolódnak el, csoportosítások, osztályozások bővülnek, illetve szűnnek meg, olvadnak be. Itt a feladatok javarésze már inkább a bölcsész pszichológusokra vár, mint az orvos pszichiáterekre. Az egyik szoc munkásom azt szajkózta állandóan mindenre, hogy "Az orvostudomány fejlődik!", biztatásképpen, nekem. Erre most az lenne a válaszom, hogy "Nem az orvostudomány fejlődik, te buta liba, hanem a társadalmi felfogás változik meg lassan, és azt jól látod, hogy neked ebben semmi szereped, amikor a gondozási központban fiúzol, meg az ebédet várod, nekem viszont igenis volt ráhatásom a dolgokra, ha csekély is, és miközben te azt hitted, hogy te segítesz nekem, én segítettem mindannyiunknak azzal hogy felhívtam egy pár dologra a figyelmet, és te ezt még csak észre sem vetted, mert annyira lefoglalt, hogy kiskutyákat meg tornapózokat ossz meg a Facebookon, meg az ebédet várd egész nap, mint egy kibaszott pszichiátrián, hogy fel sem tételezted, hogy a változás innen indult, mert te csak passzívan vártál az orvostudományra, de nem az újabb gyógyszeren feg múlni, hanem a felfogáson, és amit neked a továbbképzésen tanítanak, az tőlem szopták ki és nem a kisujjukból." Mindenesetre a felfogás már változott, most arra várunk, hogy az orvostudomány és sikeresen lekövesse, és felkiálthassunk, hogy az "Orvostudomány fejlődik!", és egy Dr. előtaggal rendelkező is leírja végre, amit én.

Az első írásbeli munkám az egyetemre egy projektvázlat volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Sajnos kicsit sokat vállaltam a tervezetben, mert megszaladt a tollam (és a sörösüvegem). Szerencsétlenségükre ezzel viszont felkorbácsolaták a lelkesedésem, és ezzel kinyitották a parttalan locsogás Pandora-szelencéjét, ami az elkövetkező feladataimra vonatkozóan nem kecsegtet számukra nézve semmi jóval. A második feladatom egy sorozat megtekintése volt. Ez csak azért tiszteletre méltó teljesítmény, mert hagyományosan kevés filmművészeti alkotást „fogyasztok”. Viszont média szakon, úgy gondolom, kissé nevetségesen hatna (és hat máris), hogy nem vagyok hajlandó mozgókép megetkintésére (animált gifeken kívül), ezért a cél érdekében ezt felülbírálom.

Ennek a szokásomnak a hatálytalanításának az első áldozata az Éles tárgyak (Sharp Objects) című sorozat. Szerencsére, a sorozat már elkészítése (vagyis az első évad) idején már befejezettnek tekintette magát, szóval nem sok esély van arra, hogy valaha is folytatódjon. Egyébként Gilian Flynn első regényének filmes adaptációjáról van szó, és elvileg lenne még cselekmény. Ez rossz hír azoknak, akik szeretik a parttalanul hömpölygő sorozatokat, a „neverending story”-kat, viszont jó hír azok számára, akik szeretik azt, ha egy dolog általában tart valahová, és egyszer elérkezik (ha nehezen is) a végéhez. Ráadásul külön örömünkre szolgál, hogy a film szegről-végről a mi témánkkal is rokonítható, így fülénél fogva erre a blogra is iderángatható, és itt ismertethető.

Ha igazán őszinték akarunk lenni, számomra a Stranger Things című alkotás „a sorozat”, az etalon, és ahhoz viszonyítom a többit, különösen, ha témájában közel áll hozzá. A Sharp Objects témaválasztása elég merésznek tűnhet: egy pszichiátriáról (vagy pszichiátria által fenntartott elvonóról) frissen szabadult kezelt (polgári foglalkozására nézve újságíró) megbízást kap, hogy írjon cik(ke)ket a szülővárosában előforduló gyerekeltűnésről, illetve gyerekgyilkosságról. A főszereplő erős alkoholizmussal, pszichózissal (hallucinációkkal) és önsértéssel (konkrétan falcolással) küzd. Sajnos, bármennyire igyekszik is a sorozat témáját egzakt módon körüljárni, sem a lélektani ábrázolásban, sem a fentebb felsorolt rendellenességek bemutatásában nem nyújt maradamdót, érzésem szerint, metafizikai mondanivalót pláne ne is (nagyon) keressünk benne. Ellentétben a Stranger Things-szel, az erősebb itt a krimi-szál, és a thriller-jelleg.

Ez viszont nehézzé teszi az ismertető dolgát, mert a krimi és a thriller elemekkel nem nagyon lehet mást tenni, mint spoilerezni. A főszerepő személye érdekesnek mondható valamennyire, ugyanis az alkoholizmusnak abban a fázisában van, amikor nem lenne már szabad így kinéznie. Camille Preakernek hívák (az ötszörös Oscar-díjra jelölt Amy Adams játssza), és abban a kisvárosba jön vissza dolgozni, ahol gyerekeskedett, illetve felnőtt. A kisvárost, ami Wind Gap névre hallgat, metaforikusan szerintem szimbolizálja a sertésnevelde, vagy disznófarm, ami a településen található. Nem csoda, ha Camille nem nagyon vágyik vissza. Mentális betegsége a sorozat elején eléggé aktív, és előtérben van, gyakran vannak hallucinációi, de sajnos a cselekményt nem mindig viszik előre, csak mint a domestic noir (al)műfaj egyik hangulatkeltő eleme szerepel, nem igazán vannak megérzései, a jövőt sem látja, az egész 4 részen keresztül szerintem csak össze-vissza flesselget, minden funkció nélkül. Ez azért már – néhányan kezdik pedzegetni – a valóságban sem így van, egy filmben (vagy regényben) pláne találhattak volna neki valami funkciót. Az önvagdosása sem annyira vagdosás, mint inkább tűvel szavak tetoválása az egész testfelületére (hegtetoválás), de már állítólag nem csinálja, csak néha.

Ami a legerősebb motívum a sorozatban, és számomra érdekessé teszi mégis, az a főszereplő foglalkozása, ugyanis munkájára nézve egy hírporál újságírónője. Munkája során gyakran a szövegeibe is belelátunk, és nyomon követhetjük a fejlődését. Érdekes utat jár be a viszonylag gyakran beküldött szövegeiben. Újságírói, szinte hivatalos stílusban kezdi, majd ahogy belevonódik az ügyben, úgy válik egyre személyesebbé a hangnem, és az olvasók egyre inkább harapnak a személyes hangvételre. A legutolsó cikke már nem is annyira hasonlít cikkre, mint egy énblog bejegyzésére, és semennyire sem objektív, hanem (meg)érzéseire támaszkodva, puszta spekuláció és önelemzés az egész. A kiadója mégis a cikk publikálására bíztatja, és óriási sikerben van részük. Számomra ez volt a filmsorozat legérdekesebb része – talán nem véletlenül. Összességében viszont enyhe csalódás számomra ez a sorozat, valószínűleg erről a szálról fogok rá emlékezni a későbbiekben.

Az Éles tárgyak (Sharp Objects) ismertető megírása közben egyetlen meglepő fordulatnak sem kellett kiderülnie.

Októberben reálizálódott projektek és változások az ügymenetben...

Bizonyára sokakat furdal a kíváncsiság, miért nem csinálok már valami értelmeset, ahelyett, hogy olyan dolgokba ütöm bele az orrom folyton, amilyenekbe nem kellene. Erre Luciferrel szólva felelhetném azt is, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Viszont néhány dolgon elgondolkodtam. Mivel az egoblogoknak ez idő szerint a csillaga már régen leáldozott, úgy döntöttem, én is befelyezem itt az egozást, mostantól csak a „valamiről szóló” bejegyzések, posztok kapnak itt helyet, amik közül egyet-kettőt bátran nevezhet már az ember cikkeknek. Nemsokára például éppen egy skizofrénia szimulátort készülök majd bemutatni, ami az előzetes információk alapján komoly pszichológusi és pszichiáteri támogatással készülhetett el.

A legújabb játékom már utalást sem tartalmaz a pszichiátriára

De ez a nagy önfeláldozás és egofeladás, hogy nem fogok itt magándolgokról értekezni, nem egy keleti típusú spirituális megvilágosodás eredménye, hanem ettől sokkal borzasztóbb dolog történt: megalkottam ugyanis a századelei mintákból jelentősen táplálkozó, teljesen énközpontú egoblogomat, ami a Grafomán dühöngő sokatmondó címet viseli. Az oldlalon helyet kap majd egy kisebb, kalandjátékokkal foglalkozó rész is, a Hyper, teljes nevén Hyperlink Asylum, ami angol nyelven lesz elérhető egyelőre, aztán majd meglátjuk. Aztán a hátsó traktusban folyamatban van egy fórum kialakítása, ami a Gumiszoba névre lesz keresztelve, moderáció pedig – már előre szólok – nem lesz. Fura, hogy úgy esett, hogy pszichiátriai áthallásai is vannak a honlap részeknek, mert a pszichiátrai témáknak nem tervezek túl nagy teret engedni itt. Egyébként azt is furának találom, hogy mostanában egy csomó mindenki pszichológiai és pszichiátriai témákról szeretne velem beszélgetni, én viszont pont nem akarok, azt is mondhatnám, hogy „végeztem, hatszáz”.

A fülszöveg-írás, azt hiszem, mindig is ment:

Vajon meggyógyultam-e a skizofréniából? Ki a * érdekel? Nem az határoz meg, hogy címkéznek fel, hanem az, amit csinálsz. A járkálás a pszichiátriára befejeződött, két helyen dolgozom, tanulok és leköpöm a múltat.

Igazság szerint ennyit sem terveztem pszichiátriai témákkal foglalkozni, mint amennyire itt szó volt róluk, akik ismerik valamelyest a sztorit, azt is tudhatják, hogy nem önszántamból mentem bele a játékba, sőt, egészen az első kórházi kezelésemig azt se tudtam, miben különbözik a pszichológus a pszichiátertől, és hogy a skizofréniát eszik-e vagy isszák. Ahhoz képest jó sokáig tartott, amíg tisztázódtak itt a dolgok, meg úgy áltlában az erőviszonyok, már ami az én piszkálgatásomat illeti pszichiátriai és ilyen-olyan oldalról. Ilyen értelemben talán egyesekben csalódást fog kelteni az új blog, mivel egy teljesen átlagos, hétköznapi élet teljesen átlagos problémáit taglalja (sajnos) eléggé infantilis módon. Velem is előfordult már nem egyszer, hogy valakire felfigyeltem az említésre méltó gondolatai miatt, aztán amikor saját magáról kellett nyilatkoznia, mármint az életéről, magánemberként, kiderült, hogy igazából éretlen és gyerekes . Velem is ez a helyzet, azt hiszem.

Jóelőre szólok, hogy ez az "újblog" nem a kiforratlan és komolytalan sideprojektjeim egyike, hanem egy átgondolt koncepció eredménye. Mindamellett nem számítok túl nagy nézettségre, tekintve, hogy én mint téma, önmagamban nem vagyok túl érdekes. (És nem is akarok az lenni.) Utoljára megemlíteném még egy angol nyelvű játékomat, ami az EcoComp nevű interaktív fikció versenyre készült, és mivel limitálva volt az elkészítési ideje, csodát azért ne várjunk tőle. Azt hiszem, ez az első (fél)komoly játékom, ami utalást sem tartalmaz már a pszichiátriára. Műfaját tekintve horrorkomédia, és a hangzatos Deliver Until Dawn címet viseli. Stílusilag a visszajelzések szerint teljesen rendben van, és a tőlem már megszokott nyeltvtani hibák sem hemzsegnek benne annyira. Online is elérhető: http://textadventures.co.uk/games/view/rif6j3-m_uko3lcxxcuqxw/deliver-until-dawn

Végszóként, azt hiszem, elmondhatom, hogy életem pszichiátria-központú megközelítése szerencsés véget ért. Mostanában hívták fel arra a figyelmemet, hogy nemrégiben még gondnokság alatt álltam, és szóba került a szeretet(?)otthonban való elhelyezésem is, most pedig már önálló életet élek, két helyen is dolgozom, és külön kiemelésre került, hogy egyetemi hallgató lettem. Szó se róla, én is ezt élvezem a legjobban, emlékszem, mennyit nyígtam itt, hogy a legjobban a tudományos dolgok hiányoznak, azt hiszem, végül minden rendeződött, és az őt megillető helyre került, legalábbis az én kis világomban, kívánom minden sorstársamnak és mindenki másnak, hogy abban érjen el sikereket, amiben szeretne, és akkor valószínűleg mindjárt rózsásabban látja a világot. Amúgy én sem tartom tól jónak, ha egy blog túlcsordulóan ömlengővé válik, ezért most be is fejezem, és a következő bejegyzésem már abszolút tematikus lesz, a skizofrénia szimulátorral.

"...akarsz-e játszani halált?" - Kosztolányi Dezső

Sajnos ez idő szerint fogalmam sincs a ludológia (játéktudomány, nem összekeverendő a játékelmélettel) álláspontjáról arra vonatkozólag, hogy mi tekinthető egyáltalán játéknak, és mi nem. Az én értelmezésemben egy játékot meg lehet nyerni és el lehet veszteni. De úgy veszem észre, mostanában sokan sajátosan és egyénileg értelmezik a játék fogalmát. Kérdés, az interaktív fikció mennyire játék, mennyire irodalom, vagy éppen (multimédiás) prezentáció. Mivel sokat foglalkoztam ilyesmivel, kezd derengeni, hogy jelenleg a műfaj átalakul, értelmezhetetlen művek születnek, és az egész terület hatalmas (érték)válságon megy keresztül. Mivel ezek a játékok lassan már képtelenek játékként funkciónálni, az irodalmi kanonizációja a műfajnak nem sikerült, kialakult egy virtuális senki földje, ahol modern szerencselovagok, szélhámosok és kóklerek tevékenykednek leginkább (néha magamat is ideértve).

A világos játékszabályok helyett a játék egyre inkább áttevődik a játékos (vagy olvasó, de egyre inkább befogadót mondanék) belső világába, az interaktív hypelinkek már egyre inkább csak látszólagos választásokat kínálnak az alkotásokban, a történet bennünk konstruálódik. Van már olyan szerkesztő, ami nem is törekszik interaktív történet létrehozására, hanem csak változékony, mutálódó sztorikat mutat be, mint például a Windrift. Én teljesen jószándékúan fogtam hozzá az if-ek tanulmányozásához, és éppen ahogy próbáltam volna rendszerezni az erről szóló tudást, az kisiklott a kezeim közül, maga is változott, mutálódott, abszolút beszüremkedtek a játékokba a más műfajok (pl. irodalom) értékválságai, az egész a posztmodern kísérletezőkedv áldozatául esett. Most nem azt mondom, hogy ezentúl elkezdem a témáimat posztmodern szempontból elemezni, de ahogy átstrukturálódnak a tudományterületek például a bölcsészetben, vagy éppen az interaktív fikció világában, én sem szándékozom ezalól kivonni magam teljes mértékben.

Példaképpen egy olyan játékot (vagy nem-játékot) hoztam, ami már elég erősen posztmodern jegyeket hordoz, a játék nyelve felől közelítve abszurd, szürreális, a racionális világmagyarázat szerint egy agytumorban szenvedő ember történetének a feldolgozása, szerintem pedig egy kicsit szintézise az ilyen jellegű műveknek. A játék címét olvasva, nem nagyon lehetnek illúzióink a végkifejletről: Death. By PowerPoint. A sztori szerint egy konferenciára érkezünk PowerPoznt prezentációt tartani, de ehelyett folyamatosan szürreális jelenetekbe csöppenünk. Mondanom sem kell, hogy némi komikum forrása, ahogy állandóan ragaszkodunk a prezentációnkhoz, miközben a világ látszólag megfordul önmaga körül, és összeomlik. A PowerPoint prezentáció az egyetlen kapcsolatunk a valósághoz, amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodunk, összegzése mindannak a technikai és irodalmi felkészültségnek, amivel rendelkezünk, és egy ponton az élet allegóriájává is válik, amit - azt a pontot elérve - csak visszafelé tekerve lehet lejátszani. A sztoriban el vagyunk látva minden földi jóval: első osztályú repülőgéppel utazunk a konferenciába, taxival utazunk a helyszínre, amit bankkártya-terminállal egyenlítünk ki (még a borravalót is). Témánk mégis a bölcsészet felé irányít minket a prezentációnk révén, bizonyos salemi boszorkányper utóhatásait boncolgatnánk benne társadalomtudományos szempontból. Igazi „csúcsbölcsész” tehát a főszereplő az Umberto Eco-i értelemben, ami természetesen egy sokak által követni óhajtott minta volt a YouTube-os videobloggerkedés és influencerkedés gyors térhódítása előtt.

Aztán egy idő múlva feltűnik a sztoriban Orwell Állatfarmja, Dickens Karácsonyi énekének kísértete, és valami általam ismeretlen gyerekmese is. A természettudományos magyarázat, persze rögtön készen áll: a haldokló agyi folyamatainak a „játéka” a haldoklás folyamatának lezajlásakor, és legyint rá egy nagyot. Persze a bölcsész mindenhol sztorit szimatol: az emberi elme dekonstrukciója vajon nem visz-e közelebb az emberi folyamatok megismeréséhez? Sajnálatos módon a természettudomány a maga egzakt módszereivel nem foglalkozhat ilyesmivel, nem is képes másra, csak a legyintésre, a végső kérdések megválaszolására mégiscsak a bölcsészet hivatott, igény szerint segítségül hívva némi vallásos vagy spirituális támogatást. A bölcsészettudomány jelenleg még erősen elhatárolja magát ezektől a tudománytalan dolgoktól, habár tárgyában időnként megjelenik. Szerintem profitálhatnának az együttműködésből a jövőben, bár nemigen lesz ilyen. Az interaktív fikció mint a technikai és kulturális eszközök fúziójaként létrejött zabigyerek viszont jó kísérleti terepe lehet még az ilyesminek, mert általában az összes eszmei áramlat hordaléka lecsapódik ezekben a művekben, mivel nincs benne különösebben pénz, tétje sincs igazából, és egyre inkább eltekintenek attól, hogy valamiféle műfajbeli arisztokráciát termeljenek ki maguk közül, ami még fenntartja az egésznek a létezését, az a kísérletezőkedv.