Régebben úgy határoztam meg a szociális munkásokat, hogy ha a ebben a körben a pszichiáterek az istenek, a szociális munkások szeretik magukat félistennek, vagy félistennőnek tekinteni, mivel gyakran ők közvetítenek a pszichiátria és a beteg között. Ez a hozzáállás helytelen. Ejnye-bejnye. :-)

Életemből sokkal több időt töltöttem el eddig szociális munkások társaságában, mint szerettem volna. Amikor ötleten gondolkodtam, miről írhatnék, valahogy eszembe jutottak. Mégis egészségügyhöz kapcsolódnak: egészségügyi főiskolán tanulnak, munkájuk során valamiféle segítő tevékenységet szeretnének kifejteni. Persze, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, ezt hozzá kell tenni.  Kiváló alkalom kínálkozik a téma kifejtésére: jelenleg egyetlen szociális munkással sem állok szoros kapcsolatban, sem semmilyenben, és nem is tervezem sem a közeljövőben, sem úgy egyébként. De ha kapcsolatban állnék, akkor is hidegen hagyna a véleményük jórészt.

Amikor felvettek a munkarehabilitációra, két szociális munkás is volt ott. Ez soknak tűnik, mert sosem egyeztek meg semmiben. Bár, mindjárt nem tűnik olyan soknak, ha elmondom, hogy az előző munkahelyemen, a szociális foglalkoztatásban 2-3 főre jutott 1-1 szociális munkás. Szinte levegőt venni sem lehetett tőlük. Mindenhol ott voltak. Aztán ez a helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor egyszer elmentem kirándulni egy betegtársammal Budapestre. Fejenként két szociális munkás jutott ránk, hogy el ne kószáljunk a Vörösmarty téri karácsonyi forgatagban.

A szociális foglalkoztatás abban különbözik a munkarehabtól, hogy ott még kevesebb lóvét akaszt le az ember, mert nem kapja meg még a minimálbér időarányos részét sem, munkaviszonynak sem számít. Viszont cserébe annyiszor járhat ki cigizni az ember, amennyiszer akar, pontosabban amennyi cigije van, vagyis amennyit megengedhet magának abból a pénzből. A fél munkaidőmet az udvaron töltöttem akkoriban. Ekkoriban ezt e foglalkoztatót Mentálhigiénés Központnak hívták. Amikor megszűnt ott a szociális foglalkoztatás, átalakult gondozási központtá, és jórészt semmi hasznosat nem csinálnak ott, csak hülyítik az embereket. Szerintem be kellene zárni, de ez csak az én magánvéleményem, nem fejteném itt ki.

Amikor még volt szociális foglalkoztatás, a szociális munkások mindenféle válfaja képviselve volt, kedvencem volt M-né, a domina, akinek már csak a lovaglóostor hiányzott a kezéből, aztán ott volt még L-da, aki állandóan a Barbizonba készült egész héten (ez egy kétes hírű szórakozóhely Sóstón), róla annyit jó megjegyezni, hogy egyszer levont egy egész napi bért tőlem (kerek 1000 Ft-ot), mert nem írtam be magam a füzetbe. Akit még érdemes megemlíteni, az T-ke, ő jelenleg is tudja a telefonszámom, ő úgy gondolja, hogy ő az én szociális munkásom, én már kevésbé gondolom úgy. Aztán az egész kócerájnak a vezetője K-né, egész nap a telefonon lóg, forródrótot tart fent a családtagjaival, és próbál úgy viselkedni, mint aki aki nagyon értelmes tanácsokat tud mondani a betegeknek, pedig igazából ez nincs így.

Vissza a jelenlegi helyemre, a munkarehabra: szóval a 2 szociális munkás behívott, hogy rehabilitációs tervet vegyenek fel velem (amúgy mindenkivel). Itt 2 dolog lepett meg: 1. hogy magáztak, holott azelőtt tegeztek. 2. hogy mindenáron arra akartak rávenni, hogy legyek szociális munkás. Mármint én. Mármint azok után, amin keresztül mentem velük. Mondtam, hogy: N. E. M. Még hetekig győzködtek, de én minig nemet mondtam. Az egésznek az vetett véget, hogy átmenetileg megőrültem. Utána békén hagytak. Persze nem csak nekem ajánlották meg a szociális munkát, hanem mindenkinek, akinek volt érettségije, de engem szívattak vele a legtovább. Hát, szóval ilyenek a szociális munkások a gyakorlatban, egy mentális beteg szemszögébeől, röviden, a teljesség igénye nélkül. Megj.: kicsit bunkóbb stílusban írtam le, mint amilyen valójában vagyok, de nem mindig kell magam megjátszani ehhez sem. :-D

Érdekes folyamatok zajlanak mostanában a skizofrénia kezelésének háza táján. Mondhatni, új szelek kezdenek fújdogálni a régiek mellett. Habár engem a régi pszichiátriai iskola eléggé progresszív, felturbózott vállfajával kezelnek, nem mehetünk el szó nélkül a mostanában teret kapott újfajta megközelítések mellett sem, ami a betegeket hanghallókként, felhasználóként, a skizofréniát pszichózis spektrumként kezdi emlegetni. Annál inkább nem, mert a debreceni Kenézy Gyula Kórházban, és a budapesti Ébredések Alapítványnál (ami a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai részlege) már bevett gyakorlat a módszer alkalmazása. Én is az Ébredéseknél vagyok, engem egyelőre nem érintett meg a Jim van Os fémjelezte pszichiátriai mozgalom nagyszerűsége, amit néhány orvos mellett a betegek és hozzátartozók is propagálnak, ebből viszonylag széles társadalmi elismertségre számot tartva. Illetve megérinteni megérintett, de egyelőre köszönöm, jól elvagyok így is.

Mondhatnánk, hogy skizofrén dolog a skizofréniát kétféle módon kezelni, ha rossz vicceket szeretnénk gyártani, de ne tegyük. Valóban két módszer létezik a gyógyulásra (a gyógyulást jelen esetben arra az esetre mondjuk rá jobb híján, ha sikerül a mentális funkciókat a pszichózist, vagy pszichózisokat megelőző szintre visszahozni). A laikus számára a két módszer közti különbség a legjobban a hangok hallásával kapcsolatosan ragadható meg: valaki úgy lesz jobban (zárójelesen használnám ezt a fogalmat is itt, hogy “gyógyul meg”), hogy közben hangokat hall, ők a hanghallók, más néven felhasználók valaki pedig úgy épül fel a betegségből, hogy gyógyszeresen kordában tartja: ez volnék én, vagyis erre apellálok, meg még néhány ezer sorstársam, csendesen jegyezém meg, hogy szerintem én már elértem ezt az állapotot. Persze, nem tisztem nekem ezt eldönteni, de láttunk már falon pókot, vagyis történt már úgy néhány esetben, hogy én azt mondtam, hogy úgy van, mikor mindenki, vagy majdnem mindenki azt mondta, hogy nem úgy van, aztán mégis úgy volt. Szóval itt most az itt már unalomig ismertettt és kritizált, orvosi klinikai módszer mellett a Hanghalló Mozgalmat ismertetném:

“A személyes felépülés talán legkiemelkedőbb példája az úgynevezett Hanghalló Mozgalom ( Voice Hearing Network). A mozgalom tudósok, felhasználók ( pszichózist megélők ), és kutatók együttműködésével született a nyolcvanas évek végén. Mára világszerte találhatunk olyan csoportokat akik ismerve a “Hanghalló Módszert”, egymást segítve hangjaikat elfogadva, azokat metafórikusan – vagy ritkán szó szerint – értelmezve egyfajta holisztikus szemlélettel közelítenek az élményhez.

A hanghalló módszer szerint a felépülés három lépcsőből áll.

Az első lépcső az FÉLELEM, IJEDTSÉG, ami elsősorban az állapot “megjelenésétől” kapott sokk terméke, attól, hogy a személy bármit is próbál a hangok nem múlnak el.

A második lépcső a SAJÁTOS REND, RENDSZER kialakítása a hangokkal. Ebben a fázisban a hanghalló saját stratégiákat alakít ki hangjaival kapcsolatban, és megpróbál valamiféle határt szabni a hanghallásnak.

A harmadik lépcső a STABILIZÁCIÓ, amikor a hanghalló a – eddigre akár megváltozott (jó, kellemes, segítő), vagy halkult -hangokat félelem nélkül az élete részének tekinti, akár nem is akarja hogy teljesen elmúljanak.

A klinikai modell szűk gyógyulási perspektívája, és pesszimizmusa miatt erősen kritizálható. Szemben a klinikai felépülés jól körülírt kritériumaival, a személyes felépülés egy mélyen saját folyamat, mely definíciója, módja egyénenként változó.

A kétféle felépülési szemlélet vizsgálatakor találunk hasonló faktorokat, melyeket fontos megemlítenünk. A felépülés tágabban értelemben véve magában foglalja a pozitív énkép kialakítását vagy visszanyerését, a tevékeny életet, a reményteli hozzáállást, a hasznos elfoglaltságot, a megélt élmények meggértését, akár újrastruktúrálását, az állapot által támasztott keretek elfogadását, és az életminőség tudatos javítását.”

És így tovább, blablabla. Az idézet forrása egyébként a porcelanszivek.wordpress.com honlap. Első reakcióm a honlapra a féltékenység volt, a második az, hogy miért ne integrálhatnék be ide belőle valamit. Az én személyes véleményem az a Hanghalló módszerről, hogy nem anyira annyira versenytársa a klinikai módszernek, mint inkább azt mondanám, hogy valakinek ez jön be, valakinek a másik, tehát inkább al-ter-natí-vája. Úgy gondolom, hogy mind a két módszer kitermelte a maga csúcsragadozóit a skizofrének közül, mondhatnék példát a magyar “beteg-társadalom” életéből, de inkább egyelőre fedje ez általam gondolt személyek kilétét, vagy közismert nicknevét tekintve jótékony homály. Már csak azért is, hogy ne legyen veszekedés belőle. Egyébként én úgy gondolom, hogy körülbelül látom a társaimon, kin hol lehetne még segíteni, vagy hol van elakadva, persze az is lehet, hogy az egészet csak beképzelem, és egy nagyképű f@sz vagyok.

Akárhogy is van a dolog, az előbb említett honlap két példát hoz fel arra nemzetközi porondról, amit én – természetesen helytelenül – csúcsragadozóságként aposztrofáltam, nyilvánvaló, hogy én már hallottam mindkettőjükről (Eleanor Longdenről és Elyn Sacks-ról van szó), de hát az is nyilvánvaló, hogy én az ilyesmire nagyon is ráérek, mivel 4 órában dolgozom csak. Búcsúzóul álljon itt 1-1 videó róluk, sajnos csak angolul vannak, de a magyar nyelven is elolvasható a beszédeik tartalma.

Eleanor Longden - gyógyszeres terápia

Elyn Sacks - pszichózissal élő

Létezhet-e ilyesmi, és ha igen, miért nem?

A mentálisan beteg emberek szerintem azokra a kapcsolati mintákra vágynak, amit az egészséges   társadalom közvetít feléjük. Gondolok elsősorban a házasság – család – gyerek idealizált vágykép hármasságára. Egy mentálisan beteg ember sokmindent hajlandó “benyelni” a társadalomnak, csökkent értékűséget, stigmát, kirekesztettséget, háttérbe szorítást, egyhez azonban foggal-körömmel ragaszkodna szinte mindegyikünk, a fent említett vágykép hajszolásához. Érdekes módon ezt a vágyképét a legtöbbünk egy egészséges partnerbe vetítené bele legszívesebben – már ha lehetősége lenne rá. Arra nem gondolva, hogy hány egészséges ember osztozna, hacsak részben is az ilyesmiben. Ez a vágykép annyira élénken él egyesekben, hogy az életben nem is tesz kísérletet a saját maga építésére, vagy irányítására, hanem egy lapra tesz fel mindent, és várja, hogy megjelenik az életében deus ex machinaként a szép szőke herceg fehér lovon, és ő pedig megmentődik. Azért herceget írtam, mert érzésem szerint inkább a nőkre jellemző ez, a férfiak inkább a lottó 5-ösre várnak, bár szerintem valami hasonló megfontolásból, hogy aztán egészséges háremhölgyekkel vegyék korül magukat.

Nekem is lenne mint mondanom személy szerint az egészséges párkapcsolatról. Nekem volt egészséges párkapcsolatom fél évig, ami egyedül arra volt jó, hogy relativizáljam az egészség fogalmát. Mert ami egészség egy betegnek, nem biztos, hogy az egészségesnek is egészség, és fordítva. Hogy mást ne mondjak, egy betegnek nincsenek olyan elfajzott gondolatai, mint egy egészségesnek, mert egyszerűen nem engedheti meg magának. A beteg alapos megfigyelés alatt áll, időről időre kontrollálja a környezete, kedvenc példám az, amikor engem egy ajtó bebaszásáért Hodászra akartak vinni minden áron, mert a betegségem erős fellángolását látták benne, egy egészséges viszont röhögve megcsinálja bármikor, és délutánra már mindenki elfelejti az ügyet, senki sem gondolja komolyan, hogy az ajtócsapkodást eszeveszett vérengzés követte volna, mint ahogy az én esetemben sajnos feltételezték. Akik régebben követik a blogot, nyilván tudják, mert nem titok, hogy szerelmes voltam az egyik szoc. munkásba, amit ő a társadalmi dolgok miatt visszautasított, vagy egyébként se szeretett, mit tudom én már. Azóta férjhez ment, gyereke született, nekem pedig barátnőm van, és ennyi.

Álljon itt az egyik kedvenc idézetem a blog hőskorából, amikor még keményen egoblogként funkcionált, és leginkább szociográfiai értékeket bírt felmutatni a nyíregyházi skizofrén szubkultúra egyébként valamennyire érdekes életéből. Azóta történelmet írtunk, a problémák ugyanazok, a személyek változtak, Editekből kevesebb lett, de a színhelyre jellemző struktúra megmaradt:

“Editből egészen konkrétan négy van, ebből kettő a releváns (maximum három, ha ide soroljuk Edit 4-et is :-) ). Bonyolult. :-) Edit-uralom van, 3 Edit is a főnököm valamilyen értelemben (ezeket egyszer Edit 1 megpróbálta nekem elmagyarázni, de nem sokra jutott vele). Mindegy, az a lényeg, hogy ha valamit el akarsz intézni nálunk, akkor keresel egy Editet, és ő majd eligazít (maximum átirányít egy másik Edithez :-) ).”

Az idézet maga eléggé kafkai, azt tudnám mondani, hogy végülis az egyik Edittel élek azóta a 4-ből, persze a 4 Edit semmiben sem hasonlított egymáshoz, csak az én fantáziám kapcsolta össze őket néhány, a rovásukra elkövetett poén erejéig. A rend kedvéért jegyzem meg, hogy akkor Edit 1 volt a szoc. munkás, de most már nem ő az, és a mostani bnőm az akkori Edit 2, mostanában már dőreség volna Edit 2-nek nevezni, mert átvette az Edit 1 szerepét az életemben.

A jelenlegi barátnőmet nem tekintem a szó szoros értelmében vett skizofrén betegnek, mert sohasem voltak olyan jellegű elmebeli történései, mint nekem, és ez számomra már az együttlétünk előtt kiderült, mégpedig a metakognitív tréning nevű tanfolyamon, ahol ő az egyik legjobb volt, a konkrét hallucinációs, téveszmés dolgokhoz viszont nem tudott hozzászólni. És hogy ő ennek ellenére skizofrénnek vallja magát, az ő dolga. Mindenesetre a diagnózisa megvan, és ezzel ő is megkapta azt a sorsot, ami egy skizónak kijár. Valójában a sorsközösség ebben az esetben erősebb a tüneti közösségnél, vagy hogy mondjam. Skizofrén sors az övé is. De ennél tovább megyek: engem ez sem érdekel, mert régóta nem teszek már különbséget beteg és egészséges között, tehát nem vágyhatok egészséges párkapcsolatra, mert a fogalmaim szerint nincs ilyen. Részben, mert egy egészségessel pokol volt a párkapcsolat, amit most nem részleteznék, részben pedig azért, mert szerintem nem lennék hiteles, ha az egész életem, meg az állandóan hangoztatott toleranciám ellenére most hirtelen elkezdeném diszkriminálni akár az egészségeseket, akár a betegeket. Ezekről csak ennyit.

A szilvesztert az idén sorstársaim körében töltöttem egy úgynevezett “alkoholmentes buli”-ban, és az idén kivételesen nem ittam meg senkinek a sütőrumját, mint a főnökömét tavaly. Most ne részletezzük azt, hogy milyen volt a buli, miért volt alkoholmentes, és milyen érzések keletkeztek bennem a buli kapcsán. Annyit elmondhatok, hogy összegezve pozitívak. Nem mondom, hogy mostantól mindig csak alkoholmentes buliba fogok járni, alkoholmentes pezsgővel, csak arról szeretnék beszélni, mi tette egyáltalán lehetővé, hogy alkohol nélkül végigcsináljak egy ilyen találkozót, holott se szilveszterkor nem fogadtam meg, hogy nem iszom többet, sem előtte, de még azóta sem igazán. Mégsem kívánok már annyiszor, és annyit inni, mint eddig. Ezelőtt is csak alkalmi ivó voltam, csak az volt a baj, hogy ez az alkalom naponta többször előfordult. Ez változott úgy, hogy eleinte csak hétvégente ittam, akkor is csak jóval moderáltabb mértékben és formában, mostanában meg mondhatni, hogy szinte semmit. Mi is az, ami ezt lehetővé tette?

Lenevelődésem az alkoholról már a múlt év utolsó időszakában elkezdődött, szóba jött pszichiáterem előtt is az alkohol téma, és szerintem némileg közel áll a modern addiktológiai felfogás az enyémhez, miszerint az alkoholfüggőséget nem alkoholmegvonással kell kezelni, mint ahogy még ma is gyakorlat bizonyos pszichiátriákon, hanem a társas kapcsolatok rendezésével. Ez a családterápiás és kapcsolatrendezéses felfogás, amivel jelenleg kezelnek, szerintem hatékonyan segített ebben is. Valószínűleg a családi kapcsolataim rendeződése tette amúgy lehetővé, hogy ne fogyasszak mértéktelenül szeszes italokat. Nem azt mondom, hogy ez a rendeződés ezt varázsütésre megoldja, hanem csak azt, hogy megadja az esélyét, hogy elinduljak az úton. És ezzel nem járnak együtt erős fogadalmak, sem szesztilalom, hanem egyszerűen az egész témakör kikerül a fókuszból, nem ez képezi ugyanis a probléma gyökerét, hanem az alkoholizmus csak tünete valaminek, nyilván. Nem a tünetet kezeljük, hanem az okot. “És ha berúg, akkor mi van?” - tehetnének fel a kérdést a módszer alkalmazójának, és a válasz erre az lenne, hogy: “Semmi. Akkor sincs semmi.”

Úgy gondolom, hogy természetesen működhet és működik a már klasszikusnak számító módszer is, egyetlen apró kis bibivel: megmarad az alkohol utáni sóvárgás, a napok, hetek, hónapok, évek számolgatása, és a visszaesés lehetősége természetesen mindig fennáll. Én érdeklődéssel figyeltem ezt az Anonim Alkoholisták 12 lépéses módszerét, és megmondom őszintén, hogy mindig kirázott tőle a hideg, és sohasem vonzott annyira, hogy kipróbáljam, inkább ittam tovább rendületlenül. Most tekintsünk el attól, hogy mennyire vicces is az egész, vagyis inkább vicceket gyártanak a rovásukra, én amúgy nem szoktam. Szerintem inkább van ebben valami mélységesen szomorú és visszahúzó, hogy valaki egész életén keresztül alkoholistának nevezi magát és sóvárog a pia után, és szenved, és központi szerepet foglal el az alkohol az életében még akkor is, ha ő maga már nem iszik szeszes italokat.

Nem mondom, hogy a módszer úgy működik, hogy valaki passzívan elszenved 1-2 családterápiát, és a probléma önmagától felszámolja saját magát. Mégcsak nem is a pszichiáter számolja fel, és nem is a szüleim. Igazából ebben az embernek saját magának van a legtöbb munkája, hogy helyre rakja magában a dolgokat. És ez a helyre rakás nem is mehet másként, mint egyénre szabottan, nyilván. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy a módszer sajnos nem automatizálható, sematikus, egységes rendszer az én tudomásom szerint nem dolgozható ki belőle. Nem olyan, mint amit például Eric Berne ír az Emberi játszmákban az alkoholizmusról. Egyébként azt írja le benne, hogy az alkoholista valójában azért iszik, mert másnapos akar lenni, ami szerintem akkora butaság, mint amekkorának hangzik, nem csoda, hogy a méltán híres játszmaelméletéből ezt a blődséget általában el szokták hallgatni. Tudomásom szerint ezt a felfogást sehol sem alkalmazzák, talán joggal.

Ennyit a piálásomról, illetve nem piálásomról, még pár szót a családterápiáról. Azt hiszem, úgy kezdtük el, hogy nem lesz egy gyors menet, a pszichiáternő ennek a családterápiának éveket adott első körben is, hogy elérje a végső eredményét. Nem hallgathatom el, hogy anyámmal szerintem jelenleg szarabb a kapcsolatom, mint előtte, nem azt mondom, hogy rosszabb, mint valaha, de majdnem. Apámmal, úgy érzem, javult. Összességében eddig arra az eredményre jutottam ezzel kapcsolatosan, hogy érzelmileg függetleníteni tudtam maga a szüleimtől, tehát a viselkedésük nem hat ki az enyémre, nem rontja el a kedvem, nem késztet alkoholizálásra, és nem hátráltat a tevékenységeimben. Tehát, mondhatjuk, hogy megtörtént róluk az érzelmi leválás. Gratulálhatok magamnak, mert az idén már 40 éves leszek. Azt hiszem, éppen ideje volt. :-)

Most kivételesen előre közlöm a témát, amiről szándékaim szerint írni akarok, még pedig arról, hogy egy xy orvos tudatában van-e annak, hogy amikor ráírja az ember (akkor még ember, addig a pontig teljes értékű) újdonsült ambuláns lapjára az 5 karakterből álló BNO kódot*, esetünkben az F2000-et, ezzel milyen későbbi kalandokba fogja keverni az illetőt, illetve milyen társadalmi szerepet szán neki a továbbiakban, és úgy egyáltalán. Azt mondom, hogy kalandokba keveri, de ezzel a pályát is megválasztja számára, vagyis a terepet, amin mozoghat, kijelöli a számára. Lehetsz például alkoholista, megtűrt vendég jobb napokat látott presszók eldugott sarkaiban, lehetsz rehab munkáról rehab munkára vándorló, örökös rehabilitációra kényszerített purgatórium-lakó, és jelen tudásunk szerint felviheted egész az árufeltöltésig a nyílt munkaerőpiacon skizofrénként a diagnózisoddal. Wow!

Ismerek továbbá olyanokat, többet is, és ez sem elitélendő, akik enyhén kozmetikázott diagnózissal szintén kikerülnek a nyílt munkaerőpiacra, lehet minden nemű rendű és rangú szorongásod, valamiféle depressziód pszichotikus epizódokkal, alvászavarod, akkor is furán fognak rád nézni, de csak egyet mondok: kimondott F2000-es skizofrénként nem kerülhetsz ki az egészséges emberek világába, maximum mint valami békenagykövet-szerűség, a fajtád illusztris tagjaként érdekes idegenként találkozhatsz a földlakó homo sapiens képviselővel, és kvázi egyenrangú félként esetleg meghallgatnak. Ezeket olyan tapasztalok birtokában merem kijelenteni, aminek a legtöbbjét sikerült nekem magamnak is átélni, legtávolabb jelenleg amúgy a kozmetikázott diagnózistól állok, makacsul tartja magát a közvélekedés, hogy Robi taj skizofrén. Én ezen, lelki alkatomból kifolyólag csendesen mosolygok általában, se nem cáfolom, se nem erősítem meg.

Egy időben még, amikor én kezdetem a bizniszt, még ott tartott a szakma, hogy annak nagyszerűségéről cikkezett, hogy az ilyen emberek (ti. skizofrének) annyira el vannak havazva az életben, hogy több oldalról kell őket támogatni, mint amikor valaki nagyon részeg, hogy a pszichiátria önmagában nem elég, hanem nagymértékben bevonja a családot, és ráadásul szociális munkások tömegét is alkalmazzák, hogy közvetítsen a nyomorult beteg, az orvos, mint valami istenség között. A beteget otthonában ellátni nagyszerű teljesítmény, nappali ellátásban tartani szintén nagyszerű teljesítmény, esetleg elfekvőbe vinni az orvos kompetenciája és felelőssége, amit ő tiszta lelkiismerettel vállal, és utána jóízűen megvacsorázik.  Így állt a helyzet történetünk kezdetén.

Most, én úgy látom, odáig jutottunk, hogy az első lépéseket teszi néhány skizofrén betegtársam (és szerénytelenül itt magamat is ide veszem) az többségi (egészséges) társadalom irányába, néhányszor alájuk vágnak már csak reflexből is, és itt jön a jelentőssége annak, amit az előző bekezdésben írtam: a skizofrének segítésére létrejött szervezetek hirtelen hátráltató tényezővé válnak, mert amikor az ember kimenne a védett munkahelyről, társai ezt nyilvánvaló ellenszenvvel fogadják, a társadalom ellenszenvvel fogadja, egy kicsit a South Park-os “elveszik a munkát” értelemben. De érezhető némely ellenállás, illetve enyhe akadályok gördítése orvosi oldalról, és hogy mást ne mondjak, a család évtizedes beidegződése is működik már, hogy a kis beteg a családban hirtelen elkezd rúgkapálni, most mire fel, hiszen már olyan jól le voltak osztva a családi szerepek, az egészséges testvér a családdal, szülők az áldozat szerepben, a kis beteg esetleg gondnokság alatt, egy intézményben.

Arra szeretnék itt, így január elején rámutatni, hogy némi változást kellene eszközölni itt az ügymenetben, mert még nem mondhatjuk igazán: “...megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Hogy nem a skizóknak állt a világ sohasem, azzal talán nem mondok újat, csak ennyit mondanék, hogy a modern, némileg humánusabb kezelési módokat talán már intézményi megújulásnak, illetve társadalmi szemléletváltozásnak is illene utolérnie, és akkor mondhatnának ki igazán, hogy valami elkezdődött, mert ha így elkaszálják a törekvéseinket a régi intézmények, akkor talán még abba lenne érdemes belegondolni zárásként, hogy ennyi felől fújó ellenszéllel miért csodálkozunk azon, hogy a skizofrének miért nem jeleskednek annyira és olyan számban a nagyobb teljesítmények elérése terén. Még csak most kezdünk kilépni a világba (már aki), és érzésem szerint ilyen tényezők dolgoznak ellenünk.

* A BNO kódrendszer a betegségek nemzetközi osztályozására szolgál az egészségügyben. A mentális betegségek kódja F betűvel kezdődik, az alcsoportokat számjegyek jelölik, pl. F2000 = paranoid szkizofrénia.

A Grincs története Dr. Seuss (Theodor Seuss Geisel) német-amerikai író gyerekkönyveként jelent meg 1957-ben. Eredeti címe How the Grinch Steal the Christmas! (Hogyan lopta el a Grincs a Karácsonyt?). A cselekménye szerint egy egyszerű, rímes gyerekmese, amilyet Dr. Seuss a fáma szerint több, mint 60-at írt, saját rajzaival illusztrálva. A filmváltozat ennél jóval bővebb, mert nem tenne ki egy több, mint másfél órás mozit a vékonyka cselekményszál. Viszont megmondom őszintén, engem nem is a sztori különössége ragadott meg leginkább, persze az is, hanem az, hogy milyen és mennyi nyelvi lelemény rejlik az elmés és sokszor rímes átvezető szövegekben, amit a magyar fordítás is visszaad. Dr. Seuss stílusára az is jellemző, hogy nincs benne modorosság, egyszerűsített nyelv gyerekek számára, hanem mindenki számára közérthetően, érőltetettség nélkül fejti ki mondanivalóját.

A Grincs karácsonyi történet. Sajnos idén Karácsonykor nem (sem) vetíti egyetlen tévéadó sem, egyedül a Story5 vállalta be Szilveszterkor. Viszont interneten könnyen megtalálható, már tavaly óta a teljes filmváltozat. Egyébként jövő ilyenkor már elméletileg a mozikban lesz a történetnek egy rajzfilmváltozata is, ami folyamatosan késik az eredeti beharangozáshoz képest. A jelenlegi, 2000-ben készült változat főszerepét Jim Carrey játssza, én nem mindig tudom az általa alakított karaktert szemlélni, mert mindig az az érzésem, hogy Ace Venturát nézem ilyenkor, vagy hogy Jim Carrey nem hagyja nézni a filmet, de ebben a filmben szerintem nagyon is helyén való a szerepeltetése.

Ha a történet eredetije gyerekeknek szóló mese, maga a film inkább már a fantasy műfajába sorolható, a készítők szerint is. A hátteret az szolgátatja, hogy a narrátor elmondja, hogy mindez az egész a szemünk előtt egy hópehely belsejében játszódik. A helyszín Kifalva, ahol a Kik élnek. Felvetődik a film során néhány nagyobb horderejű filozófiai fejtegetés is, például hogy a Grincs, Ki, vagy inkább egy Mi, de ez inkább csak olyan módszertani kérdés szerintem. Maga a történet, ahogy észrevettem, a Kifalvi polgármester, August Mayki, és a Grincs közötti konfliktuson alapul, ami egy Martha May nevű kis hölgy miatt robbant ki közöttük gyerekkorukban egy Karácsony alkalmával, és ezért van, hogy a Grincs fent él a Kobak-hegyen, és utálja a Karácsonyt.

Mindemellett a film kevés személyt mozgósít, érdemi szerephez jut benne még Lou Lou-Ki, és a lánya, Cindy Lou-Ki, aki aki szintén szerepet játszik a bonyodalom kibontakozásában, amikor megkérdőjelezi a Karácsony elanyagiasultságának létjogosultságát. Ennél is fontosabb, hogy az eseményeket szinte végig a Grincs akcióit figyelve követhetjük végig, ugyanis ő szerepel a legtöbbet. Szerintem merészség volt 2000 körül egy olyan karácsonyi fantasyt forgatni, ahol ráadásul egy antihős a főszereplő... Úgy tudom, annak idején elég megosztó is volt a fogadtatása, a kasszasiker ellenére. Viszont a történet folyamán magyarázatot nyer szépen, hogyan is lett ő egy félelmetes karakter. És nem is annyira antihős? Mindez kiderül a filmből, mert azt, gondolom mindenki tudja, hogy ellopta a Karácsonyt, de vajon hogy lehet egy Karácsonyt ellopni, vajon átvitt értelemben, vagy... teljesen konkrétan?

Erről a témáról a következőt írtam: a Télapó (más néven Mikulás) december 5-ről 6-ra virradó éjjel jelentkezik a magyar háztartásokban, milyen érdekes a hazánkban folyamatosan íródó folklór, ami egy XVI. századi hagyományt, Miklós püspök legendáját ötvözte az orosz Gyed Moroz alakjával, makacsul nem véve arról tudomást, hogy Nyugat-Európában Karácsonykor érkezik, és zokniba hozza az ajándékot, itt cipőbe, csizmába rakja. És hogy teljes legyen a képzavar, Lappföldről jön. Egyébként a Jézuska (Kis Jézus) a világon egyedülálló módon nálunk, Magyarországon tevékenykedik Karácsonykor, angolul a Baby Jesus-t emlegetik hazánkkal kapcsolatban (mert így fordítják). Jó. Szerintem vannak vidékek, ahol ennél még furcsább népszokások jönnek divatba ilyentájt, legalábbis innen nézve furcsa, mint ahogy kisebb koromban furcsának találtam, hogy valaki gyerekkorában szláv, vagy germán (a latinról nem is beszélve) nyelvcsaládba tartozó nyelvet tanuljon meg anyanyelvként. Lássuk, milyen furcsa népszokások élnek még máshol a Karácsonyt illetőleg.

Olaszországban a Befana nevű boszorkány jön január 5-én, a Mikulásnak kikészített kesz és tej helyett neki kijár a komplett vacsora és a bor, mielőtt ajándékozni kezd. Aki rossz volt, egy darab szenet kap, maximum fekete keserű csokit, aki jól viselkedett, mehet az édesség, meg az egyéb ajándék a zokniba. Végül is, mint látható, ugyanarra a kaptafára megy az egész, egésuen biztosan folklorisztikai sajátosság ez, hogy más országok máshogy adaptálják ezt a téli ajándékozási dolgot. A Befana eredeti sztorija nem feltétlenül vidám: a boszorkány története is a Jézus születése körüli időkre datálódik, amikor a napkeleti bölcsek megkérdezték tőle, hogy merre található a kis Jézus tartózkodási helye, elküldte a jó fenébe őket, mondván, hogy takarítania kell, meg házimunkát végeznie. (Ha esetleg ismernénk ilyen dern kori Befanákat, hallgassunk bölcsen mi is.) Aztán, a betlehemi csillagot meglátván, ő is elérzékenyült, és megenyhült szívében, és maga is a kis Jézus keresésére indult, hogy ajándékot vigyen neki. Csakhogy sohasem találta meg. A mi napig eljön minden évben, és ajándékot hord a gyerekek cipőjébe, hátha egyszer megtalálja, és így megnyugvást lelhetne ő is végre.

Ukrajnában tartja magát egy kelet-európai tradíció, hogy pókhálót tesznek a karácsonyfára. A karácsonyi pók legendája szerint élt egyszer egy szegény özvegyasszony egy kunyhóban sok gyerekkel. Egyszer fenyőtoboz hullott a házukba, és ott gyökeret erszetett, fává cseperedett, mahd terebélyesedett, ahogy a gyerekek gondozták, arra gondolva, hogy jó lesz karácsonyfának télen. El is jött a Karácsony, de sajnos nem volt pénz díszekre és ajándékokra. Lefeküdtek aludni, és másnap pókhálóval látták bevonva a fát. Amint kinyitották az ablakokat, csodák csodájára a pókháló arannyá, és ezüstté változott. Mondanom sem kell, nem voltak anyagi gondjaik ezután. Egyébként ezek a mésés, legendás, folklorisztikus elemek tájegységről tájegységre vándorolnak, a néprajzi kutatók számmal látják el őket, katalógusokba rendezik, és azt vizsgálják, hogy melyik helyen bukkan fel ugyanaz a sztori, és örülnek neki, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle. Úgy látszik, ez a folklór elem éppen Ukrajnában vált államilag elismert, akkreditált népszokássá, mint nálunk a Jézuska.

Biztosan nem rendezték viszont katalógusba a következő népszokást, mert nem is folklór ez már egészen, hanem egy hagyomány Japánban: mivel a távoli szigetországban alig élnek keresztények, csak nem rég óta van hagyománya a Karácsony ünneplésének. A japánok nem halat, vagy pulykát esznek Karácsonykor, hanem sült csirkét. Ez Takashi Okawara, a japán KFC első igazgatója nevéhez fűződik, aki Karácsonyra egy speciális összeállítást tervezett Karácsonyra, 1970-ben, nem sokkal az első boltok nyitása után. Sült csirkét, bort és süteményt tartalmazott az összeállítás, kell ennél nagyobb boldogság egy olyan ünnep megtartására, ami hivatalosan nem is létezik az országban? Átlagosan 3,6 millió japán család rendel ilyenkor karácsonyi csirkét, vagy menüt az eredetileg amerikai KFC-től. Ennyi volt, mese volt, sokáig sorolhatnám még az egyes országokra, vagy tájegységekre jellemző karácsonyi sztorikat, és furcsaságokat, de nem tesszem, mert sikerült bebizonyítani, hogy a Karácsony sem egy olyan kőbe vésett valami, vagy homogén ünnep, ahol ne kerülhetne elő még pluszba egy Grincs, az elmúlt évek karácsonyainak szellemei, vagy valamilyen népszokáson alapuló kedves helyi specialitás.

Van olyan késztetésem, hogy csináljak valami hasznosat, de igazából idénre már csak azt tervezem, hogy megtervezzem a jövő évi terveimet. A melóban az utolsó hetet tapossuk, még ilyenkor is akad azért munka, a saját munkakörömet jelenleg úgy tudnám meghatározni, mint informatikus-reklámszakember-biztonságiőr. Az informatikusi munkakörömhöz tartoznak a honlapon végzendő teendők, kölcsönös barátsági segítségnyújtás az irodán, meg minden, ami szűkebb értelemben véve informatika, a reklámszakemberhez sorolnám a termékismertetőimet a Facebookon, a biztonsági őrség meg a műszak utáni házőrzés, épület zárása, kulcs leadása, jattolás a többi biztonsági őrrel. Ezt csak azért írtam le, hogy magamról is szolgáltassak valami infót. Mellékesen én vagyok a skizofrén blogger, aminek valójában óriási jelentőssége van, vagy volt a történetünk egy pontján, mára viszont már egyre kevesebb embert érdekel, én úgy érzem. Skizofrén bloggerként sem tol engem különösebben senki, ugyanúgy elvárnák az önmenedzselést, a megújulást, meg minden egyebet, amit egy normális bloggertől. Kit érdekel ma már, hogy kijöttem a gondnokság alól, informatikus munkaköröm lett a rehab munkahelyen, külön költöztem a szüleimtől? És, hogyan tovább, kérdezik, miközben még mindig nehezített terepen mozgok, én úgy érzem.

Hogyan tovább? Azon kívül, hogy még mindig sokat locsogok, egyre több magándolgom van, én úgy érzem. Már nem picsogok ki mindent az internetre, vettem jegyzetfüzetet, határidőnaplót, internetes projektekben veszek részt másokkal, vagyis ezirányba teszek lépéseket, nem túl agilis módon, de amit hiányoltam, a másokkal való együttműködést bizonyos tevékenységekben, az év vége felé megvalósulni látszik. Vagyis megvalósulni kezdődni látszik, pontosabban. Egyre jobban kezdem felfedezni az ilyen módszertani bloggereket, mint Oravecz Nóra, Farkas Lívia, az urban:eve bloggere. Természetesen nem buzultam bele teljesen a témába, de úgy érzem, nyitott vagyok némelyik gondolatukra. Bevallom, még mindig szívügyem ez a blog, maradt a főprodzsektem, és örömmel zsebelek be minden ezért járó elismerést, ami nekem szól, és fogat összeszorítva tűrök minden ezzel járó apró(?) bosszúságot, még nem érzem úgy hogy mindent elmondtam volna itt, amit akarok.

Annyi a hivatalos munkán kívüli teendőm, hogy mondtam nemet is felkérésekre, Joomla! honlapra való felkérést, rádiós beszélgetésre való felkérést, sajnos egy időben a válaszolgatást is hanyagoltam embereknek, a Facebook szavaival élve, a válaszadási arányom nem érte el a 100%-ot, finoman szólva. Valaki ebből egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nagyképű vagyok, de jogosan, mivel évek óta jelen vagyok az online világban. Ha eléggé a periférián is, úgy gondolom, ez a jelenlét nem árt itt a virtuális térben, egy csomó agyonhallgatott dologról szó esett itt időközben, egyrészt azért, mert én nem éreztem ezt elhallgatni valónak, másrészt mert már nem féltem a picsámat a rivotril injekciótól, sötétedés után meg nem mászkálok az utcán zűrös helyeken. Nem járkálok már dohányért, piáért éjszaka, jelenleg az alkoholizálást is a minimumra csökkentettem, egy sör elég kábé egy hétre. Igaz, hogy 2 literes. :-) Ráadásul az az 1-2 pohár sör is a hétvégére koncentrálódik. Tehát, hétvégi piás lettem. Akkor is érvényre juttatva a régi jó deáki hagyományokat, a fontolva haladás útjával. Egyébként baromira nem hiányzik, már szót sem érdemel.

Ha megfigyeltük, közöltem most magamról néhány személyesebb infót, amit mostanában ritkábban tettem. Munkahelyi érdekességekről, konfliktusokról nem adhatok számot mostanában, mert nincsenek. Beülök valaha a laptopommal általában, és csendesfoglalkozás, ugyanúgy, mint amikor bent voltam a termelésben, és varrtam a gombolyagokat, csak ott a többiek miatt a kötelező minimum társalgást le kellett tudnom, ma már, ha szólnak hozzám, általában letudom annyival, hogy: aha, aha, aha... és bizgerálom tovább az egeret, vagy gépelem az aktuális dolgimat, mint pl. ezt, ritkább esetben valamit webre alkalmazok éppen. Hát, így telnek a napjaim mostanában csendességben, megértésben. Nagy búcsúzkodást nem akarok az idén levágni, mert egyészt lehet, hogy még leszek, másrészt meg feleslegesnek tartom a búcsúzkodást, mondjuk december 31-én este, és utána meg január 1-jén délelőtt pedig már itt sertepertélek valahol a cybertérben. A még futó, publikus projektjeimről annyit, hogy még mindig csinálom a kalandjátékos témáimat, sőt a Reblogon is elkezdtem egy nagyobb koncentrálást igénylő, koncepciózusabb blogot a témáról, mind a szuttyos kis játékleírások: http://kalandkonzerv.reblog.hu. Lehet, hogy idén beesik egy játék második része a revenge fantasy műfajból, egészen pontosan a Halál a pszichiátrián 2-ről beszélek, de lehet, hogy nem, mert mint már említettem, annyira nem vagyok haragtartó, és normális revenge fantasyt írni szerintem igazán csak indulatból lehet. Az idei év összegzése most elmarad, további terveimet fedje ezúttal jótékony homály. További kellemes adventet/hanukát! Bye!

Ehhez a bejegyzéshezhez egyetlen Windowsnak sem kellett meghalnia.

Nem nagyon lesz szakmai ez az ismertető, lényegében az Ubuntu laptopra való telepítését tárgyalja, meg még amit gondolok a témáról. Ez csak egy ilyen belebeszélő. A partvonalról. Vagyis arról szól, hogy az Ubuntu nagyon menő dolog, de nem árt, ha legalább alapfokon van sejtésünk róla, hogy mi az egyáltalán. Nem fogom túl jól elmagyarázni, félek nem is tudnám. Egy operációs rendszer, ennyi. Aminek segítségével lehet internetezni, meg fájlokat betölteni. Az Ubuntut úgy tudnám meghatározni, hogy lényegében egy Debian fantázianévű Linux-változat változata (az a parancssoros izé), aminek van grafikus, ikonos felülete is, mint a Windowsnak. Mégsem Windows. Hanem Linux. Elvileg csak linuxos programok mennek rajta, de van valami Wine nevű program is, amivel a windowsos programok is futnak.

Mivel az informatikai dolgokat én csinálom a munkahelyemen, az van, hogy amikor nagyon nincs teendő, néha legenerálok magamnak néhány problémát, amit aztán kinevezek munkának, és azzal foglalkozom. Az Ubuntu telepítésére sajnos körülbelül két hetem is ráment, mert szinte minden létező telepítési, vagy kezdő felhasználói hibába beleestem, ami csak előfordulhat egy ilyen rendszer esetében. Éppen ezért hasznosnak gondoltam, hogy írjak egy ilyen összefoglalót erről, hátha valakinek segítek ezzel. A két hétbe természetesen benne foglaltatott néhány újratelepítés, szunyókálás a fotelben, és a Batman: Arkham Asylum nevű játék felrakása Steamre, amiről majd még írok.

A telepítés úgy indul, hogy letöltünk egy Ubuntut, honnan máshonnan, mint az ubuntu.com-ról, és a letöltött fájlt kiírjuk DVD-re. Már a letöltésnél beleütközhetünk az első számú problémába: a sok telepítői fájl közül melyiket töltsük le, és írjuk ki DVD-re, mivel, ha nem vagyunk tájékozottak, megeshet, hogy rossz lemezképfájlt írunk ki, és akkor nem fog elindulni a telepítés sem. Célszerű először egy VirtualBoxot telepíteni a Windowsunkra, és azon kísérletezni ki, melyik az a legnagyobb verziószámú lemezképfájl, ami még működik a gépünkön. Ha nem tudjuk, mi az a VirtualBox, vagy nem akarunk ezzel hülyéskedni, akkor töltsük le például a 12.04-es verziószámú Ubuntut, és használat közben fel fogja ajánlani, hogy újabb verziószámúra frissíti. A legújabb jelenleg a 17.10-es. Ráadásul minden kiadáshoz 2 féle telepítőfájl van, a kétféle géptípushoz, AMD-re és Intelre, ha jól mondom.

Indulhat a telepítés: a kiírt DVD-t nemes egyszerűséggel felejtsük benne bekapcsoláskor kedvenc kompjúterünkben, és voilá, máris egy lila színben pompázó felület kezd el felderengeni a megszokott kék Windows háttér helyett. Őrizzük meg hidegvérünket, a Windowsnak nem fog bántódása esni, csak pihen egy kicsit. Hogy nehogy örökre elpihenjen, ne állítsuk el a beállításnál felajánlott menüpontot, amiben kiválasztjuk, hogy melléje (ALONGSIDE) telepítse, és így mindkettőt megtarthatjuk. Bár, ez annyira kézenfekvő, hogy nem is vettem hibalehetőségnek, annak ellenére, hogy a munkahelyen valamelyik nagytudású elődöm ezzel a funkcióval gyalulta le annakidején az eredeti Windowst. Hanem vegyük második hibalehetőségnek, hogy telepítéskor a számítógép nem csatlakozik az internethez, vagy energiaforráshoz, ebben az esetben minden külön értesítés nélkül simán borítékolható a hibás telepítés. Telepítés után, újraindításkor vegyük ki a DVD-t, ahogy kérik tőlünk, különben újra csak fagyhalál. Ez lenne a 3-as hibalehetőség. Mókásabb kedvű felhasználók felfoghatják egyszerű szöveges kalandjátéknak is. Egyébként maga a telepítési idő nagyjából megegyezik a Windowséval, szóval még az emberi tűrőképesség határain belül van.

Amikor készen vagyunk a telepítéssel, kisebb problémák még felmerülhetnek, például alapból nem csatlakozik a wifihez, ezt a baloldalt látható fogaskerék-villáskulcs ikon driver telepítő almenüje fogja nekünk azonnal orvosolni, vagy nem tudunk fájlokat indítani, amire viszont tökéletes megoldás az Ubuntu Software Centerben (táska ikon) a Gnome Commander telepítése, amivel egy Total Commanderhez megtévesztésig hasonló felületet kapunk, amiben már tudunk ügyködni, mert elindítja helyettünk. Ezzel elméletileg ki is küszöböltük az Ubuntuban a parancssorban való munkát, de ha mégis szükségünk lenne erre, egy Terminal áll rendelkezésünkre, amit a bal felső Ubuntu jellel ellátott ikonba, ha beírunk (mármint ezt a szót, hogy “terminal”), megjelenik a parancssor ikonja. A szöveges parancsokat egyébként szinte minden felhasználó internetről keresi ki az Ubuntuhoz, ezzel nincs probléma, mert nem kell egy egész könyvet fejben tárolni ahhoz, hogy kezelni tudjunk egy oprendszert. Amire nem árt még vigyázni, hogy az Ubuntuban, ellentétben a Windows-zal, simán belenyúlhatunk a rendszerfájlokba, és ha olyasvalamit törlünk, megbéníthatja az egészet, szóval csínján bánjunk az internetről szedegetett parancsokkal, telepíteni lehet mindenfélét, de ami gyanús, hogy töröl, vagy eltávolít valamit a rendszerből, azt inkább hagyjuk békén. Készen is volnánk. Ha mindezeken a lépéseken végigmentünk, gratulálhatunk is magunknak, mert elvileg van egy gyors, vírusmentes, és (ideg)összeomlás-mentes futtatókörnyezetünk. Egyébként ez az egész arra is jó, azon kívül, hogy linuxos programokat futtathatunk rajta, hogyha bármikor összeomlik a Windows (mármint végleg), van egy bónusz rendszerünk, amit bármikor előhúzhatunk, ameddig a probléma megoldódik.

Az a kifejezés, hogy skizofrénia, vagy ahogy hivatalosan szeretik mostanában nevezni, szkizofrénia, azért érdekes, mert mostanára már nagyjából tudományosan is megállapítást nyert, hogy nem létező fogalmat takar. Tehát mire belelovalnánk itt magunkat a témába, lassan kiderül, hogy nincs is miről beszélgetnünk. Ezt az állításomat két dologra alapozom: az egyik Jim van Os, holland pszichiáter (nem is olyan) újkeletű tevékenységére és kiáltványára, miszerint skizofrénia mint fogalom, nem létezik, helyette a PSS (Pszichózis Spektrum Szindróma) bevezetését szorgalmazza. A másik, hogy sajnos már a skizofrénia sem a régi, ami magyarul annyit tesz, hogy az a betegség, amivel 2006 márciusában felvettem a küzdelmet, és elhatároztam, hogy dokumentálom magamnál a lefolyását, a szemünk előtt alakult át, változott, málott szét, figyelmesebbek észrevehették, a többieknek most szólok.

Első kórházba kerülésem után, amikor hazamentem, azon ritka kivételek közé tartoztam, akik nem fogadták el az orvos állítását, hanem azonnal az internetet hívtam segítségül, annak megállapítására, hogy mi lehet a problémám. Nem rossz megoldás, de nem is a legjobb. Megmondom miért: akkor az interneten a betegségnek néhány leírása létezett csak, ami erős szakmaiság és jólinformáltság hatását keltette, lényegében kivonata volt az akkori irodalomban fellelhető népszerűsítő és szakmai anyagok egyvelegének. A leírás egy mindenre kiterjeő halálcsapda volt, amit skizoféneknek készítettek elő, amiből nincs (nem volt kiút). Ha nem darálnak be a pozitív tünetek (hallucinációk, téveszmék), az úgynevezett negatív tünetek vonnak ki a forgalomból (érzelmi elsivárosodás, anhedónia (örömtelenség), depresszió, és más efféle). Eredetileg az volt a tervem, hogy megnézek egy ilyen bejegyzést, és tételesen cáfolom. Legnagyobb megdöbbenésemre az internetes népszerűsítő irodalom már semmit sem tud a negatív tünetekről, így megfcáfolni sem tudom ezeknek a létezését. Mint ahogy a Google nem tud már semmit Eugen Blauerről, akit szokás volt megalkotni ezekben a cikkecskékben, legalább mint a skizofrénia szó megalkotásának atyját.

Mert mire hagyatkozhat az ember, amikor megállapítják, hogy skizofrén: a kezelőorvosa szavára, saját belátására, maximum az internetre. Nem láttam az orvosi könyvtárban tucatjával ülő skizofrén sorstársakat szakmai folyóiratokat tanulmányozni, sőt, ilyesmit magam sem tettem. Mondják, nincs betegségbelátása az ilyen embereknek. Hm. Nos, nekem lett annak idején betegségbelátásom, mert elkezdtem ezeket a régi cikkeket olvasni, és magamra ismertem. Pontosabban a tüneteimre ismertem a pozitív tünetek felsorolása közben, és elhittem, hogy a negatív tünetek rám is vonatkoznak. És ez, el sem tudom mondani, mennyire káros. Ugyanis a skizofréniának nincsenek negatív, negativisztikus tünetei. Soha nem is voltak. Ez a modern antipszichotikumok mellett derült ki. Az egész mellébeszélés volt, és gyógyszermellékhatás. Ezeket a dolgokat hajlamosak vagyunk elfelejteni. 

A másik szála a mondanivalómnak a Jim van Os-féle kiáltvány, petíció és vélemény. Hogy skizofrénia nem létezik. Az előbb láttuk, hogy az egyik kritériumát a skizofréniának a modern antipszichotikus gyógyszereknek sikerült kiiktatni. Egy téves elképzelés eltűnt, egy illúzióval kevesebb. De vajon így, féloldalasan fenntartható-e a skizofrénia diagnózis létjogosultsága? Nem igazán, szerintem. Jim van Os arról beszél, hogy olyan, hogy pszichózis (vagyis hallucináció, téveszme), de olyan, hogy skizofrénia, aligha. Ezt a holland pszichiáter 14 pontban cáfolja, és új fogalom bevezetését javasolja (a PSS-ét), amit még maguk a skizofrének is hajlamosak idegenkedve, ódzkodva fogadni. Be kell vallanom, hogy én is így voltam vele. Ma is látok sorstársakat, akik önmagukkal meghasonlottan, üres tekintettel bandukolnak a pszichiátriai betegsétányon, és az elavult gyógyszerkészítményeknek és pszichoterápiának köszönhetően életüket - már bocsánat a kifejezésért - zombiként töltik. Jim van Os igazát és jelentősségét felismerni évekig tartó kompenzált állapot eredménye lehet csak sokaknál. És bár kétségkívül érdekes lehet engem olvasgatni, most átadnám a szót neki egy rövid kiáltvány és petíció erejéig. Nem buzdítok senkit aláírásra, sem alá nem írásra, csak gondoljuk végig, ízlelgessük a témát - már akit érdekel jobban az ilyesmi:

Jim van os: Nem létezik szkizofrénia!