Szóval ott hagytuk abba, hogy Roland. Érdekes módon Douglas Adams a gondolatait úgy ültette a fejembe, hogy nem tudom, hogy, mert én ilyet nem tudok. Rolanddal viszont sikerült 1, mindösszesen 1 mondatot váltanom. Róla azt kell tudni, hogy szerintem ő (volt) az utolsó magyar költő és szépíró. Legalábbis az újságok úgy cikkeztek a haláláról, mint szépíróéról. Ilyet se azelőtt, se azután nem láttam. De azt hiszem, az is volt. Nem tudom igazából most sem, hogy mit írjak róla, az elszalasztott lehetőségről, hogy megírjuk mi ketten a Miskolcon lettem csúnya című könyvet, ami már soha nem fog elkészülni Roland híján. (Igen, a cím is az ő érdeme volt.) 2 könyve jelent meg, az Ördög, és a Báb. És én vagy annyira beteg voltam, vagy annyira csóró, hogy egyiket sem tudtam megvenni. Roland majdnem minden nap eszembe jutott. Emlékszem, bosszantott is 1 kicsit, hogy sehol nem nevezett meg az életművében, ezt a verset eredetileg nekem ajánlotta, de az ajánlás azóta eltűnt belőle, talán azért, mert még egy nyomorult kis cyberpunk novellát sem tudtam normálisan megírni, amin akkoriban dolgoztam. A novella nem volt nagy szám, csak az utolsó mondatára emlékszem, de ez itt most nem rólam szól. Szóval van ez a verse, hogy (ennek szereppeltem az ajánlásában eredetileg):
Alvajáró
Én már csak megyek. Pedig istenemre, milyen kedves fiú voltam. Nem tudom, valami álmos tompaság szállt rám, és most a világ is, én is, kint is, bent is, mindenem: üveg mögött.
Nehéz, szinte alattomos csönd ez, víz alatti, melyből bármikor elősompolyoghat valaki — nem barát —, ismerős, rokon, egy régi tanár, akivel tűnődve beszélek, kávét rendel, cukrot rak, kanalat forgat igen lassan a kávéban, szabadkozik az alkalmatlan idő miatt, rohannia kell, de nem azért mondja, aztán egy huncut fénytől megcsillan a szeme. — Jó — mormolom, s félszemmel látom még, amint a gőzölgő csészével elsétál, visszaballag a bolygó félhomályba. És akkor gondolnám utoljára, hogy abba kellene hagyni a tintát, mikor kiderül: nem tartózkodott a városban azon a hallatlanul furcsa napon.
Sajnálom. Sajnálom. Harminc vagyok és fiatal, alkoholista és neurotikus és magányos. Sajnálom, bocsánat mindenkitől, aki szeretett: én már nem vagyok Málik Roland.
Mintha elcsatangoltam volna az álmokon túlra. S azt tudom csak, ez itt szomorú béke, kegyelemteljes gázolás valamibe, ami majd ellep. Szeretném, ha fű volna. Ahogy lehet több is: vonatút, cigaretta, kék utcai kút, kiskocsma kertje, elséta nagyapainak tűnő porta előtt a napon, udvar beláthatatlansága, kertek alja, és a zümmögő erdő.
Te vagy ilyen tévelygő, Uram? Mert ha belőled folytatódom, elmondanám, ha már kell, száz évvel korábban kívánok élni, csíptetőt viselni, kalapot emelni, átböngészni a napi sajtót, végigkopogni sétabotommal egy verőfényes korzón kávészagú lehelettel.
Te vagy ilyen semmittevő, Uram? Mert tudd, hogy félvállról veszem a munkát, és nem kívánok dolgozni az eljövendőben, csak heverészni, borozni, olvasni őszt hosszú regényben, és menni, csak menni, gyalogolni egy középkori nyárban, édesen tüzes tompaságban, mert nekem a gyaloglás volt mindig a szabadságba vezető út.
Te vagy ilyen egymagad, Uram? Egyedül voltam én is, és lüke, hogy az első jöttmentnek, aki vidám kedvvel hátba vágott, s szólt: „gyere, járjuk a világot, mint igazi két jóbarátok” — bedőltem, s hittem neki. És eltévedtem az élet tüskeerdejében, majd a bűnök bányájába jutottam, most a szavak légegében járok, s magam vagyok, jobban, mint a föld alatt.
Talán sehol se voltam. Se ébren, se álomban, se földúton, se földöntúl, földöntúl és padláson, padláson és erdőben, erdőben és kocsmában, kocsmában és templomban, templomban és sírkertben, sírkertben és se Ongán, se Ongán, se Miskolcon, Miskolcon és Bátorban, Nyíregyházán, vízparton, vízparton és évzárón, évzárón és vonaton, vonaton, se öltönyben, se öltönyben, és se csőben, se csőben és csőnek tetején, csőnek tetején, a Ruzsinszőlőben, vagy ha igen: innen voltam.
És tudod, felejtsd a száz évet, hagyd a semmittevést, pokolba az Ördöggel és a bűnnel, legyen béke, béke már, érjen véget a gyaloglás, mert én — mint egy elhagyott bárkán — végül a szíveden szeretnék pihenni, Uram.
Hát, igen, a tördelés nem a legjobb, viszont itt van az örök kedvencem Tőle:
Málik Roland: Tizenkét pohár Van, aki a pusztában hal meg, Van, aki Egyiptomban, és van, Aki a kocsma padlatán. Első pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Az ital, amit magadhoz veszel, Nem lőre, vagy kavarék, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol az ital, amit magadhoz Veszel, lőre, vagy kavarék, Másnap igen fog fájni a te fejed, És az nem jó. Második pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol A csapos nem a te ismerősöd, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol a csapos a te ismerősöd, Előbb vagy utóbb hitelért Folyamodol, és az nem jó. Harmadik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Jámbor emberek ülnek, ahol te Jobb magadnak megmaradsz, És perbe mással nem kerülsz, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol mással perbe kerülsz, A te tarsolyod fogja bánni, És az megintcsak nem jó. Negyedik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Nem találkozhatol némberrel, Akivel együtt iszol, és aki Később a te társad leszen, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol némberrel találkozol, Akivel együtt iszol, és aki Később a te társad leszen, Előbb vagy utóbb azt te Keservesen meg fogod bánni. Ötödik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Nem találkozhatol némberrel, Aki a te társad volt annakelőtte, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol némberrel találkozol, aki Annakelőtte a te társad volt, az Új emberrel fog ottan ülni, És tusakodni fog erősen a te szíved, És az nem jó. Hatodik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Nem találkozhatol a te Barátaiddal, ismerőseiddel, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol te a jó ismerőseiddel Találkozol, előbb vagy utóbb, Hiszed vagy nem Elsötétül irányukban a te szíved. Hetedik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Az ördög magában nem ül, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol az ördög az asztalnál Maga ül mint napra éj Következik, hogy az veled Előbb vagy utóbb beszédbe Elegyedik, Vagy ha nem ő veled, hát te Ővele, és az onnantól kezdve Igen nem jó. Nyolcadik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Nincs kert, aminek közelében Úgy vagy, mint A jázminok és rózsák között A hajdani kertben, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol kert van, s aminek Közelében úgy érzel, mint A jázminok és rózsák között Hajdan a kertben, Szívben és lélekben elgyöngülsz, És mint őszre tél következik, hogy Hosszú ivásra adod a fejed és az Keserű pohár. Kilencedik pohár: Ne igyál!- de ha iszol, Olyan helyre menj, ahol Az ördöggel nem cimborálhatsz, Vele szövetséget nem köthetsz, Mert ha olyan helyre mégy, Ahol vele cimborálsz, és Vele szövetséget kötsz, Előbb vagy utóbb sóvárogni fog A te szíved, és mert ember A sóvárgást nem szenvedheti Mint életre halál következik, Hogy el fogod cserélni vele A te szíved, és az halál. tizedik pohár: ne igyál!- de ha iszol, olyan helyre menj, ahol karnyújtásra van az állomás, mert ha olyan helyre mégy, ahol az állomás karnyújtásra van, álmatag és fátyolos ivásod ködfelszálltában újra hallva és újra szimatolva, újra látva és újra tapintva, és újra ízlelve a hajdani kertet, a kihúzó vonatra egyszer, még utolszor fekapaszkodhatsz, kajtatni egy kertet, ami nincs sehol. és az egy időre jó. tizenegyedik pohár: tudod mit? igyál!- de ha nem iszol, olyan helyre menj, ami tenéked kedves, olyan italt igyál, ami tenéked jó, azzal beszélj, akivel kedved tartja, mert igyál, vagy ne igyál, bizony unalom fenyeget tégedet, igyál, vagy ne igyál, törekedjél magadat elfoglalni ebben-abban, igyekezzél magadat elcsendesíteni ebben-abban, mert bármi is van, se innen, se onnan, se amonnan, sehonnan, valahogy semmi, sehogy se jó, és mert minden itt és amott igyál, vagy ne igyál, örökre cél nélkül való. tizenkettedik pohár: hát igyál!- de ha iszol, és már homályos, lassú esztendők sora óta iszol, s egyszercsak ajkadba harapva parancsolnál megálljt, s úgy tűnik, folyik minden a maga jó medrében, az első pohárt különösképp virágzáskor ajkadhoz ne emeld, mert ha iszol, és már homályos, lassú esztendők sora óta iszol, s egyszercsak ajkadba harapva parancsolsz megálljt, s tűnik, folyik minden a maga jó medrében, s az első pohárt különösképp virágzáskor ajkadhoz emeled, akkor te elvesztél, barátom, az a kikelet neked bekelet leszen, a te ujjaidnak örökösen pohárra leszen kívánkozása, már te számolni fogsz az itallal, barátom, és az ember, aki annakelőtte, már nem leszel te sohasem. s mint napra éj, mint őszre tél, mint életre halál következik, hogy semmi sem következik, hogy az a pohár az a némber, sírig a pohár, sírig a némber volt az a pohár.
Rolandot az foglalkoztatta, mit gondolkozok állandóan azon hogy mikor és mit gondolt ő énrólam, én erre csak ártatlanul annyit feleltem, hogy egyszerűen tudni szerettem volna, mit gondolt rólam az utolsó magyar költő és szépíró, mire ennyit válaszolt, valami mennyországi hangon: "Ja, így már érthető..."
És bocs, Roland, de most egy kicsit a helyi dolgokkal kell foglalkoznom a lehető legrövidebben: az átkerülésem az addiktológiára elvileg megoldható, Anikó holnap befekszik a kórházba, mert hallucinál a hallucináció ellen kiírt gyógyszerétől (azt mondja, embereket lát), mondtam ugye, hogy szar a gyógyszere. És ami a legfontosabb: a Medikus szállóban állandóan, éjjel-nappal basznak, vagy én nem tudom mit csinálnak, mert csak ilyen kéjes női nyögések hallatszanak ki. A betegek meg persze ott sétálnak, és szeretnének pihenni, de nem lehet az állandó baszástól. Asszem ennyi fért bele mára, Rolcsi, csendespihenő következik...
Nem, nem, azt hiszem, mégis az a legfontosabb, hogy Anikó befekszik a 4.-re. Ez már így egy kész kabaré.
