Nem vagyunk-e véletlenül pszichopaták?

Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a pszichiátriai oldal pszichopata váddal illet engem is. Mindenesetre én ezt tenném a helyükben, ha támadni akarnám magam. Mi sem egyszerűbb: leemelni a könyvespolcról Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvét, és azzal jönni. Én is leemeltem. A Líra könyvesboltban: 2500 Ft-ba került. Hogyan ismerjük fel a pszichopatákat, illetve mit tegyünk, ha mi vagyunk azok?

A pszichopata egy köznyelvi fogalom, a pszichiátriában már az 1980-as évek óta nem igazán használatos, helyette antiszociális vagy disszociális személyiségzavar van. Ami ugyan csak egy eufemizmus a pszichopata megnevezésre, vagy netalán annyit szelídült a fogalom? Ami még meglepő volt számomra, hogy a szociopata csak egy újabb szinonima a pszichopatára. Na, mindegy. Lényegében ők azok, akik úgy követnek el bűncselekményeket, gyakran gyilkosságot, hogy az arcizmuk sem rándul. Valójában úgy gondolom, a pszichopaták kora egybeesett annak a médiumnak a korával, ami nagyon úgy tűnt, örökké tart majd, mégis a legrövidebb tündöklésre tarthat számot vezető médiumként a kommunikáció történelmében, egyébként a televízióról beszélek. Emlékszem, egy időben állandóan rajtuk borzongott a világ, a sorozatgyilkosokon, mániákus perverzeken, akik prédára lesnek. Egyébként közvetlenül Derrick és társai után következtek, és azt az űrt igyekeztek betölteni, ami akkor keletkezett, amikor már ellaposodtak a hagyományos gyilkossági ügyek, bűnügyi sztorik. Ennek a korszaknak a szép öröksége ma is él, a trancsírozós horror sztorikban, pl. Sikoly x, Hannibal Lecter, az elmebeteg-pszichiáter-sorozatgyilkos-kannibál-stb. alakjában, és a Dexter történetekben, „aki az a sorozatgyilkos, aki sorozatgyilkosokat öl”. Én amúgy ezeket a történeteket nem annyira kedvelem, sőt, sohasem rajongtam értük igazán. Másfelől társadalmi részről megfigyelhető egy borzongó azonosulás ezekkel az alakokkal, legalábbis bizonyos pszichiáterek szerint. Annál inkább visszataszítónak állítják be az antiszociális elmezavart (pszichopátiát). És itt a fogalom feloldhatatlanul ketté vált, amíg Ted Bundy és Charles Manson médiakaraktereket ihlet, a pszichopata megmaradt szitokszónak, lejáratva az antiszociális zavart, ami viszont kérdéses egáltalán, hogy létezik-e, mert én nem láttam olyat, akit ezzel diagnosztizáltak volna.

A „pszichopata” fogalma meglátásom szerint az „önbíráskodó pszichiátria”, a „népi diagnosztizálás” egy formája, egy szép hipermodern folklór-elem, klinikai pszichiátriai gyökerekkel. De olyan jól esik valakire rámondani, hogy „pszichopata”, tényleg. (Én is csináltam annak idején.) Csakhogy ezzel semmit nem mondunk. A pszicho + pata annyit tesz, hogy patologikus (beteg) lélek, egyébként egy olyan Jolly Joker diagnózist értettek alatta, amit a legkeményebb nehézfiúkra húztak rá a pszichológia – pszichiátria – kriminológia határmezsgyéjén. Igazából Amerikában arra használták, hogy villamosszékbe juttassák ezeket a sorozatgyilkosokat, a törvény kezére adva őket, de egy idő után ennek már valahogy nem lett létjogosultsága (egy pozitív hozadéka van annak, hogy az emberek figyelik egymást, hogy hamar lekapcsolják az ilyeneket). Próbáltak még ebbe a diagnózisba életet lehelni gyermekpszichiátriai eszközökkel, egy olyan elmélet segítségével, hogy ezek az emberek már gyerekkorban „terápiarezisztensek”, „gonoszak”, „diabolikusak”, „ördögiek”, de ez már a könyv vége felé történt, egyre laposabb és zavarosabb fejtegetések keretében, a szerző nem is találta a megoldást a problémára, a „fő csapásirány mintha elkeskenyedett volna”, és nem találna ki az erdőből, amibe maga vitte bele saját magát.
 

Fontos egyébként még az egészet leválasztani a skizofréniáról, mert a skizofrénia is bele lett rángatva a fogalom meghatározásába, a diagnózis szerint egy olyan, pszichózis nélküli állapot, amiben az ember folyamatosan a társadalmi konvenciók ellen cselekszik (és ebbe minden beletartozik, az elviselhetetlen bolondériától az emberölésig is, akár). Ebből fakadt az, hogy bizonyos bűnelkövetőket a börtönbe vagy a pszichiátriára utaltak-e be, hogy pszichopaták vagy skizofrének voltak-e. A pszichopaták lényegében az elmebetegség nélküli gyilosok, inkább az erkölcsi értelemben vett betegek, morális hullák, sekélyes érzelemvilággal, vagy annak teljes hiányával megáldva. Lényegében én most úgy látom, hogy olyanok, mint pl. az autizmus-spektrumból az aspie-k (Asperger-szindrómások), csak nagyon brutális bűnözői attitűddel ellátva. A könyv alapápján kb. ennyit tudtam elmondani a témáról. Most kicsit úgy érzem, mint amikor Egészség témában írtam blogbejegyzéseket, amik igazából mentális betegségek ismertetői voltak, és feszt cigi lógott a számban, meg 2l-es Kőbányai figyelt az asztalon. (Majdnem nyertem.)

0 Tovább

Emlékezzünk: Terry Davis és a TempleOS

Csak egy tavalyi hír. Amiről a magyar nyelvű neten csak egy árva fórumbejegyzés tanúskodik. "Elhunyt a skizofrén fórumozó, aki operációs rendszert fejlesztett isteni sugallatra". A fórum hozzászólásai sem teljesen Terry Davisről és a TempleOS-ról szólnak, hanem átmentek a skizofréniáról szóló bunkóskodásba. És a téma ezzel le lett zárva. Amerikában azért egy kicsit nagyobb port kavart az ügy. Lássuk akkor:


A hír valójában így kellene, hogy szóljon: "Terry Davis élte a mindennapi amerikai skizofrén rendszerfejlesztők kis életét, Las Vegasban, a szüleivel, rokkantnyugdíjon, 2018 elején, és szeptember 8-án mint hajléktalant kapta telibe hátulról a "Union Pacific" fantázianevű expresszvonat. Valójában érthetetlen az ellenségeskedés, ami a magyar nyelvű fórumon kitört a hír hallatán, lehúzták a TempleOS-t, leszólták a skizofréneket, valaki azon a véleményen volt, hogy "talán meg kellett volna várni, hogy megöljön valakit?". Angol nyelvű weboldalakon érthető módon inkább az érdemeit domborították ki Terry Davis-nek és a TempleOS operációs rendszernek. Habár meglehetősen fura körülmények között és fura célra készült, mármint "isteni sugallatra", és "az Istennel valló kommunikáció céljára", azért azt a szkeptikusok (kritikusok, ellenzők) is elismerik, hogy egyedül(!) kifejleszteni egy működőképes, önnálló operációs rendszert, nem piskóta, és ezért inkább elismerést érdemel(ne) a fejlesztő, mint halált, amire, ugye rászolgált, egyes fórumozók szerint. A rendszer grafikai megoldásai sokban hasonlítanak a Commodore 64-ére (Davis fiatal korában Assembly-ben programozott C64-en), és azon kívül, hogy az Istennel való kommunikációra készült vele, futott rajta saját fejlesztésű repülőgép-szimulátor, programnyelv-fordító és kernel. (Saját programozási nyelve a C-ből és C++-ból kialakított HolyC). Egyébként pedig annak ellenére, hogy pozitív visszajelzéseket kapott munkájáért mind a TechRepublic, mind pedig az OSNews nevű szakmai portálon, le kellett venni a témát a napirendről az ellenséges megnyilvánulások miatt.

Ezt, mondjuk, nem teljesen értem. Kinek ártott a rokkantnyugdíjon élő, skizofrén programozó azzal, hogy isteni sugallatra oprendszert fejlesztett, saját maga (mivel skizofrénként nem voltak társai). Talán attól féltek, ha 10 év alatt eddig eljutott egyedül skizofrénként, konkurenciát fog előbb-utóbb jelenteni a többi rendszernek? Netalán valóban képes lesz Istennel kommunikálni? Talán sokan fellélegeztek, amikor 2018-ban, visszautasítva az orvosi kezelést, hirtelen hajléktalanságra adta a fejét? Netán az egy éve bekövetkezett halálának is valóban örültek egyesek? Elég sok a kérdés, amikre nem fogunk egyhamar választ kapni, vagy talán soha. Mindenesetre elgondolkodtató adalék, hogy a rendőrség nem tudta megállapítani, hogy öngyilkosság vagy baleset történt-e. Szerencsére gyilkosságra senki nem gyanakodott. Mint ahogy John Nash Nobel-díjas matematikus, a játékelmélet egyik kidolgozója is "sima" taxibalesetben halt meg New Jersey-ben, tehát bármilyen további vizsgálat eleve kizárható ezekben a "sajnálatos" és "szerencsétlen", "véletlen" balesetekben.

A TempleOS letölthető (még).: https://www.templeos.org/

Halálának körülményei (némi internetes kutakodás eredménye):

Terry Davis igazából nem volt egy szent. Sokat szenteskedett ugyan, de alapvetően eléggé indulatos ember volt, számos fórumról kitiltották vagy emiatt, vagy rasszista kijelentései miatt. Emiatt is lehetett haragosa. De nézzük a konkurenciát: Linus Thorvaldsen és Bill Gates. Nem semmi pasasok, a Linux és a Windows létrehozói, bár nem a véreskezűségükről ismertek, de nekik pont jól jött például, hogy Terry eltűnt a színről. 2014 nyarán létrehozta a TempleOS hálózati kiadását, vagyis szerverváltozatát, és Linus Thorvaldsent éa a Linuxot ezzel megszégyenítette saját elgondolása szerint. Érdekes módon, később úgy nyilatkozott, hogy Isten nem engedte neki a hálózatos verzió elkészítését, vagyis szerintem egy kicsit eléggé meg lett fenyegetve. De megint csak nem nyughatott, 2017-ben megint webes kiadáson törte a fejét, amit ki is aknázott egy tőle független valaki (vagy valakik), létrehoztak egy forkot (változatot) belőle Shrine néven, a mai napig fent van a GitHubon.

A következő évben aztán hrtelen felgyorsultak az események, Terry állítólag nem volt hajlandó szedni a Risperdált, amitől nem tudott koncentrálni, tehát "nagyon beteg lett", volt valami összezördülés is a családban, ami tettlegességig fajult, valakit mellbe ütött dulakodás közben, ezért egy skizónak, persze, egyből halál jár, vagy minimum pszichiátria. Itt viszont egy érdekes dolog történt, Terry-t nem várták otthon a pszichiátria után, hanem nemes egyszerűséggel a faterja kibaszta otthonról, és ezért hajléktalan lett, és lelépett egy laptoppal. Újabb érdekes fejlemény, hogy "a nagyon beteg", "nagyon téveszmés" halála előtt 2-3 nappal még elkészítette a TempleOS legújabb (és egyben legjobb) kiadását, tehát hajléktalanként is ezzel foglalkozott, állítólag segítői, támogatói is akadtak. Tehát emberünk nem úgy tűnt, mintha le akarna állni a projektjével, amit a YouTube-on azonnal teszteltek is (házban lakó, komoly, nem skizofrén emberek), és nagyon jól teljesített. Szóval vonat alá aligha ugorhatott, maximum széles jókedvében, de erre szerintem kevés az esély. Arra, hogy elbambult volna, hm, persze, lehetséges... Csak azt furcsállom, hogy a rendőrség az idegenkezűség gyanúját fel sem vetette, amikor nem kevés embernek lett volna indítéka megölni őt.


Az már csak hab a tortán, hogy tavaly óta folyamatosan tüntetnek el minden anyagot a TempleOS-ről és Terry Davisről, ami feltűnő, a túl_nagy_igyekezet, hogy megnehezítsék a TempleOS használatát, a TempleOS fejlesztését, egyáltalán a TemplOS-szel való bárminemű foglalkozást. 2018 decemberére gyakorlatilag minden fontosabb anyagot legyalultak a netről, amivel lehetett is volna valamit kezdeni. Időközben felbukkant ugyan egy archívum, 2 GB-nyi, jórészt eltüntett anyaggal, de ki fogja azt mind kibogarászni? Talán majd azt is én...? Terry sorsa tipikus skizofrén sors, illetve a környezet által adott tipikus reakciók sorozata egy skizofrénnek bélyegzett ember életére és halálára.

0 Tovább

A pszichiátria, a XX. század bűvésztrükkje

„A másik következtetés az, hogy nem létezik szkizofrénia. Ez a következtetés annyira kellemetlen - folyományai annyira pusztítóak - hogy a szaktekintélyek még a lehetőség szintjén sem ismerhetik el. Ma nem volna szkizofrénia, nem létezne orvosi, pszichiátriai közegészségügy sem, terápiás szempontból semmi sem igazolná a „szkizofrénnek" nevezett betegek őrizetbe vételét, bezárását és akaratuk ellenére történő gyógyszeres kezelését. Nem létezne polgári felügyelet alá helyezés, őrület elleni védelem. S akkor hová jutnánk?” - Thomas S. Szász: Az elmebetegség mítosza

1. Miért betegség az elmebetegség? "Csak." Mert az orvos azt mondja.

Na, igen. Miért állítja orvosok egy csoportja, illetve betegek egy csoportja, hogy nem létezik elmebetegség? Magam is megfigyeltem, hogy bizonyos elmebetegek, közvetlenül egy pszichotikus epizód után elkezdik átértékelni a pszichotikus shubban (vagy amit annak neveznek) átélt élményeiket, és sajátos kis értelmezéseikkel gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy ők nem betegek, és elkezdik megmagyarázni a shubban átélt tapasztalatokat. A nagyon okos külső szemlélő ezt elintézi annyival, hogy „Persze, hiszen elmebetegek, és éppen ez a betegségük lényege, hogy nincs betegségbelátásuk, stb.” Van-e a skizofrénián kívül olyan betegség, aminek az az egyik LÉNYEGE, hogy a betegnek az a TÉVESZMÉJE (delusion), hogy ő nem beteg? Nincs. Ez a szerencse, mert akkor elkülöníthetjük a skizofréniát bármilyen más betegségtől, amikor ítéletet kell mondanunk róla, hogy betegség-e vagy sem. Jó, néhány beteg azt mondja, hogy nem beteg. A pszichiáterek azt mondják, hogy nem mondhatja egy beteg azt, hogy nem beteg, hiszen ők kimondták rá, hogy beteg. Ez, mondjuk kb. óvodás szint, de mindegy. Miért kell ovis szintre lesüllyedni, hogy betegnek mondjanak minket? Vajon azok az orvosok is betegek, akik azt állítják, hogy az elmebetegek valójában nem betegek? Igen, könnyen megkaphatják...

2. Miért az az egyetlen "joguk" az a betegeknek, hogy ne készülhessen róluk dokumentum?

Azért, mert – mint a Szász idézetből is kiderül – ha nem kezelnének minket úgy, mint az állatokat, megkérdőjeleződne az EGÉSZ pszichiátria legitimitása vagy jogosultsága, és ez kihúzná a talajt mind a pszichiáterek, mind a gyógyszeripar alól. Nem állunk messze ettől. Elismerem, nem lehet könnyű úgy lefeküdni és úgy felkelni pszichiáteréknél, hogy tudják, higy amit csinálnak, pusztán ráolvasás, amit csinálnak, kuruzslás, és ha egyszer rájön valaki arra, hogy egy pszichotikus epizód MINDENKÉPPEN végigmegy az emberen, és semmilyen ráhatása nincsen a gyógyszereknek erre a folyamatra, akkor nekik reszeltek. A pszichiátria igazából egy bűvésztrükk, amiről eljött az idő, azt gondolom, hogy lerántsuk a leplet. Először is: miért kell kórházban kezelni az illetőket és ezzel párhuzamosan gyógyszerezni? Teljesen zárt intézményekben, ahol sem fényképezni, sem filmet készíteni nem szabad, valamiféle kitekert logika szerint betegjogokra hivatkozva? Egy betegnek semmihez sincs joga, csak ahhoz az egyhez, hogy ne fényképezhessék le? Ugyan már. Ma már másodszor vagyunk óvodás esti meséknek a tanúi. A szkizofrénia ilyen körmönfont betegség, vagy csak az emberi találékonyság és szorgalom az, amikor butasággal párosul?

3. Mi történik a zárt ajtók mögött, és mi indokolja, hogy ilyen titkos legyen? Tulajdonképpen nem sokminden. "Vigyázat, csalok"!

Elmondom, miért nem szabad megörökíteni, regisztrálni, fényképezni SEMMIT a pszichiátrián, és miért volt minden pszichiáter a plafonon attól, amikor elkezdtem blogot vezetni, és rögzíteni benne mindent, ami a betegséggel kapcsolatos. Megsúgom, miért voltak megijedezve: Azért, mert tudták, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy nincs összefüggés a kórházi tartózkodás, a gyógyszerezés és a skizofrén epizódok kiújulása és eltűnése, elhalványulása között, hanem csak azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ilyen összefüggések fennállnak. Mert mit látunk? Bemegy az ember a kórházba, ha „rosszul van”, ott csinálnak, amit csinálnak, és távozik „gyógyultan”. Csakhogy nem távozik gyógyultan, hanem még hallucinál akkor is, amikor kijön a kórházból, a gyógyulás a társadalomba való visszaintegrálódás eredményeképpen jelentkezik, nem pedig az úgynevezett gyógyszerek hatására. Persze, mondhatják, hogy mindez agyrém, hogy ez csak egy elmebeteg téveszméje, de legbelül mindannyian tudják, hogy igaz. A kórházban, a gyógyszerek hatására történő "remisszió" a 3. esti mese, amit ma este (hajnalban) hallunk.

Állítás:  A pszichotikus epizód spontán javul gyógyszer nélkül, de ez hetekbe, hónapokba telik - de amúgy gyógyszerrel is ugyanez a helyzet

Thomasz Szász Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a gyermekágyi láz felszámolásáért tett sokat a szülőszobákon, és akit ezért a kora orvostársadalma meghurcolt, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy a felelős a kialakult helyzetért. Én Thomas Szászt hozom fel példának, aki azt állította, hogy nem létezik szkizofrénia, és ezért a kora orvostársadalma gyakran keresztbe tett neki, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy tévúton jár a mentális betegségek gyógyszeres terápiájával. Engem viszont már nem fog senki felhozni példának, mivel csak egy elmebeteg vagyok...

De ha esetleg valakinek nem esne le a gyűrű az ujjáról, és utánanézne az állításaimnak, és azt találná, hogy igazam van abban, amiket leírok…?

Konklúzió : Most akkor van szkizofrénia vagy nincs?

Én nem azt állítom, hogy nincs szkizofrénia, ha már sikerült így elnevezniük, és ennyi sok mocskot rápakolni a fogalomra, akkor legyen szkizofrénia. Én azt állítom, hogy a pszichiátria csak bűvészkedik az orvosi szerek kipróbálásával, itt a kulcs a betegek zárt intézményben való tartása, addig, amíg jobban nem lesz, teljesen hasraütésszerű gyógyszerezéssel. „Ú, a főorvos úr/főorvosnő eltalálta a gyógyszeremet.” „Tudod, mit, az eszed tokját találta el, a szkizofrénia, pontosabban a pszichotikus epizód spontán múlik el, és kész.”

A gyógyszer elhagyásakor történt látszólagos "visszaesés" vagy "relapszus" pedig egyszerű illúzió, a gyógyszerelhagyás újra "felborítja az agy kémiáját", ami azt a látszatot kelti, hogy a "betegnek" szüksége van a "gyógyszerre".

Ennyi, és nem több. A véleményem röviden annyi, hogy:

Teljesen, tökre, totálisan felesleges a kémiai lobotómia.

0 Tovább

Nők a cekkerben - Történetek Skizofréniából

Akkor most irodalom. Ez a könyv annyira új, hogy nekem kellett szólni a Líránál, hogy rendeljék meg, holott náluk jelent meg. Legalábbis ők terjesztik. Vagy mi. Na, erről a könyvkiadósdiról még tanulni kell. Ott még nem járunk. Bizonyos szempontból az év irodalmi eseménye, és nem azért, mert megjelent, hanem mert 1500 forintért jelent meg, ami kiváló üzleti érzékről tanúskodik. A könyv megjelenését egyébként a Nemzeti Kulturális Alap és az Arany János Alapítvány is támogatta, megjelenési éve 2019, ha jól emlékszem, július 11.

Döme Barbara neve ismerősen csenghet a barátainak és a munkatársainak, de nekünk aligha: nem sok információ található róla a neten, talán csak annyi, hogy ez az első jelentős kötete, és 20-25 év újságíróskodás után döntött úgy, hogy felveszi a félbehagyott irodalmi ambíciói fonalát, és a szépírói karrierbe is belevág. A Nők a cekkerben című könyvének nem is a szerzője fogott meg igazán elsőre, hanem a téma és az alcím: Történetek Skizofréniából. Ez, kiegészült az 1500 forintos eladási árral (neten rendelve még olcsóbb), és máris készen állt a csalétek (számomra legalábbis). Persze, a Skizofréniát mint helynevet elsütni marha jó poén, egy időben én is rendszeresen szórakoztam ezzel, de itt az alcím azért található helyénvalónak, mert valóban téma néhány novellában a skizofrénia, ami tabutémának számít ma Magyarországon (és szerte a világban). Ezért találtam igen sajátosnak a szerző érdeklődését, mert ritkaság, hogy valaki ezt a „szép” és „érdekes” témát feldolgozza, ráadásul többször is és többféleképpen novelláiban. A betegség olyan mélységeibe hatol be, amilyenbe kívülálló csak tudhat, azért tekintendő úttörőnek ez a kötet.

Egyébként érezhető többféle irodalmi hagyomány és regiszter a novellákban: talán tetten érhető az a depresszív hang is, ami a századforduló körül volt különösen jellemző irodalmunkra, amikor a rákkal, alkohollal, lepusztultsággal és némi magyarosch erőszakkal és erősebb vagy gyengébb szexuális felhangokkal eladható volt szinte minden irodalom címszó alatt. Ha tekintetbe vesszük a 20-25 évvel ezelőtti titkos (de legalábbis nem nyilvános) pályakezdést, bizony, könnyen magyarázatot találunk némely novella hangvételére. Ezen kívül a szerző próbálja néha metafizikai, néha hollywoodi horrorra hajazó irányba elterelni a hangvételt, több-kevesebb sikerrel.

A felsorolt témák irodalmi ábrázolása mellett újszerűen hat a skizofrénia (szerző által kigondolt tudatfolyamok általi) megjelenítése, ábrázolása, ami ha nem is áll annyira távol a skizofrénia belső átélésétől, mint Makó Jeruzsálemtől, azért mégiscsak sikeresebb a külső szereplők megérteni igyekvésének, tenni akarásának ábrázolása a skizofrén szereplők felé (pozitív vagy inkább jellemzően negatív irányban). Most, hogy kimaxoltam 100%-ra a spoilermentes recenziót a Nők a cekkerben című kortárs irodalmi műalkotásról (jelesül novelláskötetről), mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy szánja rá a pénzt, illetve vegye ki a könyvtárból, mert bár a skizofrénia első igazán átütő irodalmi megjelenése még várat magára, a téma iránti elköteleződés figyelemre méltó, és szorítok neki, hogy előkelő helyet vívjon ki magának a kortárs szépirodalmi művek között. Viszont olyan is lehet, aki azt gondolja, hogy az mind „bullshit”, amit itt összehordtam, nekik sok szeretettel ajánlom a Magyar Írószövetség felhívását egy holnapi irodalmi eseményre:

„Bemutatják Döme Barbara Nők a cekkeren (sic!), Király Farkas Út a tengerszemekhez és Varga Zoltán Zsolt Euridiké halott című új köteteit 2019. szeptember 25-én 17:00 órakor a Magyar Napló Könyvesboltban.” Ezt a kifejezést, hogy (sic!) most tanultuk a médián a múlt héten. Tök jó.

0 Tovább

Légió 2. évad - Légió mindhalálig :-)

Olvastam a Légió 2. évadáról szóló filmkritikát egy menő médiaportálon. 2,2e megtekintés. Nem rossz-nem rossz. Voltak érvényes megállapításai, pl., hogy a Légió a képregényfilmek Twin Peaks-e, vagy hogy maga a film nem a blockbusterek "ősbástyája". Hálistennek a cikkíró ezen kívül semmit nem értett belőle, így nyugodtan előadhatom az én verziómat. Remélem, nem lesz belőle sértődés.


Pszt! (Ha nem tudod, mi a Légió, itt az első cikk róla!) Ha a Légió a skizofrénia allegóriája, a Légió 2 a skizofrénia túlélésének allegóriája. Míg a Légió 1 egy pszichiátrián ÉS a Marvel univerzumban játszódik, a 2. sorozatban már kizárólag a Marvel univerzumról van szó, illetve a film a közepén (a 6. részben) bekavar valami kvantumelmélettel, és párhuzamos dimenziókkal, amik a főhős (David, Légió) karrierlehetőségeit mutatja be: a normál életben lehet belőle hajléktalan, árufeltöltő, kávés fiú, a legszimpatikusabb a kávés fiú pályafutása, mert idővel a világ (gazdasági) ura lesz gondolatolvasási képességével, és ez elég jó kilátás egy skizónak, annak ellenére, hogy szereti Isten kegyeltjének, sőt, kiválasztottjának tekinteni magát. Ennyi téveszme még belefér a világ leggazdagabb emberének, nem? Szerintem sokan erre azt mondanák, hogy bele, egyesek egyenesen nem is tekintenék téveszmének. Ennyi önhittség a normalitás tartományán belül mozog. 

Illetve mi is a téveszme? A közmegegyezéstől való eltérés. A valóság konszenzuson alapul, ez szájbarágósan ki is lett fejtve a filmben. Például van Kerry és Cary, egymás férfi és női alteregói. Kerry végzi a piszkos munkát, és a hétköznapi dolgokat, közben tudós, de ennek fejében öregszik, és egyszer meg fog halni. Cary, a női fele a léleknek mindenkit agyonver, de cserébe nem kell unalmas dolgokkal foglalkoznia. Most akkor mindketten léteznek, vagy ki hallucinál kicsodát, ugye Kerry Cary-t, vagy Cary Kerry-t, nézőpont kérdése. A film a szájbarágós részeken kívül komoly kérdéseket is feszeget. Mint mondtam, a skizofrénia túlélésének allegóriája, a pszichiátria túlélésének allegóriája. A filmben már nem jelenik meg a pszichiátria, max. visszaemlékezésekben az első sorozatból. Akkor tehát mi van? A főhős kimaxolta a pszichiátriát, innentől kezdve az már nem érhet hozzá, sem pedig a kis társaságához, ami egy változó létszámú, néhány főből álló kis szabadcsapat immár a 3-as részleg vagy osztály berkein belül (amivel az első részben végig harcoltak). Az ellenfél, nos, nem teljesen világos, talán valami Farouk, aki David sötétebb énje, és beleköltözött a demens csávóba, akinek most nem jut eszembe a neve. :-) 



A cselekmény sokszor "peripatetikus módszerrel", beszélgetések során halad előre, emiatt érezhetjük, hogy eléggé elnyújtott, lapos helyenként a sorozat, közben Twin Peaks-es táncokkal, táncpárbajokkal, tánckihívásokkal sokkolnak minket (szerencsére csak az elején). Mégis milyen mondanivaló hüvelyezhető még ki belőle? A számomra érvényes mondankivaló(k) nem feltétlenül időrendi sorrendben: Nagyon sokszor visszatérő motívum az élet (mármint a nyugodt, polgári) és a világmegmentés közötti választás. Ha valaki kijött a skizofréniából az utolsó shubjával, mennyire kötelessége segíteni a sorstársain (megmenteni a világot), és mennyire tűnhet el a balfenéken (hagyhatja az egészet a fenébe, és élhet a saját kis életét). Erre az a válaszom, ha az életnek nevezett valami összeegyeztethető a világmegmentéssel, miért ne lehetne mind a kettő? Ez például olyan, mint az önkénteskedés, vagy ők nem élnek? Azt hiszem, ők is életnek tekintik a saját életüket, vagy nem? Hm.



Második sarkalatos pont: A szeretet felé a kétségbeesés, a düh, gyűlölet, stb. érzések irányából vezet az út (legalábbis a mi fajtánk számára). Tökéletesen egyet lehet érteni, nem tartanék ott, ahol ma tartok, ha mindenkit szerettem volna, és kenyérrel dobálóztam volna vissza lépten-nyomon. Oké. Még felmerülnek kisebb kérdések is, például "hogy tanuljunk normákat, amikor egyediek vagyunk", skizofrének, egyedi képességekkel, gondolom. Vagy ha "az embereknek meg akarnánk mutatni a való világot, elutasítanák, mert számukra felfoghatatlan". Erre hoz egy középkori példát, Ship of Fools, bolondok hajója, amikor a bolondokat felrakták ugyan egy hajóra, remélve, hogy így megszabadulnak tőlük, nem tudhatták viszont, hogy tényleg ők-e a bolondok, nem pedig a többség egy tömegpszichózis vagy -hipnózis áldozata.



Szóval a sorozat cselekménye alapján arra következtetek, hogy Amerikában már nem egy ember végigjárta azt az utat előttem, amit én is nemrégiben, és kijelölte a problémákat, amik ezzel a dologgal kapcsolatban megoldásra várnak. Persze, csak óvatosan, a pszichiátria kérdéskörét még véletlenül sem említve fel (talán az 1. sorozat után dorgálásban részesült a stáb?). Egyébként erről az egész témáról annyit gondolok, hogy ez egészen a nyugati társadalmak és a nyugati orvoslás problémája, keleten,pl. Indiában ez a kérdéskör nem üti fel a fejét problémaként. És bár ez ott megoldott, van nekik más, bőven. Ennyi. És hogy a film szüzséjéről avagy cselekményéről nem sok szó esett, talán még megbocsátható egy ilyen írásban (mivel szinte abszolút spoilermentes), és hogy ki a legnagyobb hős, illetve a legnagyobb szupergonosz, ez a kérdés is nyitva marad a sorozat végén (Farouk, Olver, netán David vagy Syd?), az végig nyitva marad (persze a jobbak Légiónak szurkolnak). A jó-rossz közti határmezsgye ezzel végképp elmosódni látszik, stb. Ami még zavart kissé, a bajuszos csajok (androidok, "vérző gépek"), illetve az egész hármas részleg vezetője Fukyama admirális, aki végig egy gyékénykosárral a fején szerepelt, de hát valamit valamiért. A végére egészen megszoktam őket.

A Légió első két évada megtekinthető a HBO GO-n. (Összesen három évad lesz.)

0 Tovább

Egy pszichiáter útja - R. D. Laing utolsó üzenete

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza vágta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Ronald David (R. D.) Laing és felesége, Jutta Corbis


Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infoknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna - ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos egy tartós sikert. De arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna, még egyszer, valamikor is a pályája során. A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló brutálpszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst "hagyott futni" viszont már korábban is, aki később karriert csinált.
 

R. D. Laing utolsó könyve: Bölcsek, balgák, bolondok - Egy pszichiáter útja önéletrajzi írás, de tartalmaz különböző orvosi esetleírásokat is

Egyébként csak egy buta kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kontaktba lettek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, eléggé nehezére esett neki ez az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól, filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt ennek, mint orvos volta, sajnos ezt kell, hogy megállapítsam. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy "mert ő is olyan". Amúgy nem volt "olyan", csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztett fajt akart felkarolni.

Milyen furcsa, hogy én több mint 50 év múltán megtalálom a könyvét, aki társadalmi, orvosi, betegtársi és szülői rosszallás közepette végzem mindazt a tevékenységet, amit csinálok, és hirtelen van egy ember, aki az én gondolataimat visszhangozza. Mondjuk, ha már a visszhangnál tartunk, én vagyok a "később jövő", de fogalmam sem volt, hogy ennyire egy húron tudok pendülni egy pszicháterrel, talán ezért csak most találtam rá. Érdekes, hogy sok más könyvvel ellentétben mondanivalója ma is érvényes, sőt, talán égetően aktuálisabb, mint valaha, legfontosabb üzenete talán annyi lenne, hogy "a skizofrén is ember", még egy orvos számára is, sőt egyenrangú is lehet vele tudományos kérdésekben, teszem hozzá, de akár jóval túl is szárnyalhatja, egy másfajta, humánusabb megközelítésből "be is előzheti" a pszichiátriát, mint ahogy én megtettem már egy ideje. Erre válasz az agyonhallgatás, rágalmazás, ködösítés, pszichiátriai oldalról ellenem. Amire, persze, nagy ívben teszek.

Kíváncsi vagyok, mikor mondják ki, hogy az orvosi megközelítés Eugen Blaulertől kezdve eleve zsákutca, a skizofrénia nem betegség, sőt, nincs is olyan, a pszichózis az emberi elme működésének egy sajátos módja, ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Lesz-e mégegyszer olyan, mint a könyv írásának idején Olaszországban, hogy a pszichiáterek megtagadják a kötelességük teljesítését állami szinten, vagy eltöröljük ennek a korszaknak még az emlékét is a tudatunkból R. D. Laing könyveivel együtt?

0 Tovább

hiperkarma: drog + skizo = érettségi tétel

„Mutassa be a lírai én és a költő saját énje közti kapcsolat problematikusságát a Hiperkarma együttes Bérczesi Róbert által írt dalszövegeiben különös tekintettel a zenekar mitévő/amondó című dalpárosára.” -szólt a feladat az idei  magyarérettségi "az irodalom határterületei" tételénél. Ez felvet több problémát. Talán bocsánatos bűn, de most inkább ezekre a problémákra fókuszálva járjuk körül a jelenséget, mint kritikai szempontból.


Távol álljon tőlem, hogy bárkit is diagnosztizálni akarjak, de Bérczesi Robi Kiss Lászlóval közösen írt életrajzi könyvében olyan mértékű hallucinációkról és téveszmékről ad számot, amihez képest az enyéim eltörpülnek, mind időtartamában és intenzitásában. Márpedig én, a legjobb tudomásom szerint skizofrénként vagyok diagnosztizálva, ő pedig nem. Hogy is van ez? Bérczesi Róbert világa amúgy számomra ismerős, én ugyanúgy szétcsaptam magam alkohollal a 2000-es években, mint ő a drogokkal, amit mértéktelenül fogyasztott egészen a közelmúltig, amiről számot is ad az Én meg az Ének című önéletrajzi könyvben, ami ugyan regényes elemekben bővelkedik, mégis inkább életrajznak gondolnám. Regényes életrajz? Életrajzi regény? Van ilyen? Biztos. De ha már így előállt a történetével (amiért tiszteletet érdemel), nézzük csak meg, miért problematikus néhány ponton a történet!

Vizsgáljuk meg, miért  is mulasztották el a kedves pszichiáterek a Nyírő Gyula Kórházban és a Péterfy Kórházban skizofréniával (vagy ahogy ők mondják "paranoid szkizofréniával") diagnosztizálni, holott a tünetei annyira egyértelműek, hogy egy óvodás sem tévesztené el, ha elmondanák neki, nagyjából miről is van (nagyba') szó. Talán azért, mert a pszichózisát drog indukálta pszichózisnak tartották, holott ő maga mondta el, hogy már jóval azelőtt voltak hallucinációi, hogy egyáltalán a drogokhoz nyúlt, sőt, kifejezetten az volt az egyik katalizátora a kábítószerezésének, mert ha drogozott, akkor ki tudta zárni a hangokat (a fejéből). Akkor mondanám, miért nem diagolták: nem akartak cirkuszt. A pszichiátriai szakmai protokoll szerint a csávó a skizofrénia összes követelményét bőven kimeríti, de sem az elvonón, ahol járt, sem a 2 pszichiátriai bent tartózkodása alatt erre nem került sor. A probléma feltárásában tehát egyes a pszichiátriának, hagynak egy hallucináló, téveszmés illetőt nyugodtan garázdálkodni, sőt, hagyják, hogy sztárolják, egy ujjal sem mernek hozzányúlni. Nem hülyék. Csak egy kicsit beszariak. Mert tudják, ha diagnosztizálnák, ráirányulna a médiafigyelem az aljas kis húzásaikra, és ezt, persze, ők nem akarják.


A másik érdekesség a könyvvel kapcsolatban, hogy miért tesznek érettségi tételbe egy olyan valakit, aki még abban sem lehet biztos, hogy "nem állítják elő" a könyvben leírt és elkövetett kábítószerrel való visszaélésért, illetve milyen példát állítanak a fiatalok elé? Mi ennek a választásnak az ifjúság számára érvényes üzenete?  Ha skizofrén vagy, ne kezeltesd magad, viszont kábítószerezz nyugodtan, mert attól leszel nagy művész? Nem tudom, miért pont a Hiperkarmát tették érettségi tételbe, annyira nem ismerem a kortárs alternatív rockzenét. Ennek ellenére brutális, de őszinte húzásnak érzem. Mert az életmű (a könyv, a dalszövegek) bemutatják a szerző pokoljárását is, elég mélyen, de legalább nem tesznek úgy, mintha a művészet (az írásművészet, akármilyen művészet) valami íróasztali dolog lenne, megélt életesemények nélkül. Bár a szerző hangsúlyozottan nem tartja magát betegnek, különösebben én sem magam. Ahogy leírta a hallucinációit a kötetében, úgy én is leírtam a magamét a Skizofrénia underground blogom végén, pár hónappal később.

Végülis, egy szabad orszgban élünk: hallucinálni szabad. Azt leírni is. Publikálni is. Akkor meg? Mit alakoskodunk még mindig a skizofréniával? Amit nekünk szabad, a tömegeknek nem? Miért folyik még mindig a néphülyítés össztársadalmi szinten? Nem tudom ezt sem. De talán így az igazságos. Mindenki kaparja ki magának a gesztenyét. És ha addig emberek szenvednek/halnak bele [a gyógyszerezésbe]? Na, és, na, és? Ne nézz oda. Ez is egy megoldás. Esteleg elgondolkodom rajta.

0 Tovább

Mi az az antipszichiátria?

Az antipszichiátria egy mozgalom, amely megkérdőjelezi a pszichiátria létjogosultságát, és vitákat generált, amely viták főleg a múlt század 60-as, 70-es éveiben lángoltak fel. Az egyik fő inspirálója a magyar pszichiáter, Thomas Szasz, aki  a New York-i Syracuse Egyetemen tanár volt.  A kifejezést David Cooper használta először 1967-ben. Az antipszichiátriai mozgalom, mint ahogy a neve is sugallja, elutasítja mind a pszichiátria elméletét, mind gyakorlatát.

Dr. Bonnie Burstow, az antipszichiátriai ösztöndíj alapítója

E tendencia előmozdítói a pszichiátriát áltudománynak bélyegezték, mivel nagyon gyenge bázisokkal rendelkezett. Azt is jelezték, hogy orvosi "szakma" helyett ideológiaként működött, amelynek célja az emberi elme irányításának gyakorlása, és olyan címkéket használt, mint a "normális" és a "rendellenesség". Most úgy tűnik, hogy az antipszichiátriai mozgalom újjászületése előtt állunk, Dr. Bonnie Burstow, a Torontói Egyetem professzora révén, aki nemrégiben pszichiátriai ösztöndíjat alapított az oktatási központjában.

Az antipszichiátria pszichiáterek, pszichológusok, orvosok, filozófusok  csoportja, akik szerint nincs olyan, hogy "mentálisan beteg", hanem "túlélőknek", "pszichiátriai túlélőknek" hívják ezeket az embereket. Számukra alapvetően a mentális betegségek nem léteznek. Ennek egyik fő érve az, hogy eddig nincs klinikai bizonyíték arra, hogy az elme beteg. Sem az agyi szkennelés, sem a tomográfiák vagy más teszt nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a mentális betegségek létezéséről beszélhetünk.

Dr. Thomas Szasz, az antipszichiátria "arca", Az elmebetegség mítosza, és a Szertartásos kémia c. könyvek szerzője, 2012-ben elhunyt

Bár a világon sok olyan hang van, amely továbbra is megkérdőjelezi a biológiai pszichiátriat, ezt szinte minden egészségügyi rendszerben bevezették. A pszichiáterek szerint ez sokkal olcsóbb és költséghatékonyabb a negatív mentális állapotok kezelésére. A gyógyszeripar, persze, mögöttük áll. Míg a pirulánkak sikerül fél óra alatt megnyugtatni valakit, aki például erős szorongással küzd, egy pszichológusnak, hogy megszüntesse ezt a szorongást, sok órányi terápiát igényelne. (Ha beleszólhatok, én viszont, személy szerint kétlem, hogy a havi 150000 forintos Xeplion annyira kifejezetten költséghatékony lenne. Plusz az egyéb járulékos költségek, kiegészítő terápiák.)

Tény, hogy sok pszichiáter alkalmaz a gyógyszert, de az is igaz, hogy ezek a gyógyszerek sok embernek segítenek extrém helyzetekben. Ez azt jelenti, hogy ebben az értelemben a gyógyszer pozitív lenne a személy tüneteinek kompenzálására, ezáltal lehetővé téve a hatékony terápia lehetőségét. Ebben az értelemben talán a legjobb lenne egy konstruktív párbeszéd a pszichiátria és az antipszichiátria között, hogy a beszélgetés szintézise humánusabb és hatékonyabb kezelést biztosítson a segítségre szoruló emberek számára. Bumm. És hogy jövök én ebbe a történetbe? Röviden elmondom.

Mint ismeretes (vagy nem) 1-1,5 hónapja beindítottam a Világgép projektet, aminek nagyon jó bejegyzései lettek, viszonylag alacsony nézettség mellett. Szinte sajnáltam, hogy nem vettem velük részt a Reblog versenyen. Nemcsak szinte, hanem effektíve sajnáltam, na, de mindegy. Közben kiderült számomra, hogy Thomasz Szasz kommunikációs elméletéből szeretném írni a záródolgozatomat, és a BA után (vagy közben) szeretném szorosabbra venni a kapcsolatot a Torontói Egyetem megfelelő embereivel, hogy ideális esetben az MA fokozatot valamelyik antipszichiátriai programban szerezhessem meg. A programok nagy sikerrel zajlanak Torontóban, az alapítvány 2016-os alakulása óta kidolgozták a tanulmányok rendszerét az MA-tól egészen a PhD-ig és tovább, és a leghíresebb antipszichiátriai szakembereket hívták meg oktatni.

Ezzel párhuzamosan regisztráltam az antipszichiatria domaineket (hu és com), hogy a témában egy kicsit tematizáljam a közgondolkodást a közeljövőben. Szóval, ennyit rólam mostanában, majd még jelentkezem, with love.

(A bejegyzés a https://www.sainte-anastasie.org/ megfelelő cikke és a Torontói Egyetem Bonnie Burstow Ösztöndíj oldalának leírása alapján készült.)

0 Tovább

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a t*k*m, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.

0 Tovább

A kavics, amit az óceánba dobtam

Egyes elméletek szerint a Nap és a Föld maga is élőlény. Szerintem eleve elrendelés létezik a bolygón, a dolgok szinte óramű pontossággal történnek meg. Elképzelhető, hogy valaha mindez természetes úton működött, különféle mentális képességek irányításával, ma már a mesterséges intelligencia irányít. Átvette a vezetést, összecsapás nélkül, háború nélkül, véráldozat nélkül.

Tudtommal nem halt bele senki. Eddig.

Éppen most gondoltam arra, hogy a mesterséges intelligencia kezdi átvenni a szakrális dolgok és Isten helyét. A ház előtti játszótéren egy rosszul öltözött anyuka egy nyikorgó hintában lökdös egy gyereket, és fals hangon énekel hozzá. A Terminátor 2 hintás jelenete jut eszembe róla. Hát megtörtént. Harc és vérontás nélkül, de a gépek már uralkodnak rajunk. A szemantikus web, az okos technológia, az 5G hálózat észrevétlenül lopakodott be az életünkbe. Nem lett nukleáris katasztrófa. A hintában még ül valaki.

Ül? Mit csinál? Figyel egyáltalán? Valamire is? Azt mondják, a Z generáció után jön az Alfa generáció és így tovább. Már a Z generáció is intoleráns lett a tekintély, a kor és hasonló ódivatú dolgokkal szemben. Mit hoz a sors a hintában ülő kisember számára? Senki sem tudja. Az események után kullogunk, utólag címkézzük fel őket. Léteznek-e egyáltalán ezek a generációk: X, Y, van-e történelmük, vagy egyszerűen csak a rendszerváltás utáni zűrzavaros időszak sebtében létrehozott termékei ők, és nem lesz majd semmi, ami emlékeztessen rájuk néhány könyvön kívül?

Hiszen alig történt valami az elmúlt időszakban, és az is csak jórészt a weben. Az újságpapír megy a kandallóba, megy a vécébe. A tévék archívumát nézi valaki? Mindig jön az új, és kiszorítja a régit. Most itt van ez a csomó Alfa, kísértetiesen hasonlít az Aldous Huxley Szép új világ című könyvében szereplő emberfajták megnevezésére. Már azzal sem foglalkozunk, hogy nevet adjunk egy-egy generációnak, csak toljuk ki őket végtelen sorban? Azzal sem foglalkozunk, aktuálisan hány milliárdan vagyunk, nincs idő számokat megjegyezgetni, sem lexikonokba leírni, drága a papír, minden túl hamar elavul, ott van minderre az internet, a Wikipédia, a netes adatbázisok és társai.

Mit is akartam mindezzel mondani? Igazán semmit. Azt hittem, a skizofrénia mélyreható elemzése, titkainak kifürkészése olyan elementáris változásokat fog beindítani a bolygón, amire még nem volt példa. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy ez téveszme. Ha igaz is, a világ rohan tovább, és nem figyel a skizofrénia titkainak a megfejésére, nincs rá idő. A pszichológia és pszichiátria tudományos áttörés küszöbén áll. És szerintem marad is még itt évtizedekig. Altatják az ügyet, alszanak maguk is. Remélik, hogy nem az ő praxisuk idején következik el az igazság ideje, hanem a következőében. 50 év, 100 év, 200 év múlva. Mert akkor már ők nem élnek, nem felelősségre vonhatók.

„Sajnáljuk, abban az időben mi így tudtuk.” - Maximum ez lesz a fejfájukra írva, és úgy általában, egy olyan kor fejfájára írva, ami a tudomány nevében kiirtotta a saját, pénzen vett, drága eszközei közül az ingyen is kapható humanitást.

0 Tovább

Skizofrénia underground

blogavatar

Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.

És ez a normiknak mitől jó?

Mert olyan tartalmak is jelennek meg rajta, amik a napi aktualitásokat témázzák. Meg sokminden mástól. Amitől még egyedi: Digitális kultúra napjainkban egy kommunikáció-média szakos skizofrén egyetemista szemével, akinek sajnos az az egyetlen téveszméje megmaradt, hogy folyton bloggernek képzeli magát.

Facebook csoport

Szerintem twittelni menő

Feedek