Skizofrénia underground

A stigma a társadalomban élő mentális betegeket bélyegzi meg, mert akik kívül rekedtek a társadalmon, valamilyen otthonban vagy akárhol kaptak elhelyezést, nekik már úgyis mindegy. Ez olyan, mint valami rodeó, hogy meddig bírsz a társadalom „nyakán élősködni”, mert így veszik, megy a duma, hogy „a mi adónkból”, stb., és ha végül sikeresen megzakkansz, és nincs tovább, és bekerülsz az otthonba, kezdődik a vegetálás, kiírathatod a képernyőre a „GAME OVER” feliratot. Pedig nem olyan nagy élmény ez a nagy társadalmi lét sem. A társadalom számodra látványpékség, és ez még enyhe megfogalmazása a problémának. Bizonyos értelemben meghaltál sokak számára a diagnózisod kezdetétől, és a kórházi kezeléstől kezdve, a társadalomban szellemként vagy jelen.

Mindezt főként a stigma teszi, igen, de rá kellett jönnöm, hogy ez még a jobbik eset. A rosszab, hogyha (mentális betegként) elkezded a figyelmet felhívni a stigmára, úgynevezett „érzékenyítő kampányba” kezdesz a saját szakálladra. Mert akkor mindenki megtalál. Boldog, boldogtalan. És itt a nagyobb baj nem is a boldogokkal van, ők amúgy is lelki szegények, hanem a boldogtalanokkal. A sok csalódott, kiábrándult, elgyötört prolival, aki az egészet egy fejet víz alá nyomó versenynek fogja fel. A „nehogy már egy skizó különb legyen tőlem” mentalitással. Egyébként , ha már itt tartunk, nem igazán értem az „antistigma” fogalmát, teljesen szerencsétlen meghatározás, talán destigmatizáció volna lehetséges, elviekben, de mint látni fogjuk, sajnos, az sem. Egy időben volt divatos mindenféle „stigmá”-ról beszélni a társadalomban. Az egész párbeszéd a stigmáról, kb.:

„Tudod, a stigmák, mint amik Jézusnak voltak, nekem is hozzá hasonlók a szenvedéseim, a stigma egy párhuzam erre, egy hasonlat, de inkább allegória, okosabb vagyok és műveltebb, mint te, legalább ezért fogadj el.”

Csak mi van akkor, ha pont az ellenkező hatás váltódik ki ilyen esetekben? Mi van akkor, ha a stigma nem véletlenül van, és a társadalom nagy része tudatában is van ennek, és esze ágában sincs változtatni rajta? Mi van akkor, ha a nagy többségnek ez a kellemes(ebb) állapot? Akkor már mint annyiszor a történelemben, az van, hogy „többség dönt, egység nyal”. Szó szerint. Vagy inkább szív. A drága jó pszichiátriának csak annyi a szerepe, hogy ne próbáljon mindenkit diagnosztizálni, tartsa a diagnózisait egy tűréshatáron belül, hagyja meg a többséget abban a hitükben, hogy ők normálisak (annak ellenére, hogy előszeretettel hirdetik, hogy senki sem az). A pszichiátria nem uralhatja le a világot (habár voltak erre vonatkozó nagy szavak és törekvések), kell neki az „egészséges”, „normális” társadalom, akivel összekacsinthat, akivel cinkosságban lényegében szabad kezet kap azok fölött, akiket magának diagnosztizált. Bizonyos mértékig még a társadalom jóváhagyását is megszerzi hozzá, bele is vonja, és sajnálkozik, hogy milyen nehéz együtt élni „egy ilyennel”.

Csak annyit szerettem volna ebből kihozni, magamra vonatkoztatva is, hogy jobb lenne hozzászokni a gondolathoz, hogy minden a „fejünk fölött” dől el, a „normálisok” és az „egészségesek” (számunkra) misztikus világában, a pszichiáterek, persze, „szupernormálisak”, szerintem viszont mi sem áll közelebb a beteg lélekhez annál, mint hogy valaki pszichiáternek menjen, de ez más lapra tartozik. Minden nézőpont kérdése. Többen osztják az ő verziójukat, én számítok betegnek, és ők az etalonnak a mentális egészség dolgában. Ez valahol már megint sarkítás, egy torzulás a társadalmi szemléletben, de önként vállalt torzulás, kicsit úgy tekint rájuk a társadalom, mint a sírásókra, hogy szükség van rájuk, „mert én úgysem kerülök oda”, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy.

Tehát stigmáról értekezni, rájöttem, mindezek után csak „szakembereknek” szabad, maximum még az „egészségesek”, „normálisok” szólhatnak bele anélkül, hogy megütnék (nagyon) a bokájukat, de valahogy mindenki vonakodik beleszólni, mert „kakisak” lesznek. Ez egy szőnyeg alá söpörni való téma, kár is volt onnan előkotorni. Sajnos, az a paradox helyzet állt elő, hogy stigmáról beszélni mindenkinek szabad, csak senki nem akar, mentális betegeknek pedig nem is javaslott, mert ezzel csak pont magukra szabadítják azokat a stigmatizáló embereket, akikről az egész szólna igazából. Szóval van is stigma, meg nincs is, mint fogalom jelen van, mint téma, jobb, ha elkerüljük.

Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyve szerint...

Blogos eszmélkedésem egy pontján rájöttem, hogy elég korrektül tudok filmeket, könyveket, egyéb alkotásokat bemutatni, hadd ne mondjam, elemezni, és ezek összehasonlítva más blogokkal is megállják a helyüket, gondolom, ez még magyar szakos örökség, vagy nem tudom, lehet, hogy genetika vagy szuperképesség. Akkor ezt is bevettem a repertoárba. Most például Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás című könyvét olvastam, és egyelőre halvány fogalmam sincs, mit írhatnék róla, maximum azt, hogy másra számítottam, a Kreativitást nagy K-val érti, kreatívoknak csak a sikeres embereket tekinti, akik hatást gyakorolnak a kultúrára, kreativitás kis k-val számára nem létezik, kb. ugyanabba a hibába esik, mint Barabási Albert-László, amikor csak a PhD-től vesz valakit emberszámba, addig csak mint statisztika jöhet szóba. Egyébként savanyú a szőlő: nekem eddig nem volt inspiráló környezetem, talán már évek óta, csak a rehabilitációs munkahely hátsó foglalkoztatójában próbáltam kibekkelni a másnaposságot, illetve várni a cigiszünetet. Szóval ez nem olyasvalami, ami döntő hatást gyakorol a kultúrára, még akkor sem, ha nagy nyilvánosság előtt gyakorta szóvá tesszük.

A kreativitás feltétele Csíkszentmihályi szerint a támogató közeg is, maga a kreatív személy csak a kéz, amely végrehajtja a cselekvéssort (a kéz itt képletesen értendő), különben végrehajtanák helyette más kreatív személyek. Érdekes, hogy magát nem tartja kreatívnak, csak akkor nem tudom, mire alapozza azt a feltevését, hogy megérti, mi húzódik a kreatív folyamat mögött (lehet, hogy titokban mégis annak tartja?)? Nem mondom, talán azért kezdtem el a könyve olvasását, ha már flow élményem nem lehet, mint skizofrén betegnek, kreatívnak legalább tarthatom magam… ezek szerint sajnos azt sem, mivel még nem történt meg az az áttörés, amit interiorizálna tőlem a környezetem vagy akár az egész világ, így még csak nem is álmodhatok kreativitásról… legalábbis egyelőre. Persze van, hogy saját korában nem értékelnek valakit kreatívnak, és az utókor felismeri, hogy mégis kreatív volt bizonyos szemszögből. Aztán van olyan, aki bizonyos időszakonként számít csak kreatívnak, pl. a 15. és a 17. században, de amúgy nem. Amikor az emberek új dimenziót és távlatokat fedeznek fel a munkáiban. Úgy érzem, én blogírási szempontból megtettem tétjeimet, és várom a tisztelt utókor felfedezését, különben valószínűleg sosem fogok kreatívnak számítani.

Csíkszentmihályi könyvében híres embereket interjúvol meg arról, mit jelent kreatívnak lenni, ennek feltétele általában a betöltött 60 év, és hogy valamit már „letettek az asztalra”. Mondjuk, a híresség is viszonylagos, a felsoroltak közül csak az egy Faludy Györgyöt ismertem, ő is inkább csak a Villon-fordításairól, illetve átköltéseiről, a Recsken lehúzott évekről, az emigrációjáról, meg valami Playboy-címlapról rémlik… Aztán sokan elutasították a felkérést, főleg a művészek és az írók világából, Csíkszentmihályi ezeket is lelkiismeretesen idézi, többnyire azzal érveltek, hogy a kreatív folyamatot nem akarják megszakítani a kreativitásról szóló nyilatkozatokkal. Valaki közülük (Richard Avedon) például mindössze ennyit írt vissza válaszul a felkérésre:

„Sajnálom – túl kevés időm van hátra!”

Ami még felkeltette a figyelmemet a könyvből, az a jó helyen levés imperatívusza. Tehát nem lehetsz kreatív olyan közegben, ami nem hat rád inspirálóan. Erre a legjobb példa az 1400 és 1425 közötti Firenze, ami egyszerűen tobzódott a kreativitást illetően: Brunelleschi a firenzei dóm kupolájával, a keresztelőkápolna Ghiberti által alkotott „Paradicsom kapuja” szoborcsoporttal, Donatello az orsan-michelei kápolnához készített szobraival, Masaccio freskósorozatával a Branacci-kápolnában vagy Gentille da Fabriano festményével a Szentháromság templomban. Valószínűleg elősegítették ezt az ebben az időben a klasszikus korból előkerülő ismeretek is, de nem volt elhanyagolható a mecenatúra sem. Ebből az derült ki számomra, hogy nem a legjobb helyen vagyok bontakozni vágyó kreativitásomat illetőleg a munkarehabilitáció hátsó foglalkoztatójában, a megoldás valószínűleg az lenne, ha egy időgéppel visszautaznék a reneszánsz kori Firenzébe, és ott jelentkeznék valamelyik bankárnál, papi méltóságnál vagy főhercegnél.

A kreativitás vizsgálatánál ezúttal túlsúlyban vannak a természettudományos pályán lévők, főként a fizikusok, de szép számmal találhatók írók, költők és egyéb művészeti ágakkal foglalkozók a pszichológus által leírt példákban. Elmondása szerint 91 kreatívnak tartott személyt vizsgált a könyv megírása kapcsán, de közülük is vannak kiemeltek, akiket jóval többször említ meg.

A kreativitás indikátorának számít Szentmihályi szerint a „jókor jó helyen lenni” feltétele, és sokszor említi a „jó adag szerencsét”, mint a kreatív folyamat beindítóját. Vizsgálja a gyerekkor, az egyetemi évek, a felnőtt kor, a párkapcsolatok és az idős kor szerepét is, és végül is az egésznek a végkicsengése az, hogy nincs tuti recept a kreativitásra, szóval vannak hasonlóságok is, de ott vannak a különbségek, és hát, ejnye…

Megint írtunk egy könyvet.

Sokak szeretik Karinthy Frigyestől az Utazás a koponyám körül című regényt. Máig (pontosabban tegnapig) nem értettem miért. Amikor érdeklődtem felőle, olyantól, aki olvasta, vagy szóba jött, mindenki mondta, hogy „jó, jó, de nem olyan túl … vidám”. Olyan egy éve én is belekezdtem, de aztán végül nem olvastam el. Nevek, helyszínek, vizsgálatok… olyan zavarosnak tűnt az egész… pedig egyáltalán nem volt az. Nagyon ritka, hogy valami olvasmánynak kell a második nekifutás, mert észrevettem, hogy előszörre ilyenkor csak a tényekre figyel az ember, és nem a lényegre, ami jelen esetben nem az adatok felsorolásában merül ki, hanem ott vannak még az események láncolatát összekötő gondolatok, előforduló álmok, hallucinációk(!) leírásai, és hát az a valami, amire stilisztika néven diszciplína is alapult (de minek), az az összetéveszthetetlen, megfoghatatlan valami, ami körüllengi az alkotót, mint egy aura vagy erőtér, ami egyedivé, csak rá jellemzővé teszi a mondanivalóját, úgy is mondhatni, a saját védjegyévé válik ... igen, a stílus.

Tehát az Így írtok ti, a Tanár úr kérem, és számtalan egyéb humoreszk, regény, lírai alkotás (mondjuk ezekből olyan sok nem került kiadásra) megalkotója élete utolsó felvonását jelentő szakaszát a tényirodalom eszközével tárja az olvasók elé, ezért szabadkozik is, de mint a regényből kiderül, abban az időben az újságokból, napilapokból bőven értesülhettek az olvasók Karinthy betegségéről és stockholmi gyógykezelése részleteiről, az egy ilyen kor volt, ahol a publicista és pláne író személye történetesen egybeesett a celebség fogalmával, még megbecsült szakma volt az írás, és köztiszteletben álló a művelője. Ma már mindenki mindent jobban tud mindenkinél, több verziója van az igazságnak, és az az igazság a jobb, amelyiket többen megosztanak és lájkolnak. Talán demokratikusnak tűnik, mégis esetleges, hogy mit kap fel a közösség(i média), és ne feledjük, a negatív hype is hype, ha egy határ nagy bunkóság miatt leszel ismert vagy celeb, akkor azért.

Karinthyt élénken foglalkoztatta, hogy mit gondolnak, mit gondolhatnak róla mások, és leírta azt is, hogy ő körülbelül mit gondolt, amikor egy fél megjegyzést vagy utalást a betegségéről városszerte hallott, vagy másképpen hallott vissza, és elképzelte, ahogy egyes publicista, pláne lírai költő kollégái már a nekrológján dolgoznak (minden eshetőségre felkészülve). Ebben az időben felesége történetesen egy bécsi klinikán gyakornokoskodott, és amúgy sem volt idegen az orvosi pálya Karinthynak (talán az utolsó kor volt ez, amikor az emberek még megpróbálták polihisztorrá képezni magukat), és az utazás a bécsi klinikára, a látogatás az elmegyógyintézetben és a neurológián beindította az íróban a detektívhajlamot egyre súlyosbodó állapota után, amik különös fantomvonatok hallásában, ájulásban, hányásban csúcsosodtak ki, hogy utána eredjen saját állapota kinyomozásának, felgöngyölítésének, amik végül is a stockholmi klinikáig vezették el, ahol a már kinyomozott agytumort újra megállapították, és a kor sebészi színvonalán eltávolították.

Kevesen említik, hogy nagyon erős a regényben a detektív-szál, ami arra hivatott, hogy az író a maga személye számára is, úgymint az olvasó számára, pontosan rekonstruálja a történteket. Az események leírását van, hogy egy (láz)álom leírása szakítja meg, van, hogy hallucináció, van, hogy utólag, elmondásokból rekonstruált történet, de az író mindig hű marad az igazsághoz, szándéka szerint, úgy érzi, nincs más választása a helyzetében. Egyetlen novella színesíti a történetet, beékelve a fejezetek közé, az is a skizofrén Móniról szól, aki a nevével ellentétben egy idős öregúr (vagyis azzá változott időközben az elmegyógyintézetben). Soha meg nem szólaló, mégis szinte mindentudó (legalábbis a rá vonatkozó orvosi tények tekintetében biztosan). A Móni című novella egy olyan életről szól, ami az elmegyógyintézet falai között telik el, jobb híján, a szabadulás minden reményétől egyre inkább megfosztva az évek során. Ezt a novellát az író felesége, a „nagyságos asszony”, Aranka adatközlése alapján írta meg a szerző, írásában egyébként is többször utalva a skizofréniára, a nagy rejtélyre, amit abban a korban éppen „inzulinkezeléssel” próbáltak gyógyítani, ma már tudjuk, ez volt a skizofrénia kezelésének egyik legnagyobb melléfogása (ha nem éppen a legnagyobb).

A könyvet mindezeknek az információknak a tudatában ajánlom mindenkinek, akiket nem borzaszt el a helyenként naturalista részletezése egyfajta betegségnek (esetünkben agytumor), figyelemmel kísérhetjük a főhőst (aki egyben a szerző is) az állapota utáni nyomozásán egészen a tünetek első jelentkezésétől, az ide kapcsolódó gondolatok keletkezéséig, végig az utazásán a műtétig, és a belső utazásán és nyomozásán önmagát illetőleg, végig kapcsolatban maradva az őt annyira érdeklő külvilággal, és végig figyelemmel kísérve a saját állapotának abban való visszatükröződését.

Bolyongás a Maslow-piramisban

Elmondom, mi a baj a flow-elmélettel a skizofrének életére vetítve. Valahol ott fejeztük be, hogy a buták tévét néznek, és csak a szükségletek kielégítésére fordítanak energiát, és ezt nevezik életnek. A flow nem sok szerepet játszik benne. A skizofréneknek viszont a mai napig direkt úgy van kialakítva az élete, hogy az összes energiájukat lekösse a létfenntartás, hogy ne jusson eszükbe lázongani, vagy ha igen, megfélemlítéssel, traumaokozással tesznek róla, hogy ne legyen. Ám tételezzük fel, vagyis tegyük fel a kérdést, mi történik, ha egy skizofrénnek valami módon mégis ki lennének elégítve a létfeltételei? Egyből ki akarná valahogy elégíteni a többi igényét, egészen az önmegvalósításig, és ennek a társadalomban nem igazán van meg az útja jelenleg.

Nlézzük csak Maslow papa piramisán, mely szükségletek adottak egy skizofrén számára. A legtöbbük, ha nincs éppen valamilyen ellátó helyen (kórház, szeretetotthon, barakktábor) adott a lehetőség arra, hogy megpróbálja kielégíteni a fiziológiai szükségleteit az összes képessége bevetésével. Így a skizofrén flow élményhez jut? Nem valószínű. Nézzük akkor a biztonság és védettség szükségletét. Ez már rögtön problémás, mert a környezetében nem egyen rájátszanak arra, hogy az illető ne érezze magát 100%-ig biztonságban soha, és mindig meglegyen az az alap fenyegetettség-érzése, hogy ő a társadalomból bármikor eltávolítható, és a környezete lépéseket is tehet ennek megvalósítására. De mondjuk, hogy ez is megvan. Menjünk tovább: szeretet és valahová tartozás, elismerés és megbecsülés. Na, ez nincs meg, ezt létre kell hozni. Hozzunk tehát létre olyan közösségeket, védett munkahelyet, nappali foglalkoztatót vagy akármit, ahol ezek az emberek egymás között ezt megtehetik. Itt egy csapásra modellezhetjük ezeknek a szükségeknek a kielégítését, és lehet, hogy a nagy modellezésben valóban ki is elégülnének. Régebben az volt az alapelvem: „tegyél úgy, mintha élnél, és élni fogsz!”. De valóban így van? A munkarehabilitáció nem inkább munkaimitáció, és valóban megtörténhet az, hogy valakit évek múltán már nem elégít ki a közeg?

Persze, problémás, mert az ilyen embernek kognitív szükségletei és esztétikai szükségletei lesznek, és nem az, hogy „Roseberg megérdemelte, hogy leelőzze Hamiltont”, hanem valószínűleg tevőlegesen részt akar venni a társadalomban, meg akarja valósítani önmagát, kérdés, hogy ezt hogyan teszi. Nem húzhatja magával az összes skizofrént, pláne, ha azok nem is akarják, és ő se akarja igazán, nem mehet neki fejjel folyton a pszichiátriának, rajta kérve számon azt, hogy miért csak ígérgeti a „teljes élet” jogát, de sohasem teljesíti, sőt, inkább gyámságot javasol „a saját érdekében”. A pszichiátria annyit tehet meg, ha látja, hogy nagyon durva a diagnózis, hogy elkezdi relativizálgatni a diagnózist. Bipoláris depresszió? Borderline II.? Skizoaffektív zavar?

Bár biztos vagyok, hogy az én esetemben ilyesmi sohasem fog megtörténni. Derék pszichiátereink ragaszkodnak a stigmatizáló diagnózishoz, a gyámsághoz, és ahhoz, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Ha nagyon ugrálsz, továbbra is címkézni fognak, gondnokság alá tesznek, ellehetetlenítenek, de a legdurvábban. Neked meg maximum abból lehet flow élményed, hogy minél változatosabban szidod a fajtájukat, végül is a magyar nyelv mérhetetlenül kreatív a szidalmak kitalálásában, például egy olyan nyelvhez képest, mint az angol. Nem leszel ugyan világhírű, de a saját szinteden, valahol megrekedve a Maslow-i 2-es és 3-as között, változatosan elküldhetsz mindenkit a jó k. anyjába. Ettől persze lehet, hogy megkapja az „agresszív”, „szociopata”, „pszichopata” jelzőket az olyan félművelt köröktől, akik nem tudják, hogy ezek még csak nem is pszichiátriai kategóriák. Akkor most valahol itt tartunk jelenleg, a társadalom ennyire van „felkészítve”, ennyire van „érzékenyítve”, jelenleg ennyi a tűréshatár. Most nem fogom részletezni, de egy egyetemi „feladat” vagy „feladvány” kapcsán kezdem erősen érezni a stigmát a társadalomban, és ez letör. Hogy nekem is részem lenne a stigmában, mert miért nem kussoltam, amíg lehetett? Nem tudom. Így alakult. Könnyű lenne, ha mindent előre tudnánk. Jelenleg a legjobb taktika elhallgatni a diagnózist. Bár úgyis kiderül. És nevetséges módon. De mi a reakció?

„Legalább szégyelli.”

Az is valami.

Amit a skizofrének sohasem élhetnek át

A flow élményt kutatását és felfedezését Csíkszentmihályi Mihály magyar származású, amerikában élő pszichológushoz szokás kötni. Az élményt le lehet írni sokféleképpen, egy bekezdésben, egy tanulmányban vagy akár egy könyvben is. Csíkszentmihályi leírta először egy tanulmányban, majd ezt bővítette egy könyvvé, és így lett világszerte ismert fogalom. Egy elmélet, amit intézmények, munkahelyek megpróbálnak a gyakorlatba is átültetni, hogy mindenki boldogabban és elégedettebben végezhesse a munkáját. Ugyanis az anyagiakból nem feltétlenül következik a boldogság, ezt számos tanulmány bizonyítja, és én is egyet tudok érteni vele, és most kivételesen nem is ironikus éllel. Mindig örülök, ha Amerikába szakadt hazánkfiainak világhírű művei kerülnek elém, a világhír útja ugyanis valószínűleg angol nyelvű, amit én még mindig nem tanultam meg normálisan. Nem azért, mert nem tetszene az angolszász kultúra vagy gondolkodásmód, hanem mert „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem”. Na, hagyjuk ezt. Az viszont igaz, hogy mint a magyar nyelvhez 1000 szállal kötődő embernek, nehezemre esik elengedni ezeket a szálakat. És mert első, gyerekkori angol nyelvű álmom a „fuck” és a „shit” szavak ismételgetésébe torkollott, és verítékben úszva ébredtem fel, és hát, traumatikus élmény volt.​

De most nem rólam van szó, hanem Csíkszentmihályiról, aki Amerikában van, valahol a Claremonti Egyetem környékén, ahová Chicago-ból került, ahová a Lake Forest College szociológia és antropológia intézetek éléről került. Ez egyébként megmagyarázza, miért foglalkozik olyan sokat ismeretlen indián, afrikai, eszkimó, stb. népcsoportok áramlatélményével. Flow = Áramlat, ezt nem én találtam ki, hanem a szerző, amely kifejezés a tökéletes élményt hivatott leírni, ami jellemzően valamiféle tevékenység közben éri az embert, gyakran olyan tevékenység közben, amit nagyon szeret, és minden képességét felhasználja, latba veti a tevékenység közben, megváltozik az idő érzékelése, és a tevékenység közben, és később is úgy emlékszik vissza rá, mint élete meghatározó élményére. Az ember célja Szentmihályi szerint ilyen áramlatélmények keresése, és minél többszöri és gyakoribb átélése, sőt, arra is lehet törekedni, hogy az egész életet egy folyamatos flow élménnyé változtassuk. Ebben csak az lenne a gond, ha rosszmájúskodni akarnék, hogy az ember bekerül egy flow-ba, amiből élete végéig nem kerül ki, és ráadásul az időérzékét is elvesztené, rosszul járna. Na, de mit pampgok én a flow-ról, pszichiáterek elmondása alapján a szerző kijelenti, hogy ilyet skizofrének nem is élhetnek át, egyrészt, mert túl sok inger éri az agyukat, másrészt az anhedónia (örömtelenség) miatt, ami a skizofrénekre jellemző. Ja, ha egy pszichiáter mondja, biztos úgy van.

Egyébként is különösen preferál a szerző bizonyos foglalkozást űzőket (már ami az emlegetés gyakoriságát illeti), ilyenek a pszichiáterek nála és a sebészek, sakkozók, hajósok és kosárlabdázók. Az áramlatélményeket külön bontja testi, gondolati és munkával elért áramlatokra. Meg kell mondjam, nekem kifejezetten a gondolati rész tetszett, ki tudja miért, talán mert csak az áll hozzám közel, mert csak abban tudok valami flow-hoz hasonló élményt átélni (ne feledjük, flow élményem nem lehet, mivel skizofrén vagyok, az agyamat túl sok inger éri, és állandó apátiában és anhedóniában dagonyázom). Más kérdés, hogy egy pszichotikus személy is állandó áramlatban van, de az biztos nem a jó áramlat. Nem kekeckedni akarok, csak feldobnám a labdát, hogy esetleg nem minden szentírás, amit a pszichiáterek nyilatkoznak (finoman szólva). Továbbá szó van arról, hogy Napóleont és Teréz anyát is bizonyára flow élmények vezették, segítették tevékenységük során, csak amíg az egyikük emberek millióinak okozott keserűséget, a másikuk tényleg a közösség szolgálatában tevékenykedett, és élte az életét. Arról is szó esik, hogy a történelem folyamán többször pedzegették már az áramlat élményeket, keleti és nyugati gondolkodók, és arról is, hogy miben tér el egymástól a keleti-, és a nyugati eszmerendszerek szerint értelmezett áramlatélmény.

De legjobban mégis a könyv vége tetszett, amiben a szerző mintegy mentális simogatásokat oszt ki az olvasóknak, ritkán olvasok önsegítő kézikönyvet mostanában, gondolom ez is hozzátartozik, hogy a buták sokat nézik a tévét, és csak a létfenntartásukra koncentrálnak, amíg az okosak valóban haladnak a céljuk felé, akármi is legyen az. Az élet értelme, hogy legyen értelme. A könyv elkezdésekor valójában túl akadémikusmak, túl szobatudósinak gondoltam az egészet, de aztán a vége felé vagy sikerült elérnie, hogy én is felvegyem azt az egyetemi pózt, ami bizonyos időközönként mégiscsak a sajátom, ezért úgy gondolom, a könyv meggyőzött, felülkerekedett rajtam. Vagy én váltam az olvasása közben könnyebben formálhatóvá? Nem tudom, de végül is pozitív élményekkel gazdagabban tettem le a pozitív pszichológia alapvető művét.

A gyámhivatalt nem szokta zavarni a realitás? #FreeBritney

Britney Spears-t, azt hiszem, nem kell bemutatni, valamennyire mindenki ismeri az egykori tinibálványt, aki 2007-ben azzal sokkolta a közönségét, hogy leborotválta a haját, Kevin Federline-nal, férjével való szakítása után többször pszichiátriára került, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy problémái vannak. Az emberek kissé szörnyülködtek, de viszonylag hamar napirendre tértek fölötte. Ami nem kapott szélesebb nyilvánosságot hazánkban, esetleg talán említés szintjén, hogy ugyanabban az évben „ideiglenes gondnokság” alá is helyezték, apját, Jamie Spears-t nevezve ki gondnokának, aki később kérte a a gondnokság véglegessé történő meghosszabbítását (és meg is kapta).

Az „ideiglenes gondnokság” körüli viták 2019-ben lángoltak fel újra, amikor Britney Spears hosszú szünet után ismét bevonult egy szanatóriumba, csakhogy, mint mondják, már nem egészen önszántából. Tehát lényegében erre utal az interneten mostanában minduntalan felbukkanó #FreeBritney hashtag, A #FreeBritney mozgalom támogatói a Los Angeles-i bíróság épületénél is tüntettek az énekesnőért, ahol a 38 éves Britney Spears meghallgatásai zajlottak, gondnoksági ügyben. Később a rajongók odáig mentek, hogy a Fehér Háznál kérték a gondnokság megszüntetését, a mozgalom által indított petíció már 125 ezer aláírásnál tart. Britney nem kommentálta a miatta indult mozgalmat, igazából nem is nagyon tehette, mert a gondnoka jóváhagyása nélkül nem posztolhat semmit, így aztán érthető, hogy ehelyett többször is hangsúlyozta a rajongóinak, hogy remekül van, bár állítólag naplót ír a helyzetről, amit könyv formájában tervez megjelentetni.

A gondnokság jelenleg azt jelenti Britney számára, hogy nem hagyhatja el a lakhelyét, nem vezethet, nem költheti a saját pénzét (hetente kap "zsebpénzt" a legfontosabb életszükségletek fedezésére), nem kérhet saját magának ügyvédet, és nem nyilatkozhat a médiának, csak előre egyeztetett formában. Időközben (mialatt gyámság alatt volt) Britney több lemezt kiadott, és világkörüli turnéra ment a 6. stúdióalbumával, a Circus-szal (milyen találó név!), ami 131,8 millió bevételt hozott, zsűritag volt az X-Faktorban, ezek pont nem azt bizonyítják, hogy Britney Spears cselekvőképtelen vagy beszámíthatatlan lenne. Mindezek a körülmények láthatólag a pszichiátriát és a gyámhatóságot egy cseppet sem zavarják: Hogy lesz-e változás a popdíva életkörülményeiben, 2021. február elsejéig kérdés marad. Az idei, augusztus 22-i tárgyaláson Jamie Spears újra megkapta a gondoki jogokat, annak ellenére, hogy Britney menedzserét, Jodi Montgomery-t szeretné gyámnak, a bíróság egyelőre elutasította Britney Spears erre vonatkozó keresetét/kérvényét.

Emelett pénzügyi problémákról is szólnak a híradások, ugyanis számítások, spekulációk kaptak szárnyra arról is, hogy az is elég fura, hogy Britney Spears 672 millió dolláros vagyonából, amit karrierje során keresett, hogy lett egy 2018-as gondnoksági bevallásban 56 millió dollár. Így érthető is talán, hogy az édesapa miért ragaszkodik foggal-körömmel a gondnokság jogához, életében lánya valószínűleg egy jogilag és ellehetetlenített rózsaszín malacpersely szerepét tölti be. A sztár édesapja viszont „összeesküvés-elméletnek” nevezi a #FreeBritney-s tüntetők állítását, miszerint lenyúlta a pénzt. A pszichiátria környékén mostanában egy kicsit kezdenek feltorlódni az „összeesküvés-elméletek”, én viszont nagyon úgy veszem észre, mindent ezzel próbálnak elintézni (még azt is, amire igazából nem ráhúzható a fogalom, mint a jelen példabeli esetben). Bár Britney hallgat ezekről, sokan arra gondolnak, hogy a fura instagramos bejegyzései titkos üzenetek, és az Overprotected, a Piece of Me és a Circus dalszövegeiben is ilyen utalásokat vélnek felfedezni, ami egyébként nem lenne túl meglepő (végül is mi másról szólhatnának, mint az életéről?). Britney menedzsmentje kikapcsoltatta a #FreeBritney hashtaget Twitteren, biztosan ők is elemi erővel irtóznak és tiltakoznak mindenféle összeesküvés-elmélet ellen (a pénz viszont jól jön).

Személy szerint sok rosszat elmondtam már erről a játékról, és nem is akartam megírni ezt az ismertetőt, de gondoltam, itt a hosszú hétvége, mégis megírom. A játék a skizofréniáról íródott, az is a neve, hogy Schizophrenia Simulation, és majdnem olyan fajsúlyos, mint annak idején a Depression Quest, igaz az interactive fiction formában volt megírva, ez pedig az izometrikus nézetű Unreal Engine nevű grafikus kalandjáték motorral készült, nagyjából ugyanazzal, mint a Batman: Arkham Asylum és társai (Batman: Arkham Knight, stb.), csak sokkal amatőrebb kivitelben, lévén hogy indie és ingyenes játékról van szó. Ugyanúgy az egérrel nézelődünk, és a nyilakkal mozgunk, de itt a nézelődésnek nem sok szerepe van, legjobb, ha beállítunk egy nagyjából megfelelő nézetet magunknak, és a játék végéig úgy hagyjuk.

Eredetileg úgy reklámozták, hogy pszichológus, pszichiáter szakemberek közreműködésével készült, aztán a szakemberek szépen sorban kihátráltak a projekt mögül, a sötét és vigasztalan tónusa miatt, amiben semmi reménye a skizofrén szereplőnknek, aki kísérleti gyógyszert szed, és annak hatása alatt kalandozza be saját(két)szintes lakását. A programból nem derül ki pontosan, hogy a szereplőnk magától van állandóan rosszul, vagy a kísérleti gyógyszer hatására, de adok egy tippet: a skizofrénia önmagában nem okoz rosszullétet. Kezdéskor egy cetliről kiderül, hogy egy E. Bleuler nevű doktor kezel minket (honnan is ismerős ez a név, ejnye csak!), és hívjuk fel, amennyiben mellékhatást tapasztalunk. A házban van egy telefon, én eleinte szinte minden akciónál, amikor rosszullétet éreztem, a telefonhoz rohantam, mondanom sem kell, hasztalanul, aztán a későbbiek folyamán letettem erről.

A játék egy meglehetősen szájbarágós történetvezetéssel indul, ahol szinte minden lépésünkhöz tippet kapunk, és így haladunk lassan a végkifejlet felé, olyan prózai dolgokra kell gondolni, mint arcmosás, almaevés, a kísérleti gyógyszer minduntalan bekapkodása (egyébként ezt el kell mondanom, hogy az antipszichotikum nem teljesen úgy működik, ahogy a játékban, hogyha rosszul érzed magad, bekapsz egyet, és attól még szarabbul leszel, bár, ha jobban belegondolok, így is működhet). Egy idő után elkezdünk kőkeményen hallucinálni, először fura hangokat hallunk, aztán mindenféle lények kezdenek megjelenni (ami a skizofréniára nem tipikusan jellemző), de meg van magyarázva, ugyanis a leírás szerint ez horror játék IS, és különben is álmunkban történik az egész. Vagy nem? A végén már kezdenek átszüremleni álmunkból is a lények, és ez már a vég… Egyébként a való életben szerintem olyan sincs, hogy belezuhanunk egy sakktáblába, és ott szörnyek üldöznek folyamatosan, és 3 kulcsot kell összeszedni, hogy kijussunk, és nincs ilyen álom sem. Amúgy ez volt az a rész, amit a legjobban utáltam, egyszer ki is fagyott, azt mégjobban utáltam, csak mászkáltam körbe-körbe az üres falak mentén… És itt jerül elő mégegy hiányossága a programnak: menteni sem lehet...

Plusz, van egy festmény, mivel festőművészek is vagyunk (Mi más is lehetne egy skizofrén? Blogger? Ehh…), és hiába takarjuk le, tüntetjük el, negligáljuk, annihiláljuk, a rosszul sikerült félelmetes festmény egyre csak üldöz minket, egészen a végkifejletig, ahol a festmények és a szörnyek egyesült erővel támadnak. A végén két lehetőségünk marad: vagy felfalnak saját elménk démonjai, vagy kivesszük a széfből a pisztolyt és fejbe lőjük magunkat. Biztató kilátások egy átlagos skizofrén számára, de egyet nem mondhatunk el róla, hogy túlságosan hazudna, bár lehet, hogy csak a skizofrének, kedves, hagyományos 20%-os öngyilkossági arányszámára hívná fel a figyelmet, a program ott lódít, hogy emiatt lennének a skizofrének öngyilkosok, elenyésző számuk lesz emiatt öngyilkos, hanem a bánásmód, a traumák és a kedvezőtlen életkilátások miatt lesznek azok. Szóval, mint említettem, ha nem akarjuk, hogy a végén felfaljanak a szörnyek, nyissuk ki a széfet, a széf kódja: 8430, és lőjük inkább nyugodtan főbe magunkat. Sok sikert!

https://choppypine.itch.io/schizophrenia-simulation

Szóval emiatt a végkifejlet miatt háborogtam egy darabig, de végül is magyarázható, és mivel nagy siker a játék, úgy gondoltam, itt a helye ennek is. Jól gondoltam? Nem. Nem baj.

Legnagyobb problémám a munkarehabilitációval, hogy a másik végén ott a pszichiátria. Nincs maradibb, ósdibb „tudomány” a pszichiátriánál. Különben mi más magyarázná, hogy 2020-ban Nyíregyházán még mindig a múlt század ’60-as évekbeli gyógyszerekkel kezelnek, ha a nyíregyházi pszichiátrián katasztrófaként élik meg, ha nincs haloperidol, nekem pedig cisordinolt, és leponexet(!) írnak fel. Ezek közül a cisordinol kevésbé ismert, az abilify-os fellángolásos időszak után előszeretettel írják fel boldog-boldogtalannak. Az abilifyt csodaszerként ünnepelték egy időben, festékadalékanyagból fedezte fel valamelyik hm… fura érdeklődésű szakember, de aztán rájöttek a pszichiátrián, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy huszáros fordulattal visszatérünk az 1950-es, 60-as évekbe. A leponexet „terápiarezisztens” skizofréneknek írják fel, akiken már – úgymond – semmi nem segít, a klasszikus, nyálcsorgató zombi gyógyszer. Állítólag ezt kellene szednem a cisordinol mellé. A haloperidolnak szintén rossz a sajtója, úgy tudom, a moszkvai iskola és a politikai pszichiátria előszeretettel alkalmazta, de az egész világon rosszul cseng a neve, lejáratta magát. Nem úgy a nyíregyházi pszichiátrián (a világ szívcsakrájában), ahol fontos szerként tartják számon.

A pszichiátria szerint a betegek jobb, ha nem gondolkodnak, vagy nem erről, „bízzák csak a szakemberekre”. Oké, rendben, de a pszichiátria mikor volt hajlandó számot adni arról, hogy mit miért csinál, és nem csak hazudozik a „kémiai egyensúlyzavar”-ról, és randomize gyógyszerez? A pszichológia mennyivel lett kevesebb attól, hogy felfedte a „műhelytitkait”, népszerűsítő és egyéb kiadványokban a laikusok számára is ismertette a folyamatokat, amiknek mentén dolgozik? A pszichiátria miért ragaszkodik tűzzel-vassal a megközelíthetetlenség, varázslóság mágikus mítoszához, hogy azt egyedül ők értik mit miért csinálnak, más földi halandó nem képes ezt a híres „tudományt” ép ésszel felfogni, követni? Talán azért mert nem is varázslóság, hanem csak bűvészség, és nincs mögötte semmilyen biztos tudás. Vagy, amiben én inkább hiszek, még csak nem is bűvészség, igazából ők sem tudják, mit miért csinálnak, hogyan tudnának akkor beszámolni róla? Persze, orvosi titoktartás, meg a betegek személyiségi jogának védelme a fényképezés és a hangfelvétel készítésének tilalma, kérdezem én, akkor miért kell a „beteget” olyan helyzetbe hozni, ami miatt méltatlan helyzetbe kerül, személyiségének nem megfelelő bánásmódban részesül?

Hm, a pszichiátria mindig kivétel. Megközelíthetetlen, rejtélyes, mágikus világ a kívülállónak. Bár nem mindenkinek. Csak mondják, hogy „bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”, illetve nem is lehet, anélkül, hogy nyoma maradjon (a stigma). Némelykor szót emelnek pszichiáterek a stigma ellen, bár inkább ezt szeretik átpasszolni a társadalom egyéb szélmalomharcosainak, akiket aztán „Antistigma-díj”-jal jutalmaznak, ők maguk pedig köszönik, a mindennapi életben nem foglalkoznak ezzel, sőt, maguk is inkább gerjesztik. Mit gondoljunk arról a főorvos úrról, aki az udvaron „skizó kurva”-ként hivatkozik a betegre, pszichiáteri részről megkövetelt a maximális tisztelet, a beteg jogainak semmibe vétele viszont cserébe sokkal jellemzőbb. Így alakul ki az egyenlőtlen, patriarchális viszony a pszichiáter és a páciens között, illetve most már nem is a pszichiáter és a páciens között, hanem a pszichiáter és a hozzátartozó között, a pszichiátria velem szemben taktikát váltott, most már meg sem kísérel velem szót váltani (úgyis leírom), vissza a régi reflexekhez, a páciens háta mögött, inkább csak a „hozzátartozóval” beszélni, de lehetőleg vele se sokat. Egy pszichiáter úgy van csak biztonságban, ha cinkos viszonyt alakíthat ki egy vagy több hozzátartozóval, és megszerezheti az ő vagy az ők szimpátiáját az embertelen terápiájához (vagy legalább a beleegyezését).

A munkarehabilitációt és a közösségi pszichiátriát, mint valamikori „reform” kezdeményezést is igyekszik a pszichiátria a hatókörébe vonni, a legjobb, amit tanácsolhat a betegnek, hogy ne hangoztassa a betegségét, se a társadalomban, se a közösségben, csak bízza rá magát a pszichiáterre, helyezze belé a bizalmát, cserébe a betegnek szemlesütést ajánl, mind a társadalomban, mind a közösségben, ahol dolgozik vagy „pihen”, magáról a „betegségről” (ha ugyan van ilyen) egy szót se, helyette minden más apró-cseprő dologról lehet beszélni, ami egy kis színvonalú életben előfordul. Így kerül témába folyton az időjárás, a csapvíz minősége, a különféle szörpök és üdítők és kólák, ahelyett, hogy szóba kerülne egyáltalán maga a betegség, az állapot, amiben az illető van. Ideális esetben soha nem kerül szóba, a pszichiátert nem érdekli, illetve idő sincs rá, a közösségben nem ajánlott hangoztatni, a társadalomban pláne katasztrófa. Meg kell mondani azt is, sokszor nem a munkarehabilitáció vagy a közösségi pszichiátria vezetőségén múlik, hogy nincs párbeszéd. Ők gyakran nyitottak az ilyesmire, ami nagyon helyes, funkciójukból adódóan nyitottnak is kell lenniük minden ilyesmire. Valahogy magától elhal az egész párbeszéd a betegségről, illetve ki sem alakul. Nekem valahogy gyanús, hogy visszavezetnek a szálak a pszichiáterhez, aki egy olyan gyóntató pap helyzetében van manapság, akinek nincs ideje meghallgatni a hívek bűneit, de annyit tud tanácsolni nekik, hogy legalább ne terjessze őket a közösségében és a nagyvilágban. Helyette felírja a plusz gyógyszert, az elavult gyógyszert, a kísérleti gyógyszert, mikor melyiken „van támogatás”, aztán szarik az egészre, építi a nyaralóját, egy pszichiáter megfelelő ingatlan nélkül nem is pszichiáter, örülök, hogy legalább a külsőségekre adnak, amíg minket kibasznak a lakásainkból, mert a társadalomban félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és nem is hagynak időt a magyarázkodásra, inkább a „vigyék el”, „tűntessék el” mentalitás hódít, ő nem olyan, mint mi, inkább jöjjön valaki, akinek fáj a lába.

Azt hiszem, a munkarehabiltáción kezdtem, és igyekeztem azon is végezni, most éppen a gondolkodási időmet töltöm a munkarehabiltációt illetőleg, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, de az adott körülmények között a válaszom nagy valószínűséggel az lesz, hogy: NEM. Most belekezdhetnék ehelyett a terveim és álmaim felsorolásába, amit ezek helyett akarok, de még csak képlékenyen körvonalazódnak, és valószínűleg ettől már mindenki vagy a falnak menne, vagy elaludna, szóval inkább viszlát mára, talán majd legközelebb erről is lesz majd pár szó, ha tisztábban látok. Egyébként az jutott még eszembe, hogy milyen hálás téma ez a pszichiátria. Évek óta szidom, hömpölygésszerű bejegyzésfolyamokban, és még mindig tudok újat mondani. Elképesztő.

Ha egy kommunikáció szakos az elbizonytalanodásról ír, az csak annyit jelenthet, hogy “a tökéletes kommunikáció valószínűsége nulla”, mint ahogy azt kommunikációelméletből tanultuk. Vagy az is lehet, hogy azért ír az elbizonytalanodásról, mert abban is elbizonytalanodott, hogy ő egyáltalán kommunikáció szakos, így már érthető. Amikor nekivágtam, minden biztos volt, kiszámított, és most, hogy hirtelen pszichotikus epizódok, pandémiahullámok “színesítik” az életet, belekóstoltam a rendszerkritikus szemléletbe, a konteózást sem hagytam ki, a pszichiátriáról már valószínűleg mindent elmondtam, amit érdemes volt (és amit nem), hirtelen, úgy érzem, légüres térbe kerültem, egy vákuumba, ami szinte ellenállhatatlanul szív magához, és kényszerít, hogy lassuljak le.

Igaz, hogy a kommunikáción (amit én leginkább egy speciális, gyakorlati magyar szaknak fogok fel) főként azt tanítják, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ha elbizonytalanodtunk, azt ne kommunikáljuk semmiképpen, de mivel most éppen nyári szünet van, talán most egy kicsivel kevésbé vagyok kommunikáció szakos, mint egyébként, és megengedhető jobban az ilyesmi. Annál is inkább, mert szakmai gyakorlatot kell “választani”, ha ez ilyen időszakban könnyű lenne, egy új pszichiátert is kellene keresni, egyébként imádom a pszichiáterek ilyen irányú kérdéseit, hogy “mikor kerestem elsőként segítséget”: soha a büdös életben, “mit szeretnék, mit várok a pszichiátertől, hogy miben segítsen”: semmit, b*zd meg, csak erőszakkal bevisznek, ha nem jelenek meg. Ilyen rózsás kilátások mellett engedtessen meg nekem az elbizonytalanodás, legalább egy pár napra, vagy legalább addig, amíg rendezem a gondolataim.

És a konteó: kérdéses, hogy mennyire konteó, amikor az nem konteó, ami a pszichiátrián zajlik, ennek ellenére az emberek 90%-a hajlamos nem elhinni, hogy ilyenek lehetnek, megtörténhetnek. A konteókat sem hiszik el, mert túl durvák. Az emberekkel elhitették a keresztény mázat, ez a keresztény máz tatja össze jórészt az egész nyugati civilizációt, de ha megkapargatjuk, rájövünk, hogy senki sem hisz benne, úgy igazán. Vagy hisz, de nem úgy, hisz, de a saját értékrendje szerint, aztán kilyukadunk oda, hogy Isten van, mert logikus lenne, hogy legyen, mert különben ez a legnagyobb konteó, amire mégis valahogy egy egész civilizáció épül, és már kényelmetlen lenne ebből a végső konteóból (is) kilépni, mert e nélkül félő, hogy az egész kultúra a darabjaira hull, minden az értelmét veszti, amit eddig felépítettünk a 2020 év alatt.

Aztán legutolsó élményem az ezernyi forrásból hallott ezernyi információ, aminek a töredékeiből rakom össze a magam töredékes világnézetét, aztán elgondolkodom azon, hogy a posztmodern létállapot véget ér-e valaha, vagy hogy mikor, vagy inkább érdemes a fogalmat úgy kitágítani, hogy ezután minden beleférjen, és többé-kevésbé ez a világkép, ami az avantgarde-ot és a szürrealizmust is tartalmazza nyomokban, lesz a maradandó. Szóval, úgy érzem, egyszer elcsúsztam, és évek, évtizedek óta próbálok talpra állni, és amikor már úgy tűnik, hogy majdnem sikerül, észreveszem, hogy egyre sikamlósabb talajon kellene folytatnom ezt a mutatványt, ezt a tápászkodást, és közben csak csúszkálok, kalimpálok, és minden távolivá válik, a zsivaj ezen a korcsolyapályán, a nézők és a többi korcsolyázó kiabálása, a pszichiátria groteszk halálpofává torzul és mégis nevetségessé válik a maga múlt század közepiségével és erőszakosságával, amivel mégis tiszteletet követelne, és egyre kétségbeesettebben keménykedik, hogy komolyan vegyék, de akinek esze van és bátorsága, jelen idő szerint magasról tesz az egészre (az elme tudománya? aligha...), inkább a tápászkodásra koncentrál, a talpon maradásra, aztán, persze a végén úgyis csak hanyatt fekszik a földön.

A kérdés mindössze annyi, hogy sikerül-e visszanyernie az illető korcsolyázónak az egyensúlyát, és mennyi időre, az első elcsúszás és a végleges hanyattfekvés között. Vagy sikerül-e egyáltalán. Meglátjuk.

Meglepődöm, amikor Banksy-t valaki nem ismeri, pontosabban ő is biztos ismeri látásból, itt-ott biztos belefutott már Banksy képekbe, például amikor a katona puskájában virág van, vagy a kislány a léggömb(ök)kel, vagy a párnacsatázó katonák. Graffitiművészként indult Bristolból, ahol New York-i mintára ment a graffitizés és a hip-hop, és nem is tartozott sem a legtehetségesebb graffitisek közé, és állítólag, a legenda szerint rajzból is majdnem megbukott, nevét (vagyis szignóját) inkább az egyéni látásmódja, stenciltechnikája, (világ)politikai mondanivalójú témái tették ismertté (a pontos nevét és arcát a mai napig homály fedi). A róla ismertté vált stencil technikájú képek, amiket szokás Banksy-stílusú képeknek nevezni, feltűnnek szerte a világon mindenhol, mert a stencil technikával kisebb a lebukásveszély, mint a más graffiti technikával a falakra felfújt „tag”-ek (amik gyorsan odafirkantott aláírások), pláne a „piece”-ek, amik hatalmas, stilizált leképezései a művész nevének vagy egyéb mondanivalójának. Azért is tartom meglepőnek, ha nem ismerik Banksy-t, mert szerintem nem csak a kortárs „street art” nagy öregje, hanem szerintem összművészetileg is ő a legismertebb kortárs művész a világon, tekintve, hogy Brad Pitt, Angelina Jolie és Christina Aguilera ugyanúgy lelkes „fogyasztója” a művészetének, mint a szegénynegyedek lakói, tekintve, hogy hozzájuk ingyenesen jutnak el a műalkotások.

Nevét az is öregbítette, hogy nemcsak híres graffiti- és street art művész, hanem performanszai híre is bejárták a világot, és amihez nyúlt, az utóbbi időben, pláne, arannyá változott, legalábbis jelentősen felment az ára, annak ellenére, hogy eleinte olcsón akarta minden érdeklődőhöz eljuttatni a művészetét, de ez végül nem sikerült, mert amit nyomott áron adott, azon azonnal nyerészkedtek a vásárlói, tehát ez sem volt járható út. Performanszaiból csak néhány: 2004-ben nyomtatott egy adag tízfontos bankjegyet, amelyeken II. Erzsébet portréja helyén Diana hercegné képe látható, a Bank of England felirat pedig átalakult Banksy of Englanddé. A bankókat a Nothing Hill-i karnevál keretében szórták le, pár hónappal később már 2-300 fotért lehetett rájuk licitálni. A másik híresebb akciója, amikor a Lány léggömbbel nyomatát megvették ugyan pár százezer fontért egy aukción, de a vásárlás pillanatában a egy keretbe beépített iratmegsemmisítő félig csíkokra vágta a képet, kétséget nem hagyva affelől, hogy Banksy sokat megőrzött a graffitizés legalitás-illegalitás határán mozgó vandál örökségéből, de a hivatásos művészetpiac sem késett sokat a válasszal: az akció nyomán a duplájáért, több, mint egymillió fontért kelt el a kép. Banksy híresebb akciói közé tartozott, amikor London, Párizs és New York egy-egy múzeumába saját kiállítási tárgyait helyezte el önhatalmúlag: akciói megtervezései külön munkát és fejtörést igényeltek. Néhány helyen eltávolították az alkotásait, de a British Museum jól kezelte az akciót, a kiállított tárgyat felvették az állandó gyűjteménybe. Egyébként a szóban forgó tárgy egy barlangrajz utánzat volt, amin egy ősember egy bevásárló kocsit tol.

Aztán nevét világszerte ismertté tették például, amikor palesztin-izraeli területen a vitatott területeket elválasztó falat vette célba csapatával, gépfegyverrel felfegyverkezett katonáknak kellett hirtelen elmesélnie, hogy ő csak kirak ide egy pár stencilt, mivel egy őrült brit művész Londonból. 2015 őszén megalapította Dismalandet. A park Disneylanddal ellentétben cseppet sem vidám, egyfajta görbe tükröt tartott a vidámparkoknak, és olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a szegénység, a függőségek, az erőszak és a munkanélküliség. A szomorú vidámparkban ő és 60 művésztársa állított ki, és olyan elfoglaltságok után nézhettünk, mint a minigolfozás az olajos hordók között, vagy a csúszdázás páncélozott harci járművekről. Tíz éve a Time magazin az év legbefolyásosabb emberei közé választotta a művészt, olyan emberek társaságába, mint Barack Obama, Oprah Winfrey, Steve Jobs, de ő nem volt hajlandó magáról portrét küldeni, csak papírzacskóval a fején. Kilétéről találgatások vannak, hogy azonos lenne-e a Massive Attack évónekesével, Robert Del Najával, aki köztudottan maga is graffitizett, a Londoni Queen Mary Egyetem kutatói sorozatgyilkosok portréjának megrajzolásához használt programmal próbálták meg kideríteni a kilétét, számtalan amatőr és profi nyomozó kutatja Bristolt, írott emlékek, anyagok után kutatva, melyek többet elárulnának róla, mindeddig sikertelenül.

Ennyit Banksy-ről. Még egy sztori a végére: A város, ahol lakom, köztudottan nem a graffiti fellegvára, régebben volt ugyan erre egy kijelölt hely, de már csak elvétve található itt ilyesmi. Illetve egyről biztosan tudok, éppen Banksy stílusában, stencilezéssel készült darabról van szó.

Két fiatal hölgy jön szemben az utcán. Az egyikük észrevesz egy graffitit. Meglepődve kérdezi:

- Ez micsoda? Ilyet láttam már valahol! (Megpróbálja lefényképezni.)

Mire a másik felkiált:

- Dóri, az egy aaagy! Gyere, menjünk innen!

Erre a történetre válaszul: az ismeretlentől való félelem a legerősebb.

Mindenki húzza le a tanulságot. Jó éjszakát, gyerekek! :-)