Skizofrénia underground

Na, de hol is kezdjem? Kezdhetném megint azzal az átkozott 2006 március 5-ei nappal, de korábban kezdem. Éppen félévet ismételtem az egyetemen, borzasztó rossz hangulatban voltam. Már otthon bealapoztam, és eldöntöttem, hogy elmegyek valahova inni. Azt hiszem, éppen fórumoztam, mindegy, lényegtelen, az a fórum már nincs meg, és ez az utolsó emlékem, mielőtt szokatlanul hosszú időre eltűntem. Persze hazakeveredtem valahogy, szokatlanul mocskos farmerban, de mindenki betudta a pia által okozott emlékezetkiesésnek (persze, elsőnek is én). Kis ejnye-bejnye után minden folytatódott tovább, illetve folytatódott volna, ha be nem visznek március 5-én a pszichiátriára. Hogy a túlságosan is készséges ápoló szomszédomnak mi volt a szerepe ebben, ennyi idő után már ne firtassuk, nem is illik, vagy talán mégis? Különben abban az évben akkor ittam először (és valószínűleg utoljára), mert nemsokára kezdődtek a hallujaim.

Egyébként akkoriban kezdtem lődörögni az utcákon, volt akkor minden, alkohol nélküli delírium, valószínűleg valami kullancsféle élősködő a hasamon (vagy már azt is hallucináltam), mindenesetre a Lyme-kórt is kizárták. Ez most úgy hangzik, mintha valamilyen kisördög azt akarná, hogy „ne fogadjam el a betegségemet”, holott ez nincs így. A kezdeti ijedtség, és nagyon mély depresszió ellenére én voltam az első, aki melldöngetve nekiálltam hirdetni, hogy én, skizofrénen is érek valamit, és elérek valamit, ha a fene fenét eszik is. Nahát, el is értem, mégpedig azt, hogy szerintem nem vagyok, skizofrén, vissza az egész. A skizofrénia csak a megnevezése annak a tünetcsoportnak, amit valamiféle műholdas, urh-s, vagy mit tudom én, milyen csatornákon keltenek, szóval eldöntöttem, hogy ennek még utánajárok. Találtam is egy nagy kazal szakirodalmat angol nyelvterületről, főként amerikai szerzőktől, és mostantól ezt a kis feladatot szabtam ki magamra, hogy ezeket szép lassan (vagy jó gyorsan) feldolgozom itt. Nekem a legfurább valószínűsíteni, hogy a skizofrénia csak a fedőneve a szervezett zaklatás egy formájának, a legdurvábbak egyikének, ami egy kis utána kutakodás után könnyen leleplezhető, az átélt élmények és az olvasott dolgok apró mozaikokként való egymáshoz illesztésével. A pszichiátria tankönyveiben csak a külső szemlélő által észlelt tünetek szerepelnek, van azonban néhány, általam belsőnek nevezett tünet, ami az alábbi ábráról szépen rekonstruálható (lehetne a kép fake is, de vajon honnan lenne tudomásuk az összeállítójuknak ezen tünetek létezéséről, ha még a pszichiátria sem számolt be róluk?):

Jóindulatúan fel kell tételeznünk a pszichiátriáról, hogy az efféle szervezett zaklatási akciókról nincs tudomásuk, azért nem szerepelnek a a pszichiátria tankönyveiben, másrészről ezen az ábrán olyan tünetek szerepelnek, amiket érzésem szerint minden skizofrén tapasztalt már, csak pszichiátriai szempontból (a külső szemlélő szemével) nem meghatározó jelentőségűek. Én ezeknek a tüneteknek a saját magamon való jelentkezését igazolom, bár eddig én sem tekintettem fontosnak. Hallatlanul érdekesnek tartom, hogy az ügy ilyen fordulatot vett (legalábbis számomra), minden kedves érdeklődőt kérek, hogy tartson velem új utamon, szerintem mindenképpen tanulságos lesz. Elsőre a következő két könyvet választottam ki: Dr. John Hall: A New Breed – Satellite Terrorism in America és Michael F. Bell – The Invisible Crime. Szerencsére meglévő angol nyelvtudásom lehetővé teszi a könyvek elolvasását, és kivonatolását, „bemásolását”. A téma tehát érdekes (lesz). Amint időm engedi jelentkezni fogok a magam és mások történeteinek összehasonlításával.

Addig is, hogy stílusos legyek: Bréko.

Amíg a pszichiátria nagy erőkkel kutat az ellenszer után, ami végleg leállítja a skizofréniát, vagy az agyat (vagy mindkettőt), és a skizofrénia ellenszerét belső tényezőkben keresik (sikertelenül), nem tudom az okát, miért nem adnak nekem egy csomó pénzt arra, hogy a skizofrénia okát külső tényezőkben kutassam. Nem volt elég a 100+ év megtalálni? Az orvostudomány fejlődik. A kezelőorvosom elmagyarázta nekem, hogy őt nem érdekli, hány beteg van a pszichiátrián, ő megkapja a lóvéját, és már fárasztja inkább az egész. Nem akarok mások zsebében turkálni, de ha ő megkapja a pénzt mindenképpen, és ezt beszorozzuk annyi pszichiáterrel, aki mindenképpen megkapja a pénzt, hova jutunk? Oda, hogy egyre hatástalanabb és egyre drágább gyógyszereket állítunk elő, amik még mindezekhez hozzáadódnak, sőt, amiket lehetőleg kombinációban kell szedni, mert az a tuti, legyenek biztonságban a betegek, „ha beledöglenek is”. Ez a szabály.

Érdekes, a régebbi korok irodalmában nincs nyoma skizofréniának. Én József Attilánál találkoztam vele először. A két világháború között divatos betegségnek számított. Manapság üzlet lett belőle. Sajnálom, nem tudok már magamra elmebetegként gondolni, minden látszat ellenére sem. A pszichiátrián volt egy srác, hasonló téveszmékkel, mint az enyém. Az egyetlen különös dolog, hogy ő a Kanári-szigeteken csücsült, mielőtt nagy sürgősséggel került a pszichiátriára. Érdekes dolog az elme: ugyanazok a divatos téveszmék bukkannak fel a világ két pontján, egyidőben. Olyan, mintha feltételeznünk kellene egy nagy világgépet, vagy egy kollektív tudattalant, ami ugyanazokat a téveszméket ülteti az emberek gondolataiba, és ugyanazokat a hangokat susogja a fülükbe. Egyébként, azt gondolom, a hangok ideje lassan lejár, a legutolsó téveszmémnél sem volt szerepe a hangoknak, észrevétlenebb módja a skizofréniának a téveszmék keltése emberekben.

Néha azt gondolom, működik valamiféle ellen-akarat, ami az én fejembe ülteti el ezeket a gondolatokat, amikor leírom őket, és eszközül használ fel engem a világgép leleplezésére, persze szeretném azt hinni, hogy ez nem így van, hanem az én zsenialitásom (vagy hülyeségem) nyilatkozik meg ezekben a cikkekben. Vajon van-e sors, ami annak irányába hat, hogy lelepleződjön a skizofrénia nevű humbug, és engem szemelt ki ennek eszközéül vagy áldozatául? Vagy nincs semmi ilyesmi, csak az orvostudomány fejlődése létezik, ami szigorúan monoton növekvő tendenciát mutat, viszont célját sosem éri el, mert az a tudomány, ami elérné a célját, megszűnne tovább tudomány maradni, inkább újra és újra bedobja évenként a köztudatba az újabb gumicsontot, hogy „újabb skizofréniaellenes gyógyszert fejlesztettek ki”, ami ugyanolyan szar, mint az eddigiek, csak drágább. Az orvostudománynak nem érdeke a mellékhatások kiküszöbölése sem, és az sem érdeke, hogy azt mondja, hazudtunk, amikor azt állítottuk, hogy pirulákkal és injekciós fecskendőkkel ez a betegség karban tartható és olyan, mint a cukorbetegség, és olyan, mint a magas vérnyomás, csak szedjük ezeket a szereket, és a problémát söpörjük szőnyeg alá. Érdekes, hogy minden betegségre ugyanaz a recept: vegyen be ebből hármat (már csak azt felejtik el hozzátenni, hogy rajzoljon egy kört a szíve fölé, és mondja ki hangosan a hókusz-pókusz varázsszavakat.) Ez egy fogyasztói (ráadásul orálisan eléggé fixált) társadalom, kanyar nélkül bekajálja az ilyesmit.

Fantasztikusan érdekes kérdések ezek, bár jómagam sosem voltam tapasztalati szakértő, még a 6 db úgynevezett subommal együtt sem, ami alapján már régen el kellett volna szivacsosodnia az agyamnak (a pszichiáterek szerint), és már régen öntudatlan állapotban lenne a helyem valami elfekvőben, ami az ő szempontjukból talán érthető, saját részre mégsem tartanám teljesen üdvösnek. Tapasztalati szakértőket ugyanis a pszichiáterek neveznek ki, ők adnak át Antistigma-díjakat, és annál nagyobb tapasztalati szakértő valaki, minél inkább nem tapasztal semmit, és annál többet tesz az antistigmáért, minél inkább az ő szájízük szerint beszél, és ezzel tovább folytatja a stigmatizáló diskurzust, ami eddig szokásban volt a skizofréniáról, ami csak gyógyszeresen és erőszakkal képzeli el a pszichiátriai kezelést, és ezen kényelemszeretetből nem hajlandóak változtatni. Persze, aki már leélt egy életet, abban a tudatban, hogy van skizofrénia, és minden úgy van, ahogy elő van adva, és ebből diplomát szerzett, és hogy általában az orvos lenne a betegért, kivéve a skizofrénia esetét, mert itt az orvos a társadalomért van, és azért, hogy védje a társadalmat a betegtől. Ilyen különleges a skizofrénia, az egyetlen olyan betegség tehát, ahol nem az orvos van a betegért, hanem fordítva.

És mi lenne, ha az orvostudománynak véletlenül a gyógyszermentes megközelítést kellene alkalmazni? Megmondom, mi lenne: megállna az élet a Föld nevű bolygón, mert a pszichiátereknek is el kellene kezdeniük ugyanúgy dolgozni, mint a többi embernek, és nem csak konzíliumokat tartani egymás között, és öt percben lerendelni mindenkit, hanem általuk elmebetegeknek tartott emberekkel kellene foglalkozniuk, mondjuk napi 8 órát, na de hát ők ezt úgysem bírnák ki, mert már az eddigiek is hallatlanul stresszelik őket.

Egyébként, ha valaki ennyi furcsaság hallatán is azt mondja, hogy mindez így van rendjén, én megkérdőjelezném a valóságról alkotott képe helyességét. Remélem, a társadalmi folyamatok abba az irányba haladnak, hogy felül fogják bírálni a pszichiátriát, különben hiába tépem itt a számat. A pszichiátria is beerősít: amint láttam, biztonsági emberek flangálnak a pszichiátrián, szeretnek több antipszichotikumot felírni, sokan egy marékkal szednek, hadd fogyjon. Érdekük a pánikkeltés, a közveszélyesség eszméjének a fenntartása, hogy minél inkább támaszkodhassanak az állami szervezetekre (mentő, rendőrség, tűzoltóság, TEK, aki él és mozog, mindenki, mert mi veszélyesek vagyunk, ám.)

BU!

Évek óta próbálom karácsonyi hangulatba ringatni magam, ennek a főbb állomásai a Karácsonyi ének, A grincs, a Szörnyecskék megnézése volt, nincs ez másként idén sem, az ide rossz arc a Tapló télapó (Bad Santa) .

Willie (Billy Bob Thornton) és Marcus (Tony Cox) minden évben elhozzák a gyerekeknek a plázába a Mikulás és a Manó illúzióját, hogy aztán azt kifosztva, egy évre biztosítva legyen a megélhetésük. 7 éve minden évben más államban és városban fosztanak ki egy-egy plázát, úgy, hogy előbb alkalmazzák ott őket mint télapó és manó párost. Marcust alacsony növése, Willie-t skieres kasszafúrói tevékenysége teszi alkalmassá a feladatra. Willie részeges apja nyomdokait követve egy kicsit sokat iszik, gyakorlatilag állandóan részeg, akinek nem elég napközbeni részegsége, esténként kocsmákban is megfordul, elsősorban sztriptízbárokban, de bármi megteszi, ahol lehet alkoholt fogyasztani egy bárszéken, hogy élete sztoriját mesélgesse az arra járóknak.

Ezt az idilli életet töri meg a legújabb kisváros, ahová tartanak, a Phoenix-beli kisebb település, ahol a szokottnál nagyobb érdeklődést tanúsít irántuk a lakosság. Elsőként szót kell ejtenünk Sue-ról (Lauren Graham, ő az általam is ismert színésznő, a Szívek szállodájában alakítja az anyukát), aki télapómániás felszolgálónő egy bárban, ahol először jól leitatja Willie-t, aztán jól elcsábítja. Ezzel párhuzamosan megismerkedik a helyi kövér kissráccal, akit ráadásul Thurman Mermannak hívnak (Bret Kelly), aki gúnyolódások céltáblája a kisvárosban testalkata miatt, de ehhez társuló naivitása is a zaklatások céltáblájává teszi a környéken. Hogy teljes legyen a létszám, a helyi áruházi menedzser is gyanút fog, és ráállítja az ügyre a pláza nyomozóját, Gint (Bernie Mac), aki nem teljesen a tőle elvárt módon fog viselkedni az eset kapcsán.

A fő bonyodalmat Willie részeges viselkedése okozza időről időre, meg megrögzött szexuális szokásai, amik miatt állandóan problémája akad, és Marcus-nak kell felszólítania, mert „nem tud 10 percre disztingválni”. Látszólag Marcus a rendesebb rabló, és Willie-vel állandóan csak a probléma van, hiába szeretne Miamiba menni és „kiszállni az üzletből”, részeges és szexhajhász életvitelének költségeit valamiből fedeznie kell, és ezért vehető rá minden decemberben az újabb „munkára”. Ám az új körülmények között, úgy néz ki, sikerül megállapodnia, Sue-val és Mermann-nal tölti az ünnepeket, amikor Marcus úgy dönt, hogy nem bírja tovább a megváltozott körülményeket…

Egyébként a filmben a fáma szerint több, mint 300-szor hangzoznak el a „fuck” és „shit” káromkodások, amiknek leleményes magyarra való átültetésebeben kitettek magukért a fordítók. A filmet kétféleképpen szokták felfogni a hozzászólások alapján, valaki utálkozva nevezi az ünnepek megszentségtelenítésének, de akinek bejönnek a jobbára altesti és politikai korrektségtől teljesen mentes poénok, azoknak remek szórakozást ígér általában az alkotás, aminek második része is van, amiben feltűnik az eddigi szereplőgárda mellett Willie édesanyja is, és jobb híján újabb rablást terveznek Marcus-szal, mivel az alkoholista életmóddal továbbra sem sikerül felhagynia, de sokak szerint a második rész csak egy újabb bőr lehúzása az alapsztoriról, mindenesetre most már napokon (vagy talán inkább heteken) belül meglátjuk azt is, annak megnézését is valahogy karácsony előttre tervezem.

Tudom, hogy tovább folyik az őrület a pszichiátrián, miközben én már kijöttem, és egyetemen voltam, és itt ülök a fűtött lakásomban, és nem gondolok egyáltalán senkire és semmire, ami oda köt, inkább megnéztem a K-PAX - A belső bolygó című filmet, más hirtelen dolgom nem nagyon lévén. Beadandó és zéhá a jövő héten, egyedül szakirányt nem választottam még, talán a holnapi nap folyamán még lesz rá lehetőségem. Enyhe kontraszt az egy hónapos zárt osztályos kezelésről egyetemi konzultációra menni ugyanazon a héten, de hát az élet tartogat meglepetéseket, és produkál érdekes dolgokat.

A film tipikusan úgy van megcsinálva, mint a skizofréniáról szóló filmek általában, hogy külön értelmezhető a pszichiáter szemszögéből és a betegéből, akárcsak például a Viharszget, amiről már volt szó. Adott egy fura külsejű, napszemüveges idegen, Prot (Kevin Spacey), aki egyszercsak megjelenik egy aluljáróban, egy szemtanú szerint egyenesen a semmiből. Aztán amikor fura dolgokat kezd mondani, a rendőrnő drogosnak tartja, és hova máshova kerülne, mint a manhattani pszichiátriára. A pszichiáter Dr. Mark Powell (Jeff Bridges) először masszív Thorazin és Haldol kúrának veti alá, és mivel nem reagál a szervezete ezekre a szerekre, elkezdi érdekelni az ügy. Ráadásul a fény egy olyan tartományát is látja, amit átlagos emberi szem nem (pl. ultribolya sugárzás), ezért hord állandóan napszemüveget, mert fényes bolygónak tartja a Földet. Állítása szerint a K-Paxről jött, bolygója egy ikercsillag körül kering.

A pszichiáter hipnózissal próbál kideríteni Protról valamit, miközben ő esszéversenyt hirdet, amit a megadott időpontig elbírál a betegek között, és kiválasztja azt az egyet, akit magával visz a K-Paxre. Prot feladatának azt tartja, hogy feljegyzéseket készítsen a Földről, miközben meséje gyanúsan kezd hasonlítani az igazsághoz, ugyanis hivatásos csillagászokat is lenyűgöz a távoli csillagrendszerekről meglévő tudásával. Július 27 a kijelölt időpont, amikor Prot visszatér a K-Paxre, eközben a pszichiáter minden követ megmozgat, hogy kiderítse Prot földi életének titkát. Eljutnak életének egy szereplőjéhez, akinek tragikus sorsa felkeltette a helyi média és a nyomozók figyelmét. Prot viszont nem egészen a földi dolgokra koncentrál már: azt keresi, hogy kit vigyen magával a K-Paxre, miközben igyekszik minél több pszichés beteget meggyógyítani. Szerinte az univerzum összes teremtménye képes magát meggyógyítani, és amikor az orvos kérdőre vonja, hogy miért próbál gyógyítani nem orvos létére, ő is kérdőre vonja a pszichiátert, miért nem gyógyít orvos létére. Óvatosnál kissé erősebb pszichiátritika található a filmben, de a pszichiáter emberi oldalát is bemutatja: hogyan él együtt a feladattal, hogyan egyezteti össze a családfői szereppel. Végül szokás szerint mindenki úgy értelmezi a filmet, ahogy akarja, én azért nem mondom el a verziómat, mert nem akarom ráérőltetni senkire a saját magam értelmezését.

Szokásommal ellentétben nem gondoltam túl a filmet, vigyáztam a merész képzettársításokkal, hiszen nemrég szabadultam a zártról. Velem közben minden rendben van, a pszichiáterek is tudják a dolgukat, mert megint megindult a gyámság alá helyezési eljárásom, úgy látszik, néhány évente szeretnek gyámság alá venni, "nekik is meg kell élniük valamiből".

Nagyon fontos cikket olvastam a mindennapi pszichológia filozófiai rovatában a megbocsátásról. Réz Anna idézi Kolnai Aurél Megbocsájtás című előadásának gondolatait: „Nem megbocsátás az, ha fel sem vesszük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a másik megbántott vagy megsértett minket. De az sem megbocsátás, ha egyszerűen csak megvárjuk, hogy elcsituljon a másik iránt érzett jogos haragunk. Nyilvánvalóan nem hívhatjuk megbocsátásnak azt sem, ha időközben rájövünk, hogy hibásan értelmeztük a másik viselkedését, és így nincs okunk haragra; de az sem, ha felmentjük őt a felelősség alól azáltal, hogy magyarázatot keresünk (és találunk) a viselkedésére.”

Milyen érdekes. A megbocsátásnak kizárólag ezeket a fajtáit ismertem, aztán a végén kiderül, hogy ez mind nem megbocsátás. Aztán a cikk végén kiderül, hogy egyáltalán nincs semmiféle kötelezettségünk semmiféle megbocsátásra. Vajon hányszor hívhatják rá a mentőt az emberre büntetlenül? Érdekes kérdés. Hányszor hazudhatnak a beszállítás okát illetően, és mennyi hazugság szerepel az összegyűjtött ambuláns lapjaimból összeálló életregényemben, amit a leszázalékolási bizottság mindig nagy kedvvel bekér, majd unalmasnak találva azt, figyelmen kívül hagy? (Mióta cirkuszt rendeztem a váróban, mert tagoltan beszéltek velem, mint egy hülyével, nekem már be se kell mennem.)

Hányszor tiporhatják semmibe az elveit, vehetik semmibe a gondolatait, az akaratát, hányszor akarnak még gyámság alá rakni? Egy hozzászólásban felhívták a figyelmemet, hogy Az ENSZ Fogyatékossági Egyezménye tiltja a pszichoszociális fogyatékossággal élők akarat elleni kezelését... (Ezt Magyarország is ratifikálta.) Nos, ratifikálta, vagy sem, mostanában ismét családtaggá vált nálunk a pszichiátria, és rajtuk keresztül a rendőrség, a mentők, és az egyéb járulékos szervek. Időközben én is rájöttem, hogy bizonyos embereknél nem lehet okosabbnak lenni, pláne, ha többen vannak, és esetleg injekció is van náluk és bilincs. Komolyan mondom, egy darabig legalábbis, nem akarok a pszichiátria ellen írni, inkább elfogadom őket családi barátnak.

Nem azért, mert megtörtem, mert kétségbeestem, vagy elfásultam, hanem egyszerűen megbocsátottam. Éjszakára egy kis „gondolatrendező” kapszula, és még aludni is szoktam, annak ellenére, hogy nem szoktam. Reggel szarul kelek, de hát bizonyos szerzők szerint, pl. Venyedikt Jerofejev, ez teljesen normális, amellett, hogy gazemberség. Lassan megszokom a rendőrök hangját az erkélyen, amikor cigizek, hogy: „Róbert, jöjjön be a szobába!” Nem gondolom, hogy Isten szól hozzám, nem ijedek meg, hogy hallucinálok, hanem teljesen természetesnek veszem, hogy hivatalos hangnemben felszólítsanak erre-arra, legtöbbször, hogy kövessem őket a mentőautóba.

Néha kiengednek, néha nem, néha tovább is benntartanak, mint indokolt lenne. Csak a miheztartás végett. A pszichiátria 27 éves korom óta családi barát, sőt, idősebb féltestvér, csak én féltékeny vagyok a létezésére, és eddig nem számoltam családtagnak, de most már, ezek után annak fogom. Akit havonta illik meglátogatni, aki meghívhat vendégségbe, sőt wellness-heteket rendezhet nekem, amit illik elfogadni. Nem kell elfogadni viszont, amit én gondolok, mert „cigizek, kávézom és iszok”, „nem tartok rendet”, „nem tudok megállni a saját lábamon”, és amúgy is minden az én hibám. Már tudom, hogy nem kell megbocsátanom, nekem kell elnyernem a megbocsátást. Nagyon rossz voltam. Nem is a pszichiátria a mostohatestvér. Igazából én vagyok a mostohatestvér.

Vagy egyszerűen csak hülye vagyok? Hamar felejtek, indokokat találok, figyelmen kívül hagyok. A cikk azt ajánlja, hogy tanuljak meg együtt élni a haragommal. Én jobbat tudok: nem a haragommal, hanem az óvatossággal, ugyanis a bizalmam az emberekben alapvetően megrendült. Mi lehet a mosoly mögött? Kifent késpenge. Mi lapul a feléd nyújtott karban? Megtöltött fegyver.

Ez után a az utolsó wellness után már nem leszek ugyanaz, ez biztos. Az utóbbi időszak történései mondatják ki velem: alig, hogy elkezdődött az „önálló életem”, csalódtam az emberekben, ez az óvatosság, ez a bizalmatlanság, ez a felnőttség, erre jöttem rá. Ennyi a titok, nem több.

Régebben úgy gondoltam, hogy a hallucinációkat fogom kutatni. Felállítok egy olyan rendszert, mint a folklórban, kielemzem, és a közös elemeket összegyűjtöm. Ma már nem trendi arról hallucinálni, hogy lehallgatank vgy kameráznak, mert tényleg lehallgatnak és kameráznak. Akkor hát, mik a legújabb hallucinációs trendek? (Az adatközlők személyét fedje jótékony homály, balladai, például.)

Hallucinácókat tudnak kelteni. De lfelejttetik velünk a nagyrészét. Plusz a gyógyszerek, bár azoknak kevesebb részük van benne. Pl. ilyenek, hogy tenyésztett, felügyelt faj vagyunk, a marsról származunk, amit megpróbálunk visszakolonizálni. Meg egy csomó minden, aminek nincs értelme. Pl. a rákot kívülről okozzák, meg egy csomó minden betegséget, mantrákkal meg átkokkal. A világ nem olyan hely, amilyennek látjuk, vagy látni akarjuk. Pl. a szocialista megfigyelő eszközök közül egy sem került elő, nem volt igazi rendszerváltás, akinek ezek az eszközök a kezükben vannak, azok irányítják a bábkormányokat, ilyesmi. Van valami háttérhatalom sokunk szerint, a skizofrénekekkel kapcsolatban állnak, mert őket közvetlenül gyötrik, hangokkal, gondolatokkal, érelmekkel, csak a skizók tudják őket rajtakapni, de nekik senki sem hisz... ilyenek, jó téma.

Filmeket nem nagyon nézek. Ez az érdekes. Magyarul szólva leszarom őket. Illetve nincs türelmem hozzájuk. Ezek az infók mégis eljutnak hozzám a "világszellem" által, az emberiség "kollektív tudata" által. Vagyis hackerek. Agyakat feltörő hackerek. Nem is kell feltörni, csak letölteni, és nyomni vissza a szemetet. De sok igazság is lehet közte. Ha dolgozom valamin, csak azon, hogy ne valósuljon meg a virtuális valóság (Mátrix), ami már lehet, hogy megvalósult, de akkor elbaltáztam valamit, szerintem még csak részleges vizuális hallucinációk vannak. szerintem teljeset akarnak, és mindent kontrollálni.

Úgy néz ki, a hétvégén kiengednek, és ilyenkor meg szoktam lepni a kedves olvasókat valami ilyesmivel. Hogy ezeket én hallucinálom, vagy más? Dzsuang-Dszi álmodja-e a lepkét? Ez ugyanaz a kérdés. Mindenesetre sokkal összetettebb, komolyabb hallucinációink vannak, mint eddig bármikor. Kitalálunk-e a Mátrixból, mielőtt megvalósul, vagy már egyszer csak nem fogunk?

Hétfő reggel, főorvosi nagyvizit. Az intézményvezető nekem állt a pofámba ordítani (büdös a szája), és többtanu előtt kijelentette, hogy a "független" Dobra Mária elmeorvosi szakértő beszámíthatatlannak talált, a bírósági szemlével együtt, és újra gyámság alá helyeznek, de "már nem lesz saját akaratom", és elvisznek Nyírbétlekre, vagy hova, vagy Hodászra, és "nagyon hamar zombit csinálnak belőlem". Szerinte hergelem a betegeket, ami nem igaz, én csak néha elmondom a véleményemet, de azt is csak akkor, ha kérdezi valaki, nem erőltetem rá senkire.

Tehát, akkor lássuk Hodászt, lássuk, Nyírbélteket, lássuk azt a kizáró gondnokságot. Egy újabb fejezet az aljasság világtörténelméből. Nem választhattam az egyetemen szakirányt, mert éppen itt rohadoztam bent, de szívem szerint újságíró lennék, és az újságíró dolga, hogy tudósítson. Frontvonalban, életveszélyben, fenyegetések ellenére is.

Amúgy furcsállom, hogy nem állt ki értem senki, sem az egyetem, sem a munkahelyem, a családomról,  persze, már nem is beszélve...sem ez sem az... mint ahogy az általában lenni szokott. Amúgy ha voltak is furcsa gondolataim, még a legelső gyógyszerbevétel előtt elmúltak, ez csak egy olyan kis népi megfigyelés, tehát nincs összefüggés a tünetek és a gyógyszer szedése között, a tüneteket kívülről okozzák. Mindezt megelőzően az orvosi "megbeszélésen" hangosan röhögtek... Mik ezek, állatok? démonok? Emberek nem, az biztos.

Továbbá be lett még ígérve nekem, hogy "le lehet zuhanni a nyolcadikról is", egy kedves ismerőse által a tisztelt intézményvezető úrnak, csak tudnám, mit keresnék én a nyolcadikon. Tudtommal mindig földszinti és első emeleti lakásaim voltak, a tériszonyom miatt. Hodászon, meg Nyírbéltelken nem hiszem, hogy van nyolcadik emelet. Ennyit a pszichiátria "gyógyításáról".

Most már tényleg. Ha ez az utolsó posztom, akkor is megírom, remegő kézzel, szájból kieső cigivel... a pszichiátria egy utolsó narkómaffia.

Csak még annyit kérdeznék az utolsó szó (mondat) jogán: Ez ma hogyan lehetséges, hogyan fordulhat elő ezen a szép Magyarországon?

Ui.: A srácok/lányok gyorsank voltak. Közben megjött a gondnokság alá helyzési papír is. Boldog karácsonyt, Kancsev Alexander! (Az ember alapvetően nem mártírnak születik, szerintem, a körülményei teszik csak azzá.)

A napok végestelen végig, egyformán folynak a pszichiátrián. Zuhanyzás, vérnyomásmérés, reggeli, vizit (ez a kettő felcserélhető), gyógyszerosztás. Ezek a reggeli lelkigyakorlatok, amik külön rákészülést igényelnek. Utána már csak az étkezéseket, és a gyógyszerosztást várjuk, hogy minél jobban elmérgezzenek, minél több mérget sikerüljön belénk adagolni. Nekem már allergiás reakcióm van tőle, fel van puffadva a szemem alatt, és reggel már csak résnyire nyitott szemmel nézek a világba. Mert legtöbbször nem sikerül kiköpni azt a szart. Figyelnek, beszéltetnek, matatnak, megvannak a technikáik. Este 10-től reggel 6-ig van a "kötelező alvás", ennek érdekében brutálisan legyógyszerezik azt, aki nem teljesen tudja ezt a napirendi pontot betartani. Persze, elengedésről szó sincs, orvosi részről senki sem szól hozzám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt dekkolok. Az orvosom szabadságon van, a helyettesítő orvos konferencián, de amúgy sem szoktak túlságossan hozzám szólni. Egy folyosó, egy büntetőtábor, egy börtön.

Le nem engednek, ki az ajtón sem, még kísérővel sem. Mindenre számítottam, csak arra nem, hoy így vág vissza a pszichiátria, hogy koholt indokok alapján élvezhetem a vendégszeretetüket már 3. hete, holott semmi bajom. Beperelhetném őket, ha értenék ehhez a pereskedéshez, és tudnám, egyáltalán hol, kin kezdjem ezt az egész pereskedést. Mindegy, kit érdekel?

De nem is ezért kezdtem most írni, hanem mert van egy videó rólam, ez egy műsornak volt a része, Tabukról tabuk nélkül, 2-es sorozat, 3. rész, és ez a videó az én szerepem ebben a sorozatban. Persze, nem a végleges változat, de közel a végleges. Most nem mesélem el az egész forgatást, lényeg, hogy egy napig volt nálam a stáb, és úgy vettük fel a videót. Csak arra akarok kilyukadni, hogy én a skizofréniára (ha az, egyáltalán, mert szerintem simán technikai/egyéb zaklatás) szerintem jobb terápiát javasolok benne, mint ez a gyógyszeres mérgezés. Igaz, nem csináltam vlogot, nem is fogok, de köszönöm a Tabukról tabuk nélkül stábjának, hogy egy egész jó kis anyagot vettek fel velem. Lássuk?

Legalábbis a pszichiátriai ittlétem alatt ezt sikerült kiderítenem. Minden második embert öngyilkosság gyanújával szállítják be. Érdekes módon az érintettek nem emlékeznek ilyen irányba tett kijelentésekkel, de mostanában Szabolcs megyében már az olyan kijelentésekkel is vigyázni kell, mint hogy „Szar az élet”, mert a mi orvosaink nyelvészetileg is képzettek, és könnyen kihámozzák az ilyen kijelentésekből a rejtett tartalmat, hogy ti. Az illető öngyilkos akar lenni.

Én öngyilkosság címén már a második hetemet húzom le itt, az illetékes orvosok közben szabadságra mentek, meg konferenciáznak, engem pedig hagynak egy kicsit pihenni a zárt osztályon, le se járhatok, nem baj, a zuhanyzóban le lehet nyitni bukóra az ablakot, oda járok inhalálni. A résen át még a külvilágból is láthatok egy szeletet. Gyönyörű ez a város, na.

Közben tisztelt kezelőorvosom javaslatára majdnem megszüntették a tanulói jogviszonyomat, annyira megértő ember, az injekciót viszont duplán méri, nem hiába jó orosz ember. Bolgárok, oroszok, vietnámiak, egy testvér itt mindenki, ritka a magyar szó. De a magyar néplélek idegen ajkú tudorai derekasan tartják a frontot az öngyilkossági hullám áradatában. Vagyis az öngyilkolási őrületet úgy tartják kordában, hogy megvédik a magyar néplelket az önsorsrontásról (mivel depresszióra, pláne öngyilkosságra hajlamos fajta a magyar), és bekúrják őket a pszichiátriára. Kifelé nem nagyon engedik őket, inkább a szabadság, inkább a konferencia, ők meg legalább addig a pár hétig is tovább élnek, ameddig bent vannak a pszichiátrián. Micsoda jótevői a magyaroknak!

Az elmúlt két napban írtam is egy kis játékot Halál a pszichiátrián 3 címmel. Ezt ugyan sohasem akartam megírni, de ilyen autentikus ihlető forrásom nem lesz még egyszer (remélhetőleg), az alkalmat megragadva gyorsan trilógiává bővítettem a kis játéksorozatomat. Úgyhogy letölthető az újabb kis opuszom, a Halál a pszichiátrián 3 – Öngyilkos küldetés

Aki a korábbi játékaimra kíváncsi, megtalálja itt: roboman.itch.io

Ez a kis szössztenet pedig itt: https://www.interactivefiction.hu/wp-content/uploads/2019/11/hal3-crash-recovered-3.zip

Mindenkinek további kellemes öngyilkosságmentes novembert kívánok, sőt, szerintem a dry november és a dont shave november mellé fel lehetne venni a dont kill yourself novembert is. Nem tudom, mennyire merész a feltételezés, ha nem lennének ezek a kvázi-öngyilkosok, konganának a pszichiátriák az ürességtől, de a pszichiátria, persze, minden helyzetben feltalálja magát.

A pszichiátria eredete egyszerűen homályba vész. Thomas Szasz egy Charcot nevű neurológus hisztériáról írott tanulmányához köti. A pszichiátria tehát az elmebetegség fogalmán alapul, aminek első megfigyelt képviselője a hisztéria nevű "elmebetegség". Hisztériát már régen nem diagnosztizálnak, a pszichiátria viszont azóta is virul.

A hisztéria nevű betegséget a Francia Akadémia fogadta el először. Később sajnálatos módon bebizonyosodott, hogy Charcot túlbuzgó segédei szimulánsokat vittek az esettanulmányokhoz, hogy a "mester" tudományos becsvágyát kielégítsék. Hisztéria tehát nem nagyon van manapság napjainkban, tehát nem lenne mi igazolná a pszichiátria létét a skizofrénia és a depresszió nélkül.

A skizofréniát Eugen Bleuler "találta fel", valamikor a 19. század végén, először dementia praecox néven, majd lassan ez vált a hisztéria helyett a pszichiátria önigazoló sarokkövévé. Ha be lehetne bizonyítani, hogy skizofrénia sem létezik, már semmi jogalapja nem lenne a pszichiátriának. Márpedig én, ami megfigyelést tettem magamon a "skizofréniámmal" kapcsolatosan, egyre jobban arra utal, hogy a skizofréniát külső erők okozzák.

A pszichiátriával amúgy semmi bajom azt leszámítva, hogy embertelen, bosszúálló, megtorló jellegű intézmény, vagyishogy túlságosan gyakran választ ilyen jellegű intézkedéseket. Ami ott folyik "gyógyításnak" nevezni azért, valljuk be, erős túlzás. Embertelen a bánásmód, sokan a Gulaghoz, Recskhez hasonlítják.

A skizofréniát mi okozhatja? Erre már sokféle elméletünk van. Okozhatják egy népszerű elmélet szerint a CIA-tól származó hangfegyverek. Okozhatják vízi emlősök, akik jóval fejlettebb elmével rendelkezhetnek, mint amit feltételezünk róluk. És skizofréniát okozhatok akár én is, ha házilag összebarkácsolok egy hozzá megfelelő kütyüt.

Most felejtsük el, amit a skizofréniáról tudunk. A sok blablát. Igazából az egész arról szól, hogy hangok szólnak a fejedben. És jellemzően nem kedves dolgokat mondanak neked. A pszichiátria feltételezi, hogy ez is az "elme" megbetegedése, mint (a már nem létező) hisztéria. Én feltételezem, hogy külső szereplők összehengolt támadásából áll egy-egy "pszichotikus sub". A pszichiátria -jóindulatúan, vagy sem, hagyjuk- agyra ható idegmérgekkel kezeli. A pszichiátria érdekelt abban, hogy ne derüljön fény ilyen pszichés támadás létezésére, tehát segít elleplezni ezeket, ha nem is működik aktívan közre bennük. Kevéssé hiszem, hogy létezik ilyen pszichés támadásra technológia, és még soha senki nem használta ártó szándékkal. Ugye, milyen jók az emberek? Mindez skizofrénia, amit kezelni kell gyógyszeresen. Van valaki a mai világban, aki ezt az egészet elhiszi? Az egész skizofrénia-sztori egyre kevésbé hihető, de csak ragaszkodunk hozzá. A múltkor odaintettem Helgának, aki városzerte ismert figura, skizofrén, és aluminiumdobozok gyűjtéséből él. Ő furán rám nézett, vágott egy fejet, és ennyit mondott:

-Csinálhatod. A társadalom ilyen.

Ez a valóságunk. Technológiai zaklatás ellen szedjünk orvosságot,és imádkozzunk a jóistenhez. Hátha segít.