Skizofrénia underground

Az utóbbi időben a vizsgálódásaim a mentális betegségek témájában kezd áttevődni a családi környezet szerepére a betegség kialakulásában. Eddig eléggé feltáratlan, tabu-jellegű témát kezdek feszegetni, a család szerepéről a mentális betegségek kialakulásában. Most, hogy a pszichiátria kiesett a játékból, talán sikerül tisztázni, milyen, illetve mi egy egy skizofén beteg szerepe általában a családokban, a saját pédámon keresztül. Ezek eléggé általános dolgok, ahogy tudom, és arra a kérdésre, hogy miért a saját példámat kell felhozni, a válaszom a következő: 1. mert azt ismerem a legjobban, 2. ez elsősorban egy énblog/terápiásnapló, 3. csak. Tudomásom szerint a skizofrénia jelensége szinte kivétel nélkül összefonódik egy szereppel: mégpedig a családi fekete bárány szerepével. Az esetek nagy száma indokolja szerintem a családi háttér mélyebb vizsgálatát. Az alaposabb vizsgálat esetleg olyan körülmények meglétére derít fényt, ami fölött az első alkalommal esetleg elsiklik a külső szemlélő, sőt, vagy több alkalommal is, esetleg mindvégig.

A betegség lefolyása a következő (legalábbis nálam): Először jönnek a téveszmék, hallucinációk, “a semmiből”, mintegy varázsütésre. Az okokat feltárni nincs lehetőség, a kezelés arra irányul, hogy minél hamarabb elnyomják a tüneteket. Ezt általában túlgyógyszerezéssel érik el. Kicsit hasonlít a kemoterápiára, nem nézik, hogy az antipszichotikum milyen képességeket, készségeket blokkol, elnyomni a rendellenes működést minden áron, ez a cél. Ezt követi szinte menetrendszerűen a skizofrénia utáni depresszió, aminek összetevői a szégyen, a stigmatizálás és a gyógyszermellékhatások túlsúlya. Aztán a betegséggel való küzdelem, amikor jobban lettem, nálam valahogy áttolódott a pszichiátria ellen való küzdelemre.

Ezt a küzdelmet nem bánom, most már úgy látom, hogy tanulságos volt, de a saját életem szempontjából egy felesleges kört futottam. A pszichiátria mindig olyan, amilyen, akinek nem szól bele az életébe, hajlamos nem foglalkozni vele, nekem érdemben már egy ideje nem szól bele, tehát kezdem is hanyagolni a témát mind gondolatban, mind megnyilatkozások szintjén. Hanem próbálok inkább előre haladni az életben, de valahogy, úgy érzem, mindig visszaránt valami. Valahogy úgy érzem, hogy nincs rendben valami. Ólomsúlyok nehezednek rám, húznak vissza az életben. Mikor a megyei pszichiátria szinte összes szinterén megvívtam a harcomat mindenkivel, aki szóba jöhet, és már nincs közünk egymáshoz, akkor kezd tisztulni a kép.

A problémáim hátterében a szüleimmel szembeni konfliktusom áll. Megmondom, hogy történt az eset: a családomban én már azelőtt fekete báránynak számítottam, hogy pszichiátriára kerültem. A fekete bárány az, akire a család (a közvetlen család, és az egész nagycsalád) ujjal mutogat, és a saját hibáinak feloldozását látja benne, amikor azt mondja: “Züllött, erkölcstelen életet él, lehet, hogy van egy-két hibám, de mi ez az ő bűneihez képest?” A családtag feloldozást nyer, folytathatja tovább a stiklijeit, mert tudja, hogy az én szintemre képtelen lesüllyedni, ezért ő sokkal jobb ember nálam. Kis híján a feketebárányság áldozati báránysággá alaktult át, amikor úgy nézett ki, eltűnök a pszichiátriai ellátórendszer végállomásán, a festői Hodászon.

Jó, ez már a múlt, nem akarom állandóan felhánytorgatni, csak azért hozom fel, mert úgy érzem, megint előtérbe került a probléma. Figyelmem középpontjába a család került a betegségem szempontjából. Érzésem szerint a skizofrénia nem egy mindentől függetlenül létező valami, ami válogatás nélkül lecsap az emberekre, hanem lelki okok és családi problémák készítik elő. Sőt, az újra és újra visszatérését, kiújulását is feldolgozatlan lelki problémák okozzák, kevésbé a gyógyszer szedése, vagy nem szedése, vagy egyéb rajtunk kívülálló dolgok. Eddig az volt az általános hozzáállás, hogy vannak tippjeink, de nem tudjuk, mi okozza, és széttárjuk a kezünket. A feddhetetlen család nem okozhatja, hiszen csak példát vehetne mindenkiről, a családjában mindenki áldott jó ember, csak ő a megátalkodott gonosztevő. A makulátlanság, a hiba nélküliség, a feddhetetlenség mítosza, ami a családot övezi, nekem eleve gyanússá teszi a helyzetet. Érdekes, hogy a pszichiáterek, a szakemberek még “bekapják a horgot”, nem tűnik fel nekik ez a körülmény, vagy pénz beszél. Illetve képzeljük el a vidéki, köztiszteletben álló család egyik tagjának megmagyarázhatatlan okokból való lezüllését, később mentális betegségét, újabb lezüllését, újabb betegségét, és így tovább vég nélkül, aminek a magyarázata egyedül az illető mérhetetlen gonoszsága és megátalkodottsága volna. Egyetlen kezelési mód elhelyezni őt a megyei pszichiátria hivatalos eltüntető helye, a skizofrén-demens elfekvőbe, a pusztában, kilométerekre egy főleg romák által lakott, mindentől elszeparált falutól, tehát a világ végén.

Senki nem gondolja, hogy lelki okok lennének a háttérben, egy alkoholistánál, sőt, drogosnál milyen lelki okokól is beszélhetnénk, aki állandóan részeg, vagy be van tépve, vagy a betegsége miatt van magán kívül. Természetesen mindezt az illető saját elhatározásáól csinálja, senki nem kényszeríti rá. Önmaga mondja magáról, hogy politoxikomán, megmagyarázhatatlan vonzódása a kábítószerekhez teszi őt gonosszá. Nem illik a családba, nem illik a társadalomba, nem illik sehova sem. Én nem találom már ennyire rejtélyesnek a dolgot. “Megmagyarázhatatlan”, “véletlenszerű”, “kiszámíthatatlan”. A gonoszság fokmérője nem az, hogy valaki részegen “a kerítésen lógott”, “négykézlább jött haza”, vagy “a szekrényben aludt”, a látvány borzalmassága nem áll egyenes arányban az illető aljasságával és gonoszságával. Az illető a család felfogása szerint “szégyenbe került”, a család elhatárolódik tőle, annak okán, hogy “ők ilyet soha nem csináltak”, és egyébként is mossák kezeiket, mert itt a mérhetetlen, állati lealacsonyodás példájával állunk szemben.

Végül az itt elhangzott kijelentések annyira kezdenek közszájon forogni, hogy már maga a beteg is elhiszi őket, főleg, ha orvosi segítséggel megerősítve. Véleményem szerint a fekete bárány mítosza az utolsó, ami a skizofrén betegek gyógyulásának az útjában áll, és mint ilyen, sajnos megkerülhetetlen akkor, ha őszintén szeretnénk beszélni a jelenségről és a betegség természetéről. Próbáltam kikerülni, hogy én magam túlságosan vádaskodni kezdjek, esetleg olyan témákat kezdjek el feszegetni, ami a az írásomat túlságosan indiszkrétté tenné. Bejegyzésemben a velem szembeni általános családi véleményre támaszkodtam, amiből indirekt módon leszűrhető bizonyos következtetés a családban uralkodó viszonyok működésére vonatkozóan.

Valójában a skizofrénia veszélyes. De nem azért, amiért gondolják. Hanem azért, mert olyan tapasztalások birtokába jut a révén az ember, ami veszélyezteti a keresztény vallási intézmények jól kialakult, jól bejáratott praxisát és ügymenetrét. (Biztos van ezek helyett jobb szó is, csak most nem jut az eszembe.) Elmondanék most néhány dolgot, amire még visszaemlékszem ezekből a dolgokból, és amik lassan kezdenek értelmet nyerni. Igazából egy Facebook bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy régen elfelejtett történet. A Facebook bejegyzés egy Delerium szám kapcsán íródott, és jó, hogy van ez a kifejezés, hogy “íródik”, mert néha helyesebb ez a megfogalmazás, mint hogy “én írtam”. Valójában az ember minél több ilyen spirituális utazáson vesz részt, mint ami a skizofrén epizód, annál jobban fellazul a kapcsolata a világi dolgokkal, hogy úgy mondjam, fellebben a Maya-fátyol, ami a fizikai és a metafizikai világot elválasztja, és egy kicsit úgy is marad. Ezt, persze, vannak, akik nem bírják, náluk a személyiség teljes széteséséig is vezethet (állítólag). Én szerintem egész jól bírom, ahhoz képest, hogy 4-5 komolyabb epizódom volt.

Szóval, annyit írtam a Facebookra, hogy: “Tanulás helyett olvasgattam egy kicsit, kinek miről szól ez a szám. Volt akinek a cigarettáról és a tüdőrákról, valakinek a kábítószerhasználatról és abúzusról, esetleg egyeseknek a szexről és a BDSM-ről. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, mert ez igazából egy testetlen lélek (vö.: szellem, kísértet) végső nyugalomra való vágyakozásáról szól. Persze, mindenkinek a szíve joga, hogy neki miről szól, felőlem szólhat valakinek Mici néniről is, de a szövegből szerintem egyértelműen kiderül, főleg, ha hozzávesszük, hogy Karma az album címe. Ok, vissza a könyvhöz.”

És arra is emlékszem, hogy milyen körülmények között jöttem erre rá, mert eléggé módosult tudatállapotban voltam már akkor. Lehet, hogy áttételesen benne van a szövegben az előbb felsoroltak valamelyike, a szöveg akkor is egy szellemlény segítségkérése, aki itt maradt a kötődése, mondjuk dühe (rage) miatt. Nem akarom idecitálni az erről szóló elméletet teljes egészében, lényeg az, hogy én is átrágtam magam rajta, és eszerint szellemlények vannak hozzénk kapcsolódva, de azért nem úgy, hogy elmész XY-hoz, megmondja, hogy hány szellem van rajtad, és hol, és ő azokat szépen “leveszi”. Nem így. Hanem úgy hogy rajtad keresztül nyilatkoznak meg. Nekem is van olyan versem, ami a pszichiátrián hangok diktálására jött létre.

Ezekről a hangokról teljesen önkényesen úgy nyilatkozik az orvostudomány, hogy az emberi agy játéka. Nem az. Testetlen szellemlények hangja. Mindegy, az a lényeg, hogy a szám értelmére úgy jöttem rá, hogy otthon ültem, és hallgattam a számot, és mindenképpen próbáltam neki valami értelmet találni, ami a csenddel (Silence) kapcsolatos (mivel nagyon szenvedtem akkor a fülzúgástól, és szenvedek még a mai napig), és az Istennek se sikerült. Helyette mintegy sugallatra beugrott a szöveg valódi értelme. Ez annyira felkavart, hogy elindultam sétálni a legközelebbi utcára, ahol éppen a temető is van. Amint közel értem a temetőhöz, hatalmas hangzavar támadt, lelkek hangja: “Mi is fel akarunk támadni! Mi is fel akarunk támadni!” -ezt mondogatták.

Ahogy távolodtam, a hangok megszűntek, ahogy közelebb mentem, felerősödtek. Rájöttem, hogy az egyházi szertartás nem a túlvilágira való átkelést segíti elő, mint mondják, hanem megköti a halott lelkeket a temetőben a sírokhoz, vagy a holttestekhez, mit tudom én, mihez. Valóban igaz, hogy az elhunytak szellemei a temetőben várják a beígért feltámadást, ahelyett, hogy mennének oda, ahová menetrendszerűen menniük kellene.

Talán mindez hihetetlennek hangzik, vagy hazugságnak, vagy egy bolond beszédének. Egyre kevésbé tartom magam bolondnak, ezek a bolondsági dolgok amúgy sem nagyon érdekelnek már. Ez egy emlék, ami beugrott, és a hozzájuk tartozó gondolatok. Persze, van a sztorinak folytatása is, meg eleje, meg vége, de az már valóban tényleg megterhelő lenne esetleg néhányaknak, szóval egyelőre kihagyom. Meg lehet, hogy én sem állok még teljesen készen arra, hogy teljes egészében leírjam a történetet, eléggé rá kell hangolódva lenni hozzá az ilyen lelki dolgokra, meg egy csomó előismeretet megkövetel, ami lehet, hogy nincs meg hozzá mindenkinek. Nem véletlen, hogy a bejegyzésben szereplő számról sem tudják kitalálni sokan, hogy miről is szól igazából, pedig egyszerű angol nyelven íródott, csak az emberek gondolkodása még eléggé földhöz ragadt ezen a téren. Persze, tisztelet a kivételnek.

A tegnapi bejegyzésnek legalább annyi haszna volt, hogy Edit előkerült "konszolidált" formában, ahogy ő fogalmazott, hogy ennek a mostaninak mennyi van, azt igazán nem tudom megmondani. Egyre többen nem bírják már a játékokat (sem), de úgy éreztem, hogy ennek most kivételesen itt a helye.

A Ludum Dare játékfejlesztő verseny a 41. fejezeténél tart, a témája 2 össze nem illő műfaj keresztezése, ez elég fura játékokat eredményezett, például verekedős dating sim (Date Fighter) és társai. Az indie játékok elég nagy százalékban foglalkoznak mentális problémák feldolgozásával, lassan már nincs olyan mentális rendellenesség, aminek nincs számítógépes játékbeli feldolgozása, talán ez is az egyik tényező, ami miatt újra és újra leülök az ilyen játékok elé. A most bemutatandó játék az amnézia témaköréből választotta tárgyát, ez elsőre elcsépeltnek hathat, hiszen hány kalandjáték kezdődik úgy, hogy “x helyen ébredsz, nem emlékszel semmire, stb.”, viszont ez a játék inkább ennek az ellentéte, itt a végén sikerül megfejteni, amit elfedett előlünk az amnéziánk, igazából nem is vagyunk tudatában, hogy emlékezetkiesésünk van (csak egy játékmeneten kívüli utalás van benne az “About” menüpontban, hogy a játékot IRL események és a disszociatív amnézia inspirálta).

A disszociatív amnézia a pszichogén amnéziák csoportjába tartozik, amik nem kapcsolódnak agyi (vagy idegrendszeri) károsodáshoz, hanem lelki okokra vezethetők vissza elsősorban. A disszociatív amnézia stressz, vagy trauma hatására fellépő emlékezetkiesést jelent. Okozhat még sok minden más amnéziát, ennek megfelelően különböztetünk meg pl. gyerekkori amnéziát, poszthipnotikus amnéziát, stb., de eslősorban amikor amnéziáról beszélünk, disszociatív amnéziát értünk alatta. Sokan szorongóvá és depresszióssá válnak a disszociatív amnézia miatt, az elfelejtett események miatt nem teljesen értik, mi történik velük. Az elfelejtett eseményekkel csak külső szemlélő képes a személyt szembesíteni, vagy előfordul, hogy önmaga kezd kutatásba elveszett emlékei után, de ez már megint a B-filmek és indie játékok világába vezet el minket. Valóban, a mostani játék is egy emlék megtalálásáról szól.

A játék címe YOU LEFT ME, Unity-ben íródott, és leginkább a művészi képekkel kifejeződő világ az, ami az erőssége a játéknak. Ébredés után egy irracionális, szürreális világban találjuk magunkat, amit nagyszerűen jelenít meg a játék: a hold favicceket mesél és egy egyszemű macskával folytathatunk párbeszádet. Ellenben az egyszerű írást is képtelenek vagyunk elsőre elolvasni. Ilyen körülmények között kell munkába, vagy orvoshoz, vagy bárhová menni, önmagunk megtalálására egy éjszaka áll a rendelkezésünkre, különben nem bírjuk tovább a kínokat, és kilátástalan helyzetünkből az önsorsontás valamely módozatával végezzük be életünket. Az öngyilkosság egyéni módon való kezelésére fel is hívják a figyelmünket, de kritika is érte már a játékot sajátos látásmódjáért. Például, hogy nem tudunk senkivel sem beszélni a környezetünkből (egy gyárban dolgozunk, szalagmunkát végzünk dobozfejű emberek között), vagy hogy a klinikán a szakembertől nem kapunk valós segítséget. De nem lövöm le az összes poént, ha valakit nem rettentettem még el tőle és játszani akar vele. Annyit még hozzátennék, hogy a játék inkább az életben maradásra, a probléma megoldására inspirál szerintem elsősorban.

https://zephyo.itch.io/you-left-me

Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az egyetlen egoblogi bejegyzés, tehát be kell osztani. A múltkor megyek a kedvenc kocsmámba, és oltári bűzben bent ül 3 faszi komoly képpel: valaki a munkások közül bejött a kocsmába és odasz@rt a mellékhelyiség közepére, a földre. Ezek meg bent ülnek, és oltári komoly képet vágnak, amíg a pultosnő kiakadva telefonál a tulajnak, hogy mi van. Azt is ebben a kocsmában hallottam, hogy az ember orra nagyon rövid ideig érzi a szagokat, aztán hozzászokik. Akkor valami szigetelés ment tönkre, és égett műanyag szag volt, máskor Józsi bácsi (RIP) nem tette rendbe, ami kivezette belőle a salakanyagot, ott a nagy kerthelyiség, ezek meg bármi van, rendületlenül ott ülnek a bűzben. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy még ott, a bűzben Bogár Laci elérzékenyülten elkezdi sorolni, hogy Anikó meghalt, ezt már sokadszorra hallom, Anikó meghalt, vagyis végül kibökte, hogy nem halt meg, csak sokáig feküdt a tudjukhol, és már nem lehet meggyógyítani.

Már berúgva, elérzékenyülten mondja ezeket, a szeme könnyben ázik, és diszkréten érzékelteti velem, hogy mindezért én vagyok a felelős. Én már gyerekkoromban nagyon sok mindenért felelősséget vállaltam, olyan dolgokért is, amit nem én csináltam, aztán ez rajtam maradt, szépen lassan én lettem felelős mindenki betegségéért, elsősorban a sajátomért, aztán anyáméért, és most Anikóéért és Editéért is egyesek szerint. Akkor tisztázzunk valamit, amíg Anikóval voltam, szívatott az élet, szívattak a szüleim, akkor az Anikó szülei, de leginkább Anikó. Most ezek a hapsik, meg a mentálhigiénés központban, meg mindehol az megy, hogy én tettem tönkre, nem az alkesz szülei, nem az utánam jövő pasi(k?), hanem egyedül én. Aztán sorra jöttek a nők, mindet én tettem tönkre, legutoljára Editet, aki fekszik otthon az ágyában és nem jön dolgozni, miközben az orvosa hülyére gyógyszerezi. (Ennyi erővel távgyógyítást is alkalmazhatna, például, akár Facebookon keresztül, tegye a kezét a képernyőre kedvesem, érzi már, hogy butul?) Szóval a távpszichiátria legújabb kori feltalálása óta már csak így mennek felénk a dolgok.

Sajnos ebben a kis körben mindenkinek benne van a pakliban, hogy máról holnapra leromlik az állapota. Esetleg nekem is. Ezek a nők mind kib@sztak engem sorra, vagy olyasmit csináltak, ami nem gyengén ráutaló magatartást fejezett ki arra nézve, hogy távozzak az életükből, utána pedig tönkre mentek. Nekem ez már a tönkrement állapotom, én már ettől nem tudok jobban tönkre menni, szokták mondani, hogy "tedd a padlóra, onnan már nem esik lejjebb". Sajnálom, piálok egy hétig, kettőig, rimánkodom, átkozódom (anyai örökség), aztán folytatom tovább az életemet, és egyre jobban felhalmozódik bennem a sötétség, a homály, ami egyre jobban sodor valami felé. Ma már azt gondolom, az ember élete akkor szűnik meg, amikor annyira felhalmozódott benne a gyász és a veszteség érzése és emléke, ami lehetetlenné teszi a további életet ezen a Földön. Sokan ilyen idős korukban végképp megőrülnek, mert a testük ragaszkodik még a földi léthez, de a szellemük már nem, mások egyszerűen csak beadják a kulcsot, mint én munka után, nem tudom, melyik a jobb.

Szóval, akik még ezek után is azt gondolják, hogy én valami életeket tönkretevő agyszívó mutáns vagyok, nyugodtan gondolják tovább. Mint gyerekkoromban, most is kész vagyok "elvinni a balhét". Természetesen én okoztam annak idején az Özönvizet is, én intéztem Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból. Arra meg, hogy velem mi van, hogy mindez hogy esik nekem, hogy kínlódnak velem a körülöttem maradók, én hogy kínlódom, amíg túlélem a napokat, egy válasz létezik: "Nem féltelek.",  "Nem féltünk." Vigyorgás. Függöny. Rejtély? Az.

So must go on.

Mert, mondjuk, annak nem egy épületes látvány. Először is szeretném üdvözölni, hogy a kényszerbeszállítás megszűnt, vagy jórészt megszűnt a pszichiátriákon. Viszont ennek lett egy olyan nem kívánatos hozadéka, hogy a mentális betegségben szenvedő emberek nem kapnak megfelelő kezelést. Sajnos jópár olyan esettel találkoztam mostanában, hogy pszichiátriai betegek jónéhány hónapos ámokfutás eredményeképpen jutnak csak el kórházba. Akik már régóta betegek, megtapasztalhatták az évekkel ezeleőtti szisztéma durvaságát és embertelenségét, és most, hogy semmi nem kényszeríti őket kórházi tartózkodásra, inkább elkerülik azt.

Először is, persze dícséretet érdemel a “szakma”, hogy belátták azt, hogy durvasággal nem mennek semmire, nem a 18. században vagyunk a Bastille-ban, és a másik, hogy korunk az információs társadalom kora (mondják), a jogsértések, igazságtalanságok pillanatok alatt kiderülnek, aztán mehetnek Isten hírével, mint például Zacher Gábor, akit nem akarok nagyon bántani, mert tudok egyet és mást a pszichiátriai és addiktológiai osztályokon folyó ügyekről, nem egy eltussolt halálesetnek voltam már tanúja, vagy hallottam róla, mostantól kezdve ezekkel is akkor csínján fognak bánni. Legalább a “darab-darab” elve érvényesüljön.

Amiről most beszélni szeretnék, nem is a pozitív változások, hanem van egy sarkalatos kérdés a régebbi betegeknél, mégpedig a gyógyszerbeállítás kérdése. A változásokkal együtt elkezdődött ugyanis egy olyan folyamat, ami a gyógyszerbeállítást is szereti “ambulánsan" intézni, ahogy mondják. Az ambulanter járkálást jelent, aki még nem ismern unalomig a kifejezést, hívják úgy is, hogy járóbeteg-ellátás. Végülis, csak ebben az egy pontban találom ma bűnösnek a pszichiátriát, hogy már annyira elharapódzott az ambuláns gyógyszerváltások és gyógyszerbeállítások esete, hogy szót érdemel.

Végülis a maguk részéről igazuk van, kevesebb a felelősség, “nehogy már itt haljon meg nekünk” - gondolhatják, hanem menjen haza vagy valahova, úgy, ahogy az elefántok intézik a meghalást. A kérdés komolyabb, mint gondolnánk. Itt olyan súlyos mellékhatásokkal járó gyógyszerekről van szó, amiket most nem részleteznék, mert már számtalanszor megtettem. Ezeket pedig úgy osztogatják, mint a franciadrazsét. Régebben pont azért igényelt kórházi tartózkodást ezeknek a gyógyszereknek a beállítása, hogy ezeket a mellékhatásokat észleljék, és időben elkerüljék a helytelen gyógyszerezést. Gyanítom egyébként, hogy a szakmai protokoll ezt éppen a mai napig előírná, csak ehelyett a fentebb leírt módszer lett a gyakorlat.

Most nem kezdek végeérhetetlen rinyálásba, hogy hat ki ez az emberek életére, hogyan hatott közvetve (vagy inkább közvetlenül?) az enyémre is, nem kezdek vádaskodásba, hogy ejnye, Doktorká, megint nem volt a helyzet magaslatán, nemhiába utáltam magát olyan rendíthetetlenül annak idején, sikerült megint úgy elcuccolni valakit, ezúttal ambuláns rendelés keretei között, ami visszafordíthatatlan károsodást okozott az illető magatartáseli, viselkedésbeli és életvezetésbeli képességei terén. Ambuláns rendelésen felírni olyan gyógyszereket, min a Seroquel (Ketilept) és a Zyprexa (Parnassan), amik ma nem éppen a legmodernebbnek számítanak, és ráadásul ambulánsan váltogatni őket mindenféle kontroll nélkül? Hát, egy kicsit meredek.

Szóval, a pszichiátria fordított Luciferként működik, aki “az erő része, mely örökké rosszra tör, és jót művel”, mert amikor a pszichiátria túlló a célon, jó irányba, akkor is sikerül rosszat csinálnia. Nem akarok állandóan a pszichiátria ellensúlyaként himbálózni ezen a blogon, de ezt a praxist sajnos nem állhattam meg szó nélkül. Szerintem nem azért kapok én 50 ezret havonta, 4 órában, hogy ilyenekre rávilágítsak, ők meg nemtudommennyit. Vagy igen? Mert mondják meg, ha igen, és akkor csinálom tovább.

Mi az a Raspberry Pi? A Raspberry Pi egy nyomtatott áramkörre szerelt, viszonylag kis teljesítményű számítógép, aminek a fő felhasználási területe (számomra) internetes tartalmak tárolása, és 8-16 bites retro játékok “csapatása” lenne. El is döntöttem, hogy veszek egyet, megvizsgáltam a szűkös anyagi lehetőségeimet, és úgy döntöttem, hogy használtat veszek. Abból is egy viszonylag új modellt, a Raspberry Pi 3B-t, ettől van egy újabb, pluszos változat, nemrég jött ki, talán a múlt hónapban, de maradjunk a Raspberry Pi 3B-nél. Egyébként a Raspberry Málnát jelent, málna PC-nek is hívják, Raspbian operációs rendszer fut rajta, ami a Debiannak egy változata, esetleg Ubuntu Mate, meg még néhány Linux disztribúció. Van rá a Windows 10-nek is egy változata, de azt nem nagyon ajánlják, csak fejlesztőknek. Jó, kiselőadás vége.

Szóval vettem 15 ezerért egy ilyen Málna PC-t, megnéztem, a gyári ára 30 ezer körül van egy ilyen gépnek, azzal a pár tartozékkal együtt, ami hozzá volt még rakva. A 15 ezer kevésnek tűnhet, vagy nagyon kedvezőnek, de szerintem inkább reális. Főleg annak fényében, hogy szinte semmi gyári alkatrész nem volt hozzá, eléggé DIY-módszerrel volt és van összetákolva, 8 GB-os Toshiba kártya volt hozzá, meg egy kis Samsung telefontöltő. Amivel működtetni nem annyira ajánlatos, de hát gondoltam, egy darabig elmegy vele. Minden rendben is volt, végül sikerült rácsatlakoztatni a monitorra egy HDMI-VGA átalakítóval. És itt kezdődött csak az igazi történet. Mivel láttam, hogy a Raspbian operációs rendszer a frissítéshez jelszót kér, írtam is egy SMS-t az eladónak, hogy így-meg-úgy, légyszi nem tudná-e megadni a belépési kódot, mert semmi kedvem újratelepíteni mindent. Úgy látszik, emberünk csak erre várt, ettől kezdve távoli gépről akicóba lendült: mivel a Raspbian hálózatba kötve webszerverként működik, SSH konzollal nagyszerűen be lehet rá lépni BÁRMILYEN számítógépről, ami hálózatba van kötve, és mivel van IP-címe, nagyszerűen lehet rajta távoli gépről ügyködni. Hát, ez úgy kezdte, hogy először kivette az automatikus beléptetést, szóval ettől kezdve nem volt más választásom, mint újratelepíteni az egészet. Tabletbe be SD kártya formázás, és egy Raspi Card Imager nevű programmal Andoroidról ment is a telepítés az SD kártyára.

Ezt azóta egy párszor sajnos már végigjátszottam, mivel ettől kezdve a haver még mindig be tudott lépni a Raspberry-re, mivel először nem sikerült lekódolnom a gépet, aztán valamiért úgy gondoltam, hogy egy új operációs rendszerre már nem tud belépni, sajnos be tud, mert a Raspbian rendszer nem foglalkozik semennyire sem a saját védelmével, még annyira sem, mint pl. az Ubuntu, alapból minden gépre “pi” felhasználónévvel települ, “raspberry” jelszóval. Szóval a csávó ezek után is simán ki-be mászkált a Raspberry-n, szétb@szta az operációs rendszert, de úgy, hogy megint újra kellett telepíteni. Most ott tartok, hogy SD kártya kivéve, mert még azt is kinézem az illetőből, hogy valami szkripttel figyeli, hogy mikor települ fel a Raspbian, és automatikusan változtatgatja meg a jelszavakat. Mindegy, valami majd csak lesz a kis cyberwar vége, de ezt azért a pár ezer forintért csinálni megéri?

Szóval, az egésznek annyi az értelme, hogy ne vegyetek használt Raspberry Pi-t, mert van benne egy biztonsági rés: az emberi tényező. Azt nem tudom, mit akar a kedves eladó elérni ezekkel az SSH-belépésekkel, talán azt, hogy visszavásárolja tőlem 5-10 ezerért, és így akar pénzhez jutni? Nem tudom, mert azóta nem beszéltem vele, hogy megvettem a gépet, SMS-re nem reagál. Azt sem tudom, mennyire számít bűncselekménynek egy olyan számítógépben való turkálás, amit egyszer már eladott nekem, főleg a rosszindulatú támadásai. Valószínűleg rosszabbul jártam, volna ha a laptopomra kötöm a Raspberry-t, vagy egyéb számítógéphez, mert ott igazán nagy károkat tudott volna okozni, így csak egy nyomtatott áramköri lapkába dugott SD kártyán tud maximum dühöngeni. Ha azt hitte a kedves eladó, hogy nagyon okos, amikor ilyeneket csinál, el kell, hogy mondjam, hogy nagyon nem okos, ha úgy gondolja, hogy a piti zsebtolvajok módjára vannak piti cyberbűnözők.

Ez a bejegyzés annak a témáját próbálja meg feszegetni, mi történik akkor, amikor egyszer csak ráébredsz, nem produkálsz már több skizofrén tünetet, 4-4,5 megrázó pszichózis után, minimális gyógyszerrel hirtelen úgy érzed, nem sok közöd maradt a témához, illetve mindent leírtál róla, amit tudni érdemes, legalábbis a sajátodról. Mondják, sokfajta skizofrénia létezik, újabban kezdik pedzegetni divatos szóval, hogy ez is “spektrumbetegség”, vannak különböző válfajai, bár az orvostudomány pont kezdi nem osztani ezt a nézetet, az új DSM-ben a skizofrénia alkategóriái kezdenek hirtelen összevonódni, illetve eltűnni. Egy illető, aki tíz éve dolgozott skizofrénekkel, akikről az a téveszme élt, hogy sajátos a beszédmodoruk, sajnálattal közölte, hogy egyáltalán nem találkozott olyan skizofrénnel, aki úgy beszélt volna, ahogy a betegségről szóló tanulmányok írták. Ennek ellenére Szegedi Tudományegyetem tavaly a Kutatók Éjszakáján a programjába olyan előadást vett fel aminek az volt a címe, hogy Hogyan beszélnek a skizofrének? Amire egy tweetben annyit jegyeztem meg körülbelül, hogy úgyanúgy mint te, #csúnyaszó. Mikor Mark Vonneguttól (Kurt Vonnegut fiától, akit szintén skizofréniával diagnosztizáltak) megkérdezték, hogy lehetett, hogy a skizofréniája után könyvet írt a betegségéről Éden Expressz címmel, majd elvégezte az orvosi egyetemet, azt válaszolta, hogy ez valószínűleg úgy volt lehetséges, hogy az ő skizofréniája nagyon enyhe volt.

Én ezt nem így gondolom. Inkább azt gondolom, hogy ameddig fennállnak azok a körülmények, amik katalizálják a skizofréniát, addig sajnálatos módon újra, meg újra előtör az emberből, aztán hogy mennyire súlyosan, nem tudja előre megmondani senki. Láttam már egy betegtársamat, nevezzük csak Bolond Andinak, akinek olyan súlyos, és hosszan elhúzódó pszichotikus epizódja volt, hogy hónapokig tartották a megfigyelőben, de lehetséges, hogy fél évnél is tovább. (A megfigyelő a zárt osztály zárt osztálya, ahol az ágyat elhagyni sem tanácsos engedély nélkül.) Azóta találkoztam vele egyszer, teljesen normális volt a viselkedése, pedig már azt tervezgették, hogy mikor szállítsák át Kállósemjénbe, az elfekvőbe. Az én súlyos skizofréniámat ne is említsem, engem Hodászra akartak elvinni, fele olyan súlyos skizofréniával. Egyébként én olyan skizofrénnel még nem találkoztam, akinek az előtörténetében súlyos alkoholizmus szerepelt volna, mint az enyémben. Ezt a szempontot sem igazán mérlegelték nálam, az én skizofréniám delírium tremensből is eredhet.

Delíriumosokkal viszont találkoztam. Súlyos, skizofrénia-szerű állapot, az alkoholmegvonás ilyen esetekben epilepsziás roham, vagy pszichózis formájában jelentkezik. Akit alkoholistának találnak, nem bélyegzik meg, hanem folytathatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna, az emberek jobban hajlamosak elfogadni, hogy valaki az élete egy szakaszában kicsit sokat ivott. Kicsit nagyon sokat. Sokkal elnézőbb velük mindenki, mint aki önmagától bolondul meg, ők kapják az élethosszig tartó gyógyszert, meg az élethosszig hülyének nézést, diszkriminálást, kirekesztést. Illetve 5-10 éve még így volt. Lassan változik ez. Egyébként teljesen a véletlennek, az meg orvosi önkénynek köszönhető, hogy én a skizofrének táborát erősítem a delírium tremensesekkel szemben. A delírium tremensről nem írnak ennyit, egy-két irodalmi mű örökíti csak meg az ilyen állapotokat, például Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című műve. Egyszerűen nem szorul további magyarázatra, nem kriminalizálják, nem kényszerítik felesleges kórházi benntartózkodásra az ilyen embereket. Egyébként ezt megerősíteni látszik, hogy semmiféle gyanakvásosság nincs a személyiségemben normálisan, azzal szemben, hogy a skizofrének úgynevezett maradványtünetekkel rendelkeznek, vannak vissza-visszatérő vesszőparipáik, ha ilyen témára kerül a beszélgetés sora, sokuknál tetten érhető a téveszmerendszer megléte, mégha gyógyszerek által eltompított formában is. Persze sokuknál pedig nem, felszívódik, mint a hajnali köd. Vannak, akik teljesen normális életet élnek, ők kiszakadtak ebből a körből, és nem szívesen társalognak a témáról, legalábbis magukkal kapcsolatban. Teljesen a polgári céloknak szentelik magukat.

Valahol én is itt tartok, csak “túl sok volt a jóból”, a 10+ éve tartó gyógyszerezés, kondicionálás nem múlt el nyomtalanul. Azt sem mondom már, hogy olyan mélyen érint, a munkahelyen kivételes helyzetben vagyok, informatikával kapcsolatos dolgokkal foglalkozom szinte kizárólag, köszönhetően a jó mentális állapotomnak, és a vezetőség konstruktív és progresszív hozzáállásának. Viszont a hogyan továbbra még mindig nincs megnyugtató válasz. Azok a problémák újra, meg újra a felszínre kerülnek, ami miatt a alkoholista lettem (egyesek szerint) és skizofrén (mások szerint). Az alkoholprobléma a minimálisra csökkent, a pszichotikus tünetek nem jelentkeznek már nagyon régóta. Csak az életem maradt ugyanabban a mederben. Illetve annyi van, hogy van munkám, amit elismernek, és díjaznak, vagy legalábbis elfogadnak. Sokat jelent a munkahely, a közösség elfogadása, nekem ezzel soha nem is volt problémám, bárki bármit is mond, még a legborgőzösebb időszakomban sem. A közösségi lét, ahol jól érzem magam, nekem túlélési stratégia volt a szüleimmel szemben, akik soha nem fogadtak el, a mai napig. Az “óvodától az egyetemig” mindig közösségi ember voltam, azzal a címszóval, hogy “csak ne kelljen otthon lenni”. Inkább alkalmazkodtam számomra idegen emberekhez, olyanokhoz, akiknek a követelményei és az elvárásai nem voltak irreálisak, mint az itthoniak. Az, hogy közösségben vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, még ahhoz is előkészíti a talajt, hogy esetleg egyszer továbbléphessek, ki a nyílt munkaerőpiacra vagy a vállalkozói szférába. Ez ellen hat a kis családom folyamatos visszahúzó, destruktív, önbizalomromboló és megalázó bánásmódja, hogy hosszútávon melyik tud hatni, meglátjuk. Sajnos ebben más nem segíthet, azt a harcot egyedül kell megvívnom, mint Rambo-nak. Van ugyan családterápia, de nem nagyon halad. Csak annyit záró gondolatként, hogy a pszichózisok lecsengésével az embernek újra kell gondolnia, terveznie az életét, ez hasonlít ahhoz az érettségi körüli állapothoz, amikor az ember tele van tervekkel, a legtöbb persze általában hülyeség, de még van pár éve módosítani, remélem, nekem is maradt.

Mint tudjuk (vagy nem tudjuk), március 29-én kezdték el árusítani a THE C64 Mini névre keresztelt Commodore 64 “utánérzést”. A THE C64 Mini ugyanúgy néz ki mint elődje, csak 50%-kal kisebb, és teljesen más. Állítólag az eredeti Nintendo konzolok újrakiadásán felbuzdulva készítette el Retro Games Ltd. a C64 konzolváltozatát. Szóval az idei húsvét nekem nem elsősorban a Jézusról, a sonkáról és a tojásról szólt, hanem a Commodore 64 feltámadásáról, sajnos az első hírek alapján azt kell, hogy mondjam, eléggé zombi üzemmódban sikeredett. Nem lebeszélni akarok senkit, mert 30 ezer körüli összeget az ember meggondolatlanul elkölt másra is, mert jelenleg olyan 30-35 ezerért szerezhető be a gép a legolcsóbban, szállítással együtt, mert Magyaroszágon tudtommal (még) nem árusítják. Ennyiért persze ne várjunk csodát.

Nézzük, mit kapunk, és mit nem kapunk ennyi pénzért, amiben pedig reménykedtünk volna. Arról már volt előzetes hír, hogy a konzol billentyűzete nem fog működni, szépen mondva csak dekorációs célokat szolgál, még szebben mondva csak dísznek van, szó szerint. Ez elég bénaság, és elég gáz, de a jelek szerint mégsem ez a legnagyobb probléma vele, mert egy USB port segítségével billentyűzet csatlakoztatható hozzá. HDMI csatlakozás van rajta, amivel az újabb fajta tévéhez csatlakoztathatjuk (Junoszty felejtős). Lényegében az inputról és az outputról is nekünk kell gondoskodnunk, mert egy C64 alakú emulátor dobozt kapunk (nem tudom szebben megfogalmazni), amihez elvileg csatlakoztathatunk pendrive-ot, ami képes beolvasni 1 db d64 file-t (a C64 emulátor lemezképfájljáról van szó). Azért csak egyet, mert bizonyos néven kell elneveznünk, hogy láthassa a kis készülékünk. Így valószínűleg el kell felejtenünk egyelőre azokat a több lemezoldalas játékokat, amiért megérné tartani: marad a pixeles lövöldözés és csihi-puhi, az előre telepített játékok közt is ezek vannak többségben. A joystick-ról még nem esett szó. Ennek az ára viszont csillagászati majdnem kiteszi az egésznek a felét, és eléggé sérülékeny darabról van szó. A formatervezése pedig valami katasztrófa.

Az informatika történetében szerintem nem ritkák a melléfogások, de egy ennyire bénán tervezett és kivitelezett hasznavehetetlen vacakot kiadni 2018-ban, úgy gondolom, hogy felelőtlenség. Én értem, hogy a lehető legkevesebb pénzből akartak egy C64-re hasonlító valamit kihozni, és ez a jelek szerint sikerült is nekik, szerintem mindent elmond, hogy egy nappal az első eladási nap után az ebay-en tömegesen megvásárolható a cucc, jelenleg még a vételi ár körüli összegért, de érzésem szerint fog ez még lejjebb is menni... Ennek ellenére lehet, hogy megveszem, de olyan különös dolgot nem várok tőle: BASIC-ben, vagy Assembly-ben programozni már valószínűleg nem fogok, űrhajó ikonokra lövöldözni, meg pixelninjákkal verekedni pláne nem. Egyelőre megfelel nekem a WinVice, ami szerintem az egyetlen normális C64 emulátor, és többet tud ennél a kis C64 utánzatnál. Ha szert is teszek egyre majd a jövőben, csak mint kuriózum fog számításba jönni.

+

Ami még pozitívumként felsorolható, a 64 db eredeti játék, ami a készülékkel jár, amikhez volt szerencsémezek közül, azokhoz már nem fűzök különösebb reményeket, az ismeretlen címeknek van némi vonzerő gyakorló hatásuk. Minden játékhoz leírás tartozik, és egy menüből egyszerűen választhatjuk ki őket. Pozitívum lehet még, hogy a játékok közben lehet játékállást menteni. Megemlíthető még, hogy a joy-jal, lehet valahogy képernyő-billentyűzeten ügyeskedni, ha végképp nincs más megoldás. (Azért bosszantó lehet, ha éppen nincs a közelben egy USB-s billentyűzet, és a játékban egy nyomorult SPACE-t nem tud az ember lenyomni, ha kell.) Azt hiszem, mindent elmondtam, amit sikerült kisilabizálni a kis masináról, valamiért Kierkegaard Vagy-vagy című műve jut eszembe, amikor arról elmélkedik, hogy nősülj meg, vagy ne nősülj meg, mindkettőt megbánod. Tanácsot adni én sem tudok, sőt, magam is abban a dilemmában vagyok, hogy venni, vagy nem venni.

Jó régen írtam a gamer girl-ökről, azt hiszem, abban a posztban a főszereplő egy gamer és cosplayer lány volt, hát most itt van Hilya Fawkwes aka Hilya Suicide, aki szintén gamer és cosplayer, és nem mellesleg suicide girl. Számos játékkonzol tulajdonosa, és nem veti meg a retrót sem, ez talán látszik is.

Bár ezt főleg képes posztnak szántam, azért hogy legyen benne némi tudálékosság is, röviden leírom, mi az a suicide girl. A suicide girl-ök egy internetes közösség, akik extrém megjelenésükkel a szépség fogalmát szeretnék újradefiniálni. A csoport alapítója, Missy Suicide úgy írja le a jelenséget, hogy a suicide girl-ök társadalmi öngyilkosságot követnek el, amikor megtörik a társadalmi normákat, és weboldalt szentelt nekik, hogy legyen egy hely gyönyörű lányoknak, akik azt választják, hogy nem férnek bele a normába, legyen az internetnek egy sarka nekik szentelve, ahol a kívülállók is találkozhatnak a jelenséggel, és esetleg elismerésüket fejezhetik ki irányukba. Sok film és könyv is készült már róluk, azt hiszem, bárki, aki az interneten böngészett, futott már bele suicide girl-ök képeibe, ha esetleg nem is tudta őket hova tenni. Hilya Fawkes itt elsősorban mint gamer szerepel, de olyan képeket igyekeztem keresni, amin a suicide girl oldala is "kidomborodik". Nehéz is lenne ezt elvitatni tőle, az extrém megjelenés mindent elárul.

Azt hiszem, ezen a képen jól látható a kötődése a Nintendo nevű konzolhoz, megfigyelhetőek a retro hatást keltő, pixelgrafikus tetoválások is.  Valamiért jelmondata lehet viszont a Game Over kifejezés (fogalmam sincs, mire gondol ezzel kapcsolatban, mert előszeretettel viseli ezt is magán).

Ha game over, hát game, over, régen terveztem már képes posztot írni, persze egészen más témában, de igazából nem bánom, hogy végül így alakult.

“S romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben.”

/József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat/

Arra a kérdésre, hogy hol voltam mostanában, az lenne a válaszom, hogy fura késztetésem támadt a pszichoanalízis tanulmányozására. R. D. Laing A meghasadt én c. könyvét olvastam, megnéztem Feldmár András néhány mostanában készült, YouTube-os videóját, amit nyugodtan nevezhetünk szerintem divatos szóval vlognak, hetente készít egyet, az is a sorozat címe, hogy “Heti agymosó”. Elkezdtem olvasni a mindennapi pszichológiát (szigorúan kisbetűvel), kivettem a könyvtárból egy csomó pszichológiai könyvet, és amúgy igyekszem mindenhogy otthonossá tenni magam a témában. Amúgy pedig nem készülök semmiféle ilyesmi segítő szakembernek mint pszichológus vagy pszichiáter, szociális munkásnak meg végképp, szimpla hétköznapi érdeklődésnek vettem fel azok helyett a dolgok helyett, amiket momentán csinálnom kellene. Hogy akkor mi is az a pszichoanalízis, ami engem mostanában annyira foglalkoztat, erre a saját szavaimmal szeretnék megválaszolni, ez sehol máshol nem olvasható, hanem különbejáratú magánvélemény. Szerintem a pszichoanalízis (azon belül is az esetek leírásai, az esettanulmányok) nem más, mint a pszichiátria szépirodalma. Hogy mondandómat alátámasszam, szerintem elég felidéznem Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója című “regényét”, ami eredetileg egy orvosi szaklapban jelent meg mint Brenner József pszichiáter pszichoanalitikus esettanulmánya. És akkor a pszichoanalízis pszichológia, vagy pszichiátria? Tudtommal egyik sem, egyaránt művelheti pszichológus és pszichiáter, a XX. század első felében élte virágkorát, ma már nem jellemző a széles körű alkalmazása, eredményei felszívódtak, feloldódtak a pszichológia tudományában.

Hogy megérthessük a lényegét és kialakulását a pszichoanalízisnek, Sigmund Freud egy korai előadássorozatához kell visszanyúlnunk, amit 1909-ben tartott a Boston melletti Worcester város Clark University nevű egyetemén. Ebben az előadássorozatban Freud különösen nagy hangsúlyt fektetett a közérthetőségre, hiszen jórészt laikusoknak szánta előadását, de a későbbiekben sem állt távol tőle a pszichoanalízis tudományának népszerűsítése a nem orvosi körök felé, talán ezért is válhatott rövid idő alatt népszerűvé. Ha Virgina Woolf Saját szoba néven kiadott és könyvvé formált előadásai kiemelkedő teljesítménye az esszéirodalomnak, Freudnak ezek az előadásai eszmetörténeti szempontból ugyanilyen fontosak.

Az egész a hisztivel kezdődött

Az egész pszichoanalízis voltaképpen nem is Freud találmánya, hanem Dr. Josef Brauer alkalmazta először egy hisztériás esetnél (a hisztéria mint diagnózis a kor divatos fogalma volt, azóta, ha jól udom, már nem létezik). A páciens egy Bertha Anna Pappenheim nevű fiatal nő volt, aki később nemhogy kigyógyult a “hisztériájából”, hanem ráadásul említésre méltó karriert futott be: Németország első védőnője lett, folyóiratot alapított, és több intézetet, ahol fiatalokat képeztek ki a védőnői pályára. De történetünkben még ott tartunk, hogy Anna nagyon hisztis. Nemrég vesztette el édesapját, akit lelkiismeretesen ápolt haláláig, és a hisztéria a következő tünetekben jelentkezett nála: “Mereven bénult és érzéketlen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtő és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára kínzó szomjúságának; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni vagy azt megérteni; végül önkívület, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok [...]”* Amint látható, a hisztéria szervi bajok tüneteit mutató betegség (volt). Az ókori görög orvosok a hisztériát sajátosan női betegségnek tartották, az anyaméh (görögül hüszteria) megbetegedésének tulajdonították. Valószínűleg ma katatón skizofréniaként diagnosztizálnák. Szóval Dr. Brauer úgy gyógyította meg Annát, hogy szépen hipnózisban visszavezette azokba az állapotokba, amelyek a tüneteit előidézték, és kimondatta vele ezeket a gátakat, elfojtásokat, amik az elakadásokat képezték, a lány ezeket az üléseket “chimney sweeping”-nek (kéményseprésnek) és “talking cure”-nek (beszélgetős gyógyításnak) keresztelte el (érdekes módon angolul nem felejtett el). A víziszonyának például úgy jártak utána, hogy visszamentek az időben egy pontra, amikor belépett a társalkodónője szobájába, és látta, hogy a kutyája a poharából iszik. Illendőségből nem szólt az esetről, de annyira zavarta, hogy ő maga képtelen volt inni, pláne pohárból (helyette lédús gyümölcsöket evett), ameddig az ügy eredetére fény nem derült. Ezt a fajta gyógymódot először katartikus gyógykezelésnek nevezték el (a görög katarzis szó megtisztulást jelent). Ha még ez is érdekel valakit, Arisztotelész dráma-felfogásában szerepel a katarzis-elmélet, amely szerint a dráma nézője a hősökkel való azonosulás során megtisztul a drámai történés által keltett érzelmi feszültségtől.

Egen. Később Freud kidobta a szemétbe az egész hipnózis-dolgot, és helyette csak beszéltette a pácienseket, de olyan részletesen, hogy ez terepet adott Freud fantáziájának és írói vénájának a szabad szárnyalásához, így születhettek meg azok a förmedvényes esettanulmányai, amikhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt, például a Patkányember vagy a Farkasember, ehhez jött hozzá, hogy később már mindent a libidóra és a szexualitásra vezetett vissza, és ezt a eljárását később sokan bírálták, köztük a bevezetőben említett R. D. Laing is, vagy említhetném a svájci C. G. Jungot is, aki szerint egészen más mozgatórugói is létezhetnek az emberek cselekedeteinek, mint a szexualitás. Jung már kevésbé volt materialista, mint Freud, a lélek tanulmányozásában olyan irányokba fordult, amiket ma már-már ezoterikusnak lehetne nevezni. Freud is a “lélek” fogalmával dolgozott, a pszichoanalízis lélekelemzést jelent, de felfogásában mindvégig materialista maradt. Úgy dolgozott a lélek fogalmával, hogy nem hitt benne, ma is ezt teszi szerintem a pszichiáternek “specializálódott” orvosok 99%-a. Tehát Freud szerint mindent a szexualitás mozgat, már gyerekkortól kezdve a gyerek a saját erogén zónáival foglalkozik, és amikor észreveszi, hogy rajta kívül létezik más is, rájuk vetíti ki szexuális fantáziáit. Akár igaza van Freudnak, akár nincs,az előadásai végén tesz még egy számomra figyelemre méltó megállapítást: hogy a szexuális energiákat lehet alkotásba szublimálni, ezt tartotta egyébként Szepes Mária is, aki aligha volt nagy Freud-fan, lévén, hogy ezoterikus témákban volt inkább otthon.

* Sigmund Freud: Pszichoanalízis (Öt előadás 1909-ben, a worcesteri Clark Universityn)