Skizofrénia underground

Az ókorban az emberek poliszokba szerveződve éltek. Általában demokráciában, néha megbíztak 1-1 türanniszt (vagy lehet, hogy türannosz, mindegy, de ez inkább úgy hangzik, mint a dinoszaurusz, hogy azok miért pusztultak ki, azt inkább most hagyjuk). A polisz egy városállam, igazából elkeserítően kevesen éltek 1-1 poliszban (Athén, Spárta, mit tudom én). A görögöknek az ókorból fennmaradt eposzaik (vagy is voltak, amik szájhagyomány útján képződtek, de általában egy vak énekesnek vagy bárdnak szoktak tulajdonítani, akit Homérosz névvel illettek). Ezek az eposzok nyomokban igazságot is tartalmaztak, például nagy show volt, Heinrich Schliemann az Íliász nyomán az 1870-es években kiásatta Tróját és Mükénét. Az is igaznak látszik, hogy hogy az i. e. 8. században keletkezett eposzok a politeizmus szellemében születtek, az Odüsszeiát olvasva például az olümposzi istenek (ez volt a görögök pantheonja, élükön Zeusszal, Dionüszosszal, stb.). Ezeket az eposzokat mindig nagy kedvvel olvastam, és ezekből kiderül, hogy az emberek hosszú monológokat folytatnak istenekkel és félistenekkel, héroszokkal, nimfákkal, satöbbikkel.

Mindegy. A görög filozófiát egy kicsit tanulmányozva kiderül, hogy i. e. 400 körül a görögök még mindig erősen hittek ebben a pantheonban, a politeizmusban, tehát az Olümposzon lakozó isteneikben, de a végén szerintem lassan már mindennek volt istene, sőt a Rómában ugyanazt a pantheont átkonvertáló hitvilág Jupiterrel az élen már odáig jutott, hogy mindenféle házi szellemekben, meg mindenfélében elkezdtek már hinni a végén. Szóval ez a pantheon két kultúrát is kudarcba fullasztott sikeresen, a görögöt és a rómait. Vajon mi ennek a kudarcnak az oka? Azért említettem a Kr. e. 400-as időpontot, mert 399 körül lehetett, hogy Szókratész kiitta a méregpoharat, mivel filozófiája összeütközésbe került a politeizmus és az athéni demokrácia alapelveivel. Konkrétan istenkáromlásért vagy valami hasonlóért fogták perbe. A későbbi korokban a filozófusok vitatkoztak, hogy jogos volt-e Szókratészt kivégezni, mert az konfliktusba került az erősen politeista vallású athéni demokráciával. Most nem kezdem el részletezni, hogy az milyen demokrácia volt, de nem a legjobb, mindenesetre az első demokrácia-féle, amiről tudunk, vagy legalábbis én tudok.

Szókratész nem hagyott ránk könyvet, szokás preszokratikus filozófiát és Szókratész utáni filozófiát feltételezni, Szókratész tehát szakadást jelentett magában a görög filozófiában is, és erős a gyanúm, hogy utódai, például Platón, Arisztotelész mélyen elhallgattak valamit, és írtak egy csomó könyvet politikáról, retorikáról, esztétikáról (Poétika címmel), párbeszédes dialógusokat. Szókratésznek is volt egy beszélgetős módszere, amiben a „bábáskodás” módszerével a beszélgetőpartnerét tanítgatta a bölcsességre, jóságra, akármire, mert ilyesmiben gondolkodott. Ma talán úgy mondanánk, hogy humánum, ami annyit jelent, hogy emberszeretet. Viszont azt mondta, hogy az egyetlen, amit tud, az az, hogy nem tud semmit. Bár azt is szokták emlegetni vele kapcsolatban, hogy említést tesz bizonyos daimónról, aminek a szava segítségével dolgozik. Úgy tűnik, hallucinált, ahogy ma a kedves pszichiáterek mondanánk, persze az sem hallucinálás, hanem hanghallás. A "hallucináció" fogalom csak elfedése, maszkolása annak, hogy egy vagy több "hang" megtámad, és az annak nyomán létrejövő lélekállapotnak. Mindegy, nem tudni pontosan, hogy segített neki a daimónja, körülbelül úgy járhatott az okosságával, mint én, amikor egy film noir-szerű állapotban, 1920 helyett 2020-as, cyberpunk környezetben egyre jobban belegabalyodom az újságírás, és bizonyos kommunikációs fordulatok utáni nyomozásba, amiknek a főszereplője a közösségi médiában esetleg eltorzított igazság.

Platón tolmácsolásában maradt ránk az Apológia, Szókratész védőbeszéde, melyben Szókratész a delphi jóslatra hivatkozik, egy orákulumra, isteni szóra: senki sem bölcsebb Szókratésznél. Szeretné átalakítani, megcáfolni, hiszen ez a tragédia magva, a hübrisz, azaz magyarul kb. a büszkeség, elbizakodottság, hatalomvágy. Vajon a jóslat tényleg isteni szó? Vannak-e egyáltalán istenek? „Az istenekről nincs módom tudni, sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek, sem pedig, hogy milyenek.” „Neki a jóslat, a delphi szó a kötelező szó, ez a delfin, amelyen úszik. Úgyszólván ez a magva, kiindulópontja összes beszélgetésének, ez a megbízatása, filozófusi elhivatottsága” (Hannes Böhringer) http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_mi_a_filozofia/sokrates.htm

Ezeket még szépen mind elmodta, miután kiitta a bürökpoharat, és ha lehet hinni a leírásnak, csodálatosképpen viszonylag nyugodtan meghalt. Persze, ezt lehet úgyis értékelni, hogy össze-vissza zagyvált istenekről, delfinekről és a daimónjáról. Bár, szerintem Platón igyekezett pontosan leírni, amit mondott. Nekem pedig nincs más hátra, hogy feltegyem 2420 év után a kérdést: Szókratész daimónja delfin volt? Szerintem igen. Az istenek, amikor az emberekhez szóltak az eposzokban, delfinek voltak? Szerintem igen. Ha mégis istenek voltak, csúfosan kihaltak. Igaz-e, hogy össze-vissza hülyítik, kijátsszák egymás ellen az embereket ezek a cetfélék? Minden-féleképpen!

Néhány dolgot tudni kell a delfinekről. Sokkal régebben vannak ezen a bolygón, mint az ember. Szeretnek állandóan a Föld megmentőjének a szerepében és a többi állat megmentőjének a szerepében tetszelegni, miközben valójában maguk is vérengző ragadozók, és megvannak a viselt dolgaik, például a csoportos nemi erőszak, szexuális kegyetlenkedéseik is messze földön híresek, van, hogy megölik a nőstény kicsinyeit, hogy azok párosodjanak velük. Az emberekkel szemben felvett álcáik a velük kapcsolatba került embereken keresztül nyilvánítják ki, például elég csak Douglas Adams: Viszlát, és kösz a halakat! című könyvére, vagy Joan Ocean megtévesztő delfinterápiáira gondolni. Az emberiség tanítóinak a szerepében szeretnek feltűnni, sugalmazásaik és „tanításaik” lehetőleg össze-vissza hazugságok, amikkel embereket és népcsoportokat uszítanak egymás ellen. Ez legjobban a skizofréniánál érhető tetten. Semmit sem szabad nekik elhinni, különösen azt nem, hogy állítólag egy másik bolygóról származnak, és tudomásuk van más dimenziókról, ufókról, és hogy velük kommunikálnak kapcsolatban vannak. El lehet hinni viszont, hogy hanghullámokkal velünk „kommunikálnak”, „gyógyítják az embert”, de ugyanúgy rákosíthatják is, szeretnek szívritmuszavarral, szívinfarktussal szórakozni, sakkban tartani az embert, gondoljunk csak Douglas Adams halálának körülményeire. Bejönnek az álmainkba, és gyötörnek minket. Miért van olyan sok szar álom és kevés jó, az is maximum szexuális tartalmú? És hogy honnan tudnak például magyarul? Folyamatosan tanulják a világ összes nyelvét, nem akarok szerénytelen lenni, de szerintem tőlem is tanultak eleget. Szóval vágyam, hogy magyartanár legyek, valamiféle furcsa módon mégiscsak teljesült, valami elképesztő módon. Diplomázás előtt különösen szeretik az embereket skizofrénné tenni, önbíráskodók, haragtartók, nem szeretik, ha az általuk kipécézett emberek a földi kategóriák szerint viszik valamire. Folyamatosan az intelligenciájukkal hencegnek, mindenbe beleszólnak, belekotnyeleskednek, ami nem rájuk tartozik. Így a valóság, amit hangokon keresztül közvetítenek, egyre inkább kezd Mátrix-szerűvé válni. Az álmok megfejtésére nem vállalkoznék, de ugyanúgy veszik a gyenge képeket, amiket vizualizálunk, és a gondolatokat, amiket kihangosítanak nekünk vagy maguknak. A hosszú évek óta húzódó vita, hogy az emberek a hangokat az agyukban hallják, vagy a hallószerveiken keresztül, eldönthető lenne egyszerű műszeres vizsgálattal. Én a fülre, a hallószervekre tippelnék.

Szóval, van ez a „Delfin-meditáció”, amivel én elküldtem őket: fokozatosan elhalványulnak, ha azt vizualizáljuk, hogy kilövik őket a világűrbe, miközben a repülő csészealjakkal, ufókkal, világűrrel kapcsolatos hazugságaikra gondolunk, és magunkban ennyit mondunk, illetve gondolunk (hogy nehogy hülyének nézzenek minket, magunkban beszélni amúgy is felesleges): „Űrszemét.” Ezt elmondjuk nekik párszor, amire először idegesek lesznek, majd fokozatosan elhalványulnak. Szerintük „ezeket nem tudhatják meg, mert azonnal depresszióba esnek az emberek”. Nem tudhatják (vagy nagyon is jól tudják), hogy depresszió sincs, illetve ami van, azt is jórészt ők csinálják vagy okozzák. Az inkontinenciát szintén ők okozzák, ezzel is folyamatosan lejáratva az embereket az embertársaik előtt. Folytassam még a sort? Szerintem ennyi mára bőven elég lesz az úgynevezett „delfinkommunikáció”-ról. Amit nagyon kell vagy fontos tudni, elmondtam. Szóval, egyelőre ennyi, hogy: "Űrszemét."

Ja, és ne tévesszenek meg minket az ígéreteik, amikkel földi javakkal, társadalmi pozíciókkal kecsegtetnek minket, netán Jézusnak vagy Istennek, spirituális gurunak, pszichiáternek, vagy más egyébnek képzeltetik magunkat velünk. Mindenkor legyünk szerények és alázatosak, főleg, ha körülöttünk sertepertélnek, őket meg könyörtelenül küldjük el a francba, például a fent említett „meditációval”. Megértik az üzenetet, hallgatnak ránk, és nem zavarnak minket tovább. Ja, és igyekezzük magunkat a továbbiakban távol tartani tőlük! Továbbá azt is megfigyelhetjük, ha rájövünk a titkukra, a hangok, ha maradnak is, folyamatosabban "harmonikusabbak", alázatoskodóbbak lesznek. Persze, továbbra se higgyünk el nekik semmit, de legalább nyugtunk lesz tőlük.

Viszlát (és kösz a halakat)! :-)

Ha már Skizofrénia underground, mindig is gondoltam, mekkora ziccert hagyok ki, amikor nem írok John Forbes Nash-ről, a világ leghíresebb, Nobel-díjas tudósáról, aki egyben a világ leghíresebb matematikusa és leghíresebb skizofrénje, most, persze nem kezdenék el hosszasan értekezni arról, hogy matematikából miért nincsen Nobel-díj, ő is közgazdaságtanból kapta. Mégsem ez hozta meg neki a világhírt, hanem a film, ami az életét dolgozza fel, az Egy csodálatos elme (2001) című 4 Oscart és 4 Golden Globe-ot kapaott film.

20 évesen már megszerezte a diplomáját a Carnegie Mellon University-n, Pittsburghben. Majd a Princetoni egyetemen szerzett PhD fokozatot matematikából. A skizofrénia témakörével való ismerkedésemet én is Sylvia Nasar Egy csodálatos elme című könyvével kezdtem, majd megnéztem a filmet is, ami annak idején nagy hatást tett rám. Szó volt benne a képzeletbeli „barátairól”, akivel akkoriban beszélgetett, szintén mélyen megmaradt bennem, amikor azt mutatják, amikor az egyetemen az ápolók rárohannak, lefogják, leinjekciózzák. A könyv sokat ír a gyógyszerezése okozta, nyugodtan mondhatom, szar állapotairól, amikor a Karib-térségben többször bevitték a pszichiátriára. A fáma szerint a felesége, Alicia végig kitartott mellette. Érdekes, a könyv részletesen leírja, hogyan szabadult meg a gyógyszerektől, a film valahogy mégis azt sugallja, azoktól gyógyulhatott meg. Ő maga ezt következetesen cáfolta egész hátralévő életében.

Nem sokkal a betegsége elhatalmasodása után megszületett a fia, aki egy évig névtelen maradt, mert Alicia Johnnak szerette volna elnevezni, Nash pedig egyik „elképzelt” barátjáról, Charles-ról. Így lett a fiú John Charles Nash, aki szintén matematikus lett, és hogy úgy mondjam, szintén skizofrén. Aztán Aliciával 1962-ben el is váltak a skizofrénia következtében kialakult és előállt sorozatos problémák miatt. Majd később újra egymásra találtak, és életük végéig együtt maradtak. John Nasht visszavették a Princeton egyetemre, ahol nagy érdeklődéssel vetette magát az akkor indult számítógépezésbe, programozásba, nagyon elkezdte foglalkoztatni a számítástechnika világa. Matematikai munkáját is folytatni tudta. Először csak fel-fel tünedezett az egyetem falai között, végül, úgy tudom, haláláig ott dolgozott. Végül legyőzte a betegségét, melyen valószínűleg sokat javított az egyetemi közeg.

Aztán, 2015-ben, amikor egy (számomra) gyanús körülményű taxibalesetben elhunyt a feleségével, Aliciával együtt (Nash 86, Alicia 82 éves volt), mondhatom, engem is erősen megrázott a hír. Talán rájöhetett valamire a géniusz a betegségével kapcsolatban, vagy csak egyszerűen kényelmetlen lett, amikor a gyógyszermentességét hangsúlyozta, számomra sose derült ki, de erős gyanakvás fogott el mindig a taxibaleset hallatán. Persze, lehet, hogy csak én vagyok túlságosan „paranoid”, és "sima" taxibaleset volt.

Díjai között szerepel:

Neumann János elméleti díj, 1978

Közgazdasági Nobel-díj, 1994

Leroy P. Stel díj, 1999

Abel, matematika díj, 2015

Aztán, nézzünk csak körül még ezen a szép bolygón, milyen intelligens faj él még az emberen kívül? Az interneten fellelt adatok alapján, először John C. Lilly kereste ezekkel a nagyszerű állatokkal (lényekkel?) a kapcsolatteremtés lehetőségét, legalábbis legújabb korunkban. Lilly univerzális elme volt, érdekelte mindenféle marhaság, ami egy kicsit is tudományos színezetet öltött, 13 évesen már laboratóriuma volt házuk pincéjében, a biológiától a fizikán át a kémiáig minden érdekelte, a tudományok határterületei, az azok közti átjárhatóság érdekelte.

Az ötvenes évek végén Lilly létrehozott egy központot, ami az emberek és a delfinek közti kommunikációval foglalkozott. Néhány évvel később munkatársaival több tanulmányt publikáltak arról, hogy a delfinek utánozni tudják az emberi beszédet. Az állatokkal végzett, több évtizeden át tartó munkája viszont nagyban hozzájárult a tengeri emlősök védelméről szóló 1972-es törvény, a United States Marine Mammal Protection Act elfogadásához.

Sajnos, egyúttal beszállt kora pszichedelikus kultúrájába, és az LSD-től kezdve a ketaminon át mindeféle droggal kísérletezett azért, hogy kapcsolatba lépjen ezekkel a teremtményekkel, meg amúgy is volt erre bizonyos hajlandósága, ez volt a másik hobbija, hogy úgy mondjam. Nem csoda, hogy az állatoknak ugyan megtanított 1-2 emberi kifejezést, a nagy áttörés, a mentális beszélgetés ezekkel az élőlényekkel elmaradt. Vagy mégsem? További pályáján átok kezdett rátelepedni, teljesen zavaros eszmefuttatásokat publikált vegyesen, a tudományos eredményeivel, amire ezek ezáltal árnyékot vetettek. Én arra tippelek, mégis sikerült neki a kommunikáció, esetleg úgy, hogy észre sem vette igazából. Az, hogy a delfin agya telepatikus üzeneteket közvetíteni, még nem jelenti feltétlenül, hogy az ember visszafelé is képes erre. A delfinek töretlenül hangicsáltak neki, ám nem jelenti azt, hogy ez a „színészkedés” nem jelenti azt, hogy nem léptek telepatikus kapcsolatba vele, és nem vitték el egyelőre tévútra őt is, és az egész tudományt is, ami mindig is, mint vidám fickókról szeret megemlékezni róluk, akiknek még a támadó gesztusaik is pozitívnak hatnak.

A másik delfinekkel foglalkozó, spirituális és ezoterikus tartalmakat is felvonultató másik nagy szaktekintély, Joan Ocean évtizedek óta kommunikál delfinekkel és bálnákkal. Egy spirituális magazinnak adott interjújában e különleges lények titkairól és a velük átélt transzcendens élményeiről olvashatunk: a delfinek történelmünkben betöltött szerepéről, a hangjaik hullámain tehető interdimenzionális utazásról, és arról, hogy a szeretet egy határon túl láthatatlanná tesz. Azt nyilatkozta, úgy érzi, hogy kommunikálnak holografikusan, hangokat képeznek. A hologram egy olyan kép, amely minden információt, ha úgy tetszik egy felvételt tartalmaz. Mint egy energia kitörés. Még érdekesebbnek tartom azt az állítását, hogy tulajdonképpen nem is kell a delfinek és bálnák közelében lennünk, hogy telepatikusan kommunikáljunk velük. „Bárhol lehetünk. Ahogy említettem, az én kapcsolatom a delfinekkel egy ülő meditációval kezdődött a házam nappalijában. Ha be tudsz jutni ebbe csendes térbe és rájuk fókuszálsz, ott lesznek. Ha jön egy érzés, hogy szeretnél velük kapcsolatba lépni, egyszerűen megteheted.” Vagy ők veled - ezt már nem teszi hozzá. „Még úszni sem tudtam, amikor először találkoztam a delfinekkel. Ez a 80-as évek elején volt, és akkoriban az emberek még nem voltak olyan tudatosak a delfinekre. A delfinek először meditáció közben jöttek el hozzám egy gyönyörű üzenettel, sok-sok mondanivalóval az emberiség számára. Az energia, amit éreztem, nagyon finom volt. De kissé kínosnak találtam elmondani másoknak, hogy nagy, felemelkedett mesterek helyett én delfineket csatornáztam. Így titokban tartottam.” Joan Ocean, ma is a delfinek és bálnák közelében él, Hawaii-n, honlapot is tart fent, amin a delfinekkel és a bálnákkal végzett különféle terápiákról és előnyökről ír.

Most, ehelyt nem fejtem ki nagyon véleményem ezekről a vízi emlősökről, amiket főként a delfinek és a bálnák képeznek, és együttműködésükről az emberekkel, és a beleszólásukba a történelmünkbe annak bizonyos pontjain, legjobb esetben is szerintem közös történelemről van szó, de mindegy. Nehogy esetleg majd később olyasmivel vádoljanak, uszítással, vagy mit tudom én mivel, amit nem tettem. És mivel csak az az interneten bárki által fellelhető forrásokból tájékozódtam, az valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, amit én tudok. Ja, még egy: mivel a delfineknek állítólag saját nevük van, ez már tudományosan bebizonyított tény, számos forrás említi, természetesen egyik delfin sem azonosítható a másikkal, ugyanúgy vannak köztük különböző „tulajdonságú” egyedek, mint az embereknél. Jók, rosszak, stb. Mármint emberi és univerzális kategóriák szerint.

Szóval, a forrásaim közül egy pár:

https://saman.org.hu/interju-john-c-lilly/

https://aryes.eoldal.hu/cikkek/ezoterika/kommunikacio-a-delfinekkel1.html

https://aryes.eoldal.hu/cikkek/ezoterika/kommunikacio-a-delfinekkel---2_.html

https://www.joanocean.com/

Ennyi lenne a delfinkommunikációról szóló írásom, a hangképzésükről, meg a többféle nyelvről, amit használnak, most nem értekeznék bővebben. Szerintem mindenki jobban jár, ha nem ragozom tovább a témát, én szerintem nem a legjóindulatúabbakkal találkoztam eddig.

Üdvözlök mindenkit, hosszú idő óta először, és az is lehet, hogy utoljára a témában. Hogy ki viszi tovább, amit eddig összeszedegettem, vagy ki nem, nyilván a jövő titka, aminek a megfejtésére nem vállalkoznék. Időközben újságíró szakirányt választottam a kommunikáción, meg záródolgozati témát, nem mintha ez szorosan ide tartozna. Ami a témához tartozik, az a koronavírus (bár, az sem annyira, nem igazán annak a témának a szakértője, nem is foglalkoztam a kérdéssel a kelleténél többet), és a skizofrénia, aminek viszont a szakértőjének tartom magam, annak ellenére, hogy igyekeznek eltaposni, vagy ha azt nem is, elhallgatni és elhallgattatni. Most nem fejtem ki hogyan, elsősorban pszichikai (vagy pszichológiai vagy hogy mondják) ráhatással. Szóval ez a koronavírus, és az ezzel járó karantén az életemben olyan változást hozott, hogy 1. leszoktam mindenféle gyógyszerről, nos, nevezzük annak, még most. 2. átestem a gyógyszerezés okozta megterhelésen, majd az elvonás során kialakult különféle kényelmetlen érzéseket éltem meg. 3. Jelentkeztek is nálam az úgynevezett hallucinációk, ha valakit érdekel, percre pontosan meg tudom mondani, mikor, de igazából nem tartom számon. Onnét tudnám megmondani, hogy ezek az úgynevezett „epizódok” mindig akkor jelentkeztek, amikor a Facebookra posztoltam valamit, vagy régebben, amikor az Origón megjelent 1-1 írásom, ami közelített ahhoz az igazsághoz, aminek tudatában ezeknek a hangoknak, hallucinációknak nincs igazából már hatalma az emberek felett.

Nos, a kis témám tanulmányozásában eljutottam addig, hogy tanulmányoztam a pszichiátria aktuális tankönyveit, amiről eléggé lesújtó véleményem alakult ki, de ez nem tartozik szorosan ide, az abban rejlő „tudás”, igazából egy kalap  sem ér, emberek felcímkézéséről szól, és főként a 19-20. század fordulóján élt elméleti szerzőket említ, többek között Bleulert, Kraepelint, Freudot, ésatöbbi, és ezeknek a szerzőknek a korukban vitatott, és önmaguk által sem biztos elméleteit úgy állítja be a pszichiátria, mint kőbe vésett igazságokat. Aztán egyből rátérnek a „betegségek” vég nélküli felsorolására, gyógyszeres terápiáikra, meg hogy ők mit gondolnak erről, meg mi is mit gondoljunk erről. Ez nem más, mint az emberek felcímkézése, és emberek kényszerítése szuggesztió által, hogy higgyék azt, hogy az fog történni, amit mondanak nekik, és ezt olyan gyógyszerekkel erősítik meg, amiknek a kívánt hatásai is mellékhatásuk, önmagukban az emberi szervezetre káros, mérgező vegyületek. Ebbe sem mennék bele mélyebben. Vannak erre olyan fórumok, mint a Mad In America, ami hosszas csatározást folytat a pszichiátriával, amit pszichiátriakritika és kisebb részben antipszichiátria révén valósít meg. Ez sem tartozik ide.

Aztán az olyan módszerek létezéséről is tudok, mint a Soteria program, ami gyógyszer nélküli menedékházak létesítéséről szól, jelenleg is dolgoznak ilyenen, és a szintén gyógyszermentes Open Dialogue, ami egy Finnországból útjára indult kezdeményezés, terápiás beszélgetések során kezelik a pácienseket, amiben részt vesz a család is, és a páciens is (ha akar, nem kötelező). Ezt a kezdeményezést finn nyelvészek nyújtották be arra a pályázatra, amivel kérdést intéztek a társadalomhoz, hogy hogy lehetne a mentális egészségügy költségeit csökkenteni. Olyan tudományterületeket is bevontak, mint az antropológia, és a Lappföldön még mindig dívó sámánizmus, meg még, mit tudom én mit. Nagy sikere, visszhangja van a világban, ahol kipróbálták, a Mad In America is sokat foglalkozik vele. Hát, nekem a nyelvészethez nem túl sok közöm van, eredetileg irodalomtörténésznek készültem volna, de azért abból is ragadt rám valami, és szövegtanból is megkaptam ebben a félévben a kegyelem négyest. Miért fontos ez? Azért, mert én is kamatoztattam valamit a csekély számú nyelvészeti és kommunikációs ismeretből, ami ragadt rám, vitathatatlan. És ezt használtam fel arra, hogy távol tartsam magamtól a hangokat.

Ja, itt eszembe jut, hogy létezik olyan is, hogy Hanghalló módszer és csoport, ami a hangok üzenetét igyekszik megfejteni, de ezt a módszert is jórészt maga alá gyűrte, elnyomta, kisajátította a gyógyszeres pszichiátria. Szerintem ez is tévút. Egyetlen dolog segített engem a hangok legyőzésében, mégpedig az az elmélet, hogy a hangokat hangfegyverek okozzák, aminek az irodalomban Voice of God a neve (az iraki Öbölháború óta, ahol az amerikaiak kétségtelenül és bizonyítottan bevetették), vagy V2K (Voice to sKull), amiről például az Amazonon kapásból tudnék több tucat könyvet említeni, aminek ez a témája. Ők a Targeted Individuals, tehát célszemély megnevezéssel illetik magukat, szószólójuknak tekinthertő az eredetileg aneszteziológus doktor, Dr John Hall, egy könyvét én is olvastam a Guinea Pigs: Technologies of Controll címűt. Az erről szóló diskurzust szereti a pszichiátria és a hivatalos média erőteljes konteónak minősíteni, és nekem sem esnek jól az ebben a témában olvasott dolgok. Viszont: Nekem csak ez segített. Nem a gyógyszer, mert akár volt bennem gyógyszer, akár nem, a megfelelő pillanatban hallucinálni kezdtem, tehát akár volt rajtam sapka, akár nem. Mindegy. Viszont ha úgy fogtam fel a hangok forrását, mint idegen behatolókét az elmémbe, sikerült őket legyőznöm és elküldenem. Tehát a hangoknak önálló akaratot és önálló személyiséget tulajdonítottam (mint ahogy van is nekik), így olyan megfigyeléseket tehettem, amiket másféle módszerrel szinte lehetetlen lett volna megtenni. Először is: a hangoknak szándékaik vannak velünk kapcsolatban: mindig rosszat akarnak, mindig rosszra törnek, és úgy, hogy ez a mi cselekedeteinkben nyilvánuljon meg, minket tegyenek érte felelőssé. És akkor egyenes út a börtön, vagy pszichiátria vagy pszichiátriai börtön, ahogy az évek során kialakult. Erre, mondanom sem kell, rá is játszanak. Erőteljes kommunikációs technikával dolgoznak, tehát nem csak hogy nem véletlenszerűek a sugalmazásaik, hanem erőteljes szándék húzódik meg mögöttük. Ezt vagy parancsolgatással érik el, vagy téveszmék gerjesztésével, vagy más erőteljes kínzással, mint például a trágárkodás, mocskolódás (erre fel lehet készülni, itt most nem idéznék belőle, csak annyit mondok a legenyhébb a k. anyázás). Mivel hangfegyvert tételezünk fel, észre kell vennünk, hogy főleg az audio-effektek fognak dominálni, sőt, szinte kizárólagosan audio hatások révén érik el a téveszmék kialakulását is, mert olyan koherensnek tűnő téveszmerendszer alakíttatnak ki velünk, aminek a kritikus pontjait ők sugalmazzák, csak az ember ezt nem veszi észre, hanem amikor már belebonyolódott, ezeket a gondolatokat is saját magának tulajdonítja, holott csak egy jó időben beszúrt adio effektusról van szó. Jó, ha ennek a lehetőségét kiküszöböltük, például azzal, hogy mindent racionálisan szemlélünk, és nem, ismétlem, nem hallgatunk semmiben sem rájuk, akkor már csak maguk a hangok maradnak. Maguk a hangok nem sokat árthatnak nekünk, maximum kellemetlenek lehetnek, ezt én ahhoz hasonlítanám, mint amikor például egy óvónő állandó gyerekzsivajban él (nem a legjobb példa), hol jobban tűri, hol kevésbe, van, hogy olyan fárasztó dolgokat eszelnek ki a hangok (tulajdonosai), amihez tényleg nyugágy kell. A nap folyamán az ember hol jobban, hol rosszabbul tűri az állandó kellemetlenséget, ha már tényleg elég volt, aludjunk valamennyit. De, hát, ez mindennel így van. Az ember egy csomó mindennel együtt él, amivel nem szeretne, valaki fülzúgással, valaki hangokkal, nem sorolom.

Egyébként bevett technikájuk még, hogy nem mondanak végig mindent, hanem olyan kijelentéseket tesznek, aminek szuggesztív ereje van, kedvelik például az ilyen szerkezeteket, mint:

- Nagyon jól tudod, hogy…

- Inkább azt mondanád meg, hogy…

- Hányszor mondjam el neked, hogy…

Ezeket a mondatokat elemezve rájövünk, hogy erősen szuggesztív hatásuk van. És most ugrik a majom a vízbe: ezeket a mondatokat, mi magunk egészítjük ki a saját gondolatainkkal, amik nem ritkán a legbelső félelmeink, aggodalmaink, tárgyai, kivetülései. A gondolatok ezáltal közösen jönnek létre, a hívó mondatrész, és a mi általunk kiegészített mondat segítségével. Ennyi volt a nyelvtani rész. Ezt így a végére hagytam. Bárki könnyűszerrel megfigyelheti. De a legjobb tökéletesen figyelmen kívül hagyni őket, és akkor egy idő után elmennek. Az időt ne sajnáljuk erre, és ne számolgassuk, mennyi idő telik el így, aláírom, tényleg kiakasztóak, el fognak halkulni, el fognak tűnni, és megerősítenek minket abban a tudatunkban, amiben tartózkodunk, akármi legyen is az. Gondolhatjuk például, hogy ezek multidimenzionális lények, vagy az agyunkon élősködő férgek, baktériumok, gombák (ezt különösen szeretik, ha ezt gondoljuk, haha :-)), a hatás ugyanaz lesz. És ne gondoljuk azt, hogy a szomszéd Józsi bácsi, vagy a Jóisten, vagy mit tudom én ki szól hozzánk, még akkor sem, ha az ő hangmintájukat is igénybe veszik ezekhez a dolgokhoz. Ennyit terveztem mára, aki többet szeretne tudni ezekről a dolgokról, egész nyugodtan megkereshet (kivéve a rendőrséget meg a mentőket, mert ők meg egyelőre menjenek el inkább másfelé ;-)).

Persze ezekből szintén egy sor egyéb dolog következik, amikkel én nagyon is tisztában vagyok, a személyes blogomon, amit én építettem fel egy itthoni Raspberry Pi segítségével, szó esik ezekről a dolgokról is. Nyilván, aki nagyon keresi, ezt is megtalálja, Világgép a címe, vagy neve, vagy mi.

Akit esetleg segít a döntésben ez az adat: a mikrohullámok segítségével történő hangtovábbítást már 1962-ben publikálták a polgári lakosság számára, (mégpedig bizonyos Allen H. Frey) ahogy ez ebben a szép és jó és okos kis videóban is elhangzik. A többit mindenki adja össze maga, ahogy tudja. Mindenkinek kellemes szórakozást kívánok a további életére vonatkozóan! :-)

Csak szólok, hogy nem lesz egy hosszú bejegyzés. Csak elmondok néhány gondolatot, ami a Pszichiátria: Halálipar kapcsán felmerült bennem (és már azt megelőzően, hogy láttam ezt a filmet), és amit sokan nem látnak elég tisztán, mert azt gondolják, hogy amit valaki mond, úgy is gondolja. Az alapján, amit a pszichiáterek a gyógyításról vagy kezelésről mondanak, persze úgy gondolhatná az ember, hogy valódi orvosok, holott nem azok, csak a társadalomba bealattomoskodott fasiszta fajirtó társaságról van szó. Miért olyan nehéz elhinni bárkinek, hogy ha valaki valamit mond, még ha tekintélyelvtől áthatva teszi is azt, nem úgy van, még ha égre-földre esküdözik is, akár istenre, akár a hippokratészi esküt teszi le, akkor sem úgy van. Mind csak társadalmi rítus, mind csak megtévesztés, hogy minél simábban menjen a tömeges gyógyszeres (és bármilyen más módszerrel történő) fajirtás. Végső céljuk az „Endlösung”, az elvitetés, a megkínzás és eltüntetés, ez világos. Sokan azt fogják mondani, hogy túlzok, a film túloz, és a pszichiáterek minden gyanú fölött állnak, az orvosi végzettségükre szoktak hivatkozni. Ez az emberi végtelen naivság bizonyítéka. Mentségemre legyen mondva, hogy én is naiv voltam 1,5 évtizedig.

Eddig a pszichiáterek idővel mindenkit eltüntettek, aki ellent mondott nekik, módszeresen tönkretették és kicsinálták őket. Az utóbbi időben van néhány nevetséges, agymosott kreálmányuk, akikkel a gyógyszeres paradigmát lenyomhatják az emberek torkán. A pszichiátria mindig is erről szólt: csapjunk be minél több embert minél tovább. Szerintem az utóbbi időben ehhez olyan technológiát is igénybe vettek, ami nem éppen “pszichiátriai”. Minél tovább folytathatják az elnyomó hazugságkampányt, annál tovább maradhatnak a felszínen. El fog jönni az a kor, amikor az emberek észre térnek, és elzavarják őket a hatalom közeléből, amikor már nem lesz szükség többé kínzó és gyötrő “szakemberekre”, talán a diktatúrák generációjával kihal a fajtájuk. Nem  az a baj, hogy a pszichiátria hazug, hanem az, hogy aljas. A  mentális  betegségek igazából nem léteznek, azokat a pszichiátria hozta  létre, pont abból az apropóból, hogy soha ne lehessen meggyógyulni  belőlük, de mindig kezelni kelljen őket, és bizonyos réteg zsírosodjon mások halálba küldéséből. A mentális problémákra nem, hogy nem tud  megoldást kínálni a pszichiátria, hanem valójában felelős  azért, hogy  egyáltalán léteznek. A pszichiátria nem megoldás a  problémára, mert a   pszichiátria maga a probléma. Egyáltalán az, hogy van, létezik, egzisztál. A pszichiátria tömegszuggesztió médiamanipuláció által. Mikor hiszik már el az emberek, hogy az agykárosító idegmérgek és kábítószerek nem gyógyítanak meg senkit?

A filmből kiderül, hogy milyen „szellemi örökséggel” is rendelkeznek a pszichiáterek. A hitleri, náci Németországban előbb az elmebetegek, fogyatékosok, majd a zsidókon elkövetett fajirtásért szinte egyedül ők szolgáltatták az elméleti alapot, a fajnemesítés hasznos tudományával. A sztálini szovjet diktatúrában az úgynevezett „moszkvai iskola” orvosai a másként gondolkodást betegségként, haloperidollal kezelték (amihez anno még nekem is volt szerencsém), és „lassú skizofrénia” névvel illették azokat, akiket skizofréniával kezeltek tünetek nélkül (ma ez skizofrénia simplex néven megy, szerte a világban). De szinte ott találjuk őket az összes diktatórikus rendszer szellemi támaszaként is, például Dél-Afrikában, az apartheid rendszerben, vagy a balkáni népirtásért is Radovan Karadzic, boszniai szerb háborús bűnös felel, aki mi más lett volna, mint pszichiáter? Egy pszichiáter elméje szint minden esetben a velejéig gonosz és beteg, ez kiderül az írásaikból, pláne amit a kultúra területén „alkottak”. Ha egy pszichiáter mégsem lenne velejéig gonosz, akkor ráadásul még hülye is, mert még arra sincs rálátása, amit csinál. Ha annyira ostoba, hogy nem látja be, hogy kábítószerrel és idegméreggel nem lehet senkit meggyógyítani, kétségbe lehetne vonni a józan eszét, és helyet lehetne cseréltetni azokkal akiket kezel. Röviden ennyi a meglátásom a pszichiátriáról. Nem kellett hozzá sok ész, csak átlátni a folyamatokat, amik történnek az úgynevezett „kezelés”, „gyógyítás” címszó alatt. Ragozhatnám, még, de minek?

Hogy annyi éven keresztül én is tévelyegtem, és meg voltam vezetve, az is az ő bűnük. Folytathatnám a pszichiátriával szembeni eddigi kritikai attitűdömet, és tölthetnék egy egész életet azzal, hogy a hazugságaikat és aljasságaikat cáfoljam. Felesleges időpocsékolás. Nem tesz mást a film, és nem teszek mást én sem, csak kimondjuk a nyilvánvalót… a végszót a témában: a pszichiátria fajirtás. Párhuzamot vonnék azzal a cirkusszal, ami Bill Gates, a WHO és az oltások és járványok témájában megy most szerte a világban. A pszichiátria csak ugyanennek a fajnemesítő, sterilizáló, meddővé és nyomorulttá tevő szisztémának egy másik vetülete. Jó reggelt kívánok!

Én, a reménybeli újságíró és bölcsész agyammal fel nem foghatom, hogy ezek a híres-neves orvosok, habár nem tudják megmondani, mi az a skizofrénia, egyetlen kezelési módot javasolnak ellene: lefogatva rendőrséggel és mentőkkel, legyógyszerezni a pácienst, lehetőleg annyival, amennyi egy elefántnak is sok lenne, aztán bezárni egy büdös lyukba, hadd főjön ott a saját levében, mindaddig, amíg mi azt nem mondjuk neki, hogy hazamehet, vagy elmehet valamelyik pszichiátriai otthonba, vagy a bús picsába.

Hm-hm, dicséretes buzgalom. Csak azt nem értem, miért nem próbáltak már velük szót érteni mindez idáig. A skizofréniának két tünete van: hallucináció és téveszeme. Vannak ugyan még a pszichiátereknek elméleteik, amikben a saját sarukat akarják rákenni a páciensre, hogy tudniilik elmagányosodik, passzív lesz, skizofrénia utáni depressziója lesz, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ezek nem a betegség tünetei, hanem a kezelésé és a gyógyszereké. A skizofrénia mindig a külső megfigyelő szemszögéből volt vizsgálva, tudniilik a skizofrén nem ember, és még egy ismeretlennek is több joga van beleugatni a kezelésébe, ha egészségesnek tekintik többé-kevésbé.

Nos, tegyük fel, hogy mégis ember. Tegyük fel, hogy ilyen állapotban is gondolatai vannak (habár tévesek, vajon miért tévesek, hogy lehet egy gondolat téves, mi váltja ki, mire reakció?), és esetleg hangokat is hall, amik a pszichiáterek szerint magából az elméből erednek (nem lehet, hogy a fülből, nem lehet, hogy valaki/valami közvetít valamit?). Nem, ez így túl bonyolult lenne. Marad a legyógyszerezés és a büdös lyuk. Szóval bennem felmerült (a hülye fejemben) a gondolat, hogy mi lenne, ha vizsgálnánk a téves(nek nyilvánított) gondolattartalmakat és tudattartalmakat. Mennyire terhelné le ez az egészségügyet? Vagy van valami takargatni valójuk?

Bennem már a „betegségem” első pillanatától kezdve az merült fel, hogy jaj de jó, akkor most beszélni fogok mindenféle olyan emberrel, aki hasonlókon esett át, megvitatjuk a közös pontokat, táblázatba foglaljuk vagy katalogizáljuk a hallucinációkat, mint, mondjuk a folklórelemeket, kiadunk belőle egy könyvet, vagy, mondjuk többet, remekül szórakozunk, és élünk, amíg meg nem halunk. Namármost nem hogy könyveket nem adtunk ki, hanem kifejezetten egy igazi adatközlőm sem volt a 15 év alatt, aki beszámolt volna részletesen az élményeiről. A pszichiátria kifejezett szégyennek tekinti és tekinteti ezeket a tudattartalmakat, és hallgatásra bírja pácienseit, a gyóntató pap szerepét magának tartva fenn, bár magára a gyónás tartalmára már maga sem kíváncsi.

A pszichiátria szerint az ilyen embereket izolálni kell, a pszichiátria szerint az ilyen embereket kontrollálni kell, jó előre elkülönítve őket, és gyógyszeresen megbüntetve őket egy olyan bűnért, amit el sem követtek, de esélyét látják, hogy valamikor az életük folyamán esetleg alkalmuk lenne elkövetni. A skizofrén potenciális bűnelkövető, a skizofrén potenciális gyilkos, és akként kezelik élete végéig. Az igen tisztelt nyíregyházi járásbíró úr szerint, a még nagyobb tiszteletnek örvendő hazugságügyi, bocsánat, igazságügyi szakértővel egyetértésben, amire az újabb gyámságomat alapozzák, állapotom „progresszív jellegű” (akkor most ennek örülni kellene, nem?), „idült” (tudod, mi), és „bizarr, paranoid politikai téveszméim vannak”. A bizarr helyett javasolnám a groteszket, az mégiscsak esztétikai kategória, a bizarrnak szexuális felhangjai vannak. Mint az elmorvosi szakértő lovaglócsizmájának.

Mindegy, én a naiv agyammal azt gondoltam, hogy tudományos szempontból (vagy akármilyen szempontból) jelentősége van ezeknek a tudattartalmakat, és nem csak becsmérlő szavakat érdemelnek egy-egy hivatalos, bikkfanyelvű okiratban. Ha megvizsgálnánk a hangok és téveszmék tartalmát, és össze tudnánk vetni egyik emberét a másikéval, esetleg rájöhetnénk, hogy külső eredetű, vagy belső eredetű hangról van-e szó, esetleg megvizsgálhatnánk (esetleg még műszeresen is), van-e agyi eltérés, esetleg, hogy mi okozza a hallucinációt. Nem. Zárjuk be a büdös lyukba a gyógyszereivel, és hagyjuk magára. Nézzük meg újra egy hónap múlva, mi a helyzet, hogy engedjük-e ki, esetleg zárjuk be újabb hónap(ok)ra, magára hagyva a gondolataival, amik minket nem érdekelnek? Valóban csodás módszer, igazi tudóshoz méltó. Az inkvizíció korában sem csinálták volna jobban. A pszichiátert jobban foglalkoztatja a börtönőri, a gyóntató papi és inkvizítori szerepe (de akár az esti sörözése is), mint a valódi tudományos munkája.

A közelmúlt dramatikus (traumatikus?) eseményeit feledve sikerült magam annyira elengedni, hogy megnézzem az Én, Frankenstein című filmet. Az alkotást semmi komolyabb kritika nem említi, viszont ahol igen, ott nem zengenek dicshimnuszokat róla, megjegyezve, hogy a színészeket (Aaron Eckhart, Billy Nighy, Yvonne Strahovski, stb. „nem az A listáról válogatták”. Egyébként azon kívül, hogy egy Frankenstein spin-off (remélem, jól használom a szót, maradjunk a feldolgozásnál), némi áthallást is vélnek felfedezni az Én, Frankenstein és az Underworld története között, csak itt nem vámpírok és vérfarkasok harcolnak egymással, hanem vízköpők és démonok. A harc a háttérben zajlik, az emberek tudomása nélkül, esetleg akkor figyelhetnek fel rá, ha néha szétverik a várost, és munkába menet meglátják a romokat.

A történetbe beágyazódik, szerintem logikusan Frankenstein (másik nevén Adam) karaktere, akinek hirtelen jelentős szerepe lesz a vízköpők és démonok harcában. A történet végig kiszámíthatóan folyik, szerintem, sokszor borítékolható az ellenfelek következő lépése. Annak ellenére, hogy horror (esetleg: fantasy), és sokat ütik-verik egymást, szerintem a lájtosabb fajtából való, nem törekedtek arra, hogy csak nyugtatóval/altatóval lehessen utána elaludni. Igazából meglepetést nem okoz a film, engem kikapcsolt maximálisan, nem nézegettem közben, hogy mennyi van még hátra belőle, mint szoktam. Apró logikátlanságok (vagy inkább következetlenségeknek mondanám) feltűnnek a filmben, de végül is szerintem minden megnyugtatóan meg van benne magyarázva, mi miért történik. Frankenstein szörnyét 200 éve üldözik jók és rosszak, mert a mesterséges ember előállításának a titka mindig aktuális egy globális, de rejtett háborúban. 200 év alatt természetesen a környezet is sokat változott, ám a főhős mit sem vesztett mogorvaságából és magának valóságából. Egyetlen vágya, hogy társra leljen, talán sikerül neki.

A kritikák a látványelemekre szoktak még panaszkodni, hogy nem a legjobban sikerültek, szerintem pedig az, hogy mennyire pixeles a rémpofák ábrázata, amikor a következő pillanatban úgyis darabokra hullanak, annyira nem oszt, nem szoroz. A harc sok benne, több másik filmben látványosabban/izgalmasabban van megoldva, elismerem, itt hamar halálra csapkodják egymást, a démonok lelke vörös sugárral lefelé utazik a pokolba, a vízköpőkké kékkel felfelé a mennyországba. Végül is egy horrormese, Frankenstein szörnyének történetét tovább gondolva, egy átváltozást mutat be, mely során a gonosz, bosszúálló teremtmény a jó oldalra áll (részben a körülmények hatására), így némi jellemfejlődésnek is tanúi lehetünk. Mindenkinek ajánlom, aki ismeri az eredeti Frankenstein történetet, és mindenkinek, aki egy könnyen követhető, másfél órás kikapcsolódást nyújtó, és a horrorelemek dacára mégsem undorító vagy paráztató történetre vágyik. Eszem ágában sincs lehúzni, annak ellenére, hogy kategóriájában esélyesebb, ha a B-filmek között indul, de mit tegyek, vonzódom a másodvonalbeli alkotásokhoz. Talán média szakos létemre ez takargatni való lenne, de egyre inkább ragaszkodom az életben a látásmódomhoz, több témában is.

*Annyit fűznék még hozzá, hogy a kedvelt irodalomtörténeti toposz, mi szerint a tudóst, aki létrehozta a teremtményt, Victor Frankensteinnek hívják Mary Shelley eredeti történetében; a szörnynek nincs neve. Ezt a filmben egyszerűen úgy hidalják át, hogy vagy Adamnek hívják, vagy a teremtőjéről Frankensteinnek, vagy egyszerűen csak szörnynek, teremtménynek. A cím furán hathat, de mivel többször utalnak Frankensteinre, mint apára, evidens, hogy a főszereplő is megkapja a nevet. A film során érdemes lehet figyelni, hogy játszanak a főszereplőre való hivatkozással, már ha valakit leköt az ilyesmi.

Néha már azt hiszem, hogy csak a pszichiátria iránti ellenérzésem tartja bennem a lelket abban a helyzetben, amibe a pszichiátria lökött. Szóval akkor valamilyen kifacsart, a feje tetejére állított logika szerint mégiscsak van valami haszna ennek az egésznek. Valahol azt olvastam, hogy a haláltáborok kitalálói és működtetői sem a lázadók és a szakadárok közül kerültek ki, hanem a szófogadó, utasításokat betartó emberek közül. A saját elfekvőivel és máig működő haláltáboraival a pszichiátria ugyanaz a kutyaszar, csak az orvoslás és a gyógyítás cukorkamázával bevonva.

Amikor először a pszichiátriára kerültem, azt sem tudtam, mi az. Először hajlamos voltam hinni nekik, és elfogadni a hazugságaikat, és csak nagyon lassan esett le a tantusz, hogy ez nem is valódi tudomány, ezek nem is valódi orvosok. Szeretném, ha másoknak már nem kellene ugyanezt a lelki utat bejárni, és csak akkor jönni rá minderre, amikor már esetleg késő. Bár tudom, hogy hiú remény, az ember csak a saját kárán tanul (vagy abból sem). Sajnos, a legtöbben úgy élik le az életüket, hogy nincsenek teljesen a tudatában annak, hogy szisztematikusan tönkre tették őket. Még sajnálatosabb, hogy mások úgy élik le az életüket, abban a tudatban, hogy “segítettek”, amikor embereket pszichiátriára löktek, kínoztak, begyógyszereztek. Mind a két csoport súlyos tévedésben van az életben betöltött szerepét illetően. Valahol mindkét csoport meg van tévesztve ebben a milliárdos játszmában, de az első csoporttal jobban együtt érzek. Bár sokszor van az az érzésem is, hogy a saját tesze-toszaságuk és töketlenkedéseik miatt nem is igazán érdemlik meg az együttérzést. A pszichiátria akadályozza, hátráltatja egy elfogulatlan elmetudomány létrejöttét, illetve annak helyén terpeszkedik, az összes elmével kapcsolatos dologban illetékesnek vallva magát, de semmit igazán nem mondva róluk. A pszichiátria csak hepciáskodni tud, és erőszakszervek mögé bújni, és amikor a felelősség kérdésére kerülne a sor az emberi életeket illetően, egyszerűen hallgat, mint aki odatett. Olyan nagy elvárás lenne egy pszichiátertől, hogy vállalja a felelősséget azért, amibe belekontárkodik? Érdekes, hogy pszichiátereket nem szoktak felelősségre vonni olyan halálesetek vagy öngyilkosságok esetén sem, ami tisztán az ő számlájukra írható. Az emberek nem is tételezik fel, hogy egy ilyen felelősségre vonható bármiért is. Hiszen sarlatán, alapvetően. Jogilag levédett, orvosi pózban tetszelgő sarlatán, de mégiscsak sarlatán, akit nem kell komolyan venni.

A pszichiátriára az is jellemző, hogy a saját s(z)arát szereti rákenni a páciensekre: ha a gyógyszerek miatt alulmotivált vagy, és nincs energiád rendben tartani a környezetedet, rád fogják, hogy a betegség tünete, és nagyon rosszul vagy. A pszichiátria mindenkivel szemben toleráns, kivéve a saját pácienseit. A pszichiátriára teljesen jellemző az abszolút szemtelenség vicc: odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért. Jellemzően a saját pácienseiket büntetik mindenért, legfőképpen a saját szellemi impotenciájuk miatt, a dühüket rájuk projektálják, aimiért a rendelkezésükre álló mérgekkel nem tudnak meggyógyítani, mikor az ki van adva nekik utasításba, akkor csak is te lehetsz a szar, akit el kell tüntetni, akit le kell húzni a vécén. Legalábbis szerintük. Szerintem meg pont fordítva áll a helyzet, várom már az időt, amikor a történelem szemétdombján végzik, az áltudományukkal együtt. Várom az időt, amikor nem támogatunk már fajirtást és eugenetikát a saját népünk ellen, orvosi dolgoknak álcázva ezeket. Várom, hogy mikor jut el odáig valaki, hogy beismeri: “tévedtünk”, és nem kell már többé százezreket és milliókat halálra kínozni. Szerintem az egész mögött az ember homályos félelme állhat az ismeretlentől, amikor megbízza a fehér köpenyes gazembereket a homályos félelmük tárgyának eltüntetésére, eliminálására. Mikor jövünk már rá, hogy egy állati dolog miatt kínoztatunk halálra embereket, állati módon? De amíg ezt nem ismerjük be, tehetetlenek vagyunk.

A koronavírus kapcsán egy problémára szeretném felhívni a figyelmet, amibe belefutottunk. Persze,  az új helyzet kapcsán kin csattanna megint az ostor, ha nem a skizofréneken? Eddig is arra voltunk csak jók, hogy mindenki belénk törölje a lábát, lévén, hogy a skizofrénia egy büntetődiagnózis, ez világos, ami arra jó, hogy legyenek olyanok, akiken néha egy kicsit le lehet engedni a szelepet. Most nem térnék ki a pszichiátriatörténeti előzményekre, hogy a pszichiátria mivel igazolja a skizofrénia létét, mármint Emil Kraepelin, 19. században tett „kutatásaira”, amit a saját korában is vitattak, hogy egy életre szóló büntetődiagnózist miért írt elő emberek egy csoportjának, elválasztva  a skizofréniát a depresszió egy formájától. Lehetne most ezen rugódozni, de nem teszem. Elég szomorú, hogy a pszichiátria nem volt képes azóta sem újabb elmélettel előrukkolni a témában.

Hanem mi az aktuális helyzet? A koronavírus… Szerintem több betegtársam véleményét tolmácsolom ebben a helyzetben, amikor egy olyan vakfoltra hívom fel a figyelmet, ami mindenkit kielégít a jelenlegi helyzetben, kivéve a skizofréneket. A pszichiáterekben megrendült a bizalom, amikor bármilyen problémára azt a választ adták, hogy az egyént el szeretnék helyezni (tüntetni) a pszichiátriai ellátórendszerben, és ennek kapcsán az emberek félnek bemenni a kontrollra, lévén, hogy teljessé vált a pszichiátriai önkény, lényegében azt tesznek az emberrel, amit akarnak.

A jelenlegi helyzetben nem lehet orvost váltani, nem lehet injekciót átváltani gyógyszerre, semmit nem lehet, csak a pszichiáterek önkényének engedelmeskedni (mivel, hogy bármikor rád foghatják, hogy öngyilkos akarsz lenni, és ebben az esetben törvény írja elő a mentőt). Központilag le van adva, én úgy tudom, hogy a protokoll szerint a jelen helyzetben a kezelőorvos dönt rólad. De, kérdezem én, mi van, ha a „kezelőorvosod” már előzőleg azon mesterkedett, hogy téged (szükségtelenül) egy olyan ellátórendszerbe helyezzen el, ahonnan nincs visszaút?

Hiába vannak Skype-os dokik, skizofrént nem vállal senki, még ha van is pénze az embernek, dughatja fel magának, mert a pszichiáter nem vállal pszichózisos esetet, vagy egyáltalán skizofrén estet, mert voltak szívesek megadni az embernek a skizofrén diagnózist, amit egyetlen pszichiáter sem vállal szívesen. Akkor nem értem, a diagnózis kimondására miért vállalkoznak olyan előszeretettel, ha utána mossák a kezeiket, és nincs más válaszuk a helyzetre, csak az intézeti elhelyezés? Én is csak azért dumálhatok még szabadon, mert társadalmi helyzetemnél fogva megengedhetem magamnak, amúgy várna az izoláció, az elszegényedés, és végül az otthon…

Engem is fenyegettek a pszichiáterek, a mai napig fenyegetnek, hogyha nem hallgatok el, mehetek otthonba, csakhogy az a nagy helyzet, hogy én röhögök az egészen, mert amíg nem tesznek gyámság alá, nem vagyok köteles nekik engedelmeskedni. És habár már elindult a gyámság alá helyezési eljárásom, jelenleg ítélkezési szünet van, és addig azt mondok, amit akarok. És én, ha engem kérdeznek, hogy én mit akarok, az utolsó leheletemmel is szembeköpni a pszichiátriát, de nem is a pszichiátriát, hanem azt az önkényt, aminek ők a megtestesítői. Fehér köpenyes, injekciós, fogdmegekkel munkát végeztető, ingyenélő, alamuszi hatalmaskodókkal nincs alku. Pláne, ha ők sem kínálják fel ennek lehetőségét, hanem jogilag próbálnak inkább ellehetetleníteni/eltüntetni.

Szóval, ami a lényeg: az emberek félnek bemenni a pszichiátriára, kontrollra, mert nincs aki a pszichiátriát kontrollálná, nincs, aki a hatalmaskodásukat felülírná (eddig sem nagyon volt), és sem látogató nem mehet be, sem senki sincs, aki ellenőrizhetné, mi történik odabent, és hát szerintem az ember a legnagyobb állat, ha szabad kezet kap hatalmaskodni, meg is teszi. Talán kamu volt a stanfordi börtönkísérlet, de én azt mondom, kellene egy határt húzni, ameddig merészkedhetnek, mert, ugye „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani”, és a jelen helyzetben nagyon is megvan az esélye annak, hogy elszabadul a pszichiátriai önkény...