Skizofrénia underground

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott - mert nem is igazolható - elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani... Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról... Remélem, valakinek azért segít.

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani... az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom...

 Most egy kicsit nem tudom, ezt az egészet hova írjam, mert nem skizofrénia téma, nem is túl szalonképes téma, nem rólam szól, hanem a macskák szerepéről a múltban és a folklórban. Azért írtam így, mert a folklór egy kicsit mindig konzerválja a múltat, persze, ez nyilvánvaló, de én néha leírok triviális dolgokat is a „jólhangzás mián”. Szeretem az okos emberek okos gondolatait, és ezért lébecolok egyre többet az egyetemen, nem pedig Ügyes Fickóval, Paligátorral, Nagy Felhővel, meg ezekkel szürcsölök a Jonatánban, 4-es sz. presszóban, meg az Egérben. Otthagytam őket újdonsült-régi ismerőseimért, bár ők nem szólnak vissza, Lyotard, Foucault, Eco, Barthes, Derrida és az összes többi posztmodern teoretikus (és egyben szélhámos) írásaiért lelkesedem inkább. A posztmodern is valaminek a túlburjánzása, sokszor dekadens és meddő, és jobb lenne, ha nem lenne, és egyáltalán, látni-e már a végét, mivel szerintem leginkább hatni csak egy már meghaladott eszmei áramlat képes. Vagyis, na, a hatásait csak úgy lehet felmérni, ha behozzuk például a újskolasztikát, vagy mit tudom én.

Ilyen okos szerzőnek tűnik Robert Darnton is, munkáját tekintve harvardi professzor és a Francia történelem szakértője, kultúrtörténész. Én viszont nem leszek végig ennyire okos, amikor megpróbálom visszaadni az ő gondolatiságát a macskáról mint jelképről, hozzátéve a saját szerény ismereteimet a témáról. Leginkább A nagy macskmészárlás című művére fogok támaszkodni, tehát ebből már sejthető, hogy elég baljós, gyászos témáról lesz szó, aki esetleg érzékeny erre, ne olvassa tovább. Fura dolog ez, hogy a nagy facebookos cicamegosztások korában ilyen szentségtörő témáról legyen szó, de a premodern kor embere - mint látni fogjuk - nehezen érhető posztmodern nézőpontból. Egyébként mint máig élő folklórelemet, Borbély Szilárd is bemutat a regényében macskagyilkosságot, és ha jól tudom, ez a műve érettségi tétel is. Korunk a cicák számára, úgy néz ki, második Egyiptom, ahol szent állatként bántak velük, viszont a közbeeső korok, valóban sötétek voltak a számukra. Most azt, hogy az én véleményem mi erről a kérdésről, ne firtassuk, maradjunk annyiban, hogy nem állok az erőszak pártján sohasem. Sem folklorisztikai, sem babonás célzatból, de még a szecsuáni csirkétől is tartózkodom mostanában, ki tudja, esetleg nyomokban macskát tartalmazhat? Ja, igen, a babona és a boszorkányság - szerencsétlen macskákra ezek miatt járt rá a legjobban a rúd - szó szerint - ,de nem segített az sem, hogy különféle szimbolikus jelentése is volt az állatnak a premodern gondolkodásban. Akkor most akár szépen össze is szedhetnénk, mi mindent tulajdonítottak a macskáknak elődeink.

1. A macska gyógyhatása

Először is a macska különféle részei különféle betegségekre szolgáltak gyógyírként, a macska farkából ivott vér például kiváló kezelés volt arra, ha valaki megütötte magát (ami, gondolom, nem ritkán fordult elő). Szól még a fáma kólikára való macskaürülékről és láthatatlanná tévő macskaagyvelőről is (csakis frissen, melegen), látható tehát, hogy a macska gyógyerejébe vetett hit - a valószínűleg nyilvánvaló kudarcok ellenére is - töretlen maradt. Tovább nem ragozom a témát, ennyi példa is elég mutatóba, hogy az ember gyomra forduljon egyet.

2. A macska mint ártó lény

A régebbi korok enyhén ambivalens gondolkodásmódját hűen tükrözi, hogy a macska ugyanakkor szerencsétlenséget hozó, ártó, gonosz lény volt. Nem ritkán boszorkány volt, vagy maga a gonosz, az ördög, macska képében. A mai napig élő babonánk, hogy az előttünk az úton átmenő fekete macska szerencsétlenséget okoz. Ez régebben is így volt, de ott nem számított, hogy fekete, vagy fehér, éjjel, vagy nappal, és hogy keresztezte-e a pályánkat, vagy párhuzamosan futott vele, a macska bajt jelentett, szerencsétlenséget. A népi hagyományban az ilyen ártó cirmosnak jól ellátták a baját, és másnap kivétel nélkül felfedezték a faluban egy-egy vénasszonyon, hogy sántít, fájlalja valamijét, vagy egyéb baja van - ez bizonyította, hogy előző nap arra járt macska alakban.

3. A macska és szexualitás

A legbonyolultabb szimbólumrendszer a macskát a szexualitáshoz fűzte. Már az állat megnevezése is árulkodó volt: mind az angol nyelvben, mind a franciában ugyanazt a szót használták a női nemi szerv megnevezésére, mint a cicákéra. (angol = pussy, francia = le chat, la chatte, le minet). Számtalan kifejezés macskák „vernivaló” voltát, érdekes a kettősség itt is, hogy egyszerre gerjeszettek szexuális vágyat és agressziót. A nagy macskamészárlás című tanulmány is egy ilyen esetet elemez, ahol az egykori ember (jelen esetben nyomdászsegéd) bonyolult szimbólumrendszer alapján a macskák rituális kivégzésével vesz elégtételt a gazdáin, és még csak meg sem bűnhődik miatta, hanem még ők kérik meg erre a „szívességre”. A macskák gyötrésével járó „macskazenével” jeleztek a felszarvazott férjnek, jelképesen meggyalázták a gazdasszonyt, akié a mcskák voltak, és a gyóntató atyát is megleckéztették, aki a feltételezés szerint az úrnő szeretője volt. Az ilyen autodafé (eretnekek tömeges kivégzése) nem volt ritka a középkorban, a mai ember számára már érthetetlen, babonás jelképrendszer alapján macskaégetésekkel, macskakínzással, macskacsonkítással álltak bosszút, vettek elégtételt, illetve célozgattak egymásnak „finoman” az emberek.

Nem törekedtem a tanulmány teljes visszaadására, néhány helyen el is tértem az ott alkalmazott tárgyalási rendtől, és mindenekelőtt saját szavaimmal adtam vissza az egész gondolatmenetet, ami természetesen korántsem annyira szakszerű, precíz és szabatos, mint az eredeti tanulmány nyelvezete, de hát ez csak egy blog, az Isten szerelmére! Néha igazán nem tudom, mit szeretnek rajta az emberek (már aki szereti), de az is előfordul, hogy rá sem bagóznak egy-egy témára. Nekem is csak sejtéseim vannak a fogadtatásról. Van olyan téma, amit csak magam miatt, önkényesen írok meg, és csak remélni tudom, hogy érdeklődésre talál. Remélem, nem voltam bántóan vulgáris egyes dolgok felemlegetésénél, eskü, hogy nem vagyok szadista, csak valamiért megfogott a tanulmány. De a mai világban, az állatvédő szervezetek korában ilyesmi már nem történik, ugye?

Baromi régen foglalkoztam itt mesékkel, még blogírói tevékenységem hajnalán. Emlékszem, az első posztom, ami szólt is valamiről, azon kívül, hogy szar az élet, Tarbay Ede művéről, a Varjúdombi mesékről íródott. Bár nem vagyok egy Boldizsár Ildikó, mindig is éreztem, hogy a mese téma közel áll hozzám, főleg a nyomasztóbb, horrorisztikusabb vonal. A Disney-féle és Anime érához már kevés közöm van, a mesékkel szerencsém volt, éppen abban a korban kerültem velük kapcsolatba, amikor kellett, a mesevilágból szerencsére  kinőttem. Felnőtt koromban már mindössze csak Lewis Carroll és az Alice történetei keltették fel az érdeklődésemet, bár róla is hamar elterjedt, hogy valamit cuccozott, és a kelleténél egy kicsivel jobban szerette a kislányokat.

Az horrorisztikus vonalat folytatva, most a Piroska és a farkasról lesz szó. Ha valaki nem gondolja annak ezt a mesét, nemsokára annak fogja, amikor elkezdem a mondókámat. Először megpróbálom felidézni, rám hogyan hatott a mese annak idején, majd rátérek a szakirodalmi vonatkozásokra. Szóval, rám leginkább úgy hatott ez a mese, hogy sehogy, egyáltalán nem ijedtem meg tőle, a mesének a Magyarországon általánosan ismert, és a szocialista érában kanonizált változata (a Grimm-féle változat) szerint Piroskát elküldi az anyukája beteg nagymamájához, hogy vigyen neki elemózsiát, útközben találkozik a farkassal, aki útközben kifaggatja, előreszalad, felfalja a nagymamát, hogy aztán Piroskát is csellel felfalhassa. Majd jön egy vadász, az alvó farkasból kiműti Piroskát és a nagymamát, köveket rak a helyükre, majd amikor inni megy a farkas, a kövek súlya belehúzza a vízbe, és kinyúl(ik).

Akkoriban úgy volt minden, hogy egy hivatalos változat volt mindenről, és kész. A sok gondolkodás csak megzavarja az embert - gondolták. A folklorisztikai és pszichoanalitikus szempontok csak később jöttek a képbe - legalábbis én így emlékszem. Kezdjük először a folklórral. A népmeséknek (és általában a szájhagyomány útján terjedő alkotásoknak) a folklórban katalógusszámuk van, a nemzetközi mesekatalógusban (Antti Aarne-Stith Thompson-féle tipizálás) például a 333-as típusú mese a Piroska és a farkas. Azért csak „típusú mese”, mert legalább 35 féle változata létezik a néphagyományban, és amit ebből lejegyeztek, az egy eléggé stilizált és szerkesztett változata a 333-as mesetípusnak. Először Charles Perrault mesegyűjtő jegyezte le a mesetípus egy változatát a Lúdanyó meséi című könyvében 1697-ben, innen vették át a Grimm fivérek a történetet, megtoldva egy olyan befejezéssel, ami a 123-as típusú „A farkas és a kisgidák” meséből származik. A 333-as mesetípusban egyáltalán nem volt vadász, volt viszont sztriptíz, pucérkodás, kannibalizmus, szexuális jellegű utalás, ésatöbbi. Több se kellett a derék pszichoanalitikusoknak, megalkották a saját verziójukat a Piroska és a farkas értelmezésére. A közismert és leginkább elterjedt Grimm-féle változatot vették alapul.

Leginkább Erich Fromm és Bruno Betleheim pszichoanalitikusok fantáziáját lódította meg a mese. Fromm a mesét a primitív társadalom kollektív tudattalanjának rejtvényeként értelmezi, amelyet a „szimbolikus nyelvezet” dekódolásával „félkézzel” megold. Szerinte a mese nem más, mint a kamasz szembekerülése a felnőtt szexualitással. A piros sapka az ő olvasatában menstruációs szimbólum, a Piroska cipelte üveg a szüzesség szimbóluma, és innen az anya intése: le ne térjen a járt ösvényről, mert eltörhet az üveg. A farkas a megrontó hím. A két kő, amit a vadász helyez a farkas hasába, a magtalanság jelképei, a szexuális tabu megsértéséért járó bünntetés. Csak az felejtődött éppen el az elemzés közben, hogy ez a változata a mesének egy több meséből összeollózót, szerkesztett, sosem volt variáció. Amúgy persze minden stimmel a néplélekről és a kollektív tudattalanról, hogyne. Bruno Bettelheim, ha lehet, tovább folytatta az ámokfutást saját interpretációjában:

„Szerinte a történet és minden hasonló történet kulcsa a végkifejlet pozitív üzenete. Úgy véli, a népmesék happy endje a gyermeket hozzásegíti, hogy szembenézzen tudattalan vágyaival és félelmeivel, majd sértetlenül, megzabolázott id-del és győztes ego-val kerüljön ki a csatából. A kilányt az örömelv vezeti tévútra, amikor már túl öreg az orális fixációhoz, de még nem érett a felnőtt szexhez. Az id tehát a farkas, az apa, egyszersmind a vadász is, sőt az ego és valamiképpen még a szuperego is. A nagymama házába irányítva a farkast, Piroska ödipálisan elteszi láb alól az anyját, mert a lélek erkölcsi berendezkedése szerint a nagyanyák egyúttal anyák is, és az erdő két oldalán lévő ház tulajdonképpen egyazon ház, de itt a ház még az anya teste is egyben. A jelképek leleményes behelyettesítése módot ad piroskának, hogy ágyba bújjék az apjával, azaz a farkassal, végre szabadjára engedve ödipális vágyképeit. A végén persze életben marad, mert a lét magasabb szintjén születik újjá, amikor apa-ego-szuperego-vadász testet ölt, és kivágja őt apja, a farkas-id hasából...” /Robert Darnton: Lúdanyó meséi/

Nooormááális?

Mindegy, nem minősítünk itt és most sekit, a mesecsoport azóta sem hagyja nyugodni az antropológusok, kultúrtörténészek és egyéb csepű... na, szóval bölcsészmérnökök fantáziáját, legutóbb például Jamie Tehrani, a Durhami Egyetem antropológusa közölt egy tanulmányt a témáról, ami azóta már világméretűre duzzadt, a 333-as típusú mesét a világ több pontján találták meg, mint valaha is remélték. A népszerű feltevés szerint a Piroska és a farkas eredeti változata egy kínai népmese, innen terjedt a történet nyugat felé. Elemzéséből azonban kiderült, a kínai változat alapul európai hagyományon, és nem fordítva. Tehrani a mese 58 változatát tanulmányozta a filogenetikai elemzésnek nevezett módszerrel. A munka során 72 változóra koncentrált, többek közt arra, a főszereplő kislány-e vagy kisfiú, esetleg testvérek, farkas, tigris vagy valami más állat „személyesíti meg” a gonoszt, milyen cselhez folyamodott a ragadozó, illetve megmentették-e végül a főhőst, vagy sem. Minden változó pontszámokat kapott annak alapján, mekkora a valószínűsége, hogy közös az eredetük. A pontszámok alapján rajzolható fel a fa, amely a történet terjedésének legvalószínűbb útjait ábrázolja.

Na, ezt már mindenki beoszthatja magának... várjuk a további fejleményeket!

„Gondolkodom, tehát vagyok.” - René Descartes így definiálta a legelőször a szubjektumot, illetve bizonyította a létezését az Értekezés a módszerről című művében, amit én is olvastam, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt rám. Amúgy „nem rossz-nem rossz”, lehetne róla mondani, nem is túl hosszú, a Matúra Bölcselet sorozatban (is) olvasható, Friedrich Nietzsche Az értékek átértékelése című munkájával együtt. (Mármint nem egy kötetben, hanem külön-külön). A filozófiát azért szeretem ilyen könyvekből olvasni, mert a lapszéli jegyzetek általában megvilágítják a homályos részeket. Szóval, eképpen felvértezve és feltöltekezve filozófiával, most valami teljesen másról akarok írni. Amúgy, nem kizárt, hogy még ezekről is szó esik majd.

Akkor gondolkodjunk, tehát legyünk. Gondolkodjunk el például azon a három vezetési stíluson, amit Kurt Lewin nevéhez szoktak kötni, pontosabban egy általa 1938-ban végzett kísérlethez. Hogy mi volt a kísérlet, arra már nem emlékszem, de minden bizonnyal sikerrel járt, legalábbis annak a tekintetében, hogy mára az elmélete annyira elterjedt a háromféle vezetői stílusról, hogy a felsőoktatásban (de akár a középiskolában is) nem ússza meg senki, hogy ne tanuljon, vagy legalábbis ne halljon róla. Bár az is igaz, hogy egy csecsemősnek minden vicc új, szóval fel is sorolom szépen a három vezetési stílust név szerint. Szóval létezik:

- autokratikus (tekintélyelvű)

- demokratikus

- laissez faire (ráhagyó)

Demokratikus pszichiátria

Oké, akkor próbálkozzunk meg azzal, hogy a tanultakat alkalmazzuk a pszichiátriára, ha elfogadjuk azt, hogy a pszichoterápia azt jelenti, hogy egyfajta lelki vezetést nyújtunk a páciensnek/kliensnek (anélkül persze, hogy mi magunk különösebben hinnénk a lélek fogalmában). A legtöbb pszichoterápiában, ha jól tudom, Carl Rogers módszerét alkalmazzák, ami abból áll, hogy a kliens hadovál össze-vissza, és ha megakad, irányított (vagy inkább irányító?) kérdéseket teszünk fel neki, oda illő, de semleges témáról rizsázunk, hátha úgy jobban felveszi az illető a fonalat. Mármint a gyakorlatban ezt tapasztaltam. Elméletben azonban a Rogers-i módszer abban áll, hogy tanácsadó-ügyfél rendszerben dolgozunk, autokratikus, azaz tekintélyelvű módszereknek nem lenne szabad helyet kapnia a terápiában, a tanácsadónak át kellene élnie „a feltétel nélküli elfogadás” segítségével a kliens világát. Persze az képtelenség, hogy a TB által támogatott 5-10 percben az orvos átélje a páciens világát, viszont legalább a demokratikus attitűdhöz ragaszkodni kellett volna. Még az olyan kliensközpontú terápiákban is, mint amit az Ébredések Alapítványnál próbálnak folytatni, kilóg a lóláb, a tanácsadó-orvos minduntalan kiesik a szerepéből, autokratikus vezetési stílust alkalmaz, minősíti a klienst, és (főleg családterápiánál) durván beavatkozik az ügyfél autonómiájába. Ezzel mindössze azt kívántam bizonyítani, vagy legalábbis elmondani, elmesélni, hogy a pszichiátriában a demokratikus vezetési stílus nagyon nehezen juttatható érvényre.

Autokratikus pszichiátria

A legtöbb pszichiátrián persze nyíltan tekintélyelvű, autokratikus stílust alkalmaznak, a fekvőbeteg ellátásban ez például az egyeduralkodó (és még finoman fogalmaztam), de ambuláns kezelés keretein belül is találkozni ilyesmivel. Ezt egyébként a hagyományos orvos-beteg modell is erősíti, sokszor beszélünk ezzel kapcsolatban „az orvosi utasítások betartásáról”, és ahol utasítások vannak, ott bizony nem játszik szerepet semmiféle demokratikus, vagy laissez-faire modell. A legtöbb pszichiátrián van 1-2 verőember alkatú ápoló is, gondolom, nem a demokratikus célok megfogalmazásában segédkeznek. Mindegy, hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a legtöbb pszichiátria igyekszik a minél demokratikusabb látszatot megőrizve minél autokratikusabb módszerekkel dolgozni, mintegy rátelepedni a betegre, és a fehérköpeny-effektus és egyéb nyomasztó dolgok segítségével egy áldemokratikus, autoriter módon az előírt gyógyszermennyiség bevitelére ösztönözni a klienst.

Laissez-faire pszichiátria

Láthattuk tehát, hogy a pszichiátrián mindkét vezetési stílus csődöt mond, illetve egyes elemei összekeverednek, a gyakorlatban a pszichiátria mindig a kétféle vezetési stílus keverékét alkalmazza. Ennek a kivédésére egyetlen járható út van, mégpedig a laissez-faire pszichiátria, ami igazából jelenleg még nem létezik, laissez-faire stílusú pszichiáterek vannak, eléggé elenyésző számban, de létezik ilyen. Az egésznek abból a megfontolásból kellene létrejönnie, hogy minden ilyen intézményben lennie kellene legalább egy laissez-faire vezetési stílusú pszichiáternek, a „terápia rezisztens” klienseket nem „megtörni” kellene még nagyobb dózisú, még gyilkosabb szerekkel, hanem hagyni, hogy szabadon éljenek, a gyógyszerezést és a formális kontrollt betartva. Gondoljunk csak bele: egy pszichiáter milyen jogon ad nekünk kéretlen életvezetési, pénzügyi, és bármilyen más jellegű tippeket, tanácsokat, sokszor egyenesen már utasításokat? Semmi joga nincs a partvonalról bekiabálni a kliens életébe. A gyógyszer beállításához van joga egyedül és kizárólag. De hogy ide menjek, vagy oda, ezt vagy azt csináljam, ez méltatlan, megalázó, és már-már perverz dolog. A gyógyszerfelírási jog sajnos összekeveredett a beteg feletti bábáskodási-, atyáskodási-, és anyáskodási joggal. Kevés pszichiáter látja át jelenleg, ha nem is a jog nyelvén szólunk, hanem az előző két stílus csődjéből indulunk ki, hogy szükség van a laissez-faire típusú pszichiáterre, pszichiátriára. Úgy vettem észre, hogy egy pszichiátert csak sok évtizedes pszichiátriai gyakorlat tud rábírni csak arra, hogy ne csináljon semmi olyasmit, amihez sem joga, sem hatásköre nincsen, ha jobban megnézzük. A XXI. században senki nem kötelezhet senkit arra, hogy egy másik ember hülyeségeit hallgassa, receptre felírva. A pszichoterápia - ahogy a gyógyszer is - visszautasítható. Nem tudom, melyiknek van rombolóbb hatása, de szerintem a pszichoterápiának. Szép szóval még soha nem akadályoztak meg pszichózist, a gyógyszernek ennyiben érzem a létjogosultságát, a pszichoterápia szerintem maradjon meg történelmi érdekességnek. Szeretném, ha az orvosnak gyógyszerfelírási, illetve tájékoztatási joga lenne, semmi több. Remélhetőleg ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a pszichiátria, de ez szerintem hiú ábránd.

Jézusmária, elkezdődött az egyetem, meg is volt az első konzultáció, találtam is nekem való témát benne, ami érdekesnek tűnt, mégpedig a romkocsmák témáját. Nem kell félni, nem fogom itt az egész tematikát végigvenni, de a romkocsmák és a szociális foglalkoztatás mint téma éppen eléggé konkrét, hogy írjak róla valamit. Ja, hogy a szociális foglalkoztatás (social business) jobban ide passzolna? Kit érdekel? A kocsmában szokták mondani, ha valaki mindig a munkájáról beszél, hogy „Ne dolgozz már állandóan!” Hát, igen, ráférne az emberre a kikapcsolódás néha.

Akkor megpróbálom felidézni a hal(l)ottakat némi szakirodalmi segítséggel. Szóval, mi ez a romkocsma izé? Most előszöris megpróbálom fővárosi viszonylatba képzelni magam, mert hiszen igazából Budapest valójában a romkocsmák ősfészke. (Hogy is volt ez a mondat? Mindegy, tovább.) Egyesek szerint Budapest tekinthető a romkocsmák fővárosának, itt alapította meg az elsőt (a legenda szerint) négy bölcsész, Szimpla Kert néven, a boldogságos 2002-es esztendőben. Na, most, hogy mi is igazából a romkocsmák rendeltetése, fedje jótékony homály, maradjunk annyiban, hogy vannak programok, mint mindenütt máshol az országban (nekem egy időben az volt a téveszmém, hogy valójában fesztiválország lettünk), és elmondható a végén, hogy „jók voltak a pogramok…”

A lényeg itt nem is ez, hanem az elméleti rész! Az első romkocsmák kialakulásának a menetrendje. Igen érdekes. Szóval: Vannak, ugye, a nagy múltra visszatekintő, történelminek is nevezhető városrészek, amik már elöregedőben vannak, és ennélfogva lemennek ott az ingatlanárak, néhány helyiség üresen is marad, ám mit tesz a sors, az ilyen városrész-részeket kezdik felfedezni maguknak a lumpenértelmiségi művészkék és félművészkék, és létrehozzák itt a saját kis közegüket, a még itt maradt populáció legnagyobb bánatára, erről tanúskodó képeket találtam is, nagyon érdekes, tekinthető az ellenkultúra ellenkultúrájának? Ami még érdekes, hogy az ellenkultúra ellenkultúrájának már nincs további ellenkultúrája, hanem az ellenkultúra válik lassan a normává. (Ez egy eléggé gyanús tételmondat, és nem kell keresni sehol, mert én találtam ki, és éléggé szociológiai ízű, mint az egész bekezdés tulajdonképpen.) Persze, nem egyik pillanatról a másikra válik normává, hanem megindul a párbeszéd a felek között, mindenki enged egy kicsit, és az „élni és élni hagyni” elve érvényesül. Legalább én csakis valahogy így tudom elképzelni az elhangzottak fényében.

De: romkocsmák nemcsak Budapesten vannak, hanem hozhatunk debreceni, vagy akár nyíregyházi példákat is. Csakhogy: A Debrecenben létrejött romkocsma, a Roncsbár már egy tisztán üzleti vállalkozás, a romesztétikán alapul, a fővárosi romkocsmák mintájára. Itt már nem mondható el az a pénzszűke, és kényszer szülte megoldás, hogy aszondja: szedjük össze a nagyszülőknél lévő használaton kívüli ingóságokat, meg a lomtalanításkor kiselejtezett egyebeket, hanem itt már tudatos üzleti fogásról van szó. A debreceni Roncsbár kommerciális jellegét kiválóan példázza, hogy a Fórum közelében található, ami egy plázaszerűség, tehát simán elképzelhető, hogy egy kiadós plázázás után beüljön az ember egy jó romkocsmába egy kávéra, limonádéra, vagy éppen sörre, a nagy transzformáció végbement: voilá, a romkocsma a tömegkultúra részévé is vált.

Nyíregyházán már egy kissé megint más a helyzet, bár nagyjából hasonló: volt néhány próbálkozás romkocsmák megvalósítására, amikoris régi bicikli, ócska rádió, ésatöbbi került a kialakított belső térbe, ám tudtommal már a legromkocsmább nyíregyházi romkocsmából is kitakarították ezeket a kacatokat, ami (nevén nevezve a helyet) történetesen a Móricz Kert. Igazából nem vagyok nagy romkocsma járó, és erre egy igen nyomós indokot tudok felhozni: mégpedig a pénzt. Ugyanis a romkocsmák, romkertek sikere és elterjedése magával hozta az árak iszonyú felverését, a debreceni és nyíregyházi helyek már alapvetően ilyennek is indultak, Budapesten természetesen menet közben mentek fel az árak, ahogy észre vették, hogy van benne üzleti potenciál. Szóval a jelen helyzet az, hogy tökmindegy, hol iszod meg a kávédat, a plázában, vagy a romkocsmában, fizetni fogsz, mint a katonatiszt. Végezetül egy dolgot tudok felhozni annak indoklására, miért válaszd a romkocsmát:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon.” (Lautréamont)

Imádom az angolszász irodalmat. Nem tudom, hogy a nyelv teszi-e, vagy a kulturális közeg, de azt hiszem, a régi, angolból fordított könyvek nélkül már rég megőrültem volna. Hogy? Már meg is őrültem? Ja... Mindegy, Daniel Keyes pszichológus-íróval életem egy kritikus időszakában ismerkedtem meg (bár mostanában kezd gyanússá válni, hogy minden életszakaszom kritikus ezért vagy azért), amikor első könyvét olvastam, a Virágot Algernonnakot, teljesen lenyűgözött, mert magam is hasonlókat éltem át, mint a főhős. Most, mikor Az ötödik Sally-t olvastam, ezt érzem magamra nézve teljesen aktuálisnak, szinte minden szava arany(, állítmány)...

Például amit a pszichiáterek burnout-szindrómájáról ír, egyenesen tankönyvbe illőnek hangzik, ezt azért tartom itt fontosnak megjegyezni, mert sok pszichiáteren megfigyeltem már a szimptómáit (ugye, mi is figyelünk?):

"Együttesen fellépő tünetcsoport. Ebben az esetben azt írja le, ami sok-sok pszichiáterrel történik, aki túl sok időt tölt a pácienseivel, vagy ahogy mostanában nevezzük őket, a klienseivel. Azok az évek, melyek során szembe kell néznie az emberek félelmeivel, emlékeivel, álmaival és hallucinációival, nem múlnak el nyomtalanul. És az orvost dehumanizálja, hogy állandóan ki van téve az emberi szenvedéseknek. Már nem figyel igazán oda. Hogy megvédje magát a szenvedések hatásaitól, héjat növeszt a lelke köré. Az érzelmei megkövesednek. Végigcsinálja a lépéseket, fenntartja a látszatot és a doktorbácsis modort, de a lelke mélyén nem törődik többé az emberekkel, akiknek segítenie kellene." - Ezt a regényben szereplő pszichiáter, Dr. Ash fejti ki, elméletben csak úgy általánosságban, de mint utóbb kiderül, saját magát is ebbe a csoportba tartozónak értve.

Az ötödik Sally elég beszédes cím, nem árul zsákbamacskát, akinek kétségei lennének, a borítón is megjelenik az öt egyforma női alak, természetesen egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén keresztül játszódik a regény, pontosabban Derry, a negyedik személyiség meséli el az egészet a saját szemszögéből. Ő a személyiségek közötti összekötő kapocs, szaknyelven „nyomjelző”, aki minden egyes személyiség gondolatainak és cselekedeteinek a tudatában van, és titokban (később aztán nem is annyira titokban) szerelmes az őt kezelő Dr. Roger Ash-be. Sally (az igazi) egyébként eléggé sótlan személyiség, főleg takarítani meg szappanoperákat nézni szeret, azzal a problémával fordul szakemberhez segítségül, hogy elvész bizonyos idő az életéből, és arra gyanakszik, hogy emlékékezetkiesései vannak, azaz amnéziában szenved. Hogy ez nem teljesen így van, arról nehezen sikerül a környezetének meggyőznie őt, igazából csak akkor sikerül, amikor saját magát látja a tévében, miközben olyasvalamit csinál, amire nem emlékszik (egy lóversenyen műsorszámot ad elő).

Az öt személyiségrész (Sally, Jinx, Derry, Bella, Nola) története, bár eléggé akciódús, leginkább Jinx jóvoltából, aki Sally-ben a gonosz megtestesítője, és általában csak vészhelyzetben „engedik ki”, védekezni, bosszút állni, valójában jóval túlmutat egy disszociatív személyiségzavaros nő történetén, mert olyan egzisztenciális kérdéseket kezd egy idő után feszegetni, mint a lét és nemlét kérdése, a személyiségrészek leválásán, illetve fúzióján keresztül bemutatva, amelynek megnyugtató válaszát megint csak a keleti filozófiában találja meg az író megérzésem szerint, mert párhuzamba állítja azzal a jelenséggel, amikor a lélek egyesül a világszellemmel, vagyis eléri a Nirvana állapotát. A kereszténységről igazából kevés szó esik a műben, és az sem annyira hangsúlyos. Ehelyett a végén Jinx az ámokfutásai végén egy látomásban egy egészen alternatív világképet tár elénk, ami nem is olyan nagy hülyeség, már csak abból kiindulva sem, hogy a tételes vallásban sokan nem találnak már manapság világmagyarázatot, akár hisznek alapvetően a kereszténységben, vagy másban, akár nem.

Bár szerintem a regény főbb poénjait lelövöldöztem szerencsésen, a könyv elolvasását ezek nem helyettesítik, mert csak a szövegkörnyezetbe helyezve kapják meg igazán az értelmüket ezek a teoretikus részek. Akit nagyon taszítana a sok filozofálás, azoknak elmondhatom, hogy akciójelenet is van benne rendesen, és szerelmi szálak is vannak benne bőven, amennyiben a regényben szereplő összes férfi Sally-be szerelmes, illetve sokan csak meg akarják „kapni”, erőszakkal, illetve bármilyen más formában. Persze, erre is kapunk magyarázatot, egyrészt Sally jól néz ki, másrészt pedig egyes személyiségrészei kiemelten nőiesek, itt különös tekintettel Bellára esik a hangsúly, hogy mindenkiről írjak valamit. Nola az intellektuális része Sally-nek, aki bár az egészből nem sokat érzékel, mert ritkán van jelen, akkor is a művészet valamilyen formájával foglalkozik, viszont a logikájával képes összerakni a történet részeiből az egészet, amire Sally nemhogy nem képes, még a kezdeti tagadása is útját állja a pszichiáterrel elkezdett közös munkának, vagyis a gyógyulási folyamatnak.

Most, ha értékelni kellene a könyvet, annyit mondanék róla, hogy baromi jó, amellett, hogy szakszerűen van megfogalmazva (lévén, hogy a szerző pszichológus végzettségű is, és angol nyelv és irodalom végzettségű is), és ha komolyan vesszük azt az állítását, hogy a cselekményt megtörtént események inspirálták, akkor megállapíthatjuk, hogy a jó öreg Daniel Keyes nem sokat unatkozhatott akkoriban, mikor írta a regényt. Én viszont csak remélem, hogy ettől az ismertetőtől többen kedvet kapnak a mű elolvasásához, én is sokáig halogattam, de nem hiszem, hogy véletlenül, mivel szerintem csak kb. mostanában értem meg annyira tapasztalatokban és világszemléletben, hogy befogadhatóvá váljanak a könyv egyes regiszterei számomra.

Édesanyám betöltvén a hatodik ixet, a szenilitás mezejére lépett, és lappangva elmebeteg lett. Sajnos, mint kiderült, tökre türelmetlen vagyok az elmebetegekkel, semmiképpen nem lennék jó se ápolónak, se szociális munkásnak, se pszicháternek. Nem, mintha a jelenlegiek jól csinálnák. Az elmebaj hulláma kezd végigsöpörni a tájon: aki eddig normális volt, elmebeteg lesz, aki elmebeteg volt, normalizálódik. Az elmebetegség nem válogat: aki rosszul bánt az elmebeteggel, van, hogy még életében visszakapja demencia által. Ez a karma. Volt, hogy egy pszichiáternő tűnt el így a süllyesztőben, és vannak még új várományos-jelöltek is, köztük édesanyám.

Én arra gondolok, hogy a skizofrénia előrehozott demencia: a halál előtti hallucinózis átélése fiatalkorunk közepén. Ha egyszer átmentél rajta, többé nincs mitől félned. Se a szellemtől, se a poltergeisttől, se a zombitól és se a vámpírtól. Még a pszichiétertől se. Még a gonosz anyádtól se, akit kerülget a demencia. Legújabb kitalációja édesanyámnak, hogy engem Hodászra kellene vinni, mégpedig úgy, hogy gondnokság alá helyeznek. Püff-paff. Ha ez nem sikerült egy intézményvezető pszichiáter főorvosnak, majd egy könyvelőcskének fog. Röhög a vakbelem. Mégpedig azért, mert rájött, hogy a házból, ami az én tulajdonom, már nem fogok kimenni. Ő pedig nem nekem szánta, hanem az öcsémnek, és a k. családjának. Hát, mit mondjak, így járt.

Így jártak még: az alapítványi pszichiáter, az elmeorvosi szakértő, az intézményvezető főorvos, és még sorolhatnám. „A karma szájbabasz.”, ahogy mondani szokás. Amit még megtanultam: a hülye ember sohasem nyugszik bele abba, ha vesztett. És hogy mit gondolok arról, hogy a családom ellenem van? Talán azt, hogy ez egy skizofrén tünet? Talán, de nem az enyém, hanem a családomé. A magukhoz édesgetett, naiv, tájékozatlan alapítványi pszichiáter mennyire felelős ezért, a félresikerült családterápiájával? Anyám a kezdődő rosszindulatúskodásával, demenciávájával? Az öcsém és felesége a kapzsiságukkal? Apám az erélytelenségével? Jó kérdések, nem? Nem hiába vertem ki a balhét az Ébredéseknél, hogy még 40 évesen is a szüleim kísérgetnek, és nem hagynak élni. Vajon ki viselné el ezt a sok szart, ki tűrt volna nekik ennyit 40 évig? Csak egy vadbarom, aki én vagyok.

Most írhatnék erről egy családregényt, pszichiátriai beütéssel, de ki bírja azt kivárni? Addigra már valaki rég rosszul járt. És borítékolom, hogy ezúttal nem én fogok. Nem, nem bántok senkit, de felveszem a kesztyűt: ezentúl az lesz a jelszó, hogy: ne bízz senkiben. Voltam fekete bárány, mindenért felelős, pszichiátriai kezelt, kezes bárány, skizofrén, ha úgy tetszik, és mindeközben egyre kijjebb kerültem a társadalomból, ki, a perifériára. De - és ezt sajnos nem tudják - már nem vagyok kezesbárány, sem vadbarom. Jól vagyok, és több eszem van, mint az egésznek együttvéve. És türelmem is van. Nem hiába szőttem ezt a hálót évek alatt, mert tudtam, hogy egyszer majd meg kell védenie még engem attól a sok szartól, ami rám vár. És eljött az idő.Végül egy kedves idézettel zárnám ezt az egészet - magamnak - magamtól. A fülszöveg, amit mindig figyelmen kívül hagyunk, ugye, de már óvatos mérések szerint is több, mint félmillióan látták. (Ez önfényezés? Lehet...):

„Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebántsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”

Mostanában kevesebbet írok, mert egy jó kis hajnali melót vállaltam: újságkihordást. Mondjuk, ennek a médiához eléggé közvetve van csak köze, de párszor voltam már a szerkesztőségben, és hát... nem rossz-nem rossz. Éppen el tudnám magam képzelni egy ilyenben nem-újságkihordói minőségben is... Persze nem jelenleg, mert aktuálisan rajtam van a rosszbetegség, és úgy gondoltam, hogy jelenleg nekem az a legjobb, ha leterhelem magam, és munkaalkoholizmusba menekülök a magánéleti válságom elől. Milyen érdekesen hangzik, nem? Én, aki mindig inkább lusta voltam, eljutottam ide is.

Igazából egész életemben a média világa (azon belül is az újságírás) és a szépirodalom között vívódtam. Persze, sokszor még tudatos sem voltam rá. De hogy ez úgy realizálódjon, hogy újságkihordásban csúcsosodik ki, ezt azért nem gondoltam volna. A maximum, amit tehettem ebben az élethelyzetemben, hogy írtam egy szép(?), jó(?) verset az első hetemről. Ebben, ugye benne van az újságkihordás, a szép(?)irodalom, meg a kvázi újságírás, amikor leblogolom. Ezt még leöntjük egy kis híg keleti filozófiával, és máris kész az eredmény. Ezen kívül egyre több tweet örökíti meg a keleti filozófia által megtermékenyített, újonnan támadt gondolataimat, például ez itt a legújabb ezek közül: "Azt gondolom, hogy az élet olyan, mint az interactive fiction játékok, néhány választási lehetőség van, de azon kívül minden a megszabott rend szerint halad benne. Illúzió az, hogy minden percben végtelen döntési lehetőségünk van, mert valójában nincs. Kezdek nagyon elvont lenni?"

Mielőtt elkezdenénk teljesen zavarba jönni azon, hogy hogy jön össze a keleti filozófia az interactive fiction-nel, a twitterezéssel,  az újságkihordással, az alkoholizmussal, és az összes többivel, vessünk egy pillantás a költeményre, amit írtam, és csak akkor kezdjük el hívni a 112-t, ha meggyőződtünk róla, hogy végképp beszámíthatatlan lettem. Íme a vers:

próbaidő

egy hétig hullámzott a karma
othol a sarkon a hal áll
berúgott a postásbicikli
csütörtökre nem bírta már
a sorsok nagy kerékpárútján
elgázoltak most egy anyát
jobbra tarts és ott egy kar inti
merre is menjek most tovább
a hajnalban és az éjszakában
fulladnak meg a nappalok
csak a szavaktól vagyok terhes
de dolgoznak még a hormonok
egy mentő szirénázva elmegy
mellettem már meg sem áll
vidáman szaghallucinálok
a század bennem rezonál

Hm. Tovább folytatva a médiával, újságírással kapcsolatos gondolataimat, a hétvégén már kezdődik is az egyetem, a kedves kis komm-média szakomon, valamiféle kötelezően szabadon választható tantárggyal, ami, ha jól emlékszem a közösségi médiabeli kommunikációról szól, amihez talán van némi közöm, amikor a facebookos és twitteres tevékenységeim jutnak az eszembe. Egyébként a nemrég gyesről visszajött szoc. munkás, nevezzük most már Editának (persze, őt ezen a blogon mindig másképp nevezzük (,mint ahogy kéne)), csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok azok mögött a facebookos megosztások mögött, ami a munkahelyünk tevékenységét hivatott hirdetni/reklámozni, és telibe hibázta, hogy valamiféle intézményi kommunikátor lennék egy bizonyos értelemben. Már nem a termelésben vagyok, nem varrogatok, hanem ez a dolgom. Persze, egyesek szerint rendszergazda vagyok, illetve informatikus, hogy már teljes legyen a zavar. (Mivel minden informatikai háttérmunkát is én végzek a cégnél.) Szóval Edita pár új körülménytől szerintem akkora sokkot kapott, hogy azonnal szabadságoltatta magát (jó, lehet, hogy semmi köze ehhez.) Egyébként, ha már a melóról van szó, úgy vettem észre, egy csomóan olyan szarul vannak, hogy az én nagy magánéleti válságom szinte már fel sem tűnik.

Még annyit a témához, hogy szépirodalmi, illetve újságírói ambícióim eddig esztelen blogolásban és twitterezésben csapódtak le, mert nem bírtam hivatalos kereteket adni ezen irányú tevékenységemnek. A kommunikáció-, és médiatudomány szaktól azt várom (többek között), hogy néhány helyen komolyan vesznek, persze, lehet, hogy ez megintcsak amolyan illúzió-féle. De meg kell próbálnom a lehetetlent is,  mert csak akkor lehetek majd megnyugodva, ha úgy érzem, mindent megtettem magamért (és akkor sem sikerül). Akkor viszont marad jelen blogon a pszichiátria ostorozása, mert már megint érik egy adag, csak sehogy se illett ide a témába, de egy kicsit már megint kihúzták nálam a gyufát, több oldalról is. Amit feltétlen szükséges elmondani, hogy az Ébredésekbe már nagyon nem óhajtok visszamenni, a nyíregyházi pszichiátria nemtörődömsége és cinikussága pedig megint kezd újabb szintre lépni szerintem, de ezekről még bőven lehet szó a jövőben.

Akkor most le is léptem újságot hordani...

Most egy kicsit tudományosak leszünk. Pont úgy, ahogy az orvosok(nak kellene). Örömmel vettem tudomásul, hogy más is foglalkozik rajtam kívül a skizofrénia témával, mármint úgy, hogy diagnosztizált skizofrén. A skizofrénia diagnózis sokunknak az út végét jelenti, akik pedig a felszínen maradtak, éppen a skizofréniából csináltak maguknak ha nem is bizniszt, de egzisztenciát, szóval a hajuknál fogva rángatták ki magukat a mocsárból. A skizofrének közül, aki a felszínen maradt, orvosokat megszégyenítő tájékozottsággal, plusz első kézből való tapasztalatokkal, illetve nem elhanyagolható nagyságrendű intellektuális képességekkel rendelkezik.

A N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDAR) elméletére a skizofréniával kapcsolatosan egy kedves olvasó hívta fel a figyelmet, most egy rövid bemutatkozás erejéig át is adnám a szót neki. „22 évesen kezdődött nálam a „skizotípiás rendellenesség” először még organikus hallucinózis néven! Aztán később a zárkózottságom szociális introverzióm és szorongásom miatt megállapították a skizotípiát. Hanghallásokkal feküdtem bent kórházban, melyeket a pszichiáterek szerint állítólag az ideggyógyászati kezelésre írt gyógyszerek, a nootropil, memantin és társai tehát az alzheimer kórra illegálisan 20 éves koromban felírt gyógyszerek okoztak. Ezeket mind neurologus irta. Én magam is beleástam magam a neurokémiába, és érdekelt már egészen 20 éves koromtól. „Szabadúszó kutatója” vagyok a neurokémia biohackingnek. Utánanéztem a skizofréniának a hipotéziseinek.

Sokan nem tudják de a skizofrénia nem csak antipszichotikum adásával kezelhető, gyógyítható. Több hipotézise van a skizofréniának, ezen hipotézisek közül az egyetlen amit kezelnek a "dopaminerg rendszer zavara" a dopaminerg túlműködés illetve az alulműködés bizonyos területeken. Előfordulhat hogy bizonyos embereknél más hipotézisek dominálnak, ezt sajnos nem veszik figyelembe.

Post-mortem tanulmányok alacsony glutamáterg aktivitást mutatnak skizofréniában. Fő receptor az N-Metil-D-Aszpartát receptor (NMDA) melynek hipofunkciója igazolt skizofréniában. A glutamát egy excitátoros aminosav, ami azt jelenti, ha túl sok, az pusztíthatja a neuronokat. GABA a nyugtató aminosavunk, a GABA vagyis a gamma amino vajsav a fék a Glutamát pedig a gáz. Skizofréniában valójában több neurotranszmitter rendszer zavar lelhető fel, többek között valószínűsíthető a gaba-glutamát rendszer zavara is. Önmagában a glutamát hatással van a dopamin metabolizmusára, befolyásolja a dopamin felszabadulását, amiből ha túl sok van nekünk az nagyon nem jó ugyanis fokozza a hallucinációkat, téveseszméket, delúziókat.”

A továbbiakban már belemegyünk a receporkötődésekbe, inhibitorokba, mezolimbikus pályák kiegyensúlyozatlan dopaminellátásába, ezt az én népszerűsítően (ál)tudományos blogom nyelvezetére lefordítva úgy foglalnám össze, hogy a dopaminerg rendszer zavara és az antipszichotikumos kezelés csak az egyik féle megközelítése a skizofrénia orvosi megközelítésének, egy másik megközelítés a NMDA receptor túlműködése, illetve alulműködése. Ami nem antipszichotikum adásával kompenzálható, hanem mondjuk egy kellemes Theanin-glycin kotkéllal. Ráadásul ameddig az antipszichotikumok nem bizonyultak hatásosnak a negatív tünetek kompenzálására, a NMDA receptorok bizgerálásával ellenben ez is lehetségessé válik, ami nem elhanyagolható tényező. Ami még érdekes az olvasói levélből, hogy új gyógyszerek fognak megjelenni, amik remélhetőleg a negatív tünetek enyhítésére is jók (Pl. REAGILA), szóval ha ez sikerül, ha jól számolom, ezek már a 7. generációs antipszichotikumok lesznek, bár én elvagyok a jelenlegivel is, nem azzal van a baj. (Hanem azzal, hogy hajnalonként nem tudok aludni, és ezért elhelyezkedtem a helyi médiaiparban újságkihordónak, szóval jelenleg 2 melóhelyem van, startol az egyetem is, azért nem halad a blog sem, ezért hiányzik már egy jó kis verbális agresszió mostanában, ami a pszichiátria ellen irányul. Na, nem baj, ami késik, nem múlik...)

Kérdés: hogy jön ahhoz egy segítő szakmájú ember, hogy az embertársát alacsonyabb rendűként kezelje?

Tegnap kipukkant egy csodás lufi. Ami hazugsággal, önámítással és rosszindulattal volt feltöltve. Vagyis nem várt véget ért a kedves családterápia, amin már egy ideje részt vettem. A kiinduló gondolat, hogy miért ért véget? Az, hogy a családterápiának nevezett humbug ugyanabba s csapdába vezetett, mint amikor évekig a szüleim hurcoltak pszichiáterhez, és mindenben ők nyilatkoztak helyettem.  Persze a pszichiáter ezt nem fogadta el. És még sok minden mást sem. Csak mondta a berögzött hülyeségeit, amit a Lipóton felszedett, amikor ott volt alkalmazásban.

Sajnos a pszichiáternő, aki kezelt, a szavak szintjén, vagyis külsőségekben egy modern pszichiátriai irányvonalat képviselt, ám módszereiben és gondolatvilágában képtelen volt megtagadni önmagát. Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a kb 8 év egyetetem és a pszichiátriai gyakorlat maximum arra jó, hogy teljesen begyepesedjen valaki. Hangzatos frázisokat puffogtatni én is tudnék, de aztán, ha arra kerül a sor, mindig kibújik a szög a zsákból. Számomra kiderült, hogy alacsonyabb rendű embernek, mit embernek, lénynek tart, és képtelen a bevett gondolkodási sémáitól egy kicsit is elvonatkoztatni. Egy teljes órán keresztül faggat mindenféle szarról, például arról, hogy a főnököm iszik-e alkoholt, de igazából az egymást követő ülések során kiderül, hogy teljesen szelektíven emlékszik mindarra, amit elmondtam, és ráadásul nem is úgy tűnik, mint akit igazán érdekel. A kezdeti szimpátiája velem kapcsolatban teljesen átváltozott a szüleimmel való mélységes egyetértésbe. A vége pedig újra csak az, hogy "kísérővel érkezik", "nem hajlandó együttműködni", stb., stb. A nő a saját inkompetenciájának az eredményeit hárítja rá az ún. kliensére.

És időközben mintha teljesen elhülyült volna. Az ovis módszerei lehet, hogy Jóskapistán segítenek, akinek amúgy is 8 osztálya van, ráadásul zombivá gyógyszerezheti kedvére, csak sajnos az embert képtelen meglátni amögött a lény mögött, akit ő általában kliensnek nevez protokollból, valójában azonban súlyos elmebetegnek gondol. Ezeket a gondolataimat a tegnapi alkalommal kábé neki is elővezettem, persze ennél jóval cinikusabb, és esetleg nem túl helyénvaló formában, mire (gondolom, bosszúból) írt egy olyan ambuláns lapot, amire rávezettette, hogy hisztérikus vagyok, irritált, és az összes zsigerből jövő beidegzett faszságait, amit én végig se hallgattam, el se olvastam, mert nem akartam magam mégjobban felidegesíteni.

Végül annyit mondanék, hogy nem csak ő figyelt meg engem engem ímmel-ámmal, és tette meg a megjegyzéseit, hanem én is nagyon jól megfigyeltem őt (ha ezt nem is feltételezi egy "kliensről"), és így sikerült ezt a kimerítően pontos feljegyzést elkészítenem róla. Nem gondoltam, hogy az Ébredések alapítvány, a közösségi pszichiátria csak üres fecsegés, tartalmatlan lózung, bár elnézve a többi "klienst", ahogy vonszolják ott magukat a lerobbant udvaron, hamarabb is feltűnhetett volna. Már csak egy kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban: A családterápia már eredetileg is csalásterápiának indult, vagy közben csúszott ki úgy a nő kezei közül az egész irányítás, hogy végül már semmi értelme sem volt? A hogyan továbbot egyelőre ne kérdezze senki, valószínűleg Debrecenben folytatódik a kálváriám, mivel úgyis oda járok egyetemre, és jóval közelebb van, mint Budapest. Úgy gondolom, nem éri meg 6 órát utazni azért, amit megkapnék a pofámba bárhol, még a környéken is, szóval bye-bye Bp.