Help Sales ÁSZF

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fennsőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyuszik”, „lecsendesedik”, a baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az egyetemen, ahova járok, szintén van gyermekpszichiátriai program, vagy projekt, ahová be lehetne kapcsolódni, ajánlották is figyelmembe, mikor említettem, hogy mentális betegségekkel foglalkozom. Természetesen bólogattam, amikor szóba jött, de magamban megvolt a véleményem. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktuálitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” Itt valószínűleg pszichológiai végzettségeire és gyakorlatára gondol a szerző, aki ezek után jobban tekinthető újságírónak, mivel egy egészséges kritikai attitűdöt hordoz magában.

A kritikáról még azt gondolom többek között, hogy a hazugságokat kritizálni nem is igazán kritika, sem a nem bizonyított vagy nem kellőképpen alátámasztott igazságot bírálni nem kritika. Az én nézőpontomból az igazság kritikája, illetve annak megerőszakolása maga a pszichiátria.

0 Tovább

Thomas Szasz: Az elmebetegség mítosza

A magyar származású pszichiáter méltatlanul mellőzött könyvéről

Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.

Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést a folyamat nyomon követése. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású "szakemberek". A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.

Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.

A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része A személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.

Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.

0 Tovább

Az afázia nevű beszédzavarról

A beszédzavar elnevezés alatt a beszéd különféle rendellenességeit értjük. A beszédzavar többnyire valami nyelvi zavar megjelenési formája, viszont néhány beszédzavarnál nem erről van szó. Mivel a beszéd összetett folyamat, ezért sokféle beszédzavar van, például pöszeség, dadogás, hadarás, afázia. Ezek közül az afázia keltette fel a figyelmemet, mert a mindennapokban nem találkozunk vele, és sokszor valami szervi (agyi) károsodás következménye, és megfigyelték az elmebetegségek bizonyos fajtáiban is. Például a skizofréneknek gyakran tulajdonítanak zsargonafáziát, amikor a beteg értelmetlen szókapcsolatokat használ (erre utal a zsargon megnevezés), vagy szósalátát használ, ami egy másik kifejezés arra, hogy értelmetlen hangsort ejtünk ki a szánkon szavakként.

Az afázia fogalmának megalkotása Armand Trusseau nevéhez fűződik, aki 1864-ben a következő definícióját adta a jelenségnek: „Az afázia a beszédképzés és beszédértés egy vagy több összetevőjének az agy lokális károsodásai következtében létrejött zavara. A beszéd, nyelv centrális mechanizmusának, mentális reprezentációjának károsodása az agy organikus lézióinál. A nyelv olyan zavara, amely általában az anyanyelv teljes elsajátítása után, felnőtt embereknél a helyesen használt beszédet, nyelvet mint jelrendszert károsítja.” A lézió agykárosodást jelent. Egy másik francia orvos, Paul Pierre Broca volt az első, aki kapcsolatot vázolt fel egy konkrét agyterület és a nyelvi kifejezés között, az agy bizonyos területei tehát bizonyos beszédfunkciókért felelősek. Az első szisztematikus, afáziával foglalkozó munka megjelenését követően, a hagyományos megközelítés az volt, hogy megállapították az agysérülés (lézió) jellegzetes elhelyezkedését, és megfigyelték, vajon a lézió lokalizációja alapján megjósolhatók-e a tünetek. Broca boncolásokat végzett számos olyan személyen, akinek beszéd deficitje volt, és azt találta, hogy többségüknek agyi károsodása volt a bal frontális lebenyen, azon a területen, amit ma Broca területnek hívunk. Később Karl Wernicke azt feltételezte, hogy különböző agyi régiók különböző nyelvi feladatokra specializálódtak. A Broca terület a beszéd motoros produkciójáért felelős, a Wernicke-terület pedig a hallási beszéd megértéséért. Broca és Wernicke munkája létrehozta az afáziológia tudományát és azt az elképzelést, hogy a nyelv tanulmányozható az agy fizikai jellemzőinek vizsgálatával. Az afáziológiában Korbinian Brodmann 20. század elejéből származó munkája szintén jelentősnek bizonyult, ugyanis ő térképezte fel az agy felszínét azáltal, hogy az egyes területeket sejtfelépítése és funkciója alapján részekre osztotta fel. Ezeket a területek – melyeket Brodmann területeknek hívjuk – ma is széles körben alkalmazzuk az idegtudományban. Röviden ennyit tartottam érdemesnek megjegyezni az afáziológia történetéből, ami laikusoknak is segít megérteni az afáziát.

Ma az afáziakutatás a neuropszichológiához és a neurolingvisztikához tartozik. Ez egy meglehetősen új tudományág, a neurolingvisztika fogalom megalkotását Harry Whitakernek tulajdonítjuk, aki megalapította a Neurolingvisztika folyóiratot 1985-ben. A neurolingvisztika és a modern képalkotó eljárások kiegészítették Broca és Wenicke lokalizációs elképzelését.

Az előforduló afáziatípusokat a beszédben és szövegértésben jelentkező tünetek alapján osztályozzuk, valamint megkülönböztetünk fluens és nonfluens afáziát, ezek anatómiaileg is különböző léziókhoz kötődnek. A nonfluens afáziák közé sorolják a Broca-afáziát, a transzkortikális motoros afáziát, a globális afáziát és az izolációs afáziát. Fluens afáziaként tartják számon a Wernicke-afáziát, a transzkortikális szenzoros afáziát, a vezetéses afáziát és az anómikus (amnesztikus) afáziát. Mivel eddig az afáziát érzésem szerint főleg elméleti megközelítésben mutattam meg, szeretném egy példával illusztrálni, hogy milyen fajta szöveg lehet az afáziások beszéde, a szövegek David Crystal könyvéből, A nyelv enciklopédiájából való, és a Wernickle afáziát példázza:

„Hétfőn Karácsony előtt, öö… hát lezüllesztettük magunkat, aztán nem jutott elég hely. Namost én éreztem, hogy van valami gáz, én éreztem, hogy befé… bekéne venni valami komfortot. Asszony kiment én meg bevettem a gázt. Hát bu… bummm. Hát, szóltam, hogy Jézus, hát olyan gond van! Én nem tudom, hogy mi történt velem. És akkor szólt, hogy a gyerekeknek szólni kell, szóljunk be a nővér néninek. Hát nem tudom… fél óra, fél óra alatt, vagy egy óra alatt, nem tudom, hogy volt ez, mentő jött, elvitt engem a füszérttel X-be… öö, nem… Mindjárt, mindjárt mondom! Eg… Ebenfurt mellett van ez a vasút. Tehát oda kerültem én katonai kiképzésre.. Ott szerdán felvágták a fejemet, csütörtökön beestem a szomszédba… és pénteken… hát pénteken már nézegettek, most szerdán,… hát hogy néz ki ez a pasas? Mi baja van? úgyhogy szerdán ez lett belőlem…” (Crystal, 343) (Magyar nyelvű beszédminta a fordító spontán gyűjteményéből.)

Az afázia megállapításához vizsgálatok szükségesek. Az afáziavizsgálatok egyik típusú osztályozása alapján a szakirodalom megkülönböztet szűrővizsgálatokat, diagnosztikai tesztbatériákat, melyek az afázia megállapításához fontosak, valamint egy-egy verbális funkció vizsgálatára készült speciális próbákat, illetve a betegek komminikációs készségét vizsgáló beszédteszreket. A szűrővizsgálatok során hazánkban a Token beszédmegfigyelési teszt az elterjedt, a szintén gyakran használt Wester-afáziateszt (WAB) a betegek 8 afáziatípusának egyikének besorolásához használatos. Magyarországon használják még a Boston Naming Testet, ami egy képmegnevezési teszt, a szóelőhívás képességének mérésére alkalmas. Az afázia vizsgálata folyamat jellegű. A beszédtéma megkezdése előtt minden esetben sor kerül egy alapvizsgálatra, amit későbbiekben kiegészítő vizsgálatok követnek. Optimális esetben akkor történik, mikor a beteg már együttműködésre képes és kész, a terápiás helyzetet elfogadja, és figyelme legalább 15-20 percig fenntartható.

Az afázia gyógyulási esélyei függenek annak súlyosságától is. A kórházakban – ideális esetben – az afázia kezelése team munka keretében zajlik, melyben részt vesz neurológus, pszichológus, logopédus, illetve esetlegesen zeneterapeuta is. A sérült részt (a léziót) körbevevő agyterületek stimulálásával zajlik a terápia, a sérült agyterületet is valamennyire gyakoroltatva. A szakemberektől nem várható el teljes felépülés, de a sérülést követően az afázia terápia hatására általában javulást mutat.

0 Tovább

Targeted Individuals - Célzott személyek

Legelőször is, amikor rákerestem az Amazonon a témára, feltűnt, hogy annak igen kiterjedt szakirodalma van angol nyelvterületen, de a legcsábítóbbnak mégis Richard Lighthouse 1$-os pár oldalas brosúrái látszottak, szóval ezek közül vettem meg egyet, gondolva a takarékosságra, és remélvén, hogy megélek még – és ráadásul ép ésszel – egy olyan népszerű eseményt, mint a karácsony. Leszögezném, hogy mindazon dolgok, amikről szó esik, Amerikában történnek meg, a messze tengerentúlon, aminek a létezésében én nem is nagyon hiszek, annak ellenére, hogy már jártam arrafelé. Viccen kívül, ezek az FBI, CIA (azon belül is az MK-Ultra), NSA túlkapásairól szólnak, és szól még a fáma bizonyos kiterjedt ügynökhálózat fenntartásáról is, az esetenkénti 100000 $-os kifizetések is előfordulnak, ha valaki nagyon jól teljesít. Ezeket a lakossági túl ügybuzgó embereket hívják gang stalkereknek általában. Mindezekre a dolgokra állítólag a 9/11 (a WTC lerombolása) miatt van szükség, legalábbis azóta jobban szervezett a hálózat. Hogy Magyarországon is vannak-e lelkes embereik, nem tudni, de miért ne lennének?

Szóval az a szomorú helyzet, hogy a mikrohullámú támadás az amerikai lakosság ellen többfajta eszközről érkezhet, egyébként az FBI néha a mendemonda szerint úgy tesz, mintha rájuk nem vonatkoznának azok a törvények, mint a földi halandókra, több eltussolt bűncselekmény az FBI számlájára írandó, amit egy általam most nézett sorozat, a 2017-es Twin Peaks is vastagon kritizál. Lássuk akkor, milyen forrásokból érkezhetnek a támadások a kiválasztott célpontok ellen:

- Mobiltornyokból

  - Szatellitekről, avagy műholdakról

  - Drónokról

  - Hordozható eszközökről

  - Vezetékes okos készülékekről

Ilyen ez az Egyesült Államok. Meg kell jegyezni azonban, hogy a szatellites támadások csak az igazán kitüntetett célpontoknak járnak, a műholdak kezelésének magas költségei miatt, inkább igyekeznek a lakosság bevonásával megoldani az ügyeket, illetve minden célzott személynek van általában egy szakértő felelőse, akit erre az emberre állítanak rá. Valamiféle mikrohullámú technológiával elérik, hogy az áldozat agyába szabadon hatolhassanak bizonyos frekvenciák, és ha ez még mindig nem volna elég, egyidejűleg a család is kap belőle egy más frekvencián, hogy őket a célzott személy ellen hangolják, a célzott személyt pedig viszont, ez elengedhetetlen az áldozat izolálásához. Ezeken a frekvenciákon éjszaka, alvás közben kondíconálják főleg az érintetteket, de, ugye nem kell külön bemutatnunk kedvenc skizofrén tünetünket, a hanghallást, az áldozat szabadon hallhat akár ébren, nappal is hangokat, úgyis skizofrénnek nézik, ha nincs is még diagnosztizálva.

Én valószínűnek tartom, hogy az idei első subomnál néhány szakember volt rám állítva (jún-júl), de nem igazán ment a dolog úgy, ahogy kellett volna, októberben aztán szatellitet kaptam, megható szülinapi ajándék, de igazán nem kellett volna. A szatellitekkel az a helyzet, hogy részben (vagy egészben) programozottan jön róluk az „áldás”, az sem kizárt, hogy mesterséges intelligencia „dolgozik” a szatellit másik végén, ez csak ott tetten érhető, hogy néhány ember ugyanazt hallucinálja a világ több pontján, viszont egészen jól dolgozik, ez már simán bejuttat a pszichiátriára. Érdekes, a műholdas „adás” ezért többnyire hangtalan, gondolati besugárzás (azaz másik pszichiátriai szakkifejezésünkkel élve téveszme) dominál az érintett agyában. Eszerint a leírás szerint ehhez a módszerhez sem kell mikrochip technológia, hanem minden ember elméje állítólag különböző frekvenciát bocsát ki, az ujjlenyomatokhoz hasonlóan, és ennek alapján megtalálható. Az első ilyen jellegű műholdakat még a Reagen-erában bocsájtották fel, az 1980-as és az 1990-es években, azóta is kitartóan használják a (hivatalosan már nem létező) MK-Ultra program keretében. Ennyi információt sikerült kihámozni az aktuálpolitikai információk tengeréből, amihez én nem nagyon értek, és a könyv (vagyis e-book) ezek után adatfelsorolásokba kezd, hol és merre kaphatunk segítséget a világban, ha ilyen atrocitás ér bennünket. Magyar címre nem nagyon emlékszem. Egyébként a neten több helyen van ilyen felsorolás, de a linkek nagy része nem, vagy csak részben működik. Van még néhány tipp a könyvben Dr. John Halltól, ha ilyen támadás ér minket, legjobban járunk, ha egy fémfalú szobába zárjuk be magunkat, mobil nélkül, vagy megteszi egy olyan 30 emelet mély mélygarázs is, ugyanis oda már nem ér le a szatellit, de egyet ne feledjünk: ne válaszoljunk a hangnak, se szóban, se gondolatban, és semmiképp ne tegyük, amit mond. Ennyi volt, mese volt, kezdetnek jó lesz.

0 Tovább

Bréko

2019 vitathatatlanul a kisebb-nagyob „subok” éve volt nálam. Vajon ez most hitelesebbé, vagy hiteltelenebbé teszi a mondanivalómat? Mert ami most fog következni, arra senki nem számított (én a legkevésbé). Illetve valaki vagy valakik biztosan. Bizonyos témák feszegetésénél jobban előtörtek a hangok (nyár, június-júliusi időszak), ekkor kórház nélkül megúsztam, illetve az októberi időszak, amikor a hangok nem domináltak (sőt, nem is nagyon voltak), inkább a téveszmék felerősödése volt a jellemzőbb. Hogy ezekre ilyen tiszta fejjel tudok visszagondolni, nem meglepő, végig figyeltem. Figyeltem belülről, hogy mit tesznek velem, milyen lépésemre mi a reakció. Persze, mindent visszaidézni nem tudok, pláne nem ad ki egy kerek történetet az egész, de a hiteltelenné tevés, a lejáratás már eleve benne volt a tervben. Nem tetszett, amikor pedzegetni kezdtem, hogy a subokat emberek okozzák, arra egyből jött a reakció, pedig kaptam a gyógyszert. Aztán nem tetszett, hogy kötöttem az ebet a karóhoz, jött a jól bevált recept: isteni, vallásos téveszmék, gondolatok. Ennek már nem tudtam ellenállni, egy hónapra ezért bekerültem a zártra, „karhatalom” segítségével.

Na, de hol is kezdjem? Kezdhetném megint azzal az átkozott 2006 március 5-ei nappal, de korábban kezdem. Éppen félévet ismételtem az egyetemen, borzasztó rossz hangulatban voltam. Már otthon bealapoztam, és eldöntöttem, hogy elmegyek valahova inni. Azt hiszem, éppen fórumoztam, mindegy, lényegtelen, az a fórum már nincs meg, és ez az utolsó emlékem, mielőtt szokatlanul hosszú időre eltűntem. Persze hazakeveredtem valahogy, szokatlanul mocskos farmerban, de mindenki betudta a pia által okozott emlékezetkiesésnek (persze, elsőnek is én). Kis ejnye-bejnye után minden folytatódott tovább, illetve folytatódott volna, ha be nem visznek március 5-én a pszichiátriára. Hogy a túlságosan is készséges ápoló szomszédomnak mi volt a szerepe ebben, ennyi idő után már ne firtassuk, nem is illik, vagy talán mégis? Különben abban az évben akkor ittam először (és valószínűleg utoljára), mert nemsokára kezdődtek a hallujaim.

Egyébként akkoriban kezdtem lődörögni az utcákon, volt akkor minden, alkohol nélküli delírium, valószínűleg valami kullancsféle élősködő a hasamon (vagy már azt is hallucináltam), mindenesetre a Lyme-kórt is kizárták. Ez most úgy hangzik, mintha valamilyen kisördög azt akarná, hogy „ne fogadjam el a betegségemet”, holott ez nincs így. A kezdeti ijedtség, és nagyon mély depresszió ellenére én voltam az első, aki melldöngetve nekiálltam hirdetni, hogy én, skizofrénen is érek valamit, és elérek valamit, ha a fene fenét eszik is. Nahát, el is értem, mégpedig azt, hogy szerintem nem vagyok, skizofrén, vissza az egész. A skizofrénia csak a megnevezése annak a tünetcsoportnak, amit valamiféle műholdas, urh-s, vagy mit tudom én, milyen csatornákon keltenek, szóval eldöntöttem, hogy ennek még utánajárok. Találtam is egy nagy kazal szakirodalmat angol nyelvterületről, főként amerikai szerzőktől, és mostantól ezt a kis feladatot szabtam ki magamra, hogy ezeket szép lassan (vagy jó gyorsan) feldolgozom itt. Nekem a legfurább valószínűsíteni, hogy a skizofrénia csak a fedőneve a szervezett zaklatás egy formájának, a legdurvábbak egyikének, ami egy kis utána kutakodás után könnyen leleplezhető, az átélt élmények és az olvasott dolgok apró mozaikokként való egymáshoz illesztésével. A pszichiátria tankönyveiben csak a külső szemlélő által észlelt tünetek szerepelnek, van azonban néhány, általam belsőnek nevezett tünet, ami az alábbi ábráról szépen rekonstruálható (lehetne a kép fake is, de vajon honnan lenne tudomásuk az összeállítójuknak ezen tünetek létezéséről, ha még a pszichiátria sem számolt be róluk?):

Jóindulatúan fel kell tételeznünk a pszichiátriáról, hogy az efféle szervezett zaklatási akciókról nincs tudomásuk, azért nem szerepelnek a a pszichiátria tankönyveiben, másrészről ezen az ábrán olyan tünetek szerepelnek, amiket érzésem szerint minden skizofrén tapasztalt már, csak pszichiátriai szempontból (a külső szemlélő szemével) nem meghatározó jelentőségűek. Én ezeknek a tüneteknek a saját magamon való jelentkezését igazolom, bár eddig én sem tekintettem fontosnak. Hallatlanul érdekesnek tartom, hogy az ügy ilyen fordulatot vett (legalábbis számomra), minden kedves érdeklődőt kérek, hogy tartson velem új utamon, szerintem mindenképpen tanulságos lesz. Elsőre a következő két könyvet választottam ki: Dr. John Hall: A New Breed – Satellite Terrorism in America és Michael F. Bell – The Invisible Crime. Szerencsére meglévő angol nyelvtudásom lehetővé teszi a könyvek elolvasását, és kivonatolását, „bemásolását”. A téma tehát érdekes (lesz). Amint időm engedi jelentkezni fogok a magam és mások történeteinek összehasonlításával.

Addig is, hogy stílusos legyek: Bréko.

0 Tovább

Értekezés a módszerről

Amíg a pszichiátria nagy erőkkel kutat az ellenszer után, ami végleg leállítja a skizofréniát, vagy az agyat (vagy mindkettőt), és a skizofrénia ellenszerét belső tényezőkben keresik (sikertelenül), nem tudom az okát, miért nem adnak nekem egy csomó pénzt arra, hogy a skizofrénia okát külső tényezőkben kutassam. Nem volt elég a 100+ év megtalálni? Az orvostudomány fejlődik. A kezelőorvosom elmagyarázta nekem, hogy őt nem érdekli, hány beteg van a pszichiátrián, ő megkapja a lóvéját, és már fárasztja inkább az egész. Nem akarok mások zsebében turkálni, de ha ő megkapja a pénzt mindenképpen, és ezt beszorozzuk annyi pszichiáterrel, aki mindenképpen megkapja a pénzt, hova jutunk? Oda, hogy egyre hatástalanabb és egyre drágább gyógyszereket állítunk elő, amik még mindezekhez hozzáadódnak, sőt, amiket lehetőleg kombinációban kell szedni, mert az a tuti, legyenek biztonságban a betegek, „ha beledöglenek is”. Ez a szabály.

Érdekes, a régebbi korok irodalmában nincs nyoma skizofréniának. Én József Attilánál találkoztam vele először. A két világháború között divatos betegségnek számított. Manapság üzlet lett belőle. Sajnálom, nem tudok már magamra elmebetegként gondolni, minden látszat ellenére sem. A pszichiátrián volt egy srác, hasonló téveszmékkel, mint az enyém. Az egyetlen különös dolog, hogy ő a Kanári-szigeteken csücsült, mielőtt nagy sürgősséggel került a pszichiátriára. Érdekes dolog az elme: ugyanazok a divatos téveszmék bukkannak fel a világ két pontján, egyidőben. Olyan, mintha feltételeznünk kellene egy nagy világgépet, vagy egy kollektív tudattalant, ami ugyanazokat a téveszméket ülteti az emberek gondolataiba, és ugyanazokat a hangokat susogja a fülükbe. Egyébként, azt gondolom, a hangok ideje lassan lejár, a legutolsó téveszmémnél sem volt szerepe a hangoknak, észrevétlenebb módja a skizofréniának a téveszmék keltése emberekben.

Néha azt gondolom, működik valamiféle ellen-akarat, ami az én fejembe ülteti el ezeket a gondolatokat, amikor leírom őket, és eszközül használ fel engem a világgép leleplezésére, persze szeretném azt hinni, hogy ez nem így van, hanem az én zsenialitásom (vagy hülyeségem) nyilatkozik meg ezekben a cikkekben. Vajon van-e sors, ami annak irányába hat, hogy lelepleződjön a skizofrénia nevű humbug, és engem szemelt ki ennek eszközéül vagy áldozatául? Vagy nincs semmi ilyesmi, csak az orvostudomány fejlődése létezik, ami szigorúan monoton növekvő tendenciát mutat, viszont célját sosem éri el, mert az a tudomány, ami elérné a célját, megszűnne tovább tudomány maradni, inkább újra és újra bedobja évenként a köztudatba az újabb gumicsontot, hogy „újabb skizofréniaellenes gyógyszert fejlesztettek ki”, ami ugyanolyan szar, mint az eddigiek, csak drágább. Az orvostudománynak nem érdeke a mellékhatások kiküszöbölése sem, és az sem érdeke, hogy azt mondja, hazudtunk, amikor azt állítottuk, hogy pirulákkal és injekciós fecskendőkkel ez a betegség karban tartható és olyan, mint a cukorbetegség, és olyan, mint a magas vérnyomás, csak szedjük ezeket a szereket, és a problémát söpörjük szőnyeg alá. Érdekes, hogy minden betegségre ugyanaz a recept: vegyen be ebből hármat (már csak azt felejtik el hozzátenni, hogy rajzoljon egy kört a szíve fölé, és mondja ki hangosan a hókusz-pókusz varázsszavakat.) Ez egy fogyasztói (ráadásul orálisan eléggé fixált) társadalom, kanyar nélkül bekajálja az ilyesmit.

Fantasztikusan érdekes kérdések ezek, bár jómagam sosem voltam tapasztalati szakértő, még a 6 db úgynevezett subommal együtt sem, ami alapján már régen el kellett volna szivacsosodnia az agyamnak (a pszichiáterek szerint), és már régen öntudatlan állapotban lenne a helyem valami elfekvőben, ami az ő szempontjukból talán érthető, saját részre mégsem tartanám teljesen üdvösnek. Tapasztalati szakértőket ugyanis a pszichiáterek neveznek ki, ők adnak át Antistigma-díjakat, és annál nagyobb tapasztalati szakértő valaki, minél inkább nem tapasztal semmit, és annál többet tesz az antistigmáért, minél inkább az ő szájízük szerint beszél, és ezzel tovább folytatja a stigmatizáló diskurzust, ami eddig szokásban volt a skizofréniáról, ami csak gyógyszeresen és erőszakkal képzeli el a pszichiátriai kezelést, és ezen kényelemszeretetből nem hajlandóak változtatni. Persze, aki már leélt egy életet, abban a tudatban, hogy van skizofrénia, és minden úgy van, ahogy elő van adva, és ebből diplomát szerzett, és hogy általában az orvos lenne a betegért, kivéve a skizofrénia esetét, mert itt az orvos a társadalomért van, és azért, hogy védje a társadalmat a betegtől. Ilyen különleges a skizofrénia, az egyetlen olyan betegség tehát, ahol nem az orvos van a betegért, hanem fordítva.

És mi lenne, ha az orvostudománynak véletlenül a gyógyszermentes megközelítést kellene alkalmazni? Megmondom, mi lenne: megállna az élet a Föld nevű bolygón, mert a pszichiátereknek is el kellene kezdeniük ugyanúgy dolgozni, mint a többi embernek, és nem csak konzíliumokat tartani egymás között, és öt percben lerendelni mindenkit, hanem általuk elmebetegeknek tartott emberekkel kellene foglalkozniuk, mondjuk napi 8 órát, na de hát ők ezt úgysem bírnák ki, mert már az eddigiek is hallatlanul stresszelik őket.

Egyébként, ha valaki ennyi furcsaság hallatán is azt mondja, hogy mindez így van rendjén, én megkérdőjelezném a valóságról alkotott képe helyességét. Remélem, a társadalmi folyamatok abba az irányba haladnak, hogy felül fogják bírálni a pszichiátriát, különben hiába tépem itt a számat. A pszichiátria is beerősít: amint láttam, biztonsági emberek flangálnak a pszichiátrián, szeretnek több antipszichotikumot felírni, sokan egy marékkal szednek, hadd fogyjon. Érdekük a pánikkeltés, a közveszélyesség eszméjének a fenntartása, hogy minél inkább támaszkodhassanak az állami szervezetekre (mentő, rendőrség, tűzoltóság, TEK, aki él és mozog, mindenki, mert mi veszélyesek vagyunk, ám.)

BU!

0 Tovább

Tapló télapó (Bad Santa)

Évek óta próbálom karácsonyi hangulatba ringatni magam, ennek a főbb állomásai a Karácsonyi ének, A grincs, a Szörnyecskék megnézése volt, nincs ez másként idén sem, az ide rossz arc a Tapló télapó (Bad Santa) .

Willie (Billy Bob Thornton) és Marcus (Tony Cox) minden évben elhozzák a gyerekeknek a plázába a Mikulás és a Manó illúzióját, hogy aztán azt kifosztva, egy évre biztosítva legyen a megélhetésük. 7 éve minden évben más államban és városban fosztanak ki egy-egy plázát, úgy, hogy előbb alkalmazzák ott őket mint télapó és manó párost. Marcust alacsony növése, Willie-t skieres kasszafúrói tevékenysége teszi alkalmassá a feladatra. Willie részeges apja nyomdokait követve egy kicsit sokat iszik, gyakorlatilag állandóan részeg, akinek nem elég napközbeni részegsége, esténként kocsmákban is megfordul, elsősorban sztriptízbárokban, de bármi megteszi, ahol lehet alkoholt fogyasztani egy bárszéken, hogy élete sztoriját mesélgesse az arra járóknak.

Ezt az idilli életet töri meg a legújabb kisváros, ahová tartanak, a Phoenix-beli kisebb település, ahol a szokottnál nagyobb érdeklődést tanúsít irántuk a lakosság. Elsőként szót kell ejtenünk Sue-ról (Lauren Graham, ő az általam is ismert színésznő, a Szívek szállodájában alakítja az anyukát), aki télapómániás felszolgálónő egy bárban, ahol először jól leitatja Willie-t, aztán jól elcsábítja. Ezzel párhuzamosan megismerkedik a helyi kövér kissráccal, akit ráadásul Thurman Mermannak hívnak (Bret Kelly), aki gúnyolódások céltáblája a kisvárosban testalkata miatt, de ehhez társuló naivitása is a zaklatások céltáblájává teszi a környéken. Hogy teljes legyen a létszám, a helyi áruházi menedzser is gyanút fog, és ráállítja az ügyre a pláza nyomozóját, Gint (Bernie Mac), aki nem teljesen a tőle elvárt módon fog viselkedni az eset kapcsán.

A fő bonyodalmat Willie részeges viselkedése okozza időről időre, meg megrögzött szexuális szokásai, amik miatt állandóan problémája akad, és Marcus-nak kell felszólítania, mert „nem tud 10 percre disztingválni”. Látszólag Marcus a rendesebb rabló, és Willie-vel állandóan csak a probléma van, hiába szeretne Miamiba menni és „kiszállni az üzletből”, részeges és szexhajhász életvitelének költségeit valamiből fedeznie kell, és ezért vehető rá minden decemberben az újabb „munkára”. Ám az új körülmények között, úgy néz ki, sikerül megállapodnia, Sue-val és Mermann-nal tölti az ünnepeket, amikor Marcus úgy dönt, hogy nem bírja tovább a megváltozott körülményeket…

Egyébként a filmben a fáma szerint több, mint 300-szor hangzoznak el a „fuck” és „shit” káromkodások, amiknek leleményes magyarra való átültetésebeben kitettek magukért a fordítók. A filmet kétféleképpen szokták felfogni a hozzászólások alapján, valaki utálkozva nevezi az ünnepek megszentségtelenítésének, de akinek bejönnek a jobbára altesti és politikai korrektségtől teljesen mentes poénok, azoknak remek szórakozást ígér általában az alkotás, aminek második része is van, amiben feltűnik az eddigi szereplőgárda mellett Willie édesanyja is, és jobb híján újabb rablást terveznek Marcus-szal, mivel az alkoholista életmóddal továbbra sem sikerül felhagynia, de sokak szerint a második rész csak egy újabb bőr lehúzása az alapsztoriról, mindenesetre most már napokon (vagy talán inkább heteken) belül meglátjuk azt is, annak megnézését is valahogy karácsony előttre tervezem.

0 Tovább

K-PAX - A belső bolygó

Tudom, hogy tovább folyik az őrület a pszichiátrián, miközben én már kijöttem, és egyetemen voltam, és itt ülök a fűtött lakásomban, és nem gondolok egyáltalán senkire és semmire, ami oda köt, inkább megnéztem a K-PAX - A belső bolygó című filmet, más hirtelen dolgom nem nagyon lévén. Beadandó és zéhá a jövő héten, egyedül szakirányt nem választottam még, talán a holnapi nap folyamán még lesz rá lehetőségem. Enyhe kontraszt az egy hónapos zárt osztályos kezelésről egyetemi konzultációra menni ugyanazon a héten, de hát az élet tartogat meglepetéseket, és produkál érdekes dolgokat.

A film tipikusan úgy van megcsinálva, mint a skizofréniáról szóló filmek általában, hogy külön értelmezhető a pszichiáter szemszögéből és a betegéből, akárcsak például a Viharszget, amiről már volt szó. Adott egy fura külsejű, napszemüveges idegen, Prot (Kevin Spacey), aki egyszercsak megjelenik egy aluljáróban, egy szemtanú szerint egyenesen a semmiből. Aztán amikor fura dolgokat kezd mondani, a rendőrnő drogosnak tartja, és hova máshova kerülne, mint a manhattani pszichiátriára. A pszichiáter Dr. Mark Powell (Jeff Bridges) először masszív Thorazin és Haldol kúrának veti alá, és mivel nem reagál a szervezete ezekre a szerekre, elkezdi érdekelni az ügy. Ráadásul a fény egy olyan tartományát is látja, amit átlagos emberi szem nem (pl. ultribolya sugárzás), ezért hord állandóan napszemüveget, mert fényes bolygónak tartja a Földet. Állítása szerint a K-Paxről jött, bolygója egy ikercsillag körül kering.

A pszichiáter hipnózissal próbál kideríteni Protról valamit, miközben ő esszéversenyt hirdet, amit a megadott időpontig elbírál a betegek között, és kiválasztja azt az egyet, akit magával visz a K-Paxre. Prot feladatának azt tartja, hogy feljegyzéseket készítsen a Földről, miközben meséje gyanúsan kezd hasonlítani az igazsághoz, ugyanis hivatásos csillagászokat is lenyűgöz a távoli csillagrendszerekről meglévő tudásával. Július 27 a kijelölt időpont, amikor Prot visszatér a K-Paxre, eközben a pszichiáter minden követ megmozgat, hogy kiderítse Prot földi életének titkát. Eljutnak életének egy szereplőjéhez, akinek tragikus sorsa felkeltette a helyi média és a nyomozók figyelmét. Prot viszont nem egészen a földi dolgokra koncentrál már: azt keresi, hogy kit vigyen magával a K-Paxre, miközben igyekszik minél több pszichés beteget meggyógyítani. Szerinte az univerzum összes teremtménye képes magát meggyógyítani, és amikor az orvos kérdőre vonja, hogy miért próbál gyógyítani nem orvos létére, ő is kérdőre vonja a pszichiátert, miért nem gyógyít orvos létére. Óvatosnál kissé erősebb pszichiátritika található a filmben, de a pszichiáter emberi oldalát is bemutatja: hogyan él együtt a feladattal, hogyan egyezteti össze a családfői szereppel. Végül szokás szerint mindenki úgy értelmezi a filmet, ahogy akarja, én azért nem mondom el a verziómat, mert nem akarom ráérőltetni senkire a saját magam értelmezését.

Szokásommal ellentétben nem gondoltam túl a filmet, vigyáztam a merész képzettársításokkal, hiszen nemrég szabadultam a zártról. Velem közben minden rendben van, a pszichiáterek is tudják a dolgukat, mert megint megindult a gyámság alá helyezési eljárásom, úgy látszik, néhány évente szeretnek gyámság alá venni, "nekik is meg kell élniük valamiből".

0 Tovább

A pszichiátria mint családtag

Nagyon fontos cikket olvastam a mindennapi pszichológia filozófiai rovatában a megbocsátásról. Réz Anna idézi Kolnai Aurél Megbocsájtás című előadásának gondolatait: „Nem megbocsátás az, ha fel sem vesszük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a másik megbántott vagy megsértett minket. De az sem megbocsátás, ha egyszerűen csak megvárjuk, hogy elcsituljon a másik iránt érzett jogos haragunk. Nyilvánvalóan nem hívhatjuk megbocsátásnak azt sem, ha időközben rájövünk, hogy hibásan értelmeztük a másik viselkedését, és így nincs okunk haragra; de az sem, ha felmentjük őt a felelősség alól azáltal, hogy magyarázatot keresünk (és találunk) a viselkedésére.”

Milyen érdekes. A megbocsátásnak kizárólag ezeket a fajtáit ismertem, aztán a végén kiderül, hogy ez mind nem megbocsátás. Aztán a cikk végén kiderül, hogy egyáltalán nincs semmiféle kötelezettségünk semmiféle megbocsátásra. Vajon hányszor hívhatják rá a mentőt az emberre büntetlenül? Érdekes kérdés. Hányszor hazudhatnak a beszállítás okát illetően, és mennyi hazugság szerepel az összegyűjtött ambuláns lapjaimból összeálló életregényemben, amit a leszázalékolási bizottság mindig nagy kedvvel bekér, majd unalmasnak találva azt, figyelmen kívül hagy? (Mióta cirkuszt rendeztem a váróban, mert tagoltan beszéltek velem, mint egy hülyével, nekem már be se kell mennem.)

Hányszor tiporhatják semmibe az elveit, vehetik semmibe a gondolatait, az akaratát, hányszor akarnak még gyámság alá rakni? Egy hozzászólásban felhívták a figyelmemet, hogy Az ENSZ Fogyatékossági Egyezménye tiltja a pszichoszociális fogyatékossággal élők akarat elleni kezelését... (Ezt Magyarország is ratifikálta.) Nos, ratifikálta, vagy sem, mostanában ismét családtaggá vált nálunk a pszichiátria, és rajtuk keresztül a rendőrség, a mentők, és az egyéb járulékos szervek. Időközben én is rájöttem, hogy bizonyos embereknél nem lehet okosabbnak lenni, pláne, ha többen vannak, és esetleg injekció is van náluk és bilincs. Komolyan mondom, egy darabig legalábbis, nem akarok a pszichiátria ellen írni, inkább elfogadom őket családi barátnak.

Nem azért, mert megtörtem, mert kétségbeestem, vagy elfásultam, hanem egyszerűen megbocsátottam. Éjszakára egy kis „gondolatrendező” kapszula, és még aludni is szoktam, annak ellenére, hogy nem szoktam. Reggel szarul kelek, de hát bizonyos szerzők szerint, pl. Venyedikt Jerofejev, ez teljesen normális, amellett, hogy gazemberség. Lassan megszokom a rendőrök hangját az erkélyen, amikor cigizek, hogy: „Róbert, jöjjön be a szobába!” Nem gondolom, hogy Isten szól hozzám, nem ijedek meg, hogy hallucinálok, hanem teljesen természetesnek veszem, hogy hivatalos hangnemben felszólítsanak erre-arra, legtöbbször, hogy kövessem őket a mentőautóba.

Néha kiengednek, néha nem, néha tovább is benntartanak, mint indokolt lenne. Csak a miheztartás végett. A pszichiátria 27 éves korom óta családi barát, sőt, idősebb féltestvér, csak én féltékeny vagyok a létezésére, és eddig nem számoltam családtagnak, de most már, ezek után annak fogom. Akit havonta illik meglátogatni, aki meghívhat vendégségbe, sőt wellness-heteket rendezhet nekem, amit illik elfogadni. Nem kell elfogadni viszont, amit én gondolok, mert „cigizek, kávézom és iszok”, „nem tartok rendet”, „nem tudok megállni a saját lábamon”, és amúgy is minden az én hibám. Már tudom, hogy nem kell megbocsátanom, nekem kell elnyernem a megbocsátást. Nagyon rossz voltam. Nem is a pszichiátria a mostohatestvér. Igazából én vagyok a mostohatestvér.

Vagy egyszerűen csak hülye vagyok? Hamar felejtek, indokokat találok, figyelmen kívül hagyok. A cikk azt ajánlja, hogy tanuljak meg együtt élni a haragommal. Én jobbat tudok: nem a haragommal, hanem az óvatossággal, ugyanis a bizalmam az emberekben alapvetően megrendült. Mi lehet a mosoly mögött? Kifent késpenge. Mi lapul a feléd nyújtott karban? Megtöltött fegyver.

Ez után a az utolsó wellness után már nem leszek ugyanaz, ez biztos. Az utóbbi időszak történései mondatják ki velem: alig, hogy elkezdődött az „önálló életem”, csalódtam az emberekben, ez az óvatosság, ez a bizalmatlanság, ez a felnőttség, erre jöttem rá. Ennyi a titok, nem több.

0 Tovább

Te mit hallucinálsz?

Régebben úgy gondoltam, hogy a hallucinációkat fogom kutatni. Felállítok egy olyan rendszert, mint a folklórban, kielemzem, és a közös elemeket összegyűjtöm. Ma már nem trendi arról hallucinálni, hogy lehallgatank vgy kameráznak, mert tényleg lehallgatnak és kameráznak. Akkor hát, mik a legújabb hallucinációs trendek? (Az adatközlők személyét fedje jótékony homály, balladai, például.)


Hallucinácókat tudnak kelteni. De lfelejttetik velünk a nagyrészét. Plusz a gyógyszerek, bár azoknak kevesebb részük van benne. Pl. ilyenek, hogy tenyésztett, felügyelt faj vagyunk, a marsról származunk, amit megpróbálunk visszakolonizálni. Meg egy csomó minden, aminek nincs értelme. Pl. a rákot kívülről okozzák, meg egy csomó minden betegséget, mantrákkal meg átkokkal. A világ nem olyan hely, amilyennek látjuk, vagy látni akarjuk. Pl. a szocialista megfigyelő eszközök közül egy sem került elő, nem volt igazi rendszerváltás, akinek ezek az eszközök a kezükben vannak, azok irányítják a bábkormányokat, ilyesmi. Van valami háttérhatalom sokunk szerint, a skizofrénekekkel kapcsolatban állnak, mert őket közvetlenül gyötrik, hangokkal, gondolatokkal, érelmekkel, csak a skizók tudják őket rajtakapni, de nekik senki sem hisz... ilyenek, jó téma.

Filmeket nem nagyon nézek. Ez az érdekes. Magyarul szólva leszarom őket. Illetve nincs türelmem hozzájuk. Ezek az infók mégis eljutnak hozzám a "világszellem" által, az emberiség "kollektív tudata" által. Vagyis hackerek. Agyakat feltörő hackerek. Nem is kell feltörni, csak letölteni, és nyomni vissza a szemetet. De sok igazság is lehet közte. Ha dolgozom valamin, csak azon, hogy ne valósuljon meg a virtuális valóság (Mátrix), ami már lehet, hogy megvalósult, de akkor elbaltáztam valamit, szerintem még csak részleges vizuális hallucinációk vannak. szerintem teljeset akarnak, és mindent kontrollálni.

Úgy néz ki, a hétvégén kiengednek, és ilyenkor meg szoktam lepni a kedves olvasókat valami ilyesmivel. Hogy ezeket én hallucinálom, vagy más? Dzsuang-Dszi álmodja-e a lepkét? Ez ugyanaz a kérdés. Mindenesetre sokkal összetettebb, komolyabb hallucinációink vannak, mint eddig bármikor. Kitalálunk-e a Mátrixból, mielőtt megvalósul, vagy már egyszer csak nem fogunk?

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Mintha kizártak volna a saját bulimból, másnaposan kávézgatok különféle presszókban, várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija. Gyerekkoromban poénból kis magazinokat szerkesztettem szabadidőmben. Most komm-médiára járok egyetemre.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek

HTML

HTML

HTML