Párbeszéd a szkizofréniáról

A múltkor az egyetemen, úgy a 7. ötös vizsgám körül (most már úgy tűnik, ez a félév is ilyen magas átlaggal fog sikerülni, kopp-kopp), belefutottam valamiféle konferenciába, a hirdető plakátjára néhány szó volt felírva: pszichiátria, pszichológia, rehabilitáció, stb., tehát valami ilyesféle konferencia lehetett, csodálkozom, hogy nem fogtak ott szemléltető eszköznek, mint kósza beteget. A mai napig kissé furcsállom, hogy konferenciákat szerveznek a pszichiátria berkein belül mentális betegekről – mentális betegek nélkül. A mentális betegek kérdésében általában mindenki felszólalhat, leginkább pszichiáter és pszichológus, de mentálhigiénés szakember, szoc. munkás, ápoló is – bár ők már ritkábban ártják bele magukat – de a mentális betegek képviselői valahogy mindig hiányoznak az ilyenfajta konferenciákról. Így aztán olyan az egész, mintha például a határon túli magyarokról akarnánk konferenciát szervezni, szigorúan kikötve, hogy csak magyar anyaországi magyar állampolgárok vehetnek részt rajta. Lehet, hogy nem a legjobb hasonlat, de szerintem igen.

Szóval, ennek a konferenciának az előterében volt egy ilyen könyves stand, ahol volt egy pár pszichiátriai kiadvány, vettem is egy párat, köztük a Párbeszéd a szkizofréniáról címűt, ami egy elég igényes, „színes-szagos” kiadvány, az Oriold és Társai kiadó adta ki, Campos Jiménez Mária szerkesztésében. A könyvnek valójában lehetne az is a címe, hogy „Pár beszéd a szkizofréniáról”, ugyanis ez egy interjúkötet, és az interjúk inkább az „egymás mellett elbeszélés” hatását keltik, mint egymásra reflektáló írásokét. Volt, persze olyan, hogy „beteg” és „hozzátartozó” is megszólalt 1-1 konkrét eset kapcsán. A skizofréniát a mai napig úgy képzelik el, mint a „hozzátartozókat próbára tevő betegség”-et, ahol feltétlenül jó pont, ha meghallgatjuk a hozzátartozókat is, mivel így holisztikusabb, teljes körű képet kapunk a konkrét esetről – vagy nem – ez meg az én meglátásom. Betegek leginkább eddig csak interjúalanyként szólaltak meg a skizofrénia kérdésében, olyan még nem nagyon volt, aki ennyit hablatyolt a témáról, mint én. Igazából erről azt gondolom, hogy a skizofrénia akkor is az egyik kedvenc témám lenne, ha nem lennék érintett, így meg pláne.

A Párbeszéd a szkizofréniáról kötet újdonsága annyiban áll, hogy az interjúalanyok fényképpel együtt szerepelnek a könyvben, tehát könnyen rájuk lehet ismerni, 3 pszichiáter és 10 érintett (vagy beteg, vagy hozzátartozó) szólal meg a könyvben, mindegyikük fényképpel, ami a pszichiáterek esetében még úgy-ahogy megszokott dolog, betegek viszont ezt ritkán vállalják fel. Gondolkoztam is 1-2 esetben, hogy nem ismerős-e valamelyik sztori vagy fénykép nekem valahonnan, de aztán úgy találtam, hogy valószínűleg nem, de ha az is lenne, úgysem ismernék rá egy interjú alapján. Az ismerősség érzése a skizofrénia történetek hasonlósága miatt kísérthetett meg. A kötetben szereplő illusztrációk között megtalálhatóak még a Moravcsik Alapítvány alkotóinak a grafikái is, ami tovább színesíti az amúgy is elég színes kiadványt. Nekem az interjúkötet kapcsán első körben az jutott eszembe, hogy minél többet olvasok a skizofréniáról, minél több tudományos(nak ható) leírást és ismertetést, annál erősebbé válik a gyanúm, hogy olyan, hogy „skizofrénia” nem létezik, soha nem is létezett, az egész az orvosok és a társadalom szuggesztiója a pszichózist elszenvedő emberen. 

Miből gondolom ezt? Abból, hogy a skizofrénia fogalom igazából nem egy betegség, mégcsak nem is egy állapot leírása, hanem egy diagnózis, de valójában leginkább egy jóslat, arra vonatkozóan, hogy X vagy Y hogyan fog viselkedni, egy – divatos szóval – életpálya-modell, egy prognózis, amit hivatalosan megállapítanak, és attól kezdve predesztinálják (de inkább kondicionálják) az embert arra, hogy alacsonyabb kvalitású életpályát fusson be a társadalomban. A skizofréniáról szóló információk mára már a neten azonnal hozzáférhetők, és azonnal taglalják a „betegség” (valós vagy vélt) tüneteit, kezelési módját, sőt, az egész kórlefolyást, negatív, önbeteljesítő jóslatokkal bőven megtámogatva. Az, hogy a skizofréniával alacsonyabb életminőség érhető el, egyszerűen nem igaz, vagy csak azért igaz, mert a társadalom elvárása ez, az élet minden területén tapasztalható enyhe gyanakvás, ami körülvesz minket, skizofréneket, egy idő után összeadódik, és nagyon megterhel bennünket. Ennek ellenére én sem skizofrén egyetemre járok, hanem normál egyetemre, „normi”-k közé, és azt hiszem – legalábbis egyelőre – a legjobbak között van az átlagom, ha nem éppen a legjobb.

A könyvre visszatérve, a pszichiáterek megszólalása nagyon szakmai, nagyon szabatos, csak egyvalami hiányzik mögüle, mégpedig tapasztalat. Hiányolom a „tapasztalati szakértők” megnyilatkozásait a témában. A fogalom azokat a személyeket takarja, akiknek első kézből származó a tudásuk a skizofrénia, illetve egyéb mentális betegségek témakörében, ilyen személyt én is ismerek. A skizofrénia tanulmányozásában eddig úgy jártunk el, hogy a pszichiáter (jobb esetben) meghallgatta a beteget, majd felállított vele kapcsolatban valamiféle diagnózist, illetve spekulációkat. A skizofrénia diagnózis több, mint 100 éves fennállása kapcsán egy egészséges emberek spekulációit, elképzeléseit hallhattuk egy állapotról, amiről csak másodkézből szereztek tudomást. Ez a „second hand” tudás ezen a könyvön is érződik, de néhány beteggel készített interjúnál felmerül már annak a kérdésnek is a lehetősége, hogy a betegek valamelyest maguk is rálátást nyernek a bennük zajló folyamatokra és képesek valamiféle általánosan is érvényes visszacsatolást produkálni az állapotukkal kapcsolatban. Ilyen például Tamara esete, aki maga is az idősgondozásban dolgozott, tehát segítő munkakörben, betegstátusza ellenére, és ezért nem kevés rálátása volt a benne zajló folyamatokra. De felmerül a többféle paradigma nyugtalanító kérdése, együttes jelenléte, például a paranoid religiózus skizofrénia esetében, amikor a pszichiátriai szemlélet és a vallásos élmény (pl. az Isten jelekkel kommunikál, vagy az ördög suttog a füledbe) együttesen van jelen, kérdés hogy az ilyen esetek hogyan kezelendők? Pszichiátriai esetként-e, vagy pedig a vallásos élmények valós megtapasztalásaként, mert sokszor csak egy hajszál választja el a szentet és a prófétát az őrülttől, vagy még annyi sem. Korunk szentjei az őrültek közt keresendők, annak ellenére, hogy a pszichiátria is szeretné őket „kezelés alá vonni”, ahogy egy pszichiáter fogalmaz. Talán a mai kor prófétáinak a legnagyobb próbatételük a pszichiátriai körből való kiszabadulás lenne? Nagyon is elképzelhető.

0 Tovább

Csernobil

Ritkán vagyok filmes kérdésekben ennyire aktuális, mint most. Csak nehogy most meg túl aktuális legyek, hiszen még véget sem ért a Csernobil című minisorozat, amiről írni akarok (és már írok is). Duplán is a magyar közönség számára, mert az 1986-ban történt atomkatasztrófa tudtommal máig érezteti a hatását a térségben, bár erről nem nagyon szokás beszélni. Csernobil katasztrófája csak egyrészt a legközelebbi város, Pripjaty, és a szűkebb környezet kataszrófája, kaptak belőle a környező országok is jócskán. A Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomreaktor 4-es blokkjának felrobbanását sokáig mismásolások és elhallgatások kísérték, leginkább nyilván szovjet részről, az utóhatását pedig mind a mai napig kínos csend övezi. Magát a katasztrófa tényét a szovjet vezetés nem bejelentette, hanem csak nem tagadta le utólag, ami már önmagában is szép teljesítmény volt tőlük, amikor nyugat-európai és amerikai nyomásra a hír napvilágra került, kiszivárgott.

Pripjaty, 2012 (Wikipedia)

A Csernobil sorozat ennek az atomkatasztrófának a történetét meséli el, sokszor meglehetően naturális nyíltsággal, ami miatt a gyengébb idegzetűeknek és 18 éven aluliaknak nem ajánlott. A sorozat nem csak egyszerű katasztrófafilm: van valódi filmbe illő cselekménye, amelynek középpontjában egy orosz atomfizikus (Valerij Legaszov) és egy pártfunkcionárius (Borisz Scserbina) kettőse áll, őket küldi ki egy bizottság ugyanis az ügy kivizsgálására, vagyis személy szerint Mihail Gorbacsov. A film során kalandos módon igyekeznek ők ketten elhárítani azt, hogy egész Európa lakhatatlan atomsivataggá változzon a robbanás hatására. Valamennyire sikerrel járhattak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy (egyelőre) mi még mindig itt vagyunk, és ilyen filmekről diskurálunk. Ezt a munkát, amit ők ketten végeznek, a film során többen akadályozzák, többek között a KGB, és az akkori pártvezetés, mondjuk úgy, nem túl reformpárti vezető beosztású alkalmazottjai.

Csernobil (hbo.com)

A filmben kérdéseket gyakran kérdéseket tesznek fel egymásnak a szereplők (jellemzően az atomfizikusnak a pártfunkcionárius), és rengeteg olyan dologra derül fény ezekből a beszélgetésekből a katasztrófa kapcsán, amik nem igazán köztudomásúak. Például: „Hogy működik az atomreaktor?” Tehát a film dokumentum jellege és dráma jellege mellett erősen törekszik ismeretterjesztő feladatkört is ellátni. A díszletek és a filmbeli környezet megjelenítése telitalálat: kitűnően kidomborodik a szovjet szocreál építészet falanszter jellege, a nyomasztó, ormótlan berendezési tárgyak a kor levegőjét árasztják magukból, minden eszköz és eszme és párbeszéd korhű, mindenki elvtársnak és elvtársnőnek szólítja egymást, kivéve ha esetleg egy-egy pillanatra kiesnek a szerepükből (veszély esetén, nagy érzelmi megrázkódtatások alkalmával), és megmutatkozik a „szocialista embertípus” emberi arca. Bár megindultságot, rokonszenvet is az „elvtárs” nyomatékosításával fejezik ki a nyugisabb pillanatokban, egy-egy veszélyhelyzet elmúltával.

Chernobyl (Rotten Tomatoes)

A megtörtént katasztrófával majdnem egyenlő mértékben szívszorító a kommunista diktatúra fojtó légköre, ha valakit megkérnek valamilyen „szívességre” az ügyben, azt általában fegyveres katonák jelenlétében teszik. Ezeknek a szívességeknek a legtöbbje valamilyen munka, ami ugyanolyan halálos, mint a katonák fegyvere, legfeljebb némi haladékot jelent az életre a feladat elvégzése. Elgondolkodtató, hogy a filmben vázolt események mennyire befolyásolták a Szovjetunióról alkotott elképzelését az embereknek, illetve mennyire járult hozzá a kommunizmus vagy államszocializmus intézményrendszerének a végleges bukásához, ezeket már csak én teszem fel kérdésként, mivel a film kapcsán ezek gondolatok fogalmazódtak meg bennem. A válasz (legalábbis a 3. részig) még nem derül ki, mint ahogy a bejegyzés elején feszegetett kérdéskör sem tisztázódik, hogy mennyire biztonságos a betonszarkofág, amivel lezárták az egész létesítményt, illetve milyen mértékben állították meg a rádioaktív szennyezést, ami a szűkebb környezetben lényegében emberi léptékkel mérve szinte örökre lakhatatlanná tette a környéket, illetve a tágabb környezetben milyen megbetegedésekért tehető konkrétan felelőssé. A katasztrófa idején általános iskolás voltam, azt hiszem leírhatom, hogy a tejben én is éreztem akkoriban valamit, és az összes fogyasztási cikkbe bejutott valahogy a szennyezés, de az, hogy még mindig itt vagyok, valószínűvé teszi, hogy a szennyezés Magyarországra való érkezésekor még nem volt olyan intenzív (vagy én élek túl sok mindent). Akárhogyan is áll a helyzet, a film nyitva hagy a 3. rész után még kérdéseket, amikre vagy választ kapunk a későbbiekben, vagy nem, mindenesetre van min elgondolkodni a témában már az eddig látottak alapján is, én úgy gondolom.

0 Tovább

Hermányi Dienes József és a régi magyar

Mivel foglalkoztam azelőtt, hogy skizofrén blogger lettem? Avagy milyen lettem volna irodalomtörténésznek? Veszített ezzel valamit a tudományterület, vagy esetleg inkább csak nyert az ügyön? :-)

Régi magyar irodalomnak számít minden 1772 előtti szöveg, vagyis minden ezelőtt keletkezett szöveget nagyjából irodalmi szövegnek tekintünk. Itt minden önkényes, az 1772 is (a magyarországi felvilágosodás hozzávetőleges kezdete, Bessenyei György valamelyik művének keletkezési dátuma, talán az Ágis tragédiájáé, és ebben a legmeglepőbb számomra, hogy Ágis emlékeim szerint férfi volt), és az is önkényes, hogy minden ezelőtti szöveget irodalomnak tekintünk, mert csak a korabeli források szűkös volta miatt járunk el így. Szóval, ha annak idején nem visz el a kókó, vagyis az a bizonyos mentőautó az egyetemi körökből, valószínűleg régi magyarral foglalkozom, hobbiból vagy hivatásszerűen, kiegészítve némi nyelvtörténettel. Egyébként az is igaz, hogy így is foglalkozhatom ilyesmivel, mivel annak ellenére, hogy kommunikáció szakos vagyok, magyaros hobbijaim vannak és magyaros gyrost eszem.

Mostanában fordult elő, hogy elkezdtem feleleveníteni a magyaros ismereteimet, először finnugrisztikát olvastam (hogy miért is, ez most inkább nem kifejtendő, hosszas vitákat generálva), majd hamar visszataláltam a régi magyarhoz, amikor Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című művét kezdtem el olvasni, egészen pontosan Nagyenyedi síró Héráklitus, s hol mosolygó s hol kacagó Demokritus című írását. (Démokritosz és Hérakleitosz az optimista és pesszimista magatartás képviselőjeként gyakran szerepeltek anekdotagyűjtemények élén a 17.-18. században.) Egyébként Hermányi Dienes életműve igen gazdag lett volna, valami 158 könyvet írt tele saját kezűleg, ezeknek a túlnyomó része elveszett. Én 2001/2002-ben tanultam róla magyaron, akkor már létezett egy 10 évvel korábbi kritikai kiadás, a Hermányi Dienes József szépprózai művei című munka Régi Magyar Prózai Emlékek 9. köteteként, S. Sárdi Margit és Tarnai Andor szerkesztésében (és nem Tornai Andor, ahogy egy régi magyaros dolgozatban kering a neten). Amiről nem tudtam, hogy 2003-ban, Debrecenben előkerült Hermányi Dienesnek egy újabb jegyzetfüzete, amit azután gyorsan ki is adtak, így újabb kritikai kiadást téve szükségessé. Amiből eddig még természetesen nem valósult meg semmi.

Na, és, akkor mindez miért érdekes. Egyrészt azért, mert Hermányi éppen a korszakhatáron élt és alkotott, vagyis a felvilágosodás előtt, szövegei tehát irodalmi szövegek, de olyan irodalmi szövegek, amiknek csírájában már benne van a tudományos „irodalom” nyelvezetének kialakítására tett kísérlet, vallásos szövegei is voltak (mivel pap volt), és irodalmi ambíciói is voltak, mivel belefogott a Nagyenyedi Demokritusba, igencsak élete vége felé. Ez a szöveg műfaját tekintve anekdotagyűjtemény, amiben a korabeli protestáns és katolikus (pápista) közélet szereplőiről rántja le a leplet, és kendőzetlen formában tárja a nagyközönség elé a róluk szóló történeteket. A történetekben nem köntörfalaz sokat: mindenkit a saját nevén szerepeltet, és a legkényesebb ügyeikről is beszámol szívbaj nélkül, úgy, ahogy az a tudomására jutott. Kora nemesi és papi közéleti személyiségei igencsak vakarhatták a fejüket, mert bár ezt sem nyomtatták ki, sokan lemásolták a kéziratot, és eléggé underground módon elterjedt volt maga korában a szöveg. És itt kommunikációelméletileg is bekapcsolódhatunk a diskurzusba, mert ezzel Hermányi Dienes bulvársajtó-szöveget is alkotott, bár jóval magasabb színvonalon, mint a mai, és nyelvileg megformáltabban. Akkor tehát megállapíthatjuk, hogy a szerző egyszerre volt tudományos és közíró, vallási szövegek alkotója, és az igényes bulvár képviselője. Nem mellesleg bekapcsolható az erdélyi történetírók és életrajzírók közé is (életrajzát is megírta, anekdotái az akkori közelmúlt történetét dolgozták fel). Műfajilag rokonítható Bornemissza Péter Ördögi kísértetekjével is, aki Balassi Bálint nevelője volt, tehát nem Hermányi Dienesé az első ilyen jellegű magyar szöveg, Hanem Bornemisszáé. Én még hozzátenném, hogy Boccaccio Dekameronjára is hasonlít hangulatában, már amennyire meg tudom ítélni mindkettő valamelyes ismeretében.

Mivel a szöveg másolatban terjedt, a legáltalánosabbnak tekintett változat egy 1845-ből fent máradt másolat szövege, ami 339 „bejegyzést” tartalmaz, de ez sem igaz, mivel jókora kihagyások vannak benne a számozás tekintetében, tehát aki 339 anekdotáról beszél a szövegben, az megint csak hazudik, vagy legalábbis nem tájékozódott kellőkképpen. Egyes netes források közel 500 bejegyzést vagy anekdotát említenek, elképzelhető, hogy a kritikai kiadás ennyire bővült, az azóta előkerült anekdotákkal kibővítve, illetve a 2003-as jegyzetfüzetben sem tudom, hogy mi volt, szóval egyébként teljes a zűrzavar mostanában annak a tekintetében, hogy hány anekdotája is (lenne) olvasható akkor most pontosan a szerzőnek. A „bejegyzés” szóból nyilván kitalálható, hogy őt is rokonítanám a naplóműfajjal, de inkább a blogműfajjal, ha ez nem lenne túl nagy anakronizmus. Úgy gondoltam, ebben a bejegyzésben a „balhét” nem én fogom elvinni, Hanem Hermányi Dienes József, egy jellemző anekdotájával, mivel protestáns volt, természetesen anekdotáiban elsősorban a katolikusokon csattan az ostor, felemlítve az egykori „nőpápát” is:

„Bonyhai György, erdélyi református superintendesn ilyen boldogtalanul jára Marosvásárhelyen, hogy az ő kisebbik s formásabb leánya megfattyazék, mely dolgon a reformátusok kedvetlenek. valának. De a pápisták örültek vala, a fattyúnak-é vagy a paráznaságnak, vagyis a püspöki ház mocskának.

Lőn azért ez időben, hogy Thoroczkai János báró nyaralni a Mezőségre, Pogácsára menne, aholott nekie Alsó István református religióját jól megtanult ember udvarla mint a faluba conpossessor. Alsót Thorockzkai gyűlöli vala, de mégis ebédre marasztá. Midőn már ebédelnek, monda Thoroczkai úr:

- Mi újságot tud, kegyelmed, alsó uram?

Felele Alsó István, s mona:

- Félen való helyen lakom, nagyságos uram, és nem tudok semmit, amivel méltóképpen udvarolhatnék nagyságodnak.

Monda erra a nagyfejű s kancsal Thoroczkai:

- Ha ked nem tud, tudok én, hallá-e, ked? A kigyelmetek püspökének leáya megfattyazott.

Kérdé erre alsó:

- A leánya-é, nagyságos uram?

- A kigyelmetek püspökének leánya, bizony, ha nem hallotta ked eddig.

Monda erre Alsó:

- De pedig hogy a leánya, s nem maga, mint régen a anagyságotok pápája; olyan a leány, az eblelkű, hogy ha férfi jár s fér hozzá,úgy jár ő. Az lett volna bizony csuda, ha maga a püspök fattyazott volna meg.

Mely szókra Thoroczkainak elfogódik a szava.”

0 Tovább

Bemutatkozik a Prezi

Újra itt a vizsgaidőszak, elő-, illetve utóvizsgaszezon, tornyosulnak a beadandó hegyek, és én nehezen tudom eldönteni, melyik következik. Ha lenne annyi költői érzékem, mint nemzeti nagy költőnknek, Petőfi Sándornak, így szólanék:

"Itt a nyilam! Mibe lőjjem?"

A vizsgaidőszak nevű munkafesztivál nyitódarabja egy prezentáció, amit a Prezi nevű prezentációszerkesztővel készítettem el. A Preziről annyit lehet tudni, hogy magyar találmány, vagy inkább: gyártmány, és a magyarok előszeretettel használják. Én teljes mértékben idegenkedtem tőle, amíg el nem kezdtem használni, de aztán hamar belerázódtam. Mivel webre is egyből kitehető, szerintem simán leveri a(z általam hőn utált) PowerPointot, de kinek a pap, kinek a Prezi, ahogy mondják. Nem gondolom, hogy ez a prezi váltja meg majd a világot, de talán valaha is elmondhatom, hogy innen indultam el a világmegváltó utamra (csak esetleg féluton leragadtam valahol (várva, hogy elkezdődjön végre az életem afterpartija)). Nem szaporítom tovább a szót, beszéljen maga a prezi (hogy mennyire jó, vagy szar, nehezen tudom megítélni):

Na, lenyomtam a prezit nagyjából. Mivel úgyis meg van osztva interneten, itt hagyom a linkjét. Néhány dogám úgyis hamarabb kerül fel netre, mint a tanár kezébe. Ha valaki nem tud aludni, ezen a képen tuti bealszik. Amúgy annyira nem lett rossz, "jó az falura": prezi.com/p/71p2fc0n0q5g/

A projekt érdekessége, hogy először teljesen másról volt szó, de mivel az volt a feladat, hogy több életterv közül válasszunk ki egyet, a délibábosabb és kacifántosabb terveket a végére hagytam, maradt a prózai A terv. Amúgy a feladattal eltöltött 3 órából 2-ben számi (lapp) nők után kutattam az interneten, mivel eredetileg egy másik életverziót akartam vázolni. Az sem feltétlenül számi nőkkel kapcsolatos, csak illusztrációnak szerettem volna betenni valami nordikus dolgot. Onnan van ez a kép, amit nem használtam fel. Ja, de, itt. Sofia Jannok számi aktivista és énekesnő. Fotó: Benoit Derrier / Flickr / Wikimedia Commons CC BY-SA 2.0

Akkor, remélem, így már minden világos, mint a sarki fények, egyébként van pár verzió az életemre. Most éppen ott tartok, hogy selejtezem ki a feleslege életút-variációkat, eddig megszabadultam gondolatban egy Tanítsunk Magyarországért! ösztöndíjtól, egy Erasmus ösztöndíjtól az erdélyi Sapientia Egyetemre, most pedig a finnugrisztikán vacillálok. Jó ez így, jó ez így. Érdekesebbnél érdekesebb életutak közül válogatok, legalábbis úgy teszek, mintha, igazából egyikbe se fogtam bele. Mostanában, 1-2 napja valahogy olyan valódiság-érzés fogott el. Mintha valódi egyetemista lennék, valódi esélyekkel. És ennek azért, megmondom őszintén, eléggé örülök.

0 Tovább

B+, G+! - Apokalipszis most

Úgy gondolom, nem kell messzire menni, ha a valóságból való kiszakadást akarjuk tanulmányozni. Nyilvánvalóan most a szakom ellen is fogok beszélni, az egész információs társadalom ellen, és minden ellen, ami eltántorít a valóságtól. Azt mondják, a drogok azoknak valók, akik nem bírják a valóságot. De ma már nem csak a drogok ilyenek. Olyan fikcionális, virtuális valóságok léptek a helyükbe, amikkel még a drogok sem versenyezhetnek. Nem kell magunkat „bedrótozni”, mint az egykor méltán népszerű cyberpunk világokban, mint például a Neurománc William Gibbsontól. Abszolút technikai kérdés, hogy az embernek az agyában van-e a csatlakozó, amivel csatlakozik a hálóra, vagy minden cyborg technológia nélkül teszi ezt meg. Sőt, az utóbbi talán még veszélyesebb, látva a menet közben mobiliozó, és majdnem nekem jövő fiatalok példáját.

Szokatlan dolog tőlem, hogy éppen én védem a valóságot, aki ma is hiszem és vallom, hogy olyan spirituális utazásokon vettem részt, ami sokszorosan kitágította a világról alkotott elképzeléseim horizontját. Milyen utazás? Hogy? A hallucináció utazás? A téveszme utazás? Nos, nem, nem utazás, de az abban az állapotban megtett jelképes út a fantasztikus csodák birodalmába vezetett, ami itt a Földön valósult meg? Csoda volt, hogy értettem a madarak énekét? Csoda hát. Viszont az egész csak attrakció: Assisi Szent Ferenc már megtette ugyanezt. Csak, mondjuk, nem zárták érte diliházba. És aztán a csodás dolgok mint folytatódtak: a passió a Sóstóhegyi templomban, ahol majdnem szívrohamot kaptam a szertartás kezdetén, a lélek zarándokútja a házunk mellett fekvő sóstóhegyi temetőben, ahol a halottak érthetően kiabálták, hogy fel akarnak támadni. Lehet, mindez az ördög műve, mert ahol Isten van, ott szükségképpen ördög is van, szerintem egyik sincs, de mindegy. De hogy ezeket nem az agyam csinálta, arra már most meg merném inni a mérget.

És, kár lenne elhallgatni: a pszichiátria is a beavatási rítus egy része, állomása, talán minden állomás közül a legveszélyesebb, legrosszab esetben van az azonnali halál mellékhatásként feltüntetve bizonyos készítményeken, de ha szerencséd van, csak a lelkedet ölik meg. Nekem – jobb híján – a lelkemet ölték és ölik a mai napig gyógyszerrel. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy be vagyunk csatlakozva a hálóba, igaz, drótok nélkül, és ez talán megadja a hamis szabadság látszatát, de elveszettebbek vagyunk benne, mintha élesen külön lehetne választani az egész cirkuszt a valóságtól, a divatjátékokkal, a divatfilmekkel, a divatrogokkal, ha van pénzed, nem kell, hogy közöd legyen a valósághoz, lehetsz akár hikikomori is. Talán vissza kell térni a valóságba pénzért, meg kajáért, a Ready Player One film legnagyobb tanulsága is az volt, hogy a valóságban milyen jót lehet kajálni, ellentétben a játékvilággal. Hát, igen, ízlés dolga. Ha jól megnézzük, ezernyi dologban megtalálhatod, vagy inkább elvesztheted magad: lehetsz Marvel rajongó (ha megjelenik a rajongás, szerintem már régen rossz), Trónok Harca fan, stb. Egyébként érdemes megfigyelni a fantasy-t, az én fiatalkoromban kizárólag sátánista szeánszokkal hozták összefüggésbe a sajtóban a fantasy szerepjátékokat, és minden módon elítélték társadalmilag (a memóriám még jó), ma viszont aki nem rajong a fantasy valamelyik formájáért, legalább a Harry Potterért, vagy a legódivatúabbak a Gyűrűk Uráért, netán le meri szólni, valakitől biztos megkapja, hogy egy f*kalap.

Az a helyzet, hogy a fikciót előtérbe helyezzük a valósággal szemben: a fikcionális Facebook falon szembesülhetünk ismerőseink álboldogságával, a Twitteren mindenki humoros, ulra laza, jó fej, egyesek a helyzet függvényében még váltogatni is képesek ezeket a szerepeket, mint a kaméleon. A valóság egyes rétegei úgy rakódnak egymásra, mint egy-egy téveszmés világ hallucinációs rétegei. Én, aki megjártam a fent említett dolgokat, nyugodtan mondhatom, hogy nem sokban különbözik a saját szabályokkal, saját világgal és törvényekkel rendelkező filmes világtól, játékvilágoktól vagy a szociális média világától. És a másik dolog, amiért ma írok (ez sem túl kedves), az, hogy a realitás néha betör az internetre is, például egy jó nagy pofon formájában. A Google a mai naptól nem hoz látogatókat az oldalamra a számláló szerint. Eddig azt hittem, hogy azért jön annyiszor a Googlebot az oldalra, hogy majd megnövelje a keresőkben elért rangot és a látogatottságot.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az ellenkezője miatt. Ez valami olyasmi, mint amikor valakit a várt kitüntetés vagy dicséret helyett jól bokán rúgnak. Nem ismerem a Google algoritmusát, sem pedig az irányelveit, de gondolom, biztos bűnösnek találtak néhány pontban, ami miatt lejjebb rangsoroltak. Nyilvánvalóan rossz színben tüntetek fel bizonyos embercsoportot, és konteónak (mondjuk az ilyen tartalmat jelzem), vagy dezinformációnak nyilvánítanak néhány dolgot. Nem mondom, hogy bizonyos érdekcsoportok presszionálják őket erre, csak sejtem. Csak annyi a baj, hogy ezzel a szabad véleménynyilvánításhoz való jogom sérül. Ha valamelyik pszichiáternek, vagy ápolónak, vagy bárkinek gondja van velem, alászolgája, beszéljük meg, a bíróságon, akár. Tudom, erre nem vagyok méltó, szerintük. Nekem meg, mondjuk, róluk van meg a véleményem. Elmondanám, hogy évek óta tudom, hogy jóval lejjebb rangsorol a Google, de hogy mától 0 találatot kapok, az annyira konkrét, hogy nem állhattam meg szó nélkül. Ne legyünk naívak, mára az internet keresőkből és a szociális médiából tevődik össze. Ebből a keresők kilőve, akkora szoc. média hálóval pedig nem rendelkezem, hogy megérje. Lehet, hogy ez a vég? Lehet, de akik ezért a felelősek, nem tudják még, hogy a sikertelenség nekem sohasem kudarc, a negatív stresszt sokkal jobban élem meg, mint a pozitívat, ez inspirál, mindig is ez sarkallt tettekre.

Akkor most jön a kérdés, hogy a valóság jó, vagy rossz?

Ahogy vesszük. Valakinek méreg.

Ui.: Amúgy még azt csodálom, hogy eddig még írhattam és megjelenhettem relatíve nagyobb közönség előtt. De ilyenkor mindig jönnek az okosak, a pénzesek, a szépek, és megtalálják a módját, hogy megszüntessék, elnyomják, letapossák a nekik nem tetszőket. Lehet, hogy a Google konkrétan nem ezekért diszkriminál, hanem egészen másért. Mindegy, a lényeg ugyanaz. Ki tudja? Talán tényleg kezdenem kellene egy blogot, amiben őzikék puszilkodnak nyuszikkal a mezőn, az talán nem zavarna senkit, de már ebben sem vagyok biztos. És még az utolsó szó jogán szeretnék visszakapcsolódni a bejegyzés elején elhangzottakhoz: Az, hogy a neten a Google írja a valóságot, szinte már ténykérdés. És hogy az én valóságom ennyi év után nem fér ebbe bele, sajnálatos.

0 Tovább

A skizofrénia társadalmi modellje

Az előző bejegyzésemben néhány homályos sejtéssel hozakodtam elő, ez viszont teljesen konkrét

Az előbbi bejegyzés nagyjából eddig visszhang nélkül maradt, viszont annyi haszna talán volt, hogy az azt következő beszélgetés elvezethet minket a skizofrénia társadalmi modelljéhez, amivel mindjárt duplázunk is a mai bejegyzések számának a tekintetében. Mivel úgy gondoljuk, hogy a skizofrénia orvosi-anatómiai megközelítése szinte csak lótusz és esti fény, megpróbáljuk itt felvázolni a magunk hevenyészett társadalmi-szociológiai modelljét. Azért beszélek többes számban, mert többünk hasonló élményének a feldolgozásáról lesz szó ebben az írásban.

Az orvosi modellről annyit érdemes tudni, hogy lassan egy évszázada mismásolnak a dopaminnal és a szerotoninnal, kétségbeesetten próbálnak valamiféle egyensúlyi helyzetet teremteni az agyban, ami szép és dicséretes. Ami viszont kevésbe, hogy a skizofréniára igyekeznek ráerőltetni a „betegség” jelzőt, ami kevésbé illik rá. Mivel sem vírus, sem baktérium nem okozza (bár vannak ilyen elméletek), csak a hirtelen és megmagyarázhatatlan kémiai egyensúly felborulása az agyban. A skizofréniát, persze, betegséghez méltón kórházi ágyban kezelik, mint a lázat, vagy a megfázást, csak nem lázcsillapítókkal, hanem szedatívumokkal, SSRI-gátlókkal és nyugtatókkal. Tiszta sor. Egy kaptafa. Most viszont inkább azt néznénk meg, mi történik „a beteggel” a társadalomban!

Orvosaink és pszichológusaink is megfigyelték és leírták, hogy a betegre egyfajta társadalmi visszahúzódás, izolálódás jellemző a betegség korai szakaszában. Vagy pedig pont fordítva: mindenféle előjel nélkül alakul ki a betegen. Eddig jó. Tehát visszahúzódás: vagy igen, vagy nem. Jellemző egyébként az egész kórlefolyásra, hogy vagy igaz az orvosi állítás a betegségre és a tüneteire, vagy az ellenkezője igaz, vagy éppen az arany középút. Ha okával megvizsgáljuk a skizofrénia kórlefolyásáról állítottakat, azt találjuk, hogy azok eléggé légbőlkapottak, nem fedik a valóságot (vagy túlságosan is lefedik), illetve nagyrészt gyógyszermellékhatások belűllítása a betegség (negatív) tüneteiként.

Jó, de akkor mi a valóság, mi a helyzet a betegség társadalmi modelljével? Azt az orvosok is pedzegetik, hogy a skizofrénia általában „a húszas években” kezdődik, tehát fiatalkori betegség. Egyesek arra esküsznek, hogy jóval korábban alakul ki, tehát még a gyerekkorban valamikor. Egy főorvos, az ágyamnál, a fülem hallatára diktálta, hogy „betegsége 8-9 éves korában kezdődött”, holott erről szó sem volt. Miről volt tehát szó? Arról, hogy az orvosok a hozzátartozó elmondása alapján rekonstruálják a történetet, amivel stigmatizálnak, és ami nem is kórtörténet már, hanem gyászbeszéd a beteg ágyánál, ami ellen fellebbezésnek helye nincs. Az orvos teljesen tisztában van, mit okoz a diagnózis kimondásával, a beteg még csak esetleg homályosan sejti.

Valójában arról van szó, hogy a skizofrének a családban már mind fekete bárányok a családban „a végzetes betegség” kitörése előtt, és ezt az orvostudomány igyekszik is a maga latin szavakkal teletűzdelt, ám mégis tudománytalan jelentéseivel, megfigyeléseivel alátámasztani. Mi is volt a „beteg” bűne? Deviáns magatartás, visszabeszélés, nem megfelelés a szülőknek. Egyértelmű skizofrén tünet. Az ellentét a beteg és a család értékrendje között a beteg fiatal felnőtt koráig mindvégig fennállt, a kórlefolyás ismertetése és a diagnózis mintegy szentesíti, ami a „beteggel” a későbbiekben történni fog, a beteg eltávoltítása előbb a családból, majd a társadalomból, és végül az életből. A „betegség” első fellángolása idején a beteg már izolált a környezetében, sokszor a családban, társadalomban egyaránt, a tünetek ekkor kezdenek hirtelen jelentkezni.

Ekkor lép színre a pszichiátria, sokszor a megmentő szerepében tetszelegve, valójában inkább az ítéletvégrehajtó vagy gyilkos feladatkörét ellátva. Segítő kezer nyújt a páciensnek, helyre hozza, igaz alacsonyabb szinten, és visszailleszti ugyanabba a családi-társadalmi háttérbe, amiből jött. Itt törést jelent már maga a kezelés is a beteg életében, de az is, hogy ugyanabba a megbetegítő környezetbe kell visszailleszkedni, immár gyógyszerekkel teletömve, megfelelő ejnye-bejnyével útravalóul ellátva. Mi történik? A beteg nem javul, ide-oda küldözgetik a családból a pszichiátriára és vissza (forgóajtós pszichiáttria), az állapota romlik, ameddig nem sikerül tartósan intézeti ellátásba juttatni, ahol általában (ki tudja, miért) ritkán élnek meg túlságosan magas kort az emberek. Ha érdemes a skizofrén emberek életútját végigkövetni, szerintem ez a bevált recept, vagyis ez volt eddig. Kapaszkodni a családba, a pszichiátria férőhelyekbe, ilyen-olyan ellátásba, amíg el nem nyel a skizofrének számára működő „kihalásos alapon üzemelő” elfekvő.

A skizofrén embereknek jellemzően rehabilitációs munkahely jut, a párválasztásnál skizofrén társ (vagy semmilyen), az élet minden területén hátrányok, megkülönböztetések érik őket, mindenért sokszorosan meg kell(ene) dolgozniuk, sokszoros energiabefektetést várnak tőlük egy gyógyszeresen leszedállt állapotban, ami eleve képtelenség. Szóval eljutottunk oda, hogy a pecsét a kórházban a diagnózisra, egyben pecsét, ha nem is a halálos ítéletre, de egy szenvedésekkel és nélkülözésekkel teli életre. Lényegében úgy élsz a társadalomban, hogy folyamatosan fuldokolsz, az egészségeseknek megfelelni akkor sem fogsz, ha megfeszülsz, holott te magad is egészséges vagy, csak ezt nem ismerik el, hanem „fogyatékos”-ként kezelnek, bezárnak és gyógyszereznek.

Ennyi lenne röviden a skizofrénia társadalmi modellje. Erre az egész áldatlan állapotra lenne való a családterápia, de ott is jellemzően a szülők szempontjai érvényesülnek egy idő után, a családterápiában is úgyanúgy magára marad a páciens a végén, a különbségeire, amikre rásütik az „elmebetegség” bélyegét végül. Tudom, mert végigcsináltam ezt is, mint oly sok mindent. Úgy látszik, a kör bezárul, a skizofréniából nincs menekvés (eddig legalábbis nem volt) össztársadalmi szinten, ez a skizofrén életút kivétel nélkül minden betegnél kitapintható, végigkövethető. Mégis mit szeretnénk akkor? Azt, hogy mindezek elkerülhetők legyenek, mert elég gáz ennek tudatában végiglamentálni egy életet. Hogy gondolkodjanak el az illetékesek is, hogy helyénvaló-e ez így. Amikor vacsoráznak, whisky-t kortyolnak, szexelnek, állásokra, tanulmányi ösztöndíjakra pályáznak gond és kétségek nélkül, nem gondolkodnak-e el azon, hogy mi mindezekből ki vagyunk zárva/rekesztve? Nem, mert ez nekik így pont megfelelő, akik kapja, marja minden csoport képviselje a saját érdekeit. Pont ezt próbáljuk mi is elérni, vagy közülünk néhányan, csókolom.

0 Tovább

Skizofrén kérdések - tavaszi bezsongás

“Just because you're paranoid doesn't mean they aren't after you.” ― Joseph Heller, Catch-22

Anyám a múltkor azt találta mondani nekem, hogy „ne írjak már abba a skizofrén izébe”, ugyanis teljesen normális vagyok. Egyre többen gondolják ezt így, de mindig van valaki, aki segít „helyrerakni”, „megmutatni, hol a helyem a dolgok rendszerében”. Most például egy olyan pszichiáternél vagyok, akivel a kommunikáció szinte 0, mindenki tudja, hogy csak a gyógyszerért megyek, a pszichoterápia nekem eddig többet ártott, mint használt, szóval nem kérek belőle. Mindig van, aki meg akar javítani, „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” felkiáltással látnak hozzá a munkához. A pszichiáterek megnevelni akartak, minden tulajdonságomat kifogásolták (számos rossz tulajdonságom van), a betegség jelének tekintették, azonnal gyógyítani, kezelni akarták. Hol az étrendemet reformálták volna, hol a házimunkát, rendrakást forszírozták nálam, hol a pénzügyeimbe szóltak bele drasztikusan, mondván, hogy „minek a skizónak pénz, ossza be, amije van”. A jelenlegi pszichiáterem nem nagyon akar tőlem semmit, „Hogy tetszik lenni?”, „Van-e változás?”, talán leginkább erre szorítkozik a kommunikáció. A Válasz minden esetben a „jól” és a „nincs”, természetesen. Bár, hogy ne legyen minden fenékig tejfel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy van egy gyógyszeres nővér, aki mindig beledumál a pszichiáter rendelésébe, a gyógyszerezésemről érdeklődik, és mindenben beleüti az orrát, ami nem rá tartozik. Igazság szerint még ilyen pszichiátriai rendelést sem láttam: egy gyógyszeres maca instruálja a pszichiátert, hogy mit csináljon és mit ne.

Valójában nemcsak ezért írok, hanem azért is, mert időközben kérdések merültek fel bennem. Kérdések a diszkriminációról, kérdések magáról a skizofrének kérdésfeltevéseiről is, amennyiben szabad nekik egyáltalán. A diszkriminációról csak annyi a véleményem mostanában, hogy gyakran a segítség és a konstruktív kritika álarcát öltve magára, örökké ott lebeg a kis társadalmunk valóságában, tehát a legritkább esetben utasítanak el olyasmivel, hogy direkt utalást tesznek a mentális betegségére az embernek, elég az, ha hiányosságokat, hibákat keresnek az emberben, erények és készségek helyett, és legtöbbször valami más kifogással utasítanak el, tanácsolnak el az „egészséges világból”. Persze, egy kis rafkóért nem kell az ilyen döntések hozóinak sem a szomszédba menni, ebben van tapasztalatuk bőven. A LEGO gyár üzemorvosa sem azért utasított el, mert skizofrén vagyok, hanem azért, mert a bizottság nem javasolja a leszázalékolásomat, a szoftverfejlesztés tanár se a skizofréniámba kötött bele, hanem leszólta a záródolgozati projektemet. Előre kíváncsi vagyok, hogy az egyetemen gördülnek-e majd elém ilyen jellegű akadályok, bár, szerencsére, erre itt még nem nagyon volt példa. Nemsokára megkezdődik a második vizsgaidőszak, a tavalyi 4,78-as átlagomnak akár már startból is búcsút mondhatok, ugyanis 3-as lett a protokollból tett elővizsgám, gyakjegyem, vagy mit tudom én micsodám. Mondjuk, szerintem eddig nem sok példa akadt arra, hogy valaki mackóalsóban menjen be protokollból vizsgázni, szóval ebben is úttörő vagyok. Tapasztalatból mondom, hogy az ilyesmit az idő dönti el mindig, hogy az eset poénná szelidűl majd, vagy megmarad botránynak. Amúgy tényleg nem szokás mackóalsóban járni az egyetemre, az nem Oscar-gála, valóban.

 Na, mindegy. A másik kérdésem a skizofrének világra vonatkozó tapogatódzásaira, kérdésfeltevéseire vonatkoznak. Vajon meddig mehet el egy skizofrén? Onnantól kezdve, hogy 2006-ban (ezt első kézből mondom) a skizofrénia terápiája még az altatás volt, az osztályról elbocsátás után pedig a kemény szedálás, Haloperidollal például, hogy még véletlenül se tudjak tanulni, befejezni az egyetemet. Hálistennek, „az orvostudmány fejlődött”, nem altatnak már a pszichiátriákon, csak hébe-hóba sokkolgatnak, elvileg csak saját beleegyezéssel, a gyógyszerek mellékhatása is kevesebb, állítólag az ENSZ nyomására jogilag lazítottak a skizofrénekre nehezedő embertelen rendszeren, nem viszik el őket lépten-nyomon mentővel. A kérdésem az lenne, hogy mennyire számít egy skizofrén szabadnak, mit szabad neki és mit nem? Mikor koppintanak az orrára, ha elkezd kérdezősködni? Ha például annak az értelmét kezdi el firtatni, hogy miért tartották ennyire korlátozva ezeket az embereket? Van még olyan ember, akit kielégít az orvostudománynak és a pszichitrának az a magyarázata, hogy a skizofrének hangjait, amit hallanak, "a saját agyuk generálja"? És ezzel a kérdés el van intézve? Miért "generálna" az agy ilyeneket? Másoknak miért nem "generál csak úgy" dolgokat? Mondjuk szagokat, látványt? Miért csak a hangok vannak?

Felvetődött a kérdés a CIA MK-Ultra projektjével kapcsolatosan, hogy annyira összeesküvés-elméletnek tűnik, hogy a CIA a lakosságon teszteli a hangfegyvereit, annyira gagyinak, hogy az igazság akár szem előtt is lehet, úgysem hiszi el senki. CIA? Hangfegyver? Nem éppen akkora hülyeség. A napokban olyan agyi implantátumot mutattak be, ami a gondolatokat hangokká alakítja. Nagyszerű. Bravó. Csak egy a kérdés: kin kísérletezték ki és mikor? Médián azt tanultuk, hogy amikor valamilyen találmányt polgári célokra használnak, akkor annak körülbelül már az összes katonai célú alkalmazását kimerítették, a technika a hadsereg számára elavulttá vált. Szakértők szerint az első világháború óta küldenek üzeneteket az emberek fejébe, a technika adott. És valóban, fura módon, akkoriban jelent meg a skizofrénia, illetve vált "divatbetegséggé". Szóval egy skizofrén számára meddig tehetőek fel ilyen és ehhez hasonló kérdések, anélkül, hogy lököttnek bélyegezzék? Semeddig? Más viszont nem foglalkozik vele. Csak a gyógyításával. Mert betegségnek nevezik. Akkor kérdeznék még egyet: Egészen az újkorig miért nem volt betegség? Aki hangokat hallott, próféta volt, varázsló, szent, kivétel nélkül róluk szólnak a feljegyzések. Most, aki hangokat hall, miért automatikusan bolond? Mert esetleg új adalékokkal bővülne a vallás, a tudomány, az egész, világról alkotott kép? Ezért kell a skizofrének hangjait elhallgattatni? Ezért kell gyógyszerezni, elzárni őket? Szabad-e nekem ilyen kérdéseket feltenni a nagy nyilvánosság előtt, vagy nem annyira? Anélkül, hogy őrültnek néznének, anélkül, hogy engem is elhallgattatnának, diszkriminálnának, bagatellizálnák a kérdéseket? És vajon kapok rájuk érdemben választ? Biztosan. Ha mástól nem, a hangjaimtól. :-)

UPDATE: Ha valakinek nem volt még elege a paranoid elméletekből, álljon it egy friss ötletem, a Twitterre akartam, de ide írom: a pszichiátria igazából nem a szorongás, depresszió és hasonlók kezelésére szolgál, ez csak a fedőtevékenysége, az igazi profilja a skizofrének elhallgattatása. Na, ezt most már mindenki beoszthatja magának, hello, tavasz, hello romantika! :-)

0 Tovább

A Donnie Darko sztori

Ez egy 2001-ben készült független filmes sci-fi és thriller, ami első körben nem hozta meg a várt sikert, de aztán szépen lassan hatni kezdett, és mintegy felszín allatti áramlásként lassanként kultuszfilmként nőtte ki magát. David Lynch Twin Peaks filmjeihez, az X-aktákhoz szokták hasonlítani, de olyan filmekre is hatott, mint például a Stranger Things. A Donnie Darko rendezője, Richard Kelly a filmet 26 évesen forgatta, még egyetemi hallgatóként, és olyan színészek játszottak benne, mint Jake Gyllenhaal, Maggie, Gyllenhaal, Seth Rogen és Drew Barrymore. Műfaji gyökerei között a képregényt ugyanúgy számon tartják, mint az esettanulmányokat, mivelhogy főhőse a kimondottan skizofrén Donnie Darko, és ezzel az Egy csodálatos elme mellett a leghíresebb skizofrén főszereplővel rendelkező film, amit sikerült átpasszírozni a köztudatba is.

Főhősünk egy kisvárosi, amerikai család sarja, és kalandjai azzal kezdődnek, hogy éjszakai kirándulásokat tesz a környéken, mióta a gyógyszereit nem, vagy eléggé rendszertelenül szedi. A film elején is egy út szélén ébred, a kerékpárja mellett. Ám végül ezek az éjszakai kóborlások mentik meg a család házába becsapódó repülőgép légcsavar szobájába zuhánásától. A sztori a légcsavar becsapódásától számított 28 napig tart, mivel hogy hogy 28 nap 6 óra 42 perc 12 másodperc múlva eljön a világvége, amit a Donnie Darko hallucinációiban megjelenő emberi magasságú nyúl, Frank jövendöl meg neki a repülőgép alkatrész becsapódásakor. Franket a barátjának nevezi, és minden utasítását igyekszik teljesíteni, ami veszélybe is sodorhatná, de valahogy mindig sikerül megúsznia a történet folyamán a tetteket, amiket a nyúl sugalmaz. Bár időközben kezd egyre kritikusabban tekinteni nyúl barátjára, fel is teszi neki a kérdést:

- Te miért viseled ezt a ronda nyúl álarcot?

Mire a válasz:

- Te miért viseled ezt a ronda ember álarcot?

A film másik hangsúlyos szála az időutazással van összefüggésben, a cselekmény egy könyv fejezetei köról bonyolódik, amit a 101 esztendős Halálnagyi írt valamikor, középiskolai tanár korában. A film egyik mondanivalója számomra az a sugalmazott üzenet, hogy a skizofrénia valahogy az idősíkok keveredésére (is) hatással van, legalábbis a valóságot érzékelő (hallucináló?) ember elméjében. Természetesen a film drámai mondanivalója is jelentős, a hős látszólag véletlenszerű események és morális választások között őrlődik, ami egyenesen vezet a végkifejlethez, ami valaki számára megnyugtató, valaki számára talán nem, viszont ebben is túlmutat a film alkotója a manapság divatos és mindennapi háromdimenziós (materialista) világérzékelésen, a főhős annak tudatában cselekszik, hogy nem tekinti magát pusztán emberi porhüvelynek, hanem valamiféle módon tisztába kerül vele, hogy létezése végtelen.

Bár a film nem egy valós eset dokumentációinak filmes adaptációja, mint az Egy csodálatos elme, és valószínűleg a Halálnagyi könyvének a fejezetei alapján mi sem tudunk házi időgépet összebarkácsolni, szerintem mindenképpen érdemes elgondolkodni némely mondanivalóján. Azt is szokták pedzegetni, hogy a film azért nem lett sikeres első körben, mert a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmények árnyékában készült, és nem tartották szerencsésnek reklámozni a repülőgép szerencsétlenséget (is) bemutató filmet. Véletlenek, persze, vannak, vagy nincsenek, de azt szokták mondani a holisztikus szemlélet képviselői, hogy minden mindennel összefügg, mert ha egy pillangó elfingja magát Japánban, az esetleg hangrobbanást idéz elő Tenerifén. Mindegy, a tréfát félretéve, valóban nagy hatású film, ami sokat tesz a szemléletformálás érdekében mostanában, ha más hatása nem is lenne (mint ahogy van), a skizofrénia megítélését valamivel árnyalja legalább.

Utóélet: 2003-ban könyvet adtak ki a történettel, 2009-ben rendezői változatot a filmről. Készült egy S. Darko című folytatás is, amiben Donnie Darko húga, Samantha Darko játssza a főhős szerepét, de az valahogy nem lett annyira sikeres. Bár, lehet, hogy csak egyelőre...?

0 Tovább

A Viharsziget - skizó szemszögből

Megnéztem a Viharsziget c. filmet, amit mindenki emleget a média szakon. Lehet, hogy filmes szempontból van valami értéke, de amúgy pedig csak egy újabb történet, ami rájátszik a skizofrén=gyilkos sztereotípíára. És nem is mutat túl egy átlagos, hülye felfogáson a skizofréniáról.

A filmet Martin Scorsese rendezte, Dennis Lehane könyvéből, tehát nem szokás neki beszólni annyira, én néhány ponton szerintem mégis azt fogom tenni. Nem életszerű például elmebetegként az, hogy saját múltat hallucinálunk magunkak, mint a filmben szerepel, a hallucinációk világa a jelenre vonatkozik, illetve nézetem szerint határozottabban inkább a jövőre, de hagyjuk ezt most.

Tehát 1954-et írunk, és két nyomozó, vagyis szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) utazik egy hajón a Viharszigetre, hogy egy eltűnt páciens, Rachel Solando (Emily Mortimer, Patricia Clarkson) eltűnésének ügyében nyomozzanak. A személyzet, ami egy csomó rendőrből, ápolóból és pár pszichiáterből áll, eléggé hűvösen fogadja őket, a főhős meg is jegyzi a rendőrökre, hogy milyen „idegesnek tűnnek a fiúk”. Aztán még azt is, hogy felismeri, hogy áramot vezettek a kerítésbe, aminek a filmben túl sok szerepe ezek után nem lesz. Amúgy található néhány ilyen félrevezető nyom is a filmben, például amikor a sziget parancsnokában Teddy felismeri az általa a háborúban legyőzött náci tisztet, vagy amikor Rachel a férjeként azonosítja a nyomozót, majd később ellöki magától, és mégsem ismeri fel.

Mindegy, a pszichiáterek hátráltatják a nyomozást, ahogy csak tudják, az ápoló személyzet szintén nem túl segítőkész a rendőrökről (katonákról?) nem is beszélve. A körülmények is aggasztóak: a nagy létszámú fegyveres állomány, a ritkán járó, csak belső utasításra útnak induló komp, és a rendszeres ítéletídő, amiről vélhetően a sziget is a nevét kapta. A „foglyok” (a vezető pszichiáter többször kijavítja a nyomozót: „betegek”) közül a férfiak az A épületben, a nők a B épületben, a legveszélyesebbek pedig az erődszerű „C” épülteben kaptak elhelyezést, ahová az utasítás szerint tilos a nyomozóknak belépniük. Illetve egy idő után csak a nyomozónak, mert Chucknak időközben valahogy nyoma veszik, hogy egy újabb szerepben tűnjön fel újra a történetben. Egyébként a pszichiátriai börtönsziget később több filmes és játékos alkotásban megjelenik a film után, például én a Batman: Arkham Asylum című játékban találkoztam a filmből vett jelenettel.

A filmnek szerintem a legnagyobb érdeme, hogy több értelmezése lehetséges: vagy a főhős egyre zavarosabb, visszaemlékezésekkel és hallucinációkkal tarkított verzióját fogadjuk el, vagy pedig a pszichiáterekét, ami homlokegyenest ellentmond egymásnak, viszont köztes út nem lehetséges. Valamelyik oldalra kell állnunk a film értékelésénél. A film ezért is csalódás számomra: a pszichiátriai verziót valószínűbbnek tünteti fel, mint az összeesküvés-elmélet szerű, a nyomozó által előadott, illetve átélt verziót. Amúgy, ha nagyon paranoidok akarnánk lenni, azt mondhatnánk, a félrevezető nyomok, „red herringek” a filmben a legérdekesebbek, úgyanis vezetnek valahova, a film valódi értelméhez, nem pedig félrevezető szálak, illetve filmkészítés közben elkövetett bakik, logikai egyenetlenségek. A film záróakkordjaként elhangzik egy olyan mondat is, amit sokan sokféleképpen értelmeztek, de számomra egyik sem volt túl megnyugtató. A film szerintem a bíztató kezdet ellenére egy hatalmas blöff, egy csomó red herringgel, és nyitott befejezéssel.

Elismerem, hogy nehéz lehetett a filmet úgy megcsinálni, hogy mindkét értelmezés érvényes legy, amit most itt nevezhetünk pszichiátriai és pszichiátria ellenes értelmezésnek is, mivelhogy köztudott, hogy a végén mindig a befogadó elvárása szerinti módon értékeli a befogadott médiatartalmat, hogy egy kicsit ilyen szakszerű legyek. Ennek ellenére én is hajlok arra, hogy a pszichiáterek igaza jobban alá van támasztva, már csak azzal is, hogy az hangzik el utoljára. Szintén nyitva hagyott kérdés, hogy mennyire gyógyult meg, mennyire esett vissza, illetve mennyire disszimulált (tettette a gyógyulást) a nyomozó, mikor a következő mondat elhangzott tanulságként:

„Nem tudom, hogy melyik a rosszabb… szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?"

Illetve kire vagy kikre értette. Szerintem Chuckra és magára, de ezzel megint egyedül vagyok. Azt mondják, a könyv fényt derítene 1-2 dologra, sajnos nem ígerem, hogy mostanában elolvasom.

Amiért a film mégis megfogott, illetve amire asszociáltam róla a kis anamnézisemből, nyugodtan utalható a konteók világába, de ne mondja senki, hogy nem tettem bele mindent a bejegyzésbe:

A filmben vannak elgondolkodtató részek, például 1954-ben, amikor a film játszódik, egyes szereplők szerint elmekontroll-kísérleteket végeztek pszichés betegeken vagy annak mondott embereken. Erre bizonyítékként a CIA nevű szervezet ARTHICHOKE nevű projekjét szokás példaként felhozni. Én személyesen úgy gondolom, a 2000-es években szintén elmekontroll-kísérleteket végeztek magyarországi zárt osztályokon, csak, ugye, mivel nekünk nem volt szigetünk, kisebb, eldugottabb intézetek szolgáltak erre a célra. Ez megmagyarázna egy pszichiátriai paradigmaváltást a skizfréniával kapcsolatosan, amikor is a skizofrénia altatásos terápiájáról átálltak az aktív pihenés terápiájára, már hazánkban is megindulhattak az elmekontroll-kísérletek. A film azt is helyesen magyarázza meg, ha még ki is derülnek ezek a kísérletek 1. senki nem fog hinni egy kísérleti alanynak, mivelhogy őrült, én még azt tenném hozzá, hogy 2. az egészséges társadalmat mindig is hidegen hagyta ez az egész. Egyébként pedig, teszem fel most okosan a kérdést, nem lehet-e elmekontroll kísérleteket pszichiátriai rutinvizsgálatoknak / kezeléseknek álcázni, illetve, ha már embereket tartunk 24/7-es megfigyelésben, ki mondja meg, mi számít terápiának, és mi kísérleti anyagnak? A határok, érzésem szerint, összemosódnak ebben a kérdésben, és nem ez lenne az első dolog, amivel a honi pszichiátria képes még meglepni minket (illetve már meg is lepett?) Most én is, ahogy a filmben, nyitva hagynám a kérdést, hogy valóban voltak-e elmekontroll kísérletek Magyarországon „az én időmben” a pszichiátriákon, 1. vagy voltak, 2. vagy hallucináltam őket, 3. esetleg álmodtam, de a helyzet az, hogy mivel a memóriám elég jó, még mindig tudok erre utaló jeleket felidézni kórházi tartózkodásom idejéből.

0 Tovább

A skizofrénia és a pszichológia beadandó

Próbáltam a pszichológia beadandóhoz tájékozódni skizofrénia témában, de rájöttem, hogy a skizofréniának csak orvosi (pszichiátriai) megközelítése van, pszichológiai nem nagyon. Úgy néz ki, segítséget kell kérnem egy pszichológus szakembertől, hogy ajánljon valami szakirodalmat, ami mégis valamennyire érinti a témát. Na, most ez a helyzet, nézetem szerint arra vezethető vissza, hogy a skizofrénia terápiája inkább hasonlít egy kéztöréséhez, mint mentális rendellenességéhez. Ez azért érdekes, mert az orvostudomány mindent egy kaptafára szeretne gyógyítani lehetőleg: tablettákkal. Ez az új, modern varázsszer, ami univerzálisan alkalmazható. A pszichiátria nem tudja közvetlenül kezelni a skizofréniát, csak a tünetek erőszakos elnyomása után fellépő depressziót vagy szorongást, magát a skizofréniát sem kezelni, sem megérteni az orvostudomány nem képes.

Most vagy nagyon nagy luxust követ el mind a pszichológia mind a pszichiátria, amikor hülyének tetteti magát, és nemtudja/nem akarja felfogni, mi az a skizofrénia, és úgy gondolja, hogy az egész kérdés pusztán agyi folyamatokkal leírható, és a főszerepben egy neurotranszmisszió nevű, az 1950-es években felfedezett folyamat áll, ami a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin) szintjébe való beavatkozást tartja az egyedüli megoldásnak a kérdésben. A kérdést, hogy mi okozza a skizofréniát, a múlt század 50-es évei óta nem szokás feltenni, hanem a kérdés szönyeg alá söprésével a skizofréniára vonatkozó összes tevékenység az agyi folyamatokba minél hatékonyabban beavatkozó tabletták minél újabb generációjának kifejlesztésére és piacra dobására korlátozódik. Szóval a lényegi kérdések helyét átvette ezen a területen is a gyógyszeripar, a futószalagon gyártott, tökéletlen megoldásaival.

És ha nem csak azt a kérdést tennénk fel, hogy mi okozza a skizofréniát, hanem azt is, hogy mi a franc is egyáltalán az a skizofrénia, hümmögő, kitérő válaszokat kaphatunk: téveszmék, hallucnációk. De ezek csak a tünetek, könyörgöm, másnak is lehetnek ilyen tünetei. Akkor a válasz az, hogy agyi kémiai egyensúlyzavar. És ebbe mindenki belenyugszik, mert olyan tudományosan hangzik, hogy ebbe csak belenyugodni lehet. Az igazság az, hogy az orvosok sem azt nem tudják, mi váltja ki, sem pedig azt nem tudják, mivel lehet megszüntetni, csak olyan gyógyszereik vannak, amit több száz (ezer, tízezer?) szerencsétlenen kipróbálva körülbelül sejtik, hogy melyik neurotranszmittert gátolják, illetve serkentik. De hogy a neurotranszmitterek mellett még milyen testi folyamatokba avatkoznak bele ezek a gyógyszerek, azt sajnos nem tudják, és ezek a mellékhatások, amik hagyományosan számosabbak, mint a pozitív hatások, úgyhogy a kis betegek kétszer is meggondolják, hogy beszedjék-e ezeket a készítményeket, vagy sem.

Illetve még az sem tisztázott, hogy ha nem szedjük a gyógyszert, az újra fellépő hallucinációk valójában a skizofrénia tünetei-e, vagy pedig csak a kedves neurotranszmitterek működésébe beavatkozó úgynevezett gyógyszerek elvonásának a mellékhatásai. Láttam ugyanis olyan tanulmányt, ami azt részletezi, hogy aki gyógyszert kezd szedni, később jóval nagyobb eséllyel "esik vissza" (lesz gyógyszerelvonási tünete), mint aki nem kezdi el szedni egyáltalán. Csak ezt nem szokták híresztelni. Tehát összegezve: arra a kérdésre, hogy mi is valójában a skizofrénia, még mindig (2019. április 18.) nyitott a kérdés, és érzésem szerint én ugyanolyan módon versenyben vagyok a kérdés megválaszolásában, mint a pszichológia vagy a pszichiátria, annál is inkább, mert én legalább szoktam vele érdemben foglalkozni. Szóval most ott tartok, hogy valahogy el kellene indulni pszichológiai irányba a beadandóhoz, holott tudom, hogy a pszichológia is gyerekcipőben jár a skizofrénia kérdés tudományos megközelítésében, mivel az egyetlen pszichológiai módszert pont rajtunk próbálgatták, és jelenleg az utókövetéses folyamatok zajlanak.

Nem tudom, mennyire gyakori eset, amikor egy tudományos módszer tesztalanya egyetemi dolgozatot ír arról a témáról, amiben ő volt a kísérleti alany, de úgy látszik, most éppen ez a helyzet áll fent, még szerencse, hogy - elméletileg - tudok segítséget kérni Facebookon attól a pszichológustól, aki ezt az egész kísérleti módszert végezte rajtunk, mert különben nem jutnék semmire. Pszichológia órára nem jó a pszichiátriai megközelítés, bármennyire is leírnám, mégha nem is értek vele egyet, pszichológiai megközelítés pedig nem, illeteve alig létezik, és attól, hogy én előadjam a saját elméletemet, isten óvjon mindenkit egyetemi körökben. Legalábbis egyelőre.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

És ez a normiknak mitől jó?

Mert olyan tartalmak is jelennek meg rajta, amik a napi aktualitásokat témázzák. Meg sokminden mástól. Amitől még egyedi: Digitális kultúra napjainkban egy kommunikáció-média szakos skizofrén egyetemista szemével, akinek sajnos az az egyetlen téveszméje megmaradt, hogy folyton bloggernek képzeli magát.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek