Skizofrénia underground

Mostanában úgy érzem, hogy kiveséztem a pszichiátriát, mindig azt mondom, hogy nem lehet róla többet írni, de aztán mégis lehet, de egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember, úgymond, “átlát a szitán”, és rájön, hogy az egész rendszer rohadt, és szadistákat foglalkoztat. Ám most kevésbé óhajtok a szadizmussal foglalkozni, annál is inkább, mert ezen a ponton az ember felteszi a kezét, és csak annyit kíván nekik csendesen, hogy: “Jó, akkor toljátok el a bringát minél hamarabb.” De aztán rájön, hogy elferdült perverzekből és szadistákból mindig lesz utánpótlás, így tehát pszichiátria is lesz, persze, “gyógyítás”-nak beállítva a tevékenységet, amit végeznek.

Most inkább beszéljünk egy ember útjáról a nemi érést illetően. A melegeket nem tartottam mindig problémásaknak, próbáltam őket mindig, ha nem is megérteni, de elfogadni. Fiatalabb koromban, és elméletben, nem zártam ki azt sem, hogy az ember szexualitása ilyen – pszichiátriai szóval – spektrumon mozog, a hetero- illetve a homoszexualitás között. Meg hogy születési dolog. Aztán, persze, rájöttem, hogy a meleglobbi szedette ki egyáltalán a pszichiátriai betegségek közül, amit éppen jól tett, de nem csak ezt kellene kiszedetni, hanem kb. mindent. Csak nincs mindenkinek külön lobbija. Skizofréneknek pláne nincs. Skizofréneknek kuss van. És bűnözőként kezelés, és erőszakos beszállítás és fogvatartás, ami – mint Thomas S. Szász óta tudjuk, emberiség elleni bűncselekmény. De nem csak ez, hanem kb. minden, amit csinálnak, de ebbe most ne menjünk bele, mert most nem ez a fő téma, kivételesen.

Aztán írtam egy szép cikket a sapioszexualitásról, meg ilyesmi, de most már szinte biztos nem én leszek az, aki – mint például egy melegeket átnevelő tábor vezetője – maga is rájön, hogy meleg, és új életet kezd egy férfival. A biszexszeket sem tudom hová tenni, eddig azt hittem, hogy neki mindegy, hogy férfival/nővel él együtt, ám utólag kiderült, hogy ha nővel él is együtt, idővel egyre kevésbé tudja nélkülözni a kirándulásokat a Farbatosz-szigetekre. 40 éves korom után, amikor a “pszichiátriát meg nem járt” emberek sokan az újrakezdésen, 2. családon gondolkodnak (ez genetikailag vagy társadalmilag kódolva lehet), nekem egy dolog kezd világossá lenni: egyre kevésbé tartom jófejségnek a transzneműséget, a “melegséget”, a biszexualitást, de ide tartozik a puhapöcsség is. Mondjuk, ez talán bocsánatos bűn, tekintve az aszexuális korszakaimat, amiről többet és szívesebben beszélek, mint ameddig valóban tartanak. Sajnálatos, hogy a pszichiátria abba is beleszól, hogy a nem túlságosan aktív párválasztási hajlandóságom mégjobban be legyen korlátozva. Akkor tehát milyen nővel képzelem el a jövőt? Azt hiszem, a Wahn-állapot című versemben írtam le a legjobban:

“Bocsáss meg, de nem érdekel

A saját korosztályom,

Csak a fiatalok, meg az öregek”

Úgy gondolom, egyre inkább így érzek. Kicsi vagy nagy “csont”, sovány vagy kövér, majdnem mindegy, körülbelül annyi a feltétel, hogy lehetőleg ne az én korosztályom legyen, pláne nem ugyanannyi idős (esetleg 1-2 év ráhagyással), mert az rohadtul unalmas, és felettébb kispolgári (és leginkább olyan gazdasági társulás színezete van, legalábbis nekem). Ez talán még nem számít perverziónak, vagy pszichiátriai kategóriának, de nemrég volt erről egy filmsorozat, ami most nekem nem jut eszembe, de már az internetnek se… Szóval annyira talán nem is fontos az egész, hogy most elkezdjem még tovább ragozni a témát… Talán majd 20 év múlva, ha addig nem irtottak ki...

Szóval életem derekán visszataláltam a klasszikus, ha úgy tetszik, konzervatív értékrendhez a kérdésben, bár, ha jól meggondoljuk, sosem távolodtam el tőle igazán, talán ezért is van, hogy mind a mai napig képes vagyok tükörbe nézni, ha úgy alakul... Egyébként az is van, hogy skizofrének számára a "melegség" ellenjavalt. (Nem általam.) A szakirodalomból és a való életből is tudnék példát mondani, hogy őket jobban "megpurgálják" a pszichiátrián, mondván, "nem tudják, hogy mit cselekszenek". Bár, szerintem, nagyon is tudják. De ennyiféle társadalmi hátránnyal már még bajosabb együtt élni.

A Légió 3 egy nagyon távoli (vagy túlságosan is közeli) jövőben játszódik, pszichiátriáról szó sem esik a skizofrének tekintetében, már csak az erő divíziói hajkurásznak skizofréneket, akik nagy hatalmú mutánsokká vedlettek át (képességeik kifejlődtek, de ilyen ez a Marvel Univerzum, mindent szuperképességek mentén képzel el, ettől fantázia). De már ők sem hajkurásszák, David (azaz Légió) lett a legnagyobb hatalmú mutáns, és félő lesz, hogy elpusztítja a világot. Ezért az eddigi szövetségesei is ellene harcolnak (pl. Sydney, az exe, ő pl. állandóan megpróbálja megölni, azaz meg is öli, de itt jön a képbe Switch, az időutazó lány, aki állandóan megmenti, szóval érdekes játék veszi kezdetét). Itt van még Cary és Kerry a dupla személyiségű mutáns-testvérpár, eredetileg ők is Davidre vadásznak, de néha, hol akaratukon kívül, hol azon belül, segítségére is vannak.

Egyébként meglehetősen rejtélyes, hogyan gondolták, hogy David el akarja pusztínai a világot, amikor csak egy kábítószerélvező kommunát vezet, ami csupa fiatal nőből áll. Igazából veszélyt nem jelentenek, az észjátékos csak David (Légió), és a gyerekkori, leszbikus-kábszeres havernője, akit igazából elfelejtettem, hogy hívnak, de valahogy teherbe ejt egy szűzet, ez fogja majd nyomra vezetni Switchet a szekta vagy kommuna hollétét illetően, amúgy egy idő után kiderül, hogy az egész társaság David körül csak egy díszlet: a fiatal kiscsajok csak késekkel hadonászni tudnak, Cary-hez képest azt is szánalmasan. Szóval David egy légiónyi agyatlan, üresfejű liba vezetője, akik valószínűleg elszívták azt is, ami volt nekik, de végül is Switch-csel együtt majdnem csak sikerül mégis elpusztítaniuk a világot, miközben üldözőik elől menekülnek. Igazából semmi új nincs ebben a részben (a fentebb vázolt furcsaságokon kívül), csak belép az időutazás az eddig is elég zavaros cselekményvezetésbe, és ez bonyolítja tovább a szálakat, meg az időszörnyek, időfalók, vagy mik.

Szerintem nem titok, a Légó készítői a 3. résszel elvarrni akarták a szálakat: a sorozatban ennyi volt, mindenkit a helyére tettek végül, és mindenki megbékélt mindenkivel, illetve a saját sorsával, szóval folytatásra nem nagyon kell számítani (legalábbis mostanában). Volt, aki rosszul járt, volt, aki még rosszabbul, igazából lehet, hogy nem is nagyon történt semmi, csak az idő egy kicsit helyre billent, megváltozott, és ettől mindenki megváltozott, hétköznapi történet. David családját ismerjük meg behatóbban, előzményként, hogy egy cigány-skizofrén édesanyától származott, akit a haláltáborból megmenekült, és egy gondolatolvasó édesapától. A Légió üzenete szerintem az, hogy a skizofrénia adomány, és nem elnyomni kell, hanem hagyni kifejlődni, és az én üzenetem is ez, nevetségesnek tartom azt a boszorkányüldözést, ami ma (2020-ban!) pszichiátriai szinten megy a skizofrének ellen. Nyugi, nem fogjuk az okostechnológiátokat megzavarni (nagyon), a skizofrénia végső soron csak „sámánbetegség”, és elég régóta jelen van a Földön ahhoz, hogy ne kelljen állandóan levadászni bennünket, injekcióval szurkálni, és gyógyszerekkel tömni, erőszakoskodni rajtunk, és kényszerrel elvinni és leszedálni.

Ez már nem a vérgőzös XX. század, hanem a valamivel komputerizáltabb, és talán (remélhetőleg) némileg humánusabb XXI. század. Ha valakinek sámánkodhatnéka van, valakit erre hívott el a sors, hadd fussa végig a „subjait”, ahogy „tudományos” nyelven fogalmazunk. Mindegyik utazás egyre rafináltabbá, és bölcsebbé tesz, és ha nem őrli fel közben a társadalom, profitál belőle. Lehet, hogy hasznot nem fognak hajtani, de ezt a filmet megnézve gyökeret vert bennem a gondolat, hogy a bolygónak szüksége van ránk (is).

Kérem, ne csináljuk tovább a boszorkányüldözést!

Ne nyírjuk ki a sámánjainkat (a civilizáció nevében)!

Ez barbárság. Neobarbarizmus.

Vissza a sulihoz. Az egyetemen sok érdekes sztori elhangzott, de legérdekesebbnek messze a Világok harca történetét tartottam. A H. G. Wells által 1898-ban írt science-fiction regény rádióadaptációjáról van szó, melyet Orson Welles készített el, és 1938 október 30-án sugározták. Utoljára 2005-ben csinált belőle filmet Steven Spielberg, egy mai szemmel meglehetősen unalmas mozit sikerült összehoznia. A szüzsé szerint a marslakók minden ok nélkül megtámadják az embereket, és végül a tőlük kölcsönzött technológiával sikerül őket csak legyőzni. De a történet nem számított mindig ilyen unalmasnak, a maga korában rendkívül újszerűnek hatott. A rádiójáték igencsak eljátszotta a szerepét az írott sajtó és a rádió közötti médiaharc idején. Egy újfajta média bemutatkozásakor mindig lejátszódik egyfajta küzdelem, az akkor vezető írott sajtó természetesen nem tekintette jó szemmel a rádió térhódítását. A legenda szerint a Világok harcának rádióban való bemutatásakor pánik tört ki az Egyesült Államokban, más verzió szerint nem is tört ki akkora pánik, csak a sajtó (jelesül leginkább a New York Times azt terjesztette el a rádiójátékról, és ezzel az új média veszélyeire hívta fel a figyelmet).

A Világok harcának 1949-es ecuadori bemutatója sem sikerült túl rózsásra: a feltüzelt hallgatóság kivonult a rádióadás helyszínére, és nemes egyszerűséggel meglincselte, lemészárolta a szerkesztőség tagjait, számszerűleg 7 rádióst végeztek ki, akik megmenekültek, csak a szerencséjüknek köszönhették. Egy-egy új média bemutatkozásakor a technofilek és a technofóbok mindig összecsapnak, de ritkán sikerül ennyire brutálisra. Valahol az „arany középszer” a legcélravezetőbb, amit már az ókorban feltaláltak, és csak azon kellett vitatkozni, hogy melyik nemzedék a hülyébb, amelyik tisztán issza a bort, vagy amelyik vizezi, de ha mégis inkább vizezni kell, akkor hogyan, és milyen arányban. (Ezt az ókor mániámat, úgy látszik, nehéz levetkőzni.) Most mire akartam ezzel kilyukadni? A film tényleg inkább unalmas, de mivel médiatörténeti jelentősége van, ajánlom mindenkinek, hehe. Ha már én végigszenvedtem magam rajta, szenvedjetek ti is! Egyébként annyira nem vészes, egy család életét mutatja be, ahogy elrejtőznek egy természeti jelenség elől, amikor is megjelennek a tripodok, és elkezdik lemészárolni a lakosságot, a középső fele lényegében pincében bujkálással telik, és a happy end. Végülis az embernek (pláne média szakon) néha már tök mindegy, mit néz, csak nézzen (ki a fejéből!).

Viszont ezt az alkalmat szeretném megragadni arra is, hogy elmondjam a véleményem az ufókérdésről. Jól figyeljünk, mert csak egyszer mondom el. Igen, valóban láttam ufót (már amennyiben ez még mindig az unidetified flying objectet, azonosítatlan repülő tárgyat jelent). Az ufó nem volt nagy, sőt, szabad szemmel alig volt látható, ami nem meglepő, a valószínűsíthetően nanotechnológiájuk miatt. Természetesen mi óriások vagyunk hozzájuk képest (ha volt egyáltalán benne idegen lény, mert azt nem láttam). Életemben egyszer láttam (ha ugyn nem hologram volt), úgyhogy semmiféle ufóvándorlásnak célpontja nem vagyok. Kis, csészealj-szerű képződmény, és valamiféle sugarak jönnek ki belőle. (Ez még a drónok megjelenése előtt volt, csak a rend és a pontosság kedvéért). A népszerű ufó-jelenségről annyi a véleményem, hogy a második világháború óta borzolja igazából a kedélyeket, ilyen hidegháborús jolly jokerként vagy easter eggként, de szerintem a világháború óta jócskán az emberek rendelkezésére állt már bármiféle (hadi, pszichológiai, stb.) technika, hogy bármiféle vélt vagy valós ufót vagy idegent létre tudjanak hozni, azzal zavart kelteni, vagy eltitkolni vagy úgy tenni, mintha eltitkolnák. Persze, ez csak az én véleményem a csészealjakról és a kis zöld emberkékről. Valójában én úgy képzelem, mint a sárkányt, ami egy valóban létező állatfaj Komodón, a mesében felnagyítanak, tűzokádóvá tesznek, emberi nyelven beszéltetnek, és megtanítják vele az összes spellt a varázskönyvből.

A világ általában békésebb hely, mint amennyi félelemkeltés van benne. Mondom, általában. Persze nem mindig, és nem mindenkinek.

Napok óta fagyizok és pihenek, de nem a föld alatti bunkeromban, hanem a wellnessben, sztk, 5. em, 5-ös szoba.

A pszichiátriai szobámban ez az arabusul ordibáló 2-ős ügynök Jumurdzsák, meg ez a balinbajszú diszkókirály azt mondják, hogy én vagyok a nagyfiú. Hát, persze, hogy én vagyok a nagyfiú, mert most is 3 könyvet olvasok egyszerre, az Újszövetséget, a Kalevalát és Kurt Vonneguttól a Börtöntöltetléket. Ezek meg azt hiszik, hogy befekszenek, mint a heringek, és ágyban forgolódással, meg fingással irányíthatják az Univerzumot. Lehet, hogy ez eddig így volt, de ez itt már édeskevés, drága feleim. (Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc.)

És nem hogy nagyfiú vagyok ilyenkor, hanem ha Lovecraft-et nézzük, én vagyok az egyik Nagy Öreg, csak hajlandó vagyok (írásban és néha szóban megnyilvánulni. Nem csak jelnyelvvel, fingással, meg mormogással, meg vakarózással. A teljes igazságot most nem írhatom le, drága feleim, Hölgyeim és Uraim, mert attól nekem is leakadt az agyam, és 4 napig ültem a sóstóhegyi kertben, cigarettázva. Szóval ide kerültem, hogy hogy kerültem ide, nevezhetjük hiperűrugrásnak vagy materializálódásnak, egyszer csak fent voltam a wellness 5. emeletén, olyan büdösen és toprongyosan, ahogy az ágyból kikeltem 4 napi gondolkodás után. (Lehetett több is.)

Szóval, mivel kufsteini magányomban nem írhattam vérrel, nem írhattam szarral, csak a kis focis füzetembe írhattam, amit szándékomban állt egy takarítónő ismerősömmel kicsempésztetni a wellness-ből, átdugva a kórház kerítésén a szülészeti osztálynál, de hiba csúszott a számításba, avagy szar került a ventilátorba, és a kis girhes füzet nálam maradt. Ezt az egy bejegyzés-torzót sikerült onnan megmenteni, egyébként ez a második bejegyzés, ami arról szólt volna, hogy a pszichiátrián élő emberek tkp nagy hatalmú mutánsok, és az elsőnek a végén kifejtettem, egy szép hasonlattal, amikor az egyik tata felmutatott a pókhálóra, a pókháló hasonlat pedig azt fejezte ki, hogy pok-haló.

Lehet, hogy van benne valami, lehet, hogy nincs. De mostanában úgy vettem észre, hogy az erős szimpatikus mágiát, és voodoo-zást, és füstjeleket, amiket a pszichiátrián használták, megpróbálja felváltani az informatika, 5G, vagy 4G, mit tudom én már, de olyan erős az elektroszmog a pszichiátrián is, egy kapitalizálódó, információ központú társadalomban, hogy csak az szívja meg igazán, akit elvágnak a kommunikációs csatornáktól, és a pénzenergiától, vagyis az anyagi erőforrásaitól. A mai korban az szenvedi a legnagyobb keresztséget Krisztusban, aki e 2-ben szűkölködik, pedig tehetsége lenne hozzá. Bár, egyesek szerint, Krisztust nem kizárólag a szenvedéssel lehet mérni, de ezeknek a javaknak az elvágása, eléggé nagy lelki teher.

És hogy mi mindenből a tanulság, az a pszichiátrián elszívott utolsó előtti szál cigi elszívása után fogalmazódott meg bennem, amikor már mindennek vége volt, amikor már lement az utolsó vizit, és végiggondolva az utolsó 2 hét welness történéseit, arra a megállapításra, jutottam, talán egy hang volt a fejemben, talán egy gondolat (a 2-t nem mindig könnyű szétválasztani), szóval azt mondta az a hang vagy gondolat, hogy az a tanulság, hogy nincsen tanulság. Az utóbbi 2 évben 1 subot úsztam meg Balatonalmádiba való meneküléssel, 2-nél bevittek a kóterba, szóval a pszichiátria vezet 2:1-re. Viszont gyökeret vert bennem a gondolat, hogy 2 igazi orvosi innováció létezik, az egyik a kézmosás, amit Semmelweis Ignác talált fel nagyon helyesen, de úgy, hogy egyetemet neveztek el róla, a másik pedig a levegőváltozás (nem összetévesztendő a klímaváltozással), vagyis elutazni egy kellemesebb környezetbe. A többi humbug, hókuszpókusz. Akár 4G-vel, akár 5G-vel, akár okos technológiával, a vége mégiscsak az, hogy orvosi latinul karattyolnak feletted, de te, mire felocsúdnál, elszedték az összes pénzedet, és már csak ennyit hallasz (amit magaddal is vihetsz a túlvilágra):

„Ámen.”

- Mindig ez történik, ha valaki nem marad a kaptafánál. Napok óta minden összekeveredett – dohogta a delfin nyakláncos férfi – és egy csettintéssel kimerevítette az ütésre készülő zsoldosokat a pszichiátria dohányzójában – Mi a neved, fiú?

- Ha-Nocri – feleltem félig viccesen, és eléggé sápatagon a 100 darab gyűrt cigi elszívása után. Tudtam, hogy aznap még pontosan 100 szál elszívása vár rám. Hiszen most ez a munkám. Persze voltak, akik segítettek, a felvidéki nemes, aki kutyabőrét szegre akasztva dohánytermesztéssel foglalkozott feketén, és a sátoraljaújhelyi fermentálóban dolgozó gyári munkás, aki csak úgy horrdta ki a dohányt, otthon feldolgozta, és citromlével kezelte.

- Hát a szakmád?

- Könyvelő – feleltem arcom a tenyerembe temetve.

- Könyvelő, könyvelő… Mit csináljunk egy ilyen könyvelővel…? Aki összekeveri a szezont a fazonnal, és a naplófőkönyvvel való foglalkozás helyett a fantasy regényeket dugdossa az asztalfiókban, miközben a pótvizsgájára készül könyvvitelből? Az akasztófáravaló! - A zsoldosok ismét mozdulhattak, de ütésre emelt kezük ott maradt mégis a levegőben

.- Mérgezzük meg! Üssük mégis agyon! Könyörgöm, akasszuk fel! A tűzre vele!

Öngyújtó kattant, és amikor izzadva, remegő kézzel rágyújtottam az újabb cigire a langyos, büdösvizes 3 az 1-benemet kortyolgatva.

- Könyvelő, könyvelő… Nem, ez tiszta… Engedjük mégis vissza… Végülis nem ő tehet róla, hogy nem figyelt a szótisztázásnál, és a könyvelést könyvezésnek értette… Haloperidol és rivotril, aztán felőlem menjen vissza abba az egyetemi könyvtárba, úgyse fog ez már tudni semmit, úgyse lesz már ebből ember, és a legfontosabb, hogy egy korty alkoholt sem. Világos? Majd szólok ennek a Szabónak, hogy engedje vissza, de rúgja ki, vagy rúgassa ki, vagy mit tudom én már. Kérem az elbocsátását!

Néhány nap múlva:

- Mit hoztál jófiú? - kérdezte a professzor az egyetemi kocsmában a tanítványát.

- Hát, nem hoztam, hanem vittem volna, az antikváriumba, van egy pár könyv… - kiraktam őket az asztalra. A professzor végignézte a kollekciót, és kivette a vékony füzetet, ami Hésziodosztól az Istenek születését és a Munkák és napokat tartalmazta – Ez érdekel. Mennyit kérsz érte?

- Egy felest és egy sört… - válaszolt - bár annyit se ér már – motyogta szinte már csak maga elé. Aztán üres tekintettel lenyomta a felest, kiitta a sört, megtörölte a száját, majd a hátára csapta a batyuját. A professzor vissza akarta adni a könyvet, de a tanítványát ez nem nagyon érdekelte.

- Az üzlet, az üzlet… gazdasági iskolába jártam – mondta kissé önérzetesen – könyvelő vagyok – ez elég kísértetiesen hangzott az egyetem falain belül – megyek egy házzal odébb...

- Ez hülye! - mérgelődött a professzor, amikor egyedül maradt az asztalnál, a Hésziodoszra meredve – hogy fogok ennek diplomát adni? Ez teljesen elitta az eszét! Mondjuk, én is, az igaz… Mindegy, járkáljon csak a könyveivel… már csak árnyéka önmagának… tudom, hogy sokan már eleve alkoholistán kerülnek ki az egyetemről, de aztán majd csak lenyugszanak, és elhelyezzük őket valahová… de ez a haloperidol… tiszta szégyen… méghogy könyvelő… meg gondolatrendező… ezt teljesen összekeverték… tiszta szégyen… most már mindegy…

Aztán megjelent egy lány a társaságból, és puhán a professzor vállára tette a kezét:

- Hagyd, Csaba, ő már csak ilyen, mindig is ilyen harmadikutas volt… már elsőben Németh Lászlót olvasta, meg valami blogokról zagyvált… Tudja, mit csinál… Majd csak megsegíti az Isten.

- Méghogy az Isten… Persze, segít ő magán, meg minden… de hát az Isten verje meg! Én már nem tudok ezzel foglalkozni, és nem is akarok. Tűnjön is el… de bassza meg! Akkor te is eltűnsz, és én is, meg mind sorra, és ki tudja mikor kerülünk elő, mikor tesznek ki minket megint.

Azóta, mikor arra járok, igyekszem nem túl nagy feltűnést kelteni, csak átutaózóban, fű alatt, mintha ott sem lennék, próbálok úgy tenni, hogy csak fel ne ismerjenek. Persze, sohasem sikerül. Valaki mindig felismer. Elütök a tömegtől. Soha nem voltam tömegember. Mások a mozdulataim, mások a gesztusaim, meg a nézése, meg a járása, kis Grófo szerint…

„Eh, bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek!” - ahogy Rejtő Jenő mondaná – de addig is… marad ez a séta… ez a kolompolás… már hajnalban… mindenkinek lennie kell valahol... amíg világ a világ és még két nap... Au revoir!

Az emlékek őre - Intés az Őrzőkhöz

Az emlékek őre című ifjúsági regény filmváltozata egy látszólag idilli társadalom életét meséli el, ahol az embereknek nincsenek már negatív érzelmeik, mert távoztatták őket a világból. A film kezdetén három fiatal barátságát követhetjük nyomon, és azt a ceremóniát, ahogyan a gyerekkorból a felnőtt korba lépnek át. A kommuna mindenkinek megköszöni a fiatalságát, gyerekkorát, és kiosztja, ki milyen feladatot kap. Fiona a csecsemőgondozóba, Asher a egy drónszerű gépet irányító központba kerül, Jonas-t pedig Őrzőnek választják ki, ami körülbelül egy egyszemélyes töriszaknak felel meg. Az előző Őrző betanítja a világból száműzött emlékekre, hogy a múltat értékelve kedvező döntéseket tudjon hozni a jelenre és a jövőre vonatkozóan.

A történet azonban hamar átcsap antiutópiába: Mindenkinek kötelező minden nap injekciót kapni, hogy távol tartsák maguktól az érzéseket és érzelmeket, mert akkor felborulna az úgynevezett harmónia. Szóval lövik magukat minden nap szorgalmasan, az érzelmek ellen, a „boldulás” ellen. Jonas az emlékek hatására kezd rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a társadalomban, főként azt nehezményezi, hogy ez a közösség nagyon nehezen tűri a kudarcot, 1-2 sikertelen teszt, és jön az elbocsátás a Másholba akár a családegységből is. Főleg csecsemőket és időseket bocsátanak el injekcióval a Másholba (persze a legnagyobb szeretettel), de bárki megkaphatja a szurit, akinek ellenszenves a viselkedése, így Fionát is ez a veszély fenyegeti, ha nem kell neki a mindennapos szuri, ami az emlékeket és érzelmeket kordában tartja, akkor jön a végső nagy szuri.

Jonas nem bírja tovább az emlékek és érzések és a mindennapi, injekciós realitás közti kontrasztot elviselni (ezért nem is szedi már egy ideje), szerinte nem tűnt el a gyilkosság a világból, csak átnevezték, ezért biciklre pattan, és kibiciklizik az ismert világból, a Peremen túlra, és ezzel egy csapásra emlékeket és érzéseket szabadít fel a közösségben, még akkor is, ha ő maga az ismert világon kívül kerül is. Hóna alatt egy halálra ítélt csecsemővel új életet kezd, és reméli, hogy nemsokára visszafogadja a társadalom Fiónával az élen, akit már szintén fenyegetett a tű. Satöbbi. Happy end? Talán. A film végkifejlete optimista jövőképet vázol fel.

Egyszer egy Ady Endre nevű ingujjas újságíró és versköltő, akit élete vége felé szintén a diliház fenyegetett, szintén szózatot intézett az Őrzőkhöz, akiknek fontos feladatot szán az akkori forrongó világban, a humanizus, a magasabb erkölcsi értékek, a szépség, ésatöbbi őrzését, ezt az Intés az Őrzőkhöz című versében adta közre egészen mágikus, archaizáló stílusban:

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Azt hiszem, Az emlékek őre és az Intés az Őrzőkhöz megfejtése is egy rugóra jár: a kulcs a szeretet. Hogy kik azok az Őrzők, és kik nem, és vajon mindig is itt voltak a csillagok alatt? Nem tudni...

Elég az hozzá, hogy minden másképp van. A disszociatív személyiségzavarocska sem úgy van, ahogy gondolták. Amit sorozatosan összemostak a skizofréniával, hogy még ezzel is összekeverjék a díszes társaságot. A disszociatív személyiségzavaros filmeket sorozatosan szeretnék letiltani pl. a Netflixről, meg mindenhonnan, mert, úgymond negatívan tünteti fel a disszociatív személyiségzavart. Persze, hogy negatívan tünteti el, hiszen – mint ahogy a skizofrénia sem létezik, disszociatív zavar sem létezik. Volt egyszer egy szocializmus és egy kapitalizmus, egy dologban egyeztek csak meg, abban mind a két világrend egyet értett, hogy kell az agymosás, és kell a nácik által kitalált pszichiátria. Szóval, hogy milyen kísérletek folytak itt, és milyenek nem, én nem tudom (lol! Azért egy kis sejtésem van…), de Drábik János egy könyvet szentelt ennek és egy YouTube videót, már 2004-ben, amikor még Amerikában is csak pedzegették ezt a dolgot. A történet arról szól, hogy Amerikában a politikai szférától kezdve mindenhol biorobotokat kezdtek előállítani. Mégpedig oly módon, hogy már gyerekkorukban kondícionálták az embereket pszichológiai módszerekkel arra, hogy felosztották az agyukat partíciókra, mondjuk, és ezzel több személyiséget állítottak elő. Azóta ez közismert dolog lett, a Family Guy is feldolgozta a témát. Arról is van szó, hogy az Amerikai szenátus akkori tagjait egy könyvben megvádolták sorozatos istentelenkedésekkel, amire ők nemes egyszerűséggel basztak reagálni, hátha így elsikkad a téma. Tévedés történt, a könyv rövidesen már 10 kiadást ért meg, a sztori szétterjedt, akkoriban még így mentek a dolgok. De a tisztelt béketábor sem volt sokkal lemaradva a módszer alkalmazásával.

Trance Formation of America

Szóval Cathy O Brien és Mark Phillips 195-ben megírta a Trance Formation of America című könyvet. Nevekkel, adatokkal, fényképekkel megvádolták a szenátus több tagját pedofíliával, fajtalankodással, okkult dolgokkal, szó szerint sátáinimussal (baphometizmussal), és elmesélték, hogyan tették őket biorobotokká. A szenátorok szó szerint figyelmen kívül hagyták ezeket a dolgokat, és lapítottak tovább a funkciójukban, sőt, ment minden tovább az útján, mintha mi se történt volna (se fekete mise, ma mise, holnap semmise). Drábik János Tudatmódosítás című 2004-es könyvében utána járt ezeknek a dolgoknak, és elmagyarázta, hogy szó szerint Magyarországon is így történtek a dolgok, ahogy a Trance Formation of Americaban. Drábik János akkor többször hangsúlyozta, hogy az általa talált anyagok 4/5-ét nem hozhatja nyilvánosságra, mert félti magát, mert van olyan, amit még ő sem mer leírni. A biorobot gyártás metódusa a következő volt, pl. a náci Németországban: pl. Mengele a gyereket úgy sokkolta, hogy „feláldozható” és „nem feláldozható” kategóriákra osztotta őket, a feláldozhatókat agyonlőtte a nem feláldozhatók előtt, és így próbálta őket engedelmességre bírni. Így olyan tudatállapotba kerültek, amikor már szeletelhetővé vált a tudatuk, és külön-külön személyiségeket programozhattak beléjük. Ezek a tudatcellák egymástól elzártan működtek, és létezett 1-2 hipnotikus szöveg, vagy parancs, amivel elő lehetett hívni egyiket vagy másikat, és szexrobotoktól kezdve tökéletes gyilkológépekig bármire lehetett őket használni, titkárnő funkciókat is elláttak, bármit meg tudtak jegyezni, amit egy parancsszóra elő lehetett hívni egy rejtett személyiségrészből, ezeket a biorobotokat országok között is küldözgették. (Nem maradt írásos nyoma az adatoknak, utasításoknak.) Ezekből hirtelen kurva sokat legyártottak, és csak akkor keletkezett a bibi, amikor valamilyen baleset vagy trauma hatására a személyiségrészek közti fal megsérült, és szivárogni kezdett, és ezek a társadalom felszínén a pszichiátria számára mint „disszociatív személyiségzavaros esetek” jelentkeztek. Állítólag ritka, jóval ritkább, mint a skizofrénia, de elő-elő fordul, Magyarországon is van, én is láttam ilyet. Sőt, olyat is láttam gyerekkoromban, a telkünk előtt, amikor az egyik személyiség beszélget a diófa alatt üldögélvee a másik személyiséggel, bevallom nem éreztem magam jól ettől. Egy vén tróger egyszer durva férfihangon kötekedett magával, amire sipítózó női hanggal válaszolt. Nem nagyon tudtam hova tenni, de ilyenek előfordultak még anno falun, eldugott zártkertekben, össze-vissza. A nyolcvanas évek végén történt, de aztán vége lett a szocializmusnak, felbomlott a rendszer, és ezek eltűntek.

A Twitteren hosszasan veszekedtem egy csajjal egyszer a skizofréniáról és a disszociatívról, ő váltig állította, hogy disszociatív zavar van, amíg én kételkedtem ebben. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, meg hogy neki ez a hobbija, meg szereti videókon nézni az ilyen embereket. Ő tudja. Innen üzenném neki, hogy amiket látott, azok nem disszociatív személyiségzavaros emberek, hanem tönkrement biorobotok. Persze, emberek, de… szerintem ezt az állapotot megjavítani már nem nagyon lehet. Vagy igen? Vagy nem? Mit tudom én. Kérdezzenek meg 1 pszichiátert! :-)

Régen nagy kedvencünk volt így családilag a Hegylakó c. sorozat, Christopher Lambert főszereplésével, és általában a Queen zenéjével, amit sokan szeretnek, én viszont annyira nem, de hát a Hegylakó feelinghez hozzátartozik. Nemrégen valamelyik csatornán (AXN), ahonnan mostanában ki szoktam válogatni a filmes áldozataimat, ahonnan pl. az Én, Frankensteint is hoztam, meg ezt a vhs korszakbeli filmet is kipécéztem, aminek ez a címe: Hegylakó 2 – A renegát. Esetleg Hegylakó 2 – A visszatérés. A két verzió között van némi különbség, mintegy 15 perc, és a végükön valami. Az ízlésem, persze, továbbra sem változott, vagy ZS kategória, vagy semmi. Szintén fontos kérdéseket feszeget a Humans vagy Real Humans sorozat, ami szintén fontos kérdéseket feszeget, de mondjuk, amíg én 3x10 évadot végignézek, az egy év, és addig meg is unom az életem 2x.

Szóval a Hegylakó 2 film sztorija röviden a következő: a 2024-es évben játszódik, a film készítésének idején 1986-ban, egy lehetséges jövőben, tehát egy antiutópia, disztópia, stb. stílusú alkotás. Szóval éppen haldoklik a Föld, ahogy szokott az ilyen filmekben, és most már egyre inkább a valóságban is, a klímaváltozás és az ózonlyuk következtében. Íme, az akkori világban ezt így képzelték el: Jön a hős, és ózonpajzsot helyez el az egész bolygó fölé. Szuper. És történik mindez 1999-ben, valamiért 1 évvel Y2K, egy lehetséges másik világvége előtt, aminek akkoriban annyira nagy jelentőséget tulajdonítottak, aztán kiderült, hogy annyi történik, hogy néhány kvarcórának meg számítógépnek kiakad a dátum számlálója, és ez máris elég okot szolgáltat arra, hogy újat vegyünk.

Na, mindegy. Tehát a film úgy kezdődik, hogy az akkori Levegő Munkacsoport, egy környezetvédelmi ökoterrorista szervezet behatol az ózonpajzsot működtető bázisra, és kiderül a nagy átverés: az ózonlyuk bezárult, igazából már nincs is szükség az ózonpajzsra, de az azt működtető multinacionális vállalat mégis milliárdokat kaszál a fenntartásával. Aztán valahogy ennek az ökoterrorista szerveztnek a vezetője hirtelen ott találja magát a Hegylakó közelében, aki egy kocsmában piál, meg mászkál össze-vissza 75 évesen, és mindenki meg akarja verni, meg leszúrni, és éppen azért, mert 1999-ben, valamikor régen jót tett a Földdel. Aztán hirtelen visszafiatalodik, meg az is kiderül hirtelen, hogy a Zeist bolygóról származó halhatatlan, aki csak akkor hal meg, ha levágják a fejét. Nyissz-nyassz, levág 2 utánaköldött fejvadászt (a csata közben fiatalodik újjá), és azzal a fiatalos lelkesedéssel le is varrja 2 perc alatt az ökoterrorista munkacsoport vezetőnőjét, az utcán, a falnak támasztva.

És innen a megoldás már triviális: megjelenik a főgonosz, és egymást kergetve, a jó jóságoskodva, a gonosz gonoszkodva a saját egyéni szociális problémájának megoldásán fáradozik, és azon igyekszik, hogy mindenáron levágja a másik fejét. Mindezt egy olyan cyberpunk stílusú világban, amilyen már biztos, hogy nem lett 2020, de nem lesz 2024 sem, mert a mai korban itt állunk körülbelül a valóság és a fikció metszéspontjában, és fokozatosan és sorozatosan derül ki, hogy a valóság nem is olyan, mint eddig gondoltuk, és talán nem is kellett volna annyi fikciót nézni, annyi virtuális számítógépes játékban mászkálni, annyi anyagi javat felhalmozni, és annyit zabálni meg szexelni, tudományokat, áltudományokat létrehozni, ufókat, szellemeket kergetni, mert lényegesen érdekesebb az a valóság, ami körülvesz minket, és nem sokasítani, többszörözni kell a problémákat, hanem sokkal inkább egyszerűsíteni, és akkor már nem is olyan nagy baj talán az sem, ha nincs is olyan sok pénz a zsebünkben, mert nem az agyatlan mennyiségű pénzmozgás és pénzmozgatás tesz boldoggá igazából, mert az csak a csődbe hajszolja a bolygón uralkodó rendszert. Illetve van még egy film, aminek az a címe, hogy Túlélni a fejlődést, az is valami ilyesmiről szól.

Hát, mit is mondhatnék, ennyi a mai napi penzum, mindenkinek kellemes nyarat! :-)

Szerintem sokan kíváncsiak, akkor hogy is van ezekkel a madaras „hallucinációkkal”. Akkor most ennek nézünk egy kicsit utána. Pl. többször előfordult, hogy madarak hangján keresztül véltem emberekkel beszélni. Aztán madarak hangján véltem nagy mesteremmel, a vareczaságban (mivel jelentős vareczistának is számítok, tudtommal én mélyítettem egyedül a versfolyót), szóval Szent Varecza Lászlóval együtt sámánkodni, amikor ő a dozmati erdőben sámánkodott, én pedig a sóstói erdőben. Szóval ilyenek voltak. Sajnos tavaly végleg eltávozott közülünk a maestro.

Ezt csak azért mondom, hogy azt hogyan kell például elképzelni, amikor például Assisi Szent Ferenc beszélgetett az állatokkal, vagyis madarakkal, vagyis értette a nyelvüket. Nos, semmiképpen nem úgy, hogy nekik csicsergett, vagy hogy úgy „en bloc” értette volna az állatok nyelvét, ugyanis ilyen nem hiszem, hogy lenne. Inkább azt kell feltéteteleznünk, hogy a madarak beszéltek hozzá emberi nyelven. Tehát ez nem úgy van, hogy én mindent megértek, amit akarok, vagy van ilyen veréb-latin szótár, hanem a madarak kedves hangképző szerveik segítségével (és szerintem némi enyhe telepátiával) beszélnek hozzánk, és ez nem elsősorban rajtunk múlik, hanem inkább rajtuk, mert ha valakivel beszélgetni akarnak, azzal beszélgetni is fognak, de ha nem akarnak, nem szólnak.

Hozzám igazán nem sokszor szoktak szólni. Nem is nagyon érdeklődünk egymás iránt úgy általában. Hanem ma szóltak hozzám, és megfigyeltem igazán, hogy csinálják. Pont a delfineimnek is olyan kedvük volt, hogy lehetett velük szót érteni, és akkor szólt hozzám a madár. A delfinek vagy cetek mondanivalójára reagált, tehát engem csak egyfajta interpreterként használt szerintem, de az egyből kitűnt, hogy a delfinek és ezek az énekesmadarak nem nagyon szívelik egymást per pillanat. Megvan az elméletem, hogy miért nem, nem hinném, hogy a halacskákon vesztek volna össze, hanem szerintem a madarak unják már, hogy a delfinek élő kamerarendszernek használják őket az emberi közegben. Meg hogy küldik őket vándorútra, meg ide oda, azt is nagyon unhatják már.

Aztán este, amikor cigiztem, megint szólt hozzám a rigó, amikor éppen ezen a megírandó bejegyzésen gondolkoztam, és a meglepetés erejével hatott rám, amikor azt rikoltotta, hogy „Dicsőség a rigóknak!” Persze én jót mosolyogtam az egészen, és visszakérdeztem, „A feketerigóknak vagy a sárgarigóknak?” Erre persze besértődött, és utána már egyáltalán nem szólt. Ilyen módon tudtam meg, vagyis hogy jelentették ki előttem a madarak, hogy nekik is tudatuk van, valójában némely madárfaj elméletem szerint értelmesebb is, mint a háziállataink, csak az embernek van egy elképzelése a világról, amit szeretnek erőteljesen sulykolni, de hát az egész nem így van vagy lehet.

Végülis érdekem nem sok fűződött volna megírni ezt a posztot, mert lelkes húsevő voltam, egészen a legutóbbi időkig, például ma is bevágtam egy jó darab szalonnát, de már egy ideje kevésbé kívánom a húst, és egyre jobban gyanakodva eszem ezeket állatokat, és már kezdek gyanakodni, hogy valami itt nem stimmel. Amúgy nem kell ehhez túl nagy vallás vagy spiritualitás, egyre inkább józan belátás vezetett erre. Amúgy sem kedvelem a gasztronómiát, igazából enni sem szeretek, csak betömöm magamba a kaját, igyekszem hamar túl lenni rajta, hamar letudni és kész. Néha eszembe jut a régi mondás: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.” Pf, na, ennyi.

Nem tudom, valaki más tapasztalt-e már ilyeneket, gondolom, igen. Van pl. egy kollégám, aki előtt szerintem szintén megnyilvánulnak ilyen módon a madarak.